I. A látomás első körülményei	II. Gábriel újabb megjelenésének élménye	III. Az angyal magyarázata
IV. A Messiás jövetelének időpontja	V. Még egy héten át	VI. A kegyelem idő után

I. A látomás első körülményei

Dánielnek többször is felhívja figyelmét az angyal, hogy ez a látomás az utolsó időre szól: „Értsd meg, embernek fia! mert az utolsó időre szól ez a látomás” (17/b. vers). Ez kitűnik abból is, hogy rövid idő alatt nem is teljesedhettek be azok az események, amiről Dániel látomást kapott. Az „este és reggel” kifejezésmód pedig egy 24 órás napot határoz meg a Biblia kinyilatkoztatásaiban, ahogyan azt a teremtéstörténeti beszámolóban is olvashatjuk: „lőn este és lőn reggel, első nap” (1Móz. 1,5.). Az angyal magyarázata szerint azonban itt most prófétai napokról van szó, ami azt jelenti, hogy egy nap alatt egy évet kell érteni. „Én pedig meghatároztam néked az ő vétkük éveit napok száma szerint… egy-egy napot egy-egy esztendőül számítottam néked” (Ezék. 4,5-6.). „A napok száma szerint, amelyeken megkémleltétek a földet, (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordozzátok a ti hamisságotoknak büntetését.” (4Móz. 14,34.). Az itt kijelentett 2300 nap tehát a valóságban egy 2300 éves időszakaszra vonatkozik.

A másik dolog amit figyelembe kell venni, hogy mivel a látomás sok napra szól, illetve a végső időre vagy utolsó időre, ezért a benne adott üzenet nem vonatkozhat a Jeruzsálemben lévő templomra. Azért sem vonatkozhat ez a kinyilatkoztatás a földi szentélyre, mert az angyal későbbi magyarázata szerint a földi szenthelyet teljesen és végérvényesen el fogják pusztítani: „a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás” (9,26/b.). Ez az esemény be is következett i.u: 70-ben, amikor a római hadsereg teljesen lerombolta a várost a templommal együtt. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezhessen, előbb fel kellett építeni, mert a látomás idejében még romokban hevert a jeruzsálemi templom, a babilóniaiak pusztításának eredményeként.

Ha tehát a földi szentélyre nem vonatkozhat a kinyilatkoztatásban elhangzó kérdés: „a szent hely és a sereg meddig tapostatik?” (13. vers), akkor csak az Újszövetség szentélyére vonatkozhat mindaz, amit az angyal a magyarázatában elmond. Az Újszövetség szentélyéről a következőket tudhatjuk meg a Bibliából.

Az Újszövetség szentélye egy valóságos templom, de ezt nem emberek építették, hanem maga az Isten. Jézusról, mint a mi Főpapunkról azt mondja Pál, hogy Ő „a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített.” (Zsid. 8,2.). „Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül” (Zsid. 9,11/b.) ment be.
Ez a templom a Mennyben van. „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid. 9,24.).
Ennek a templomnak Jézus Krisztus a főpapja. „olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült” (Zsid. 8,1.).
A földi templomot, a mennyei mintájára kellett elkészíteni annak idején Mózesnek. „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttük lakozzam. Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját… Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz. 25,8-9; 40.).

Azért rendelte ezt így Isten, mert ez a templom, és a benne folyó szolgálat „csak árnyéka volt a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol. 2,17.). Erre az előképes szolgálatra azért volt szükség, hogy betekintésünk legyen a mennyei templomban végzendő szolgálatba, hogy ismerettel bírjunk Jézus Krisztus főpapi szolgálatát illetően a nagy valóságról.

Ugyanakkor a Dániel látomásának azokat a szakaszait, amelyek a zsidó néppel kapcsolatosak, rögtön meg is magyarázta az angyal, és ebből az következik, hogy ezek a részek már az utolsó időre vonatkozó kijelentések. Azért kellett bepecsételt állapotban maradnia a napokról kapott látomásnak, mert az már az utolsó időre szól, és csak akkor fogják majd megérteni. „Te pedig, Dániel, zárd be e beszédeket, és pecsételd be a könyvet a végső időig: tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás” (12,4.). „Én pedig hallám ezt, de nem értém, és mondám: Uram, mi lesz ezeknek vége? És monda: Menj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég idejéig.” (12,8-10.).

Azért maradt bepecsételt mindenki számára, hogy még Dániel és a társai sem értették meg ezt a részét a látomásnak, mert ezt nem az ő számukra nyilatkoztatta ki Isten. Rajtuk is beteljesedett az, amiről Péter apostol ír levelében: „Tudakozódtak és nyomozódtak a próféták… hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennük lévő Lelke.” (1Pét. 1,10-11.). Vagyis nem egyedi esetről van szó, hanem gyakori eset volt, hogy az isteni üzenetet tolmácsoló próféta nem értette meg az általa elmondottakat.

II. Gábriel újabb megjelenésének élménye

Az előző látomás után mintegy 11 évvel később kezdődtek újra a kiemelkedő események Dániel életében. Dániel megfigyelés alatt tartotta a prófétai írásokat, amelyek Isten népének a sorsát érintették: „én, Dániel, megfigyeltem a könyvekben az esztendők számát, amelyről az Úr ígéje lőn Jeremiás prófétához, hogy hetven esztendőnek kell eltelni Jeruzsálem omladékain.” (9,2.).

Jeremiás a babiloni fogsággal kapcsolatban a következőket jövendölte: „És ez egész föld pusztasággá és csudává lészen, és e nemzetek a babiloni királynak szolgálnak hetven esztendeig. És mikor eltelik a hetven esztendő, meglátogatom a babiloni királyon és az ő népén az ő álnokságukat, azt mondja az Úr, és a káldeai földön, és örökkévaló pusztasággá teszem azt.” (Jer. 25,11-12.). „Mert ezt mondja az Úr: Mihelyt eltelik Babilonban a hetven esztendő, meglátogatlak titeket, és betöltöm rajtatok az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre. Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek. Akkor segítségre hívtok engem, és elmentek és imádtok engem, és meghallgatlak titeket. És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” (Jer. 29,10-13.).

Mivel Dániel megértette, hogy a Jeremiás által meghatározott prófétai időszak már a végéhez közeledik, ezért kezdte el teljes szívvel keresni az Urat, és ezért mondta el bűnbánati imáját. A Jeremiás által meghatározott 70 éves fogságnak ugyanis i.e: 606-536-ig kellett tartania. Előző látomása feltételezhetően 549 táján lehetett, a magyarázatot pedig Dárius uralkodásának első esztendejében kapta, vagyis 538-ban, ami azt jelentette, hogy már csak két év volt hátra a Jeremiás által megjövendölt időből.

Miközben Dániel imádkozott, újra megjelent az a mennyei lény, aki már az előzőekben is magyarázta Dánielnek a kapott látomásokat. Most azonban nem egy újabb látomásba akarta bevezetni a prófétát, hanem az előző látomásával kapcsolatban akart magyarázattal szolgálni azokra a szakaszokra vonatkozóan, amik Dánielt nyugtalansággal töltötték el, mert nem értette őket.

A 8. és a 9. fejezet összevetésekor olyan igazolásokat találunk, amik teljesen világossá teszik, hogy Gábriel a 8. fejezet 14. versében adott időpróféciát jött most elmagyarázni a prófétának. Mivel a 8. fejezetben leírt látomásból az összes jelkép megmagyarázásra került, ezért egyértelmű, hogy most csak a 14. versben adott időmeghatározással kapcsolatban akar magyarázatot adni az angyal. Az ezzel a kijelentéssel kapcsolatos magyarázat azért maradt el, mert Dániel minden esetben elájult, amikor az angyal próbálta megmagyarázni annak értelmét. Valószínűleg rosszul értelmezte a szózat jelentését. Dániel szinte belebetegedett abba gondolatba, hogy Isten a zsidó nép szolgaságának az idejét még meg akarja hosszabbítani. „És az estvéről és reggelről való látomás, amely megmondatott, igazság; te azonban pecsételd be a látomást, mert sok napra való. És én, Dániel, elájulék és beteg valék néhány napig, de felkelék és a király dolgát végezém; és álmélkodám ezen a látáson, és senki sem értette.” (8,26-27.).

Gábriel küldetésének célja most éppen az volt, hogy a két fejezet közötti összefüggéseket igazolja és elmagyarázza azt, amit a próféta nem értett meg. Ezért Gábriel azt a parancsot kapja, hogy menj és „értesd meg vele a látomást” (8,16.). Majd az angyal is azt mondja Dánielnek: „értsd meg a látomást” (9,23/b.). És innen, mintha egy abbahagyott magyarázatot folytatna tovább, úgy mondja el Dánielnek a részleteket. Az előző látomásból nem a látottakat akarja elmagyarázni, hanem a szózatot, amit hallott a próféta. „A te esedezésed kezdetén egy szózat támadt, és én eljöttem, hogy megjelentsem; mert te kedves vagy: vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (9,23.). Visszatekintve pedig azt látjuk, hogy csak a 8,14-ben kapott szózatot hallotta, mint kijelentett üzenetet, a többi kinyilatkoztatást pedig inkább csak látnia kellett.

Gábriel a következő magyarázatot adja jövetele indoklására: „Dániel, most jöttem ki, hogy értelemre tanítsalak” (9,22/b.). Értelemre tanítani csak akkor kell valakit, ha valaminek a megértéséhez kevés az értelme, ha nem ért valamit. Az eddig kapott látomásokból viszont csak a 2300 napról kijelentett szózatot nem értette meg Dániel, illetve szerinte „senki sem értette” (8,27/b.).

Milyen vigasztaló az a tudat, hogy a hatalmas távolságok ellenére is olyan közel van hozzánk a Menny. Amikor segítségre van szükségünk, akkor a Menny angyalai Istentől küldve késedelem nélkül jönnek segítségünkre. Nem számít a távolság, pillanatokon belül ott vannak, az ember számára felfoghatatlanul rövid idő alatt megteszik a Menny és a Föld közötti utat akár oda és vissza is. Dániel még be sem fejezi az imáját, amikor az angyal már vissza is érkezik az Istentől hozott válasszal: „sebességgel repülvén, megilletett engem az estéli áldozat idején” (9,21/b.).

III. Az angyal magyarázata

Gábriel azt mondja a prófétának: „vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (9,23/b.). A magyarázat első meghatározásaként azt mondja el Gábriel, hogy: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra” (9,24/a.). Mivel nem indokolja meg, hogy miből van leszabva ez az időegység, ezért nyilvánvaló, hogy a korábban adott 2300-as időegységgel van összefüggésben, vagyis a nagyobb időprófécia részleteire vonatkozó magyarázatát mondja el most az angyal. A 2300-ból leszabott „hetven hét” a zsidó népnek, mint Isten választott népének a kegyelmi idejét határozza meg. Ezt a következtetést erősíti meg az a kijelentés is, hogy, „a várost és a szenthelyet elpusztítja egy következő fejedelem népe” (9,26.), amikor ez az idő lejár. Az értelmezés helyességének visszaigazolásaként, ez a kijelentés be is teljesedett i.u: 70-ben, amikor Titus légiói elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet.

A „hét”-nek fordított héber szó olyan időmennyiséget jelent, amely hét egymás után következő időegységből áll, ami vonatkozhat napokra, de akár évekre is. „Számlálj azután magadnak hét hetet; attól fogva kezdjed számlálni a hét hetet, hogy sarlódat a vetésbe bocsátod” (5Móz: 16,9.). Mivel azonban itt prófétai időegységről van szó, ezért a megadott 24 órás napok ugyanannyi évet jelentenek. A „hetven hét” hetvenszer hét napot, vagyis évet jelent, tehát 490 évet. Ennyi idő adatott a 2300 évből a zsidó népnek.

A kiszabott kegyelmi idő alatt több dolognak kell megvalósulnia Isten megváltói tervének programjából, illetve az abban meghatározott program szerint. Ezek egyike az, hogy „vége szakadjon a gonoszságnak, és bepecsételtessék a bűn.” (24. vers). Ez az ígéret akkor valósulhat meg, ha az Édenben bejelentett esemény végre beteljesedik, vagyis az „asszony magva a kígyó fejére tapos” (1Móz. 3,15.). Az asszonynak ez a magva a megígért Messiás, a kígyó pedig magát Sátánt jelképezi. János apostol a Jelenések könyvében azonosítja az édeni kígyót Sátánnal: „ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (Jel. 12,9.).

A kígyót csak a fejénél lehet halálosan megsebesíteni, - és Jézus golgotai áldozata éppen ilyen halálos csapást jelentett Sátán számára. Jézus halála által valóban megpecsételődött a bűn és Sátán sorsa. Ekkor végleg eldőlt, hogy a bűn és a gonoszság történelmének egyszer vége lesz. Ez a kijelentés az egész világegyetem számára hozott megváltást ismerteti meg velünk. Mert a bűn létezése és annak a Földön való burjánzása az egész teremtett világot zavarja, létüket és biztonságukat is veszélyezteti. Az el nem bukott világok lakói számára olyan látványosság a Földön létező bűn, mint amikor nekünk kell tehetetlenül végig néznünk a súlyos fájdalmak kínjában fetrengő embertársunk szenvedéseit.

A következő kijelentés kizárólag az emberi család megváltásának lényegét foglalja magába. „Eltöröltessék a hamisság és elhozassék az örök igazság” (24. vers). A bűnös ember számára az örökkévaló evangélium üzenetét tömöríti össze ez a rövid kijelentés. A Golgotán meghozott áldozat törölte el a megigazulásnak azt a gyakorlatát, amit a ceremoniális áldozati rendszer biztosított a bűnösnek, de ami Jézus idejében a többség részére már csak formális, lélek nélküli cselekmény volt. Isten már Ésaiás korában is „hazug áldozatnak” nevezte, ami utálatossá lett előtte, gyakorlását nem kívánja tovább elszenvedni (lásd: Ésa. 1,11-17.). A Golgota keresztjén dőlt el az, amit Dávid a 32. zsoltárban mond el, az első és a második verseiben. „Hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett… az Úr bűnt nem tulajdonít” többé neki, mert számára elhozatott „az örök igazság” Jézus bűntelen élete által, amit kész a bűnbánó bűnösnek tulajdonítani. Pál apostol szerint Jézus Krisztusban „jelent meg az Istennek igazsága”, és ez az igazság „hit által mindazoké lehet, akik hisznek” Őbenne (Róm. 3,21-22.).

A harmadik kijelentés pedig azt mondja el, hogy végre beteljesednek, és a beteljesedés által hitelessé válnak azok a próféciák és látomások, amelyeken keresztül meg ígérte Isten már évszázadok és évezredek óta az isteni Megváltó eljövetelét. „Bepecsételtessék a látomás és a próféták” (24. vers). Isten ugyanis mindig óvta népét attól, hogy a hazug próféták hitető beszédének higgyenek. „És monda az Úr nékem: Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben; nem küldtem őket, nem parancsoltam nékik, nem is beszéltem velök; hazug látomást, varázslást, hiábavalóságot és szívbeli csalárdságot jövendölnek néktek.” (Jer. 14,14.). „Mert ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Ne hitessenek el titeket a ti prófétáitok, akik közöttetek vannak, se a ti jövendőmondóitok, és ne figyelmezzetek a ti álmaitokra, amelyeket álmodoztok. Mert ők hamisan prófétálnak néktek az én nevemben: Nem küldöttem őket, azt mondja az Úr.” (Jer. 29,8-9.). „Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is.” (Mt. 24,24.). Ezért volt szükség minden időben arra, hogy a próféta legyen megvizsgálva, vajon tényleg Istentől van-e küldve.

Az igaz próféta megpróbálásának négy ismertetőjele volt, és ezek közül az egyik az volt, hogy amit megjövendölt, az mindig beteljesedett, és ezzel vált hitelessé az Istentől való küldetése: „mikor beteljesedik a próféta beszéde, akkor ismertetik meg a próféta, ha az Úr küldötte-é azt valóban” (Jer. 28,9.). „Ha a próféta az Úr nevében szól, és nem lesz meg, és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó, amelyet nem az Úr szólott; elbizakodottságból mondotta azt a próféta; ne félj attól!” (5Móz. 18,22.). Ezzel a kijelentéssel tehát arra figyelmeztette Isten az ő népét, hogy a megadott „hetven hét” időszak alatt kell beteljesedniük sorban azoknak a próféciáknak, amik ebben a kijelentésben a Messiás eljövetelére vonatkoztak, mert a Messiás színre-lépésével fog befejeződni a megadott időegység. „Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől, a Messiás-fejedelemig, hét hét és hatvankét hét van” (25. vers).

A negyedik kijelentés pedig a testet-öltött Messiás felkenetésének eseményét ígéri meg ebben a kijelentett időszakaszban: „Felkenettessék a szentek Szentje” (24. vers). Sokak hiedelmével ellentétben ez a meghatározás nem a templom egyik részének, a „szentek szentjének” a megjelölésére vonatkozik, hanem az Istenség egyik személyének, az Isten Fiának megjelölésére szolgál. Hóseás könyvében mutatkozik így be Isten a népének: „mert Isten vagyok én, és nem ember, a Szent te közötted” (Hós. 11,9.). Majd néhány verssel később még egyszer megerősíti ezt a megnevezést: „Júda uralkodik még az Istennel, és a hűséges Szenttel” (12. vers). Ahogyan máshol „királyok Királya és uraknak Ura”-ként (Jel. 19,16.) nevezi Jézust a Szentírás, úgy nevezi itt most a „szentek Szentjének”.

A názáreti Jézus a felkenetésnek ettől a cselekményétől lett a megígért Messiás, mert a héber „Messiás”, vagy a görög „Krisztus” szó, magyarul „Felkent”-et jelent. Erről a felkenetésről jövendölt előre már Ésaiás próféta is: „Az Úr Isten Lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr.” (Ésa. 61,1.). Ez a felkenetés teljesedett be a Jordán partján, Jézus keresztségekor, amikor a Szentlélek reá szállt: „az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot, és őreá szállani” (Mt. 3,16.). Péter apostol is erről beszélt Kornélius házában az ott egybegyűlteknek: „A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel” (Csel. 10,38.). Jézus azonban egy másik alkalommal is részesült felkenetésben, természetesen ez a felkenetése már más célból történt. Viszont ennek az eseménynek is a meghatározott 490 éven belül kellett megtörténnie. Ez a felkenetés a mennyei templomban végzendő főpapi szolgálatra történő felkenetés volt.

