Dániel határozott utasítást kapott, hogy az ezeket a beszédeket tartalmazó könyvet zárja be és pecsételje be. Dániel egész könyvének ismeretében nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a parancs nem arra a könyvre vonatkozik, amit mi most Dániel könyveként ismerünk. A szövegösszefüggésekből arra lehet következtetni, hogy ez a parancs inkább csak a 2300 éves próféciával kapcsolatos magyarázatokra vonatkozik. Annak is csak a végidőről szóló részére. Amikor Dániel azt a szózatot hallja: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (8,14.), akkor ennek a kijelentésnek a végéről nem kapott magyarázatot. Az angyal ugyanis azt mondta később Dánielnek: „az estvéről és reggelről való látomás, amely megmondatott, igazság; te azonban pecsételd be a látomást, mert sok napra való” (8,26.).

Ezt a következtetést erősíti az a tény is, hogy az angyal megmagyarázza a szózat értelmét, Dániel azonban mégsem érti, és ezért még mindig keresi annak értelmét. Korábban arról olvashatunk Dániel írásában, hogy ez a prófécia be van pecsételve. Ennek ellenére a 9. rész 23-27. verseiben mégis ad az angyal magyarázatot. Ekkor azonban csak azt magyarázza el, hogy mi fog történni a kijelentett idő alatt. Dániel azonban ettől sem lett okosabb, mert ezután sem ért bizonyos dolgokat, és azért kezdett el böjtölni, hogy végre megérthesse, mi fog történni a meghatározott idő végén, a végső időben.

Ezt a bepecsételésre vonatkozó isteni parancsot csak úgy tudta volna végrehajtani a próféta, ha egyáltalán nem hozza nyilvánosságra azt a részt, amit be kell pecsételnie. A valóságban azonban maga az Isten végezte el a bepecsételést olyan mértékben, hogy még maga Dániel sem értett meg mindent belőle. Azt mondta neki az Úr: „Menj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég idejéig.” (9. vers). A Dánielnek adott utasítás olyan jellegű volt, hogy a bepecsételés tényét végre a próféta is vegye tudomásul, hiszen ez már korábban is elhangzott előtte. Vagyis végre saját maga számára is tekintse bepecsételtnek az isteni üzenetnek ezt a részét. Ne akarja se imáival, se böjtöléssel elérni, hogy megtudhasson még többet, mert Isten ezt bepecsételte, és bezárta a megértés elől a vég idejéig.

Az isteni végzés ellenére azonban „tudakozzák majd sokan” (4. vers) az egymást követő korszakokban. A különböző korokból ránk maradt egyházi iratok bizonyítják, hogy sok bibliakutató fordult érdeklődéssel Dániel könyvének próféciái felé. A bepecsételt részt azonban „senki sem értette” (8,27/b.). Ésaiás próféta tökéletesen fogalmazza meg az isteni végzéssel szemben vergődő emberek tehetetlenségét. „És lesz mind e látás néktek, mint egy bepecsételtetett írás beszédei, amelyet oda adnak egy írástudónak, mondván: Olvasd, kérlek, és ő szól: Nem tudom, mert bepecsételtetett.” (Ésa. 29,11.).

A Dániel könyvével kapcsolatos bepecsételésnek egy meghatározott ideig kell tartani, vagyis „a vég idejéig” (4; 9.). Ez tehát azt jelenti, hogy a végső időben fel kell nyíljon az emberek előtt ez az Isten által bepecsételt könyv. „Az utolsó napokban értitek meg e dolgot.” (Jer. 30,24/b.), mondja Jeremiás.

