Ebben a fejezetben egy újabb látomásban részesül Dániel. Beszámolója szerint ez a látomás „nagy bajról” (1/b. vers) való tudósítás, vagyis nagy veszedelemről, azaz nagy háborúskodásról ad bemutatást. Ez a látomás Círus uralkodásának harmadik évében volt, vagyis i.e: 536-535-ben. Ezzel a fejezettel kezdődik Dániel próféta könyvének az utolsó összefüggő része. A 10. fejezet a próféta negyedik nagy látomásának a hátterét szolgáltatja. A 11. és a 12. fejezetek bevezetéseként tekinthetjük ezt a szakaszt. Dániel először még úgy vélekedik, hogy az előző látomásával ellentétben ezt a látomást érti, „figyelt az igére, és megérté a látomást” (1/b. vers). Később, a látomása végére jutva viszont már teljesen elbizonytalanodik, ezért azt mondja: „én pedig hallám ezt, de nem értém” (12,8.).

A most kapott látomása előtt nagyon foglalkoztatta valami Dánielt, ami miatt bánkódott, és böjttel egybekötött imádság útján kereste az Istennel való szorosabb kapcsolatot. Több dolog is kiválthatta Dániel aggodalmát. Ez az aggodalom kapcsolatban lehetett a babiloni fogságból hazatért zsidók felől érkező hírekkel is. „És igyekezék e tartomány népe megkötni Júda népének kezeit és elrémíteni azt az építéstől. És felbérelni ellene tanácsosokat, hogy semmivé tegyék szándékát Círusnak, Persia királyának egész idejében, Dárius persa király uralkodásáig.” (Ezsd. 4,4-5.). A 70 éves fogság ugyanis ekkor már lejárt, és a zsidók egy része hazatért Círus király engedélye alapján, hogy felépítsék újra a templomot.

A látomásával kapcsolatban talán arra is gondolhatott, hogy mégiscsak a jeruzsálemi templom mostani helyzetére vonatkozik a 2300 éves prófécia kijelentése, hiszen egyre több és nehezebb akadály kerül a templom építése elé. Az előzőek hátterén egyre erősödött Dánielben a vágy, hogy tisztán lásson a neki adott kinyilatkoztatás értelmét illetően. Ezért böjtölt három héten keresztül, mert „szívedet adtad a megértésre” (12. vers), mondta neki az angyal.

Dániel könyvében egyedül csak itt találunk pontos időmeghatározást, „az első hónapnak huszonnegyedik napján” (4. vers). Ha az első hónap huszonnegyedik napjától visszaszámítjuk a három hetet, akkor feltételezhetjük, hogy Dániel a húsvét ünnepét megelőzően kezdte meg a böjtjét. Mivel a húsvét és a kovásztalan kenyerek ünnepe az első hónap 14. napjától kezdve nyolc napon át tartott. „Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedikén, este az Úrnak páskhája. E hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret.” (3Móz. 23,5-6.).

Dániel böjtje azonban nem egy hagyományos böjt volt, az Ő böjtje ugyanis csak bizonyos élvezeti és luxus dolgokra vonatkozott (3. vers).

„Kívánatos étket nem ettem”,
„Hús és bor nem ment az én számba”,
„Soha sem kentem meg magamat, míg el nem telt az egész három hét”.

II. A Hiddekel partjánál

A próféta írásából kitűnik, hogy ezt a látomását a Hiddekel folyó vidékén kapta. A folyó azonosításához az első támpontot Dánielnek az a kijelentése adja, amikor azt írja, hogy „a nagy folyóvíz” (4. vers). Babilónia területén két olyan folyó folyik végig, amelyekre azt a jelzőt lehet alkalmazni, hogy „nagy folyóvíz”. Ez a két folyó az Eufrátesz és a Tigris. Az Eufráteszt mindig a saját nevén nevezve ismerték, ezért valószínű, hogy a Tigris folyó partjánál lehetett Dániel akkor, amikor ezt a látomást kapta.

A végső azonosítást a nyelvészek segítségével kaphatjuk meg. Az óperzsa „Tigrá” névből származtatott „Tigris” folyónak volt a héber megjelölése a „Hiddekel” név. Már a teremtéstörténet leírásánál is találkozunk a Hiddekel folyó megemlítésével. „A harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, amely Assiria hosszában folyik. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes” (1Móz. 2,14.). Mivel Mózes leírásában még a vízözön előtti állapotról van szó, ezért ez azt is jelenti, hogy ez a két folyó a vízözön után is megmaradt eredeti helyén és állapotában.

A látomás első pillanatában Dániel egy fehér gyolcsba öltözött férfit pillantott meg, aki azonban nem egy közönséges ember volt. „Felemelém szemeimet, és látám, és ímé: egy férfiú, gyolcsba öltözve, és dereka ufázi arannyal övezve. És teste olyan, mint a társiskő, és orcája olyan, mint a villám, és szemei olyanok, mint az égő szövétnekek, karjai és lábatája mint az izzó ércnek színe, és az ő beszédének szava olyan, mint a sokaság zúgása.” (5-6. vers).

János apostolnak is volt egy hasonló látomása, amikor egy ugyanilyen kinézetű személyt láthatott. „Megfordulék azért, hogy lássam a szót, amely velem beszél; megfordulván pedig, láték hét arany gyertyatartót; És a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér volt, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng; És a lábai hasonlók voltak az izzó fényű érchez, mintha kemencében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása.” (Jel. 1,12-15.). János apostolnak azonban be is mutatkozott ez a látomásbeli személy. „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké.” (Jel. 1,17-18.). A bemutatkozásnak ez a módja máshol is előfordul. Jel. 2,8.

Többféle lehetőségünk van ennek a mennyei lénynek az azonosítására. János apostol első benyomása szerint a názáreti Jézust, az ő szeretett Mesterét véli felismerni benne. Jézus ugyanis gyakran nevezte magát az „ember Fiának” (lásd: Mt. 24,30. 26,64. 25,31.), ezért János is ezt a megjelölést használja vele kapcsolatban. A későbbi versekben már Dániel is ezzel a megjelöléssel nevezi meg a látomásbeli Lényt, „olyan valaki, mint egy ember-fia” (16. vers).

Ez a látomásbeli Lény semmiképpen sem lehetett egy az angyalok közül, hiszen János apostol leborul a lábai elé, ami az imádat egyértelmű megnyilatkozása, de ez a Lény nem utasítja vissza ezt a megnyilatkozást. „Orcámmal a földre esém” (15. vers), mondja Dániel. Az angyalok viszont minden esetben visszautasították az ilyen hódolatot az emberek részéről. János apostol is került ilyen helyzetbe, és amikor le akart borulni a látomásbeli lény előtt, akkor az angyal azonnal visszautasította ezt. „És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak… az Istent imádd” (Jel. 19,10.).

Ugyanakkor csak egyetlen mennyei Lény mondhatja el magáról azt, hogy én „pedig halott valék, és ímé élek, örökkön örökké” (Jel. 1,18.). Ez a Személy pedig nem más, mint a mi szerető Megváltónk, aki a Golgotán meghalt értünk és helyettünk, de harmadnapon fel is támadt, ezért Ő már valóban él, „örökkön örökké”.

Dániel ez alkalommal nem egyedül volt ott a folyó partjánál. Erről azt mondja, hogy „egyedül én, Dániel láttam e látomást, a férfiak pedig, akik velem voltak, nem látták a látomást” (7/a. vers). A mennyei Lény jelenlétének hatását viszont valamilyen szinten a társai is érezték. Dániel ugyanis úgy számol be erről, hogy „nagy rettenés szállt rájuk, és elfutottak, hogy elrejtőzzenek” (7/b. vers). Hasonló körülmények között találkozott Pál apostol is Jézussal a damaszkuszi úton, az ő társai viszont nem láttak senkit (Csel. 9,7.).

Amikor ez a látomás történik, akkor nemcsak az embernek Fia, azaz Jézus jelenik meg Dániel előtt, hanem egy másik mennyei lény is. A 12. fejezet, amely a befejező szakaszát tartalmazza ennek a látomássorozatnak, szintén azt erősíti meg, hogy „a gyolcsba öltözött férfiún” kívül még másik két mennyei lény jött el Dánielhez ekkor. Dániel ugyanis azt írja: „széttekinték én, Dániel, és ímé másik kettő állt ott, egyik a folyóvíz partján innét, a másik túl a folyóvíz partján… És mondá egyik a gyolcsba öltözött férfiúnak, aki a folyóvíz felett volt” (12,5-6.).

A következő versekből azonban az tűnik ki, hogy újra Gábriel angyal jött el Dánielhez, hogy folytassa magyarázatát a régebben kapott látomás egyes részleteit illetően. Az angyal ugyanis azt mondja Dánielnek, hogy én „megjelentem néked, a mi fel van jegyezve az igazság írásában; és senki sincsen, aki én velem tartana ezek ellenében, hanem csak Mihály a ti fejedelmetek” (21. vers). Amikor Gábriel Keresztelő János apjának, Zakariásnak jelenik meg, akkor azt mondja el a pozíciójáról, hogy én „az Isten előtt állok” (Lk. 1,19.), ezzel pedig azt jelenti ki, hogy Mihály után Ő a leghatalmasabb angyal.

Gábriel magatartása és mondanivalója a két látomás alatt azt erősíti meg, hogy ugyanazt a történelmi eseményt akarja Dánielnek kinyilatkoztatni és megmagyarázni, amit már korábban is magyarázott, csak most egy másik nézőpontból, újabb részleteket megvilágítva belőle. Itt is megerősítést kap az a tény, hogy ez a látomás az utolsó időre vonatkozik, illetve a végső időhöz vezet el bennünket. „Jöttem pedig, hogy tudtodra adjam, ami a te népedre az utolsó időkben következik: mert a látomás azokra a napokra szól” (10,14.). Gábriel tehát most azért jött, hogy megmagyarázzon valamit, amit Dániel korábban még nem értett. „És monda nékem: Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, hogy szívedet adtad megértésre és sanyargatásra a te Istened előtt, meghallgattattak a te beszédeid, és én a te beszédeid miatt jöttem” (12. vers).

A mennyei angyal közelségétől Dániel most is újra és újra elerőtelenedik, éppen úgy, mint az előző látomás alkalmával. Gábriel azonban minden alkalommal, így most is megerősíti a prófétát. Noha felsegítette Dánielt az ájulásból, de még mindig nem volt annyi ereje, hogy remegés nélkül megállhasson előtte, mert „mikor e szót szólá velem, felállék reszketve” (11/b. vers). Éppen ezért bátorítja az angyal a prófétát és biztosítja afelől, hogy a Menny szemében ő egy kedves ember, ezért nincs oka a félelemre.

III. A nagy küzdelem

Erre a látomásra és kinyilatkoztatás-sorozatra azért került sor, mert Dániel, mint a Perzsa Birodalom főembere meglátott valamit abból a küzdelemből, amit a sötétség erői folytattak Isten népe ellen. Ebben az időben érkeztek a királyhoz a hazatért zsidók ellen irányuló levelek, azoktól a királyoktól és fejedelmektől, akiknek nem tetszett, hogy a zsidók visszatérnek atyáik földjére. Dániel, mint a király főembere, feltétlenül tudott ezekről a zsidóellenes törekvésekről. Dániel reakciójából és az angyal küldetéséből arra lehet következtetni, hogy Círuszra hatással voltak ezek az ármánykodó levelek. Ezért Dániel már csak az Istentől remélt megoldást, és ezért fogott hozzá a három hetes böjtjéhez.

Az angyal üzenetéből kiderül, hogy már az első naptól fogva meghallgattatott Dániel imája. Éppen ezért küldte el Isten Gábrielt a perzsa királyhoz, aki azonban három héten át ellenállt az isteni befolyásnak. Gábriel csak azután jöhetett el a prófétához, miután az Istennél meghallgatott imakéréssel kapcsolatban teljesítette feladatát.

Csodálatos példaként áll előttünk ennek a történetnek a tanulsága. Megmutatja, hogy milyen hatalma van a hitnek, és mennyire komolyan veszi Isten azt, ha valaki bizalommal fordul Hozzá. Megmutatja, hogy milyen ereje van az imádságban való kitartásnak. Megmutatja, hogy miként hallgatja meg Isten a hűséges gyermekeinek imádságait, ezért nem szabad elcsüggedni, ha nem azonnal érkezik Istentől a válasz.

Ebben az eseményben valóságosan fellebben a függöny, és bepillantást kaphatunk a láthatatlan világ küzdelmébe. Ebben a világban rendkívüli küzdelem folyik a világosság és a sötétség, a jó és a gonosz erői között. Ezeknek a küzdelmeknek a többsége az emberért folyik, az ember birtoklásáért, de más-más céllal. Ahogyan történetünkben is a Círusz feletti befolyásért történt minden a három héten keresztül.

Ebben a küzdelemben az a legcsodálatosabb, hogy Isten nem hatalmi szóval küzd, hanem a meggyőzés erejével, a jóra való késztetés befolyásával. Isten sohasem alkalmaz erőszakot vagy kényszert az ember szabad akaratával szemben. A történetünkben is csak azért lett elküldve az angyal, hogy próbálja befolyásolni a királyt az isteni terv szerinti döntés és cselekedet irányába. Ennek a befolyásnak azonban ellenállhatott a király, és engedhetett a másik irányból ható késztetésnek is. Éppen ezért tartott három hétig a király meggyőzése. Ilyen módon akarