A 11. fejezet 30. versétől kezdve Rómának azt a korszakát mutatja be a próféta, amikor már „dühöng a szent szövetség ellen, és cselekszik ellene”. Ez már a keresztény üldözések kegyetlen időszaka a Birodalomban. Viszont éppen ebben az időben „Kitteus hajók jönnek ellene és megijed” (30. vers), olvashatjuk a jövendölés soraiban. Ha Róma megijedt, akkor ez azt jelenti, hogy hatalma már hanyatlóban van.

A „Kitteus”-ok azonosítására elég biztos információs háttér áll a rendelkezésünkre. Először Noé dédunokájaként említi a Biblia a Kitthim nevet. „Jávánnak pedig fiai:… Kitthim” (1Móz. 10,4.). A Kitthim fiai által elfoglalt terület pedig valószínűleg Ciprus szigete volt. „Menjetek csak át a Kittim szigeteire, és lássátok meg; és küldjetek Kédárba is és szorgalmasan vizsgálódjatok” (Jer. 2,10.). Ezért hívták a régi görögök „Kition”-nak, latinul pedig „Citium”-ként volt ismeretes. A későbbi korokban ez a fogalom kiterjedt és magába foglalta az egész Földközi-tenger partvidékéről érkező ellenséget, függetlenül attól, hogy délről érkezett (Egyiptom) vagy északról (Szíria) vagy nyugatról (Macedónia és Róma). „És Kittim partjairól hajók jőnek, és nyomorgatják Assúrt, nyomorgatják Ébert is” (4Móz. 24,24.).

Rómával kapcsolatban is úgy kerül említésre ez a fogalom vagy név, mint a Földközi-tenger felől jövő ellenség, egy olyan ellenség, akinek az ereje a hajóiban van. A történelem eseményei között lapozva egyetlen olyan eseményre figyelhetünk fel, amikor Róma valóban megijedt az ellenséges hajók érkezésétől. Karthágó eleste óta ugyanis Rómáé volt a Földközi-tenger feletti uralom.

Geiserich király vezetésével a vandálok átkeltek a Gibraltári-szoroson, elfoglalták Északnyugat-Afrikát, és itt 429-ben megalapították az első független barbár államot a Római Birodalom területén. 442-ben III. Valentinianus császár is kénytelen volt elismerni a független vandál államot. Karthágó elvesztésével a Földközi-tenger feletti uralmát is elveszítette Róma. Ez az uralom pedig egyre inkább a vandálok kezébe került át. Ebben az időben teljesen reális az az ijedelem, amiről Dániel jövendöl a Kitteus hajók miatt. 455-ben ugyanis még ahhoz is vették a bátorságot a vandálok, hogy flottájukkal Róma elé vonuljanak, és 14 napon át fosztogatták és dúlták az egész várost. Innen ered a vandalizmus szóhasználatunk.

A prófétai üzenet alapján különös fordulatot figyelhetünk meg Róma vonatkozásában és magatartásában. Amíg korábban dühöngött a szent szövetség ellen, addig most csak „ügyel azokra, akik elhagyják a szent szövetséget” (30. vers). Dühöngését teljesen nyíltan tette azokkal szemben, akik ragaszkodtak az Istennel kötött szent szövetséghez. Ezért kellett sok millió kereszténynek meghalnia a római császárok kegyetlen keresztény üldözése alatt. Most azonban nem azokra ügyel, akik ragaszkodnak a szövetséghez, hanem azokra, „akik elhagyják a szent szövetséget”. Ez viszont már egy különös fordulat.

A 32. versben mondja el Dániel, hogy miként és miért ügyel Róma azokra, akik elhagyják a szövetséget. Ezek az emberek azzal hagyják el a szent szövetséget, hogy „gonoszul cselekszenek a szövetség ellen” (32. vers). Vagyis hűtlenek lesznek azokhoz az isteni törvényekhez és kívánalmakhoz, amiket elfogadtak szövetségkötésük alkalmával. Csak azokat az embereket lehet „hitszegésre csábítani hízelkedésekkel” (32. vers), akik már egyébként is elhagyták az Istennel való szövetséget gonosz életmódjuk által. Isten ellenségének, az őscsalónak az ilyen emberek a leghatékonyabb eszközei az Egyház elleni szándékának megvalósításában. Ezek az emberek Isten Egyházához tartoznak ugyan, de az ellenséget szolgálják az Egyház ellen. Ha pedig ezek az eszközök a nép vezetői közül kerülnek ki, akkor Sátán diadalt ül, mert a vezetőkön keresztül a nép nagy részét is el tudja csábítani. Dániel azt mondja, hogy „hitszegésre csábítja”, vagyis arra, hogy a „hit” dolgaiban hagyják el a szent szövetséget, és cselekedjenek gonoszt ellene. Ennek a mesterkedésének eredményeként kovászolta át a kereszténység tanítását és életgyakorlatát a pogány vallás filozófiája és szokásai.

Eme álnok mesterkedés folyamatának időszaka alatt a Római Birodalom teljesen átalakult, és egy különös király került a trónra. Nagy Constantin császár idejében a kereszténység államvallássá nőtte ki magát. A Birodalom kettéválása után a nyugati részen Róma püspöke egyre jelentősebb szerepet kapott a politika irányításából, és a hatalom gyakorlásából. III. Valentinianus ideje alatt Róma püspöke (I. Leó) az egész keresztény Egyház pápájaként fogadtatta el magát. Az 538-at követő időben pedig szinte egész Európában a római Pápa osztotta az országokat és a királyságokat.

II. Egy király, aki Istennek tekinti magát

A Római Birodalom új történeti szakaszának középpontjában ismét egy király áll, akiről meglepő dolgokat mond el a próféta. „És a király a maga tetszése szerint cselekszik és felfuvalkodik és felmagasztalja magát minden isten felett, és az istenek Istene ellen is vakmerőn szól, és szerencsés lesz” (36/a. vers). Minden törekvése arra irányul, hogy az emberektől mindig nagyobb tiszteletet kapjon, mint amit az Istennek szoktak adni. Ennek érdekében nem törődik senkivel és semmivel, csak egyedül a saját személyének és királyságának felmagasztalásával. Ebben a királyban a római egyház legfőbb vezetőjét, a Pápát és a Pápaság törekvéseit ismerhetjük fel annak alapján, amiket Dániel elmondott róla.

Ez „a király a maga tetszése szerint cselekszik” (36/a. vers). A Pápaság mindig céltudatosan törekedett arra, hogy a legnagyobb tekintélyként ismerjék el az egész világon mind politikai, mind vallási döntésekben. Mindenesetre, a Pápák soha sem ismertek el maguk felett emberi hatalmat, még az istenit se nagyon. I. Miklós pápa (858-67) nyilatkozatából ismerjük a következő kijelentést:

„A pápák nincsenek alávetve semmilyen földi hatalomnak, még (Péter) apostolnak sem, és még akkor sem, ha visszatérne a Földre; mivel Nagy Konstantinusz elismerte, hogy a pápa Isten földi helytartója, ezért mint istenség nem ítélhető meg egyetlen földi lény által sem. Ez tehát azt jelenti, hogy mi tévedhetetlenek vagyunk, így bármit is teszünk, azért nem tartozunk beszámolással, csak magunknak.” (Dave Hunt: A fenevadon ülő asszony, 255. old.)

Vagyis ez a király mindenben „a maga tetszése szerint cselekszik”. Döntéseit a csalatkozhatatlanság tudatával hozza meg, és ezeket a döntéseket hatalmi szóval fogadtatja el másokkal.

Ez a király „felfuvalkodik, és felmagasztalja magát minden isten felett” (36. vers). Később Pál apostol is kapott kinyilatkoztatást erről a királyról. „Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thess. 2,4.).

Pál azonban még egyéb kijelentést is kapott erről a különös királyról. Levelében elmondja, hogy amikor ez a „bűn embere, a veszedelemnek fia” (2Thess. 2,3.) megjelenik, akkor szakadás fog bekövetkezni az Egyházban. Ez a szakadás azonban nem csak a keleti és a nyugati kereszténységre való szakadást jelenti. Sokkal inkább jelenti azt a szakadást, ami az Istenhez hűséges keresztények elkülönülése miatt következett be, mivel nem akartak azonosulni az általános hitehagyással. Amikor pedig bekövetkezett ez a szakadás, akkor a Pápaság kegyetlenül üldözte azokat, akik nem akartak azonosulni velük a hitehagyásban. Pálnak azt is kijelentette Isten, hogy ez a politikai-vallási hatalom az ősellenség által, vagyis Sátán segítsége által fog színre lépni: „Akinek eljövetele a Sátán ereje által van” (2Thess. 2,9.).

Ez a király „az istenek Istene ellen is vakmerően szól, és szerencsés lesz” (36. vers). Ezt a királyt Dániel már korábban is szemlélhette egy „kicsiny szarv” jelképe által. Már akkor is hasonló kinyilatkoztatást kapott róla. „Nagyokat szóló száj”-ja van. Ezzel a káromló szájával „sokat szól a Felséges ellen” (7,8/b; 11/a; 25/a.).

Az egyházi irodalom tele van a Pápaság fennhéjázó, gőgös és istenkáromló kijelentéseivel (lásd a 8. tanulmány II/2. pontjának idézeteit). A Pápa Isten földi képviselőjének és helytartójának állítja magát. A Biblia szerint viszont a Szentlélek az, aki az Istenséget képviseli itt a Földön.

Dániel szerint ez a király „szerencsés lesz”, mert a tömegek és a polgári hatalmak elfogadják azt az igényt, amit a Pápa elvár és megkövetel tőlük a saját részére. Szerencsés lesz addig, „mígnem betelik a harag; mert ami elhatároztatott, az végre is hajtatik” (36/b. vers). Mert ennek a királynak Istentől rendelt ideje volt hatalmának gyakorlásához: „az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig” (7,25/b.).

Amikor ez az idő lejárt, akkor elveszítette hatalmát, és ez akkor következett be, amikor ez a hatalom „halálos sebet kap”-ott (Jel. 13,3.) 1798-ban. Napóleon tábornoka, Berthier fogságba vitte a Pápát, aki ott a fogságban meg is halt. Később új pápát választottak ugyan, de hatalma meg sem közelítette a korábbi fénykorát. Ebből a sebből azonban még egy bizonyos idő után meg tudott gyógyulni. 1929-ben a lateráni zsinat alkalmával vette kezdetét ez a gyógyulás, amikor a pápai állam megkapta Vatikán területét. Végérvényes megsemmisítése pedig akkor következik be, amikor Mihály fejedelem felkél, hogy népét megszabadítsa, ebből azonban már nem lesz gyógyulás. (lásd: Dán. 12,1. - Jel. 19,19-21.)

Ez a király „nem gondol atyáinak Istenével”, helyette inkább „tiszteli az erődök istenét, annak helyén” (37/a. 38/a. vers). A pogányok vallásos gyakorlatára az volt jellemző, hogy bálványaiknak erődítéseket állítottak a magaslatokon. A keresztény Róma átvette a pogányságnak ezt a szokását is, ezért építették templomaikat mindig a magaslatokra, és ezek sok esetben szinte erődítményszerű építmények voltak. Róma volt abban az időben a bálványimádás központja, és leginkább a Mitrász, vagyis a Nap-isten kultusza volt elterjedt az emberek között. Dániel azt mondja, hogy „annak helyén” tiszteli a pogányok istenét ez a király. Vagyis a Pápaság ugyanabban a Rómában állította fel a királyi székét, ahol a Mitrász-kultusz központja volt.

Tiszteli „azt az istent, akit nem ismertek az ő atyái” (38. vers). Tiszteli azzal, hogy az Isten által rendelt nyugalomnap helyett a vasárnapot rendelte el ünnepnek, mivel ez a nap volt a Mitrász ünnepe, „a Nap-isten tiszteletre méltó napja”. Tiszteli azzal, hogy Mitrász újjászületésének ünnepét a téli napforduló alkalmával megünnepli, mint az Isten születésének évfordulóját. Pedig Jézus születéséhez semmi köze sincs a karácsonyi ünnepnek. Amennyit tudhatunk Jézus születésének időpontjáról, annak alapján azt mondhatjuk, hogy szeptember-október tájékán történhetett, hiszen a pásztorok még fönt voltak a hegyekben a nyájjal. Tiszteli a pogány istent azzal, hogy a Tízparancsolat egyértelmű tilalma ellenére képeket és szobrokat készíttet az istenimádat eszközeiként. Tiszteli azzal, hogy teljesen ajtót nyit a pogány filozófia, a babona, és mindenféle pogány szokások egyházba való beáramlása előtt.

Nemcsak az atyái Istenével nem gondolt ez a király, hanem „nem gondol az asszonyok kedvencével” sem (37. vers). A bibliai próféciák jelképrendszerében az „asszony” mindig az Isten népének vagy az Isten Egyházának a szimbóluma. (lásd: 2Kor. 11,2. - Hós. 2,18. - Ésa. 54,5. - Eféz. 5,25-32.) Ilyen alapon azok a keresztény egyházak, amelyek a történelem folyamán létrejöttek, mind Krisztushoz tartozónak vallották magukat, vagyis Krisztus asszonyának. Ésaiás próféta rendkívül találóan és szemléletesen írja le ennek a sajátos helyzetnek a visszásságát. „És megragad hét asszony egy férfit ama napon, mondván: A magunk kenyerét esszük, és a mi ruhánkba öltözködünk, csak hadd neveztessünk a te nevedről, és vedd le rólunk gyalázatunkat!” (Ésa. 3,28.). Ez a férfi Krisztust jelképezi, az asszonyok pedig a keresztény egyházakat. Mindegyik jelképes asszony Krisztus nevéről szeretne neveztetni, ezért mondja Dániel Jézust az asszonyok kedvencének.