János apostol jövendöléseiben viszont már arról kapunk tájékoztatást, hogy Isten egy megnyitott könyvet ad át népének egy bizonyos időben. „És láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, a ki felhőbe vala öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan volt, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok; És a kezében egy nyitott könyvecske volt” (Jel. 10,1-2.). Dániel írásával összehasonlítva megtudhatjuk, hogy ugyanazt a személyt látja mindkét próféta, és ugyanaz a könyv van a figyelem középpontjába helyezve. De amíg Dánielnek még bepecsételve adta át ennek a könyvnek az egyik üzenetét, addig János apostolnak már egy kinyitott könyv lett bemutatva. Ezzel válik nyilvánvalóvá, hogy amikor a vég ideje elérkezett, akkor Isten levette a pecsétet erről a prófétai üzenetről is, így ettől kezdve mindenki megértheti, hogy mit akart Isten akkor Dánielen keresztül kinyilatkoztatni.

II. A végső idő

Dániel érdeklődése arra irányul, hogy „mikor lesz végük e csodadolgoknak” (6. vers), vagyis meddig fog tartani a bepecsételés, ezért egy határozott választ kap a kérdésére. Az Istenhez hasonló kinézetű angyal esküvéssel fogadja meg, hogy miután beteljesedik az „ideig, időkig és fél időig” (7. vers) tartó prófétai időszakasz, azután várható a pecsét felnyitása. Ez az Angyal János látomásában azt is megfogadja, hogy „idő többé nem lesz” (Jel. 10,6/b.), vagyis a korábban adott időpróféciák beteljesedése után már nem lehet években mérni az időt, hanem csak eseményekben.

Dániel könyvének 7. fejezetében már találkoztunk egyszer ezzel a prófétai időmeghatározással (lásd: 8. tanulmány, III. pontját). Ott egyértelműen a Pápaság uralkodásának idejeként van megadva ez az időszakasz, amit a szentek elnyomására használhat fel. Ez az időegység i.u: 538-1798-ig tart, amikor is Berthier francia tábornok által fogságba kerül és ott meg is hal a Pápa. Ezért most újból megerősíti a korábbi kijelentés üzenetét: „és amikor elvégzik a szent nép erejének rontását, mindezek elvégeztetnek” (7/b. vers). Az 1798. év után már várni lehet a Dániel könyvén lévő pecsét felbontását. Ugyanis az emberiség történelmében az 1798. évvel kezdődik el a vég ideje, amikortól már „idő többé nem lészen” (Jel. 10,6.).

A későbbi versekben még két időszakaszról tesz említést Dániel, amik szintén kapcsolatban vannak a vég idejével. Ezzel a két időpróféciával már azt is meghatározza, hogy mettől-meddig várható eseményszerűen az, hogy Dániel könyvének pecsétjét felbontja Isten. Ebben az időben sokan fogják majd tanulmányozni ezt a prófétai üzenetet, és „nagyobbá lesz a tudás” (4/b. vers). Az 1290 évnapos időegységgel a pecsét felbontásának várható kezdetét adja meg, 1798-ra mutatva előre. Az 1335 évnapos időegységgel pedig azt is meghatározza, hogy 1843-ban már olyan esemény történik, ami annak bizonyítéka, hogy a pecsét felbontása akkor már megtörtént.

A Dániel által jelzett „ezerkétszáz és kilencven nap” i.u: 508-1798-ig tartott. Az 508. év a Pápaság felemelkedésének és hatalomhoz jutásának első kiemelkedő időpontja volt. Az ortodox őslakosság, és a hódító ariánusok közötti küzdelemben egy döntő jelentőségű esemény történt, mert Klodvig, a frankok királya áttért a katolikus hitre, és ezzel elkezdte megalapozni a Pápaság hatalomra jutását nyugaton. Ugyanebben az időben pedig Konstantinápolyban, a keleti birodalom császárvárosában lázadást és polgárháborút indítottak el a Pápa hívei az ariánus hitvallású császár ellen. A Pápa olyan hatalomhoz jutott ebben az időben, hogy a Kelet-Római Birodalom császárát már egyházi átokkal sújthatta. 508-ban tehát győzedelmeskedett az a gondolat, hogy az ariánusokat le lehet, és le is kell győzni, és vele szemben a római hitvallást kell diadalra juttatni a Pápaság felemelése által. Az időegység vége pedig szintén 1798-ban végződik, amikor a Pápaság „halálos sebet kap”, amikor a Pápa francia fogságba kerül, és a fogságban meghal.