„A Lélek kiárasztása pünkösd napján a Menny üzenete volt arról, hogy a Megváltó ünnepélyes felkenetése megtörtént. Ígérete szerint elküldte a Szentlelket a Mennyből annak jeléül, hogy immár mint Pap és Király, övé minden hatalom mennyen és földön; és Ő népének Felkentje.” (EGW: Ap.Tört. 30,1.)

IV. A Messiás jövetelének időpontja

Miután az angyal egy általános képet adott a „hetven hét” idejének eseményeiről, elkezdte annak részleteit kinagyítani, és ezt a hosszú történelmi kort részekre bontani. Mindenek előtt a megadott időegységek kezdőpontját határozta meg. Vagyis azt mondta el, hogy ez az időprófécia, „a Jeruzsálem újjáépíttetése felől való szózat keletkezésétől” (9,25/a.) indul, ekkor kezdődik el. Ez az első és egyben olyan történelmi támpont az angyal magyarázatában, ami segítséget nyújt ahhoz, hogy ezt a próféciát a történelem idejébe be tudjuk helyezni. Jeruzsálem újraépíttetésével kapcsolatban azonban több parancs is ki lett adva. A bibliai feljegyzéseiből négy ilyen parancsot ismerhetünk meg.

– Círus parancsa 536-ban Ezsd. 1,1-4.

– Dárius parancs 519-ben Ezsd. 6,1-12.

– Artaxerxes Longimánus 457-ben Ezsd. 7,1-26.

– Artaxerxes Longimánus 444-ben Neh. 2,1-9.

Kétféle módon állapíthatjuk meg azt, hogy a négy parancs közül melyikre gondolt Isten, amikor ezt adta meg a prófécia kiindulási pontjaként. A könnyebbik megoldás az, ha a beteljesedés ismeretének birtokában visszafelé pörgetjük az eseményeket. Mivel a Messiás működésének kezdő időpontját már ismerjük, ezért innen vissza számolva csak a 457-ben kiadott rendelet jöhet számításba. A nehezebbik megoldás viszont az, ha a történelem eseményeiből próbáljuk megállapítani, hogy melyik parancs volt az, amire a prófécia utal.

Ilyen átgondolás alapján mondhatjuk el, hogy a Dániel által adott meghatározás Artaxerxes első parancsát veszi figyelembe, amit Ezsdrásnak adott 457-ben. Az előzőekben kiadott parancsok nem voltak elég hatékonyak ahhoz, hogy hatásukra befejeződhessen Jeruzsálem újjáépítése. A környéken élő népek ugyanis nem lelkesedtek azért, hogy most a zsidók visszatérnek a régi helyükre, és újjá akarják építeni országukat. Az ott lakó népek az elmúlt hetven év alatt hozzászoktak ahhoz, hogy ennek a földrajzi területnek már ők voltak az urai. Ezt a helyzetet látták veszélyeztetve a zsidók hazatérésében, és ezért mindent megtettek, hogy megakadályozzák, és ha lehet teljesen meghiúsítsák a zsidók tervét. (lásd: Ezsd. 4. fejezetét)

A kérdés summázásaként tehát azt mondhatjuk, hogy csak a 457-ben kiadott parancsra tudott befejeződni Jeruzsálem újjáépítése, és ezért vesszük alapul ezt a parancsot a prófécia kiindulási pontjaként. Lényeges szempont emellett még az is, hogy Artaxerxes parancsa nemcsak a város, hanem az egész zsidó állam helyreállítására is vonatkozott. A Bibliában gyakran találkozunk azzal, hogy Isten népét Jeruzsálemnek nevezi, és ezzel a névvel személyesíti meg. Ilyen vonatkozásban a „Jeruzsálem újjáépítésére” kiadott parancs, valójában az egész választott nép felépülését és visszaállítását jelenti.

Amikor az angyal részekre bontja a zsidók számára adott időt, akkor három időegységre bontja fel, amelyből kettőnek kell beteljesedni a Messiás fejedelemig.

„hét hét” azaz 7 x 7 = 49 év

„hatvankét hét” azaz 62 x 7 = 434 év

----------------------

összesen: 69 x 7 = 483 év

A feladat tehát csak az, hogy az angyal által meghatározott időmennyiségből ki kell vonni azt az időmennyiséget, amennyi az időszámítás előtti korban már eltelt, és akkor megkapjuk eredményként, hogy az időszámítás utáni korban mikor kell a Messiás fejedelemnek színre lépnie az emberiség történelmében.

A meghatározott időegység 483 év -

Ebből az időszámítás előtti korban eltelt

(a rendelet kiadásának éve i.e.457) 457 év

-------------

Az időszámítás utáni korra tehát megmarad 26 év

A pontos időmeghatározás miatt azonban szükséges figyelembe venni még két adatot. Régen ugyanis nem a tél közepén kezdődött az év, mint most, hanem a tavasz első újholdjával, azaz március második fele és április első fele közötti időben. Ez viszont azt jelenti a prófécia szempontjából, hogy az angyal magyarázatából következő 26. év a mostani időszámítás szerinti 27. év tavaszán jár le, vagyis 27 márciusának végén.

A Jeruzsálem újjáépítésére vonatkozó parancs viszont az év közepén, vagyis ősszel lett kiadva. Ebből pedig az következik, hogy az időszámítás előtti korban nem áll rendelkezésünkre a teljes 457 év, hanem csak 456,5 év vehető számításba. Ezért az időszámítás utáni időre nem csak 26 év marad, hanem 26,5 év. Mindezeket figyelembe véve tehát, Jézus keresztségének ideje a pontos számítás szerint, ahogy azt Dániel próféta megjövendölte, az időszámítás utáni kor 27. évének őszére esik, ezért a 27 márciusához még hozzáadjuk az így kapott fél évet, és ezzel jutunk el 27 őszére. Ez a időszámítás megegyezik az evangéliumi feljegyzések idevonatkozó adataival is.

Az evangéliumok feljegyzéseiből két történelmi támpontot kaphatunk, mindkettőt Lukács írásán keresztül. Az egyik információ azt mondja el, hogy Keresztelő János „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében” kezdte meg a Jordán melléki tartományokban prédikáló, keresztelő szolgálatát (lásd: Lk. 3,1-3.). A másik információ pedig azt mondja el, hogy „Jézus mintegy harminc éves volt, mikor tanítani kezdett” (Luk. 3,23.).

Az előzőek arra világítottak rá, hogy Dániel ezt az eseményt időszámításunk 27. évének őszére jelzi előre. Ebből pedig az következik, hogy Jézus születése, és az időszámítás között mintegy 3-4 év eltolódás van. Kétféle módon is meggyőződhetünk arról, hogy ez valóban így van-e vagy sem.

Az egyik ellenőrzési lehetőség Jézus születési körülményeinek figyelembevételéből adódik.

– Időszámításunkat Róma város alapításának a 753. évétől számítjuk. (Engel Pál: Világtörténet évszámokban 17. old. - Gondolat Kiadó)

– Heródes halála a Róma alapításától számított 750. évben történt. (Vanyó László: Ókeresztény írók, IV. kötet 446. old. 121. pont)

– Mivel Jézus nem sokkal Heródes halála előtt született, ezért itt is jelentkezik az előbb meghatározott 3-4 éves eltolódás Jézus születése és az időszámítás kezdete között.

A másik ellenőrzési lehetőséget Keresztelő János szolgálatának kezdő éve jelenti, ahogy arról az előbb idézett lukácsi beszámoló tesz említést. Erről az időpontról a következőket olvashatjuk egy tudományos irodalom magyarázatában.

„Augustus császár Kr.u. 14. augusztus 19-én halt meg. Utódának tizenötödik éve így Kr.u. 28 augusztus 19-től a 29. év augusztus 19-ig tartott. Az uralkodási éveket így számolták a régi történetírók és kronológusok. Keleten azonban a Szeleukida uralkodók óta a szír időszámítás volt érvényben, amit Palesztina is átvett. Lukácsnál, aki szír születésű, joggal feltételezhetjük ennek használatát. E számítási mód szerint pedig az új uralkodó első uralkodási éve a polgári évvel befejeződött. Ráadásul a szíriai időszámításban az újév napja október elsején volt. Ezek szerint tehát Tibérius első esztendeje igen rövid volt, alig másfél hónap. Kr.u. 14 augusztus 19-től szeptember 30-ig. A Lukács által említett tizenötödik uralkodási év eszerint Kr.u. 27. október 1-től a 28. év szeptember 30-ig tartott. Mivel Jézus hamarosan fellépett azután, hogy János elkezdte bűnbánati prédikációit, ennek időpontja a 27-28. év fordulója körül volt.” (Gerhard Kroll: Jézus nyomában 199. old)

Jézus keresztségének időpontját több mint ötszáz évvel korábban nyilatkoztatta ki Isten Dániel próféta által. Ez a kinyilatkoztatás a maga idejében pontosan beteljesedett, amit a történelmi feljegyzések sorban igazolnak is. Az evangélium feljegyzése szerint maga Jézus is ennek a megjövendölt időnek a beteljesedéséről beszélt Galileában az első prédikációjában, amikor azt mondta: „Betelt az idő, és elközelített az Istennek országa” (Mk. 1,15/a.).

V. Még egy héten át

A zsidók számára szabott kegyelmi időből a „hetven hét”-ből még hét év van hátra, viszont ez a rövid idő nagyon fontos eseményeket villant fel előttünk, amiket teljesedésük alapján a következő sorrendben emelhetünk ki az angyal magyarázatából.

„Egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget”, a Messiás. (27/a. vers).
„Kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz”. (26/a. vers).
„A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak”. (27. vers).

Ebből a felsorolásból a legmegdöbbentőbb bejelentés az, hogy nyilvánvalóvá teszi a Messiás kiirtásának tényét. Először csak az eseményt mondja ki nagyon határozottan, de az időpontját még nem. A kijelentés szerint bármikor bekövetkezhet a hét év alatt, mert csak annyit mond el, hogy „a hatvankét hét elmúltával” fog bekövetkezni. A Messiás halálának pontosabb megjelölésére csak a következő versben találunk utalást, bár az is csak egy közvetett utalás: „A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az étel áldozatnak” (27. vers). Ezt pedig csak egy módon teheti meg, ha bemutatja azt az igazi áldozatot, amire az összes többi csak előre mutatott, aminek minden korábban bemutatott áldozat csak előképe volt. Ennek az áldozatnak a bemutatása történt meg a „hét felén”, azaz három és fél évvel a „hatvankét hét” lejárta után, vagyis i.u: 31-ben. Ezt az áldozatát mutatta be a Messiás a Golgota keresztjén.

Ez a prófétai kijelentés azonban olyan üzenetet is hordoz magában, hogy az eljövendő Messiás nem uralkodni akar népe között, nem a római elnyomás alól fogja megszabadítani népét, mint győztes hadvezér. Éppen ellenkezőleg, ez a bemutatás egy olyan Messiásról beszél, akit meg fognak ölni, aki hirtelen halállal fog meghalni, mert a jövendölés szerint „kiírtatik”. Az evangéliumok beszámolói hű képet adnak arról, hogy ez a jövendölés milyen pontosan teljesedett be Jézus halálakor.

Nagyon fontos gondolattársítást fedezhetünk fel abban, amit az angyal mond el a Messiásról. Az egyik gondolatban azt mondja, „kiírtatik a Messiás”, míg a másikban már azt mondja, hogy „véget vet a véres áldozatoknak”. Ez a gondolattársítás azt akarja kifejezni, hogy éppen a kiirtatásával, vagyis a halálával vet véget a Messiás az áldozati szolgálat rendszerének. A jeruzsálemi templomban folyó ceremoniális szolgálatban bekövetkezett változás tényét különleges módon juttatta kifejezésre Isten.

Jézus halálának pillanatában a templomban folyó szolgálat közben a templom belső kárpitja, vagyis a Szentek-szentjének függönye, azaz „a templom kárpítja fölétől az aljáig ketté hasada” (Mt. 27,51/a.). Ez egy különleges csoda volt, hiszen a zsidó tudósoktól származó információk szerint olyan erős anyagból készült ez a függönykárpit, hogy azt „két pár ökör sem téphette volna szét”. De ez az anyag akkor mégis széthasadt, felülről lefelé, minden külső, emberi beavatkozástól függetlenül. Amikor Jézus, mint hatalmas győztes azt kiáltotta a kereszten, hogy „elvégeztetett”, akkor odafenn ez a kiáltás el lett fogadva, és az elfogadás jele és válaszaként a templom legszentebb részét eltakaró függöny kettészakadt.

Ezzel a csodával azt is kifejezte Isten, hogy ettől kezdve személyes jelenléte megszűnt a templomban. Isten jelenléte nélkül viszont a templom is elveszítette jelentőségét. Így teljesedett be az, amit Jézus is megfogalmazott a zsidó vezetők előtt: „Imé pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt. 23,38.). Ez az esemény jelképesen azt is kifejezte, hogy halála által, amelyet érettünk és helyettünk szenvedett el Jézus, utat készített minden Benne hívő ember számára Istenhez. Mert „beljebb hatolt a kárpítnál” ahová „útnyitóúl ment be érettünk Jézus” (Zsid. 6,19-20.), vagyis a kárpiton belülre, ahol „a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült„(Zsid. 8,1.).

Pál apostol írásaiból két nagyon fontos dolgot érthetünk meg ezzel az eseménnyel kapcsolatban. A földi templom helyett a mennyei templom lesz ezután az istenimádat központja. „Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid. 9,11-12.). A lévitai papság helyébe pedig a Melkisédek rendje szerinti papság lépett, amelynek örökkévaló főpapja Jézus Krisztus: „…a Melkisédek hasonlatossága szerint áll elő más pap, Aki nem testi parancsolatnak törvénye szerint, hanem enyészhetetlen életnek ereje szerint lett. Mert ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.” (Zsid. 7,15-17.).

Van azonban még egy nagyon fontos dolog, ami ehhez az időszakhoz kötődik az angyal magyarázata alapján. „És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget.” (27/a.). Ez a kijelentés közvetve arra is figyelmeztet, hogy az „egy hét” elteltével lejár a zsidók számára adott kegyelemidő, a „hetven hét”, vagyis a 490 év. Ez a kijelentés viszont azt is hangsúlyozza, hogy a zsidóknak adott kegyelemidő utolsó szakaszában közülük még sokan megújítják a szövetségüket Istennel a „hét” első felében Jézus tanítói szolgálatának hatására. A „hét” második felében pedig Jézus tanítványainak munkájára teszik ugyanezt, akik minden tettüket a názáreti Jézus nevében hajtották végre. Amíg tehát a Dániel által jövendölt idő le nem járt, addig Jézus utasítása értelmében a tanítványok nem mehettek a pogányok közé, hanem csak a zsidók között munkálkodhattak. „Pogányok útjára ne menjetek, és Samaritánusok városába ne menjetek be; Hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz.” (Mt. 10,5-6.). „Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten ígéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk.” (Csel. 13,46.).

VI. A kegyelemidő után

Amikor az Isten által meghatározott kegyelemidő lejárt, akkor a tanítványok számára három esemény jelezte ennek a bekövetkezését.

István diakónus megkövezésének esemény:. „Megkövezék azért Istvánt, ki imádkozik és ezt mondja: Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” (Csel. 7,59.). Ezzel a tettükkel határozottan kifejezték a zsidók Isten és emberek előtt egyaránt, hogy a Jézusról szóló evangélium nekik egyáltalán nem kell.
Péter apostol különleges látomása, és a Kornélius házában való rendkívüli élménye: Ebben a látomásban már a Menny juttatta kifejezésre, hogy a zsidó nép kiváltságos helyzete megszűnt létezni. „Ha tehát az Isten hasonló ajándékát adta nekik, mint nekünk is, kik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, kicsoda voltam én, hogy az Istent eltilthattam volna? Ezeknek hallatára aztán megnyugovának, és dicsőíték az Istent, mondván: Eszerint hát a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre!” (Csel. 11,17-18.). Ettől az időtől fogva az evangélium szempontjából mindenkit egyformán kell figyelembe venni. „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Mert akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöztétek fel. Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal. 3,26-29.).
Pál apostol megtérése és pogányok apostolaként való elhívása Ananiásnak azt mondta az Úr: „Eredj el, mert ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt.” (Csel. 9,15.). „Mikor látták, hogy én reám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé; (Mert aki erős volt Péterben a körülmetélkedés apostolságára, bennem is erős volt a pogányok között). És elismervén a nékem adatott kegyelmet, Jakab és Kéfás, meg János, kik oszlopokul tekintetnek, bajtársi jobbjukat nyujták nékem és Barnabásnak, hogy mi a pogányok között, ők pedig a körülmetélés között prédikáljunk:” (Gal. 2,7-9.).

Végül pedig még azt mondja el az angyal, hogy mindezek beteljesedése után várni lehet egy rettenetes eseményt, amikor Jeruzsálemet és benne a templomot le fogják rombolni és el fogják pusztítani. „A várost és a szenthelyet elpusztítja egy következő fejedelem népe” (26. vers). Károli Gáspár fordításával ellentétben az eredeti szöveg határozatlan névelőt használ a fejedelem megjelölésével kapcsolatban. Vagyis nem a soron következő fejedelem népe, hanem majd egy fejedelem népe.

Ez a pusztítás be is következett i.u: 70-ben, amikor Titus seregei elfoglalták Jeruzsálemet és elpusztították. Nagyon pontosan fogalmaz a prófécia, amikor azt mondja ki, hogy a fejedelem népe végzi el ezt a pusztítást. Mert ami akkor történt Jeruzsálemben, azt nem Titus akarta, hanem a zsidók kegyetlenségétől megvadult római katonák, akiket Titus már nem tudott visszatartani a pusztításban. Ehhez az eseményhez kapcsolódva jövendölte Jézus is azt, hogy amikor ez beteljesedik Jeruzsálemen, akkor „nem marad itt kő kövön, amely le nem romboltatik” (Mt. 24,2/b.). A Dánielnek adott kijelentés szerint ez a pusztítás olyan erejű lesz, mintha egy vízözön söpörne végig a városon. Vagyis senki sem állíthatja meg annak pusztító erejét. Mert Istennél „elhatároztatott a pusztulás” (26/b. vers).

Istennél azonban egy olyan döntés is megszületett, és várja a beteljesedését, amely szerint ez a pusztító erő egyszer vissza fog fordulni arra a hatalomra, amely ekkor a zsidók szent városát pusztította el. Ez az isteni ítélet azonban a múltból már a jövőbe vezet el bennünket. Arra az ítéletre mutat előre, amikor ama nagy várost fogja sújtani Isten ítélete, „amelynek királysága van a föld királyai felett” (Jel. 17,18.).