Ezek az asszonyok nem akarnak Krisztus igazságának fehér ruhájába öltözni, nem akarnak azzal a lelki eledellel táplálkozni, amit Jézus biztosítana részükre. Csak azt szeretnék, ha Krisztus nevét viselhetnék, mert úgy gondolják, hogy ezzel elfedezhetik lelki parázna életük gyalázatos voltát. Rendkívül találó tehát Dániel meghatározása. Egyrészről az asszonyok kedvencének tekinthető Krisztus, másrészt viszont a mindennapi élet vonatkozásában senki sem gondol Vele, hiszen mindenki éli a maga hűtlen és parázna életét.

Ez a hatalom úgy próbál szövetségeseket biztosítani a hatalma gyakorlásához, hogy „aki hódol, annak dicsőségét megsokasítja, és sokak felett ad nékik hatalmat; a földet elosztja jutalom gyanánt.” (39/b. vers). A történelem pontosan visszaigazolja a Pápaságnak ezeket a tetteit, hatalmának ilyenképpen való gyakorlását.

III. Az Istenét ismerő nép

Az egyik oldalon hatalmas erőfeszítések történnek, hogy hitszegésre csábítsák azokat, akik egy szent szövetségben kötelezték el magukat Istennek. Ugyanebben az időben azonban lesz egy „Istenét ismerő nép” is, amely az általános hitehagyás idején „felbátorodik és cselekszik”, nem törődve a következményekkel (32. vers). Említésre méltóak ezek közül a valdensek, az albigensek, a hugenották… (lásd még: Edmund Hamer Broadbent: Zarándok gyülekezet)

A hitehagyásnak ebben a sötét időszakában voltak emberek, akik „felbátorodtak és cselekedtek”, vagyis vállalták az igazi hit képviseléséért és fennmaradásáért mindazt, ami rájuk következett. Ezen törekvésük megvalósulása nagyon sokszor borzalmas üldözések közben volt csak lehetséges. „A nép értelmesei sokakat oktatnak, de hullanak fegyver és tűz miatt, fogság és rablás miatt napokig” (33. vers), mondja Dániel. A „napokig” szó arra az Isten által adott prófétai időszakaszra utal, ami napokban lett megadva. (lásd ehhez: Dán. 7,25/b. 12,7 11. magyarázatait)

„Miközben elhullanak, megsegíttetnek kicsiny segítséggel” (34/a. vers). A jövendölésnek ez a része többféle módon teljesedett be. Egyrészt a reformáció feltámadása volt ez a kicsiny segítség. Mivel a reformációt több európai ország fogadta örömmel, ezért ezek az országok bizonyos szinten gátat vetettek a pápai egyház dühödt üldözésének, az inkvizíció rémuralmának.

A másik segítség pedig azáltal támadt, hogy az új földrész, vagyis Amerika felfedezése elterelte az emberek figyelmét és érdeklődését a vallási kérdésekről. De segítségül lett Amerika azáltal is, hogy menedéket és otthont adott azoknak az embereknek, akiknek élete itt Európában veszélyeztetve volt a vallási és lelkiismereti diktatúra által. Erről a segítségről jövendölt János apostol is. „Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt, aki a fiút szűlte. De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig. És bocsáta a kígyó az ő szájából az asszony után vizet, mint egy folyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elragadtassa. De segítségül lőn a föld az asszonynak, és megnyitá a föld az ő száját, és elnyelé a folyóvizet, amelyet a sárkány az ő szájából bocsátott.” (Jel. 12,13-16.).

Ez a segítség azonban nem azt jelenti, hogy az Istenéhez ragaszkodó nép felett teljesen elmúlt a veszély. A jövendölés még nem azt mondja, hogy az Isten népét üldöző királytól teljesen elvétetik a hatalom, hanem csak azt, hogy Isten népe egy „kicsiny segítséggel” lesz megsegítve. Az Isten népét üldöző királynak ugyanis Isten egy meghatározott időt adott a hatalmának gyakorlására, és ez az idő még nem járt le. „Mert a rendelt idő még hátra van” (35/b. vers), mondja itt is Dániel. Ez a rendelt idő azonos az 1260 éves időszakkal, amiről már a 7. rész 25. versében is jövendölt a próféta. Ez az időszak csak 1798-ban járt le. Addig azonban az igazak üldözése még tartott, csak nem olyan hevesen, mint korábban. Ebben az időben még „elhullanak az értelmesek közül is”, vagyis még a nép vezetői közül is. Mindez pedig azért történik, „hogy megpróbáltassanak, megtisztíttassanak és megfehéríttessenek” közülük sokan (35. vers).

IV. A vég idejének küzdelme

A 40. verstől újra egy képváltással találkozunk a prófétikus történetírásban. Első tényként azt kell megállapítanunk, hogy a 40. verstől történő események a „vég idején” zajlanak. Végső időként 1844-et jelöli meg számunkra a Szentírás próféciája, mivel ez az utolsó olyan történelmi időpont, amit Isten előre megadott a próféták által. 1844-el kapcsolatban jelenti ki Isten ünnepélyes esküvel, hogy „idő többé nem lészen” (Jel. 10,6.). Vagyis ettől kezdve az eseményeknek nincs meghatározott idejük. Mivel pedig az itt leírt jövendölés teljesedése még a jövőben van, ezért most még csak bizonytalan kereséssel próbáljuk az azonosítás feladatát elvégezni.

A 40. vers különlegességnek számít a 11. fejezet leírásában, mert nem csak két szereplője van, mint északi és déli király, hanem egy harmadik is, aki ellen az előző kettő dühe irányul. Harmadik szereplőnek ugyanazt a királyt kell tekinteni, akiről az előző versekben is szólt a próféta. Dániel teljesen természetesnek tartja, hogy itt most nem nevezi meg: Akivel a vég idején összetűz a déli király. Akire mint forgószél csap le az északi király.

A próféta leírásából úgy tűnik, a történelemnek ebben az idejében a Pápaság egy darabig mint semleges fél, vagy éppen mint szövetséges társ áll a másik kettő között. De egy bizonyos esemény kiváltja a másik kettő indulatát a Pápaság ellen. A Jelenések könyvében többszintű kijelentést is találhatunk, amelyek hasonló dolgokat akarnak felfedni a jövő eseményeiből. Találkozunk olyan kijelentéssel, amely szerint három nagy politikai-vallási hatalom lép szövetségre egymással a végső időben. (lásd: Jel. 34. témájának IV. pontját) Ez a szövetség azonban bizonyos dolgok hatására újra szétesik darabjaira.

Elmondja János azt is, hogy a föld királyai teljesen egyek abban a szándékukban, hogy erejüket és hatalmukat a Pápaság támogatására adják (Jel. 17,12-13.). Valaminek a hatására azonban hirtelen meggyűlölik a Pápaságot, és ekkor mindannyian ellene fordulnak (Jel. 17,16.).

A 40. verstől kezdődő leírásban sok hasonlóságot találunk az Ezékiel 38. fejezetében írott jövendöléssel is. Itt is, ott is sok nemzet katonái vonulnak fel, és ugyanazokat a nemzeteket találjuk megemlítve mindkét helyen. Mindkét leírásban az ígéret földjére, vagyis a dicső földre vonulnak a hadakozni akaró népek. Viszont egyik leírás szerint sem vonulnak el győztes félként a küzdőtérről. Dániel szerint „végére jut, és senki sem segít rajta” (45/b. vers). Azonban Ezékiel elmondja azt is, hogy miért fejeződik be így ez a dühödt harci kivonulás. Mert maga az Úr lép közbe, és vet véget ennek az emberi küzdelemnek. (lásd: Ezék. 38,18-23.). Ezékiel 38. fejezetét általában a hatodik csapásban történő eseményekkel szoktuk azonosítani, vagyis az „Armageddon”-i háborúval (Jel. 16,16.).

Az előző következtetések irányvonalát erősíti az is, ahogy Dániel tovább folytatja a prófétikus történelem elbeszélését. Miközben ez a könyörtelen küzdelem folyik bizonyos szempontok és célok érdekében, Dániel leírása szerint egy másik nagyhatalom indul el a küzdőtérre. „És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem” (12,1/a). Mihály, azaz Jézus Krisztus indul el, mint „királyok Királya és uraknak Ura”, hogy:

népét megszabadítsa,
országát elfoglalja,
uralkodását megkezdje.

Adja a jó Isten, hogy mindannyian azok között lehessünk, akik Jézus szabadításában részesülve Vele együtt uralkodhatunk majdaz Ő országában.