A harmadik időegység az „ezerháromszáz és harmincöt nap” pedig ugyanettől az időponttól, azaz 508-tól kezdődik, és 1843-ig tart. Ezzel az időponttal kapcsolatban különös boldogságot ígér Dániel azok számára, akik várják és megérik azt az időt, amikor lejár ez az időszakasz. Ez a meghatározás, hogy „várják”, azt a tényt is kijelenti, hogy a pecsét ekkor már el lett távolítva Dániel könyvéről, mert a megértett üzenet eredményeként várják azt, ami ebben az időben fog beteljesedni.

Dániel könyvének tanulmányozása egy adventváró mozgalmat indított el ebben az időben a világ legkülönbözőbb részein. Ezek közül különösen az amerikai William Miller nevéhez fűződik ebben az időben az adventvárás üzenetének hirdetése. Már az 1830-as évek elejétől hirdetni kezdte a 2300 éves prófécia alapján Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelét.

A 2300 éves prófécia kutatásának első időszakában az időpontokat jól tudták azonosítani, de egyéb vonatkozásban félreértették Dánielnek ezt a jövendölését. Úgy gondolták, hogy a „szenthely” amiről a 8,14-ben szó van, amit Isten meg akar tisztítani, az nem más, mint a mi Földünk. Két igevers összevetéséből jutottak erre a következtetésre: „mind együtt szenthelyemnek megékesítésére, hogy lábaim helyét megdicsőítsem” (Ésa. 60,13.). „A menny nékem ülőszékem, a föld pedig az én lábaimnak zsámolya” (Csel. 7,49). Vagyis úgy gondolták, hogy a próféciában jelzett szenthely nem más, mint a Földünk. Az viszont egyértelmű volt előttük, hogy a Földet tűz által fogja megtisztítani Isten. „Akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét, amelyért az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak!” (2Pét. 3,12). Az is egyértelmű volt, hogy Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelének előbb kell bekövetkeznie, mint a Földet megtisztító tűznek. Ezért várták a 2300 éves prófécia idejének végén először Jézus dicsőséges visszajövetelének eseményét.

Dániel tehát azt mondja, hogy „boldog, aki várja és megéri” (12. vers) ezt az időt. Boldogan várták, mert úgy gondolták, hogy a dicsőségesen visszatérő Megváltóval találkozhatnak ekkor, aki a végső szabadítást hozza az övéinek. Boldogok voltak azért, mert a Megváltóval való találkozás reményével tekintettek erre az időre.

Ez a boldog várakozás szoros összefüggésben van a Jelenések 10. fejezetében leírt tapasztalattal, amit a megnyitott könyv vált ki azokból, akik kapcsolatba kerültek vele. „Elmenék azért az angyalhoz, mondván néki: Add nékem a könyvecskét. És monda nékem: Vedd el és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz. Elvevém azért a könyvecskét az angyal kezéből, és megevém azt; és az én számban olyan édes volt mint a méz; és mikor megettem azt, megkeseredék az én gyomrom” (Jel. 10,9-10.).

Az a boldogság, amiről Dániel ír itt, azonos azzal a tapasztalattal, amikor a megnyitott könyv édes lesz azok szájában, akik megértették annak üzenetét, és készek voltak azt mások számára is hirdetni. De keserűvé válik gyomrukban akkor, amikor meg kellett emészteni is azt a tapasztalatot, amin keresztülvezette őket ennek az üzenetnek a hirdetése. Úgy jártak, mint Jézus tanítványai az első advent alkalmával. Ők is örömujjongva kísérték Mesterüket Jeruzsálembe, mert azt hitték, hogy Dávid trónját megy elfoglalni. De megkeseredett az örömük akkor, amikor a trón helyett a kereszten látták Urukat. Mindez csupán azért, mert a Messiásra vonatkozó próféciákban egy kis részletet félreértettek. Hasonló módon értették félre az adventvárók is a 2300 éves próféciának egy kis részletét. Ám Isten előre látta ezt, és ezért íratta le János által, mintegy jelezve, hogy Ő még ezt a tévedést is, és a belőle következő csalódást is előre látta.

Dániel próféta üzenetét azonban még egy szempont alapján kell figyelembe venni. Ezt a kijelentést ugyanis össze lehet, és össze is kell kapcsolni egy újszövetségi próféta kijelentésével. Dániel azt mondja el, hogy „boldog, aki várja és megéri az ezerháromszáz és harminczöt napot” (12. vers), vagyis az 1843. évet, az emberi történelemben. János apostol viszont már arról szól, hogy „boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg mostantól fogva” (Jel. 14,13.), vagyis 1843-tól fogva. Boldogoknak mondhatók azért, mert ők már a szentek azon kis csoportjához tartoznak, akiket 144.000-ként ismerünk, akiknek különleges jutalmat ígért Jézus az örökkévalóságban.

„Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten királyiszéke előtt; és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyiszékben ül, kiterjeszti sátorát felettök. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: Mert a Bárány, aki a királyiszéknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könyet.” (Jel. 7,14-17.). „Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy” (Jel. 14,4.).

Az előző két kijelentés összeolvasva azt üzeni, hogy nem azokat mondja boldogoknak, akik élve érik meg Jézus dicsőséges eljövetelét, hanem azokat, akik előtte, de ebben a történelmi időben meghaltak. Vagyis „boldog aki várja és megéri”, és ezután a prófétikus idő beteljesedése után meghal. Ezeket azért mondja boldogoknak, mert nekik nem kell végig szenvedni a hét csapás nyomorúságát, és a Jákób küzdelmének éjszakáját, a jutalmuk viszont mégis ugyanaz lesz, mint azoknak, akik végig élik ezt a rettenetes időszakot.

Ezek a boldog halottak közvetlenül Jézus visszajövetele előtt fognak feltámadni a részleges feltámadás idején, és így szinte csak átutazó utasokként érzékelik azt, hogy min mentek át azok a társaik, akik nem haltak meg. A részleges feltámadásban való feltámadásuk viszont olyan helyzetbe hozza őket, hogy mégis elmondható róluk, „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból” (Jel. 7,14.), hiszen amikor Jézus megjelenik az ég felhőiben, akkor a többi élő szenttel együtt már ők is a nagy nyomorúság színteréről lesznek elragadtatva.

III. Nagyobbá lesz a tudás

Sok bibliakutató figyelmét vonta már magára Dánielnek az a kijelentése, hogy „nagyobbá lesz a tudás” (4. vers). Általában többféle szempont alapján próbálták értelmezni ezt a kijelentést. A leginkább elfogadott értelmezés szerint ez a jövendölés az utolsó másfél évszázad tudományos és technikai fejlődésére vonatkozik. Egy másik értelmezés szerint azonban a világi tudomány és technika nem egyéb, mint csak egy eszköz annak a tudásnak a terjesztéséhez, amiről ez a jövendölés előre szólt.

Az Isten szerinti tudás és bölcsesség nem szerezhető meg a világ szerinti tudományok megismerése által: „Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt.” (1Kor. 3,19.). „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld. 9,10.). „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki.” (Jak. 1,5.).

Dániel szerint olyan vonatkozásban lesz naggyá a tudás, hogy abban az időben „tudakozzák majd sokan” az írásokat, különösen pedig Dániel bepecsételt könyvét. A prófétai beszéd kutatása és tanulmányozása, és annak mind teljesebb megértése által lesz naggyá a tudás. Ezzel azt is meghatározza, hogy a prófétai beszéd megismerése fokozatos lesz, - a tudás, a kutatás arányában fog növekedni.

IV. Az értelmesek fénylenek

A Dániel könyvét tanulmányozó embereket két csoportra osztja a próféta.

„Istentelenek”-nek (10/b. vers) tekinti azokat, akik nem értik a korábban bepecsételt prófétai üzenetet. Róluk azt mondja Pál; „Kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak” (2Tim. 3,7.). Ennek két oka is lehet: Mert nem kértek felülről való bölcsességet, hanem a saját értelmükre támaszkodtak. „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” (Péld. 3,5.). A maga értelmére támaszkodó emberek nem fogadják be a megismert igazságot az életükbe, ezért Isten a tévelygés lelkét engedi rájuk: „mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre. És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak” (2Thess. 2,10-11.).

„Értelmesek”-nek (10/b. vers) tekinti viszont azokat, akik tökéletesen megértettek mindent Dániel könyvéből. Annyira, hogy a megismert igazság által még sok más embert is elvezetnek az igazságra „akik sokakat az igazságra visznek” (3. vers).

Az „értelmesek”-kel kapcsolatban még egy másik dolgot is hangsúlyossá tesz a próféta. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége” (3. vers). Az igazság megismerőinek és tanítóinak ugyanis fényleniük kell, mint a csillagoknak a sötét éjszakában. De nem időszakosan, hanem állandóan, „miként a csillagok, örökkön örökké” (3/b. vers).

Jellegzetes hasonlat ez Isten gyermekeinek szemléltetésére, ahogy a világ különböző helyein szétszórva élnek, és világítanak az őket körülvevő világ sötétségében. Némelyek talán egyedül vannak, mint a mi Napunk is, mások ketten-hárman, esetleg többen. Ezek a naprendszerek a szivárvány minden színét megelevenítik az égbolton. Esetenként minden Nap más-más színű fényt bocsát ki. Távcsővel vizsgálva egy pompás csokornak, egy finom művű ékszernek tűnik.

Itt a Földünkön mindent az öregedés, a romlás és az elmúlás vesz körül. A történelem láthatárán visszanézve mennyi minden néz ránk vissza megfakultan, árnyékszerűen. Századok és ezredek tűntek el, világbirodalmak születtek és hullottak szét, lettek semmivé. Hódítók, tudósok, nagy emberek tömegei emelkedtek fel a korszakok folyamán, hogy ugyanúgy el is múljanak. A csillagok azonban ugyanabban a fényben ragyognak most is, mint a teremtés kezdetén.

Az általunk is érzékelhető teremtett dolgok közül tehát a csillagok állnak a legközelebb az örökkévalósághoz. A belőlük áradó változhatatlan pompájú fény egy élő jövendölés az örök élet dicsőségéről. Így fognak egykor fényleni a Menny dicsőségében azok, akik sokakat az igazsághoz vezettek.

Az „értelmesek” azonban nemcsak az örökkévalóságban fognak fényleni, „miként a csillagok”, hanem már itt a Földön is. Mert ennek a jövendölésnek az elsődleges teljesedése az előtt kell, hogy megtörténjen, mielőtt Mihály fejedelem felkel népe megszabadítására. Fénylenek azért, mert ők már értik a bepecsételt részt is Dániel könyvéből, és ezáltal sokakat tudnak az igazsághoz vezetni általa. Mert a megértett prófétai beszéd olyan, mint egy lámpás, amivel a sötét dolgokat is világossá lehet tenni. Mert „igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pét. 1,19.). De fényleni fognak azért is, mert ebben az időben Isten dicsősége nyugszik meg rajtuk, és az egész Földet beragyogja róluk és általuk ez a dicsőség, mert az egész Föld fényleni fog ettől a dicsőségtől. „Mert sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” (Ésa. 60,1-2.). Így fognak Isten „értelmesei” sokakat az Úrhoz vezetni.