|
VASÁRNAP
- HÉTFÖ
 Noé
és felesége, valamint három fia és azok felesége voltak az egyetlenek, akik megmenekültek az özönvíztől. Mind
megtartattak a bárkában. A három fiú neve Sém, Khám és Jáfet. 1Móz 9:18−19
Noé és családja az özönvíz után hosszú ideig éltek még a hegyek között azon
hely közelében, ahol a bárka megfeneklett. Noé három fiának hamarosan gyermekei születtek. Amikor azok a
gyermekek felnőttek és maguk is megházasodtak, újabb kisgyermekek születtek nagy számban. És egy kevés idő múlva
világunk újra benépesült.
Mit gondolsz, vajon Noé ősapánk elbeszélte a gyermekeknek és szüleiknek, milyen
volt a világ az özönvíz előtt? Hát persze! Beszélt nekik a gyönyörű édenkertről is. És persze arról is, hogyan
indult útjára a világban a bűn, ami mindent tönkretett.
Noé szólt nekik Jézus ígéretéről is, hogy eljön és meghal helyettünk.
Elmagyarázta, hogy az, amikor bárányokat áldoznak fel, az arra való, hogy emlékeztesse az embereket Jézus
ígéretére, miszerint helyettünk adja majd az életét. És Noé elmondta nekik azt is, hogy választhatunk, kinek
engedelmeskedünk, Jézusnak vagy Sátánnak. Természet szerint Sátánnak akarnánk engedelmeskedni. Ámde Jézus
erősebb, mint Sátán. Jézus tud segíteni nekünk, hogy Neki és ne Sátánnak engedelmeskedjünk.
Noé három fiának sok-sok gyermeke volt. Khám és Jáfet gyermekei között többen
kifigurázták a Noé nagyapa által elmondott történeteket. Ugyanakkor Istent vádolták az özönvíz miatt, merthogy
azóta nehezebbé vált az élelem megtermelése. Bálványisteneket is készítettek és azokat kezdték imádni. Úgy
döntöttek, hogy olyanok lesznek, mint az özönvíz előtt élt gonosz emberek. Noé természetesen nagyon-nagyon
szomorú volt mind e dolgok miatt. Tudta, hogy amennyiben a Sátánnak való engedelmességet választják, soha nem
lehetnek boldogok.
Egy kevés idő múlva a Sátán szolgálatát választó emberek elhatározták, hogy új
helyre költöznek, messze Noé ősapától. Nem tetszett nekik, hogy Noé nagypapa újra és újra szóvá teszi nekik,
hogy helytelen dolgokat cselekszenek. Ezért hát összepakolták a dolgaikat, és messze költöztek Noétól és Sémtől.
Egy széles síkságra költöztek, amely egy nagy folyó mellett terül el. Itt házakat építettek maguknak, és
kertművelésbe kezdtek.
„Végre azt csinálhatunk, amihez kedvünk van − gondolták magukban. − Senki sem
háborgat bennünket. Tisztelhetjük bálványainkat, és Noé és Sém sem nyaggathatnak bennünket emiatt.”
Elfelejtették volna, hogy Jézus mindent lát? Igen, elfelejtették, hogy Jézus
hallgat és figyel. És bizony, Jézus nagyon szomorú volt amiatt, hogy a Sátánnak való engedelmességet
választották, és hogy elhitték az ő hazugságait.
Sém és családja Noé halála után is a hegyek között, a bárkához közel laktak. Ők
voltak az egyetlenek, akik a Jézushoz való hűséget választották.
KEDD
-
SZERDA
 Azok az emberek, akik úgy
döntöttek, hogy távol költöznek Noétól és Sémtől, elhatározták, hogy építenek egy hatalmas tornyot. Az alapzata
nagyon széles lett volna, és úgy akarták megépíteni, hogy a teteje a felhőkig érjen. Elgondolásuk szerint
amennyiben egy újabb özönvíz érné földünket, felmennének a torony tetejébe, ahol, mint vélték, biztonságban
lennének. 1Móz 11:4
Milyen balgák is voltak ezek az emberek! Isten ígéretet tett arra, hogy nem
bocsát újabb az egész világra kiterjedő özönvizet a földre. De hát ugye ők nem hittek Isten ígéretében!
Ezek a férfiak rendkívül okosak voltak, és nagyon gondosan megtervezték a
tornyukat. A torony napról-napra újabb és újabb szinttel bővült. A torony belsejébe különleges helyiségeket
alakítottak ki a bálványaik számára, és hát gyönyörű lakosztályokat, amelyekben lakhattak.
Mennyire büszkék is voltak ezek az emberek, ahogy látták, amint a torony mind
magasabb és magasabb lesz! Eljött az idő, amikor a torony már olyan magas lett, hogy a torony aljában dolgozók
nem hallhatták már a torony tetején dolgozók szavát, ha azok rendeltek valamit, amire az építéshez szükségük
volt. Ezért hát embereket rendeltek a közbülső szintekre, akik továbbítják az üzeneteket le- és fel. Amikor
tehát a fent dolgozó munkások téglát vagy valamilyen egyéb szükséges anyagot rendeltek, a közbülső szinteken
elhelyezett emberek vették és továbbították az üzeneteket az alant dolgozók számára. Minthogy mindnyájan egy és
ugyanazon nyelven beszélték, könnyedén adták tovább az üzeneteket oda és vissza, egyik embertől a másikig.
De vajon ki volt az, akik elejétől fogva figyelte, hogy miben foglalatoskodnak
az építők? Jézus! 5. v. És Jézus tudta, hogy nem jó ötlet az, ha sok
ember összezsúfolódik egyetlen helyre. Mert ugyebár az emberek ezt tervezték. Tudta, hogy az embereknek sok
helyiségre és nagy kertekre van szüksége. A gyerekeknek arra lett volna szükségük, hogy vidéken éljenek, ahol a
szabadban játszhatnak. Meg kellett volna tanulniuk dolgozni is.
És Jézus azt is jól tudta, hogy az embereknek sok helyre szétszóródva, és nem
együtt, összezsúfolódva egy kis helyen kell élniük ebben a nagyvilágban. És Jézus tudta azt is, hogyan
akadályozható meg e balga terv kivitelezése, a nagy torony felépítése. Ő már tudta, mit tegyen.
 Az
egyik napon valami ilyesmi történt: amikor a fent dolgozó munkások egyikének téglára volt szüksége, szólt az
alant hozzá legközelebb levő embernek. Az pedig azt hitte, hogy vizet rendelt, így hát az is szólt az alant
hozzá legközelebb levő embernek, hogy vízre van odafenn szükség. Az meg úgy értette, hogy valami szerszámokat
kértek. Amikor a lent dolgozók felküldték azt, amiről azt hitték, hogy odafenn kell, mindenki össze volt
zavarodva és mindenki mérges volt. A munkások rendszeresen nem kapták meg azt, amire szükségük volt.
Ebből aztán nemsokára veszekedés kerekedett. De ilyenkor sem értették, hogy mit
mond a másik. A munkások igazán dühbe gurultak, és harcokba bocsátkoztak egymás ellen. Mindenki azt gondolta a
másik beszédéről, hogy az nem normális beszéd. Így persze lehetetlen volt tovább folytatni az építkezést. Mert
mire is jutnának így?
Egy nap aztán hatalmas villámlás csapott le az égből, és belevágott a hatalmas
torony tetejébe. Most aztán már nem volt mire büszkéknek lenniük. A tornyot Bábel tornyának nevezték el. A
babel szó annyit jelent: „zűrzavar” illetve „összezavart”. Isten összezavarta azt az utat, amelyen keresztül
egymással érintkeztek. Ezért van annyi különböző nyelv a világban.
CSÜTÖRTÖK
-
PÉNTEK
 Sátán
terve ezzel meg lett hiúsítva. És a Bábel tornyának kiötlői megpróbálták kigondolni, hogyan legyen a
továbbiakban. Nem tudjuk, hogy azok az emberek hány különféle nyelven beszéltek. Nemsokára azonban a családok
rádöbbentek arra, hogy nem értik azt a nyelvet, amelyet más családokban beszéltek. Azok a családok, amelyek
értették egymás beszédét, összefogtak, összepakolták a dolgaikat, fogták a haszontalan bálványaikat is, és
elköltöztek a föld távolabbi részeire.
 Voltak emberek, akik Indiába,
voltak, akik Kínába költöztek; voltak, akik Európába, akadtak, akik Afrikába, és valószínűleg olyanok is voltak,
akik Észak- és Dél-Amerikába tették át a székhelyüket. Sok-sok különböző helyre költöztek. Így indultak tehát
útjukra a különböző nyelvek és nemzetek ezen a világon.
Amikor Jézus összezavarta azokat az utakat, amelyeken keresztül az emberek
egymással érintkeztek a Bábel tornyánál, kinyilvánította, hogy erősebb Sátánnál? De még mennyire! Sátán tudja,
hogy Jézus erősebb nálánál. Jézus mindig is erősebb volt, mint Sátán. És Sátán azért is gyűlöli Jézust,
mivelhogy tudja, hogy Jézus mindig erősebb nálánál.
Csakúgy, ahogy Bábel tornyának építői, természet szerint mi is azt tesszük,
amit Sátán tőlünk elvár. Kisgyermekkorunk óta a magunk útjait akarjuk követni. És a magunk útjai mindig az önzés
útjai, és ez az, amire Sátán is rá akar venni bennünket. Ez azt jelenti, hogy azt tesszük, amit ő tőlünk elvár.
Sátán tudja, hogy addig tudhat minket a maga oldalán, ameddig mi a magunk útjait akarjuk követni és nem az Isten
útján járunk. Azt akarja, hogy úgy gondolkodjunk, hogy a magunk útjainak a követése tesz bennünket boldoggá. De
ez is csak az ő számos hazugságainak egyike.
Szem előtt kell tartanunk, hogy nem vagyunk természet szerint jók, mint
amilyenek Ádám és Éva akkor voltak, amikor Jézus megalkotta őket. A bűn mindent megváltoztatott. Már nem vagyunk
képesek magunktól engedelmeskedni a boldogság-szabályoknak. És Sátán nagyon is jól tudja ezt.
 Ezért azzal a
gondolattal kísért bennünket, hogy a boldogság-szabályok nem is fontosak. Azt a gondolatot szeretné elültetni
bennünk, hogy boldogabbak vagyunk akkor, ha azt tehetjük, amihez kedvünk van. Nem akarja, hogy Jézusban bízzunk,
aki segít nekünk abban, hogy engedelmeskedjünk a boldogság-szabályoknak.
Hogyan tanulhatjuk meg távol tartani magunktól Sátánt? (Hívd segítségül Jézust
minden nap. Tanulmányozzuk a bibliatanulmányainkat és tanuljuk meg kívülről az aranyszövegeket.
Engedelmeskedjünk hamar a szüleinknek stb.) Kész vagy most hálát adni Jézusnak? Egyes-egyedül Jézus őrizhet meg
bennünket a gonosz Sátántól.
| |
Történet sarok
Az
„elsűllyeszthetetlen”
Titanic
Patti Lynn Guthrie történetei alapján |
 |
Az óceánjáró egy nagyon nagy hajó, amely nagyon sok embert szállít a
végeláthatatlan óceánokon. Jó száz évvel ezelőtt az Atlanti-óceán keleti partjainál, Angliában néhány férfiú,
akik hatalmas hajók építésével foglalkoztak, elhatározták, hogy készítenek egy hatalmas óceánjárót. Ez volt a
világon a leghatalmasabb óceánjáró. Olyan erősnek álmodták meg, amelyet a legszörnyűbb viharok sem
süllyeszthetnek el. Titanicnak keresztelték el.
A Titanic belseje olyan nagy volt, mint egy palota belseje. Olyan volt, mint
egy gyönyörű szálloda drága bútorokkal és szép díszekkel. A hosszú hajóút során rengeteg minden állt az emberek
rendelkezésére. A gyermekeknek számos játszótér, úszómedencék, amikben lubickolhattak. A felnőttek könyvtárakban
olvasgathattak, különböző játékokat űzhettek, úszhattak, vagy épp csak üldögélhettek és pihengethettek a padokon
vagy a kabinjaikban.
Az óceánjáró végre elkészült, és készen állt első nagy útjára az óceánon.
 És ha azon a több mint száz
évvel ezelőtti csípős április napon ott lettél volna azon a bizonyos rakodóparton, Angliában, láthattad volna az
izgatott emberek tömegét, akik integettek és éljeneztek. Azért jöttek oda, hogy megnézzék a világ leghatalmasabb
óceánjáróját, és hogy integetve búcsúztassák az azon elhajózó utasokat.
A nagy hajó lassan eltávolodott a parttól. Megkezdte útját, amely az
Atlanti-óceánon keresztól Amerikába vezetett. Több mint kétezer utas tartózkodott ennek az elbűvölő óceánjárónak
a fedélzetén, és rengeteg munkás sürgött-forgott a hajó körül, illetve hogy kiszolgálják a hajó utasait. Smith
kapitány felelt mindenért.
Mindenki nagyon-nagyon várta ezt a csodálatos utazást. Az utasok mindjárt
elhelyezkedtek kabinjaikban, és jól érezték magukat. Valószínűleg nem igazán aggodalmaskodtak az óceán felszínén
lebegő jéghegyek miatt, amik mellett és között elhajóztak. És valószínűleg arról sem volt tudomásuk, hogy Smith
kapitány figyelmét külön felhívták arra, hogy abban az évben a megszokottnál jóval több a jéghegy.
A jéghegyek nagyon veszedelmesek. A jéghegynek épp hogy csak a legteteje, egy
kicsiny rész látszik ki a vízből. A jéghegyek testéből a legnagyobb részek a szem számára láthatatlanok, a víz
alatt rejtőznek. A hajóknak nagy körben meg kell kerülniük azokat, nehogy nekiütközzenek azoknak a részeknek,
amiket nem láthatnak.
Az Angliából való elindulást követő éjjel fél tizenkettőkor a hatalmas hajó
sebesen szelte a nyugodt, csendes vizet. A hajón dolgozókat nem számítva szinte mindenki aludni tért már. Alig
páran, akik játékokba merültek, voltak még fenn. Egyik-másik hajóalkalmazott már a másnapi feladatokra készült.
Rendkívül hideg volt. Nem sütött a hold aznap éjjel, és habár a csillagok
fényesen ragyogtak, koromsötét volt. Smith kapitány kiadta a parancsot a figyelőszolgálatnak, hogy nagyon-nagyon
figyeljenek oda a jéghegyekre.
Éjfél előtt alig húsz perccel a figyelőszolgálatot teljesítő egyik tiszt és
közlegény egyszerre megpillantott valamit, ami megrémítette őket. „Jéghegy, közvetlenül előttünk” − kiáltott az
őr.
(Folytatjuk.)
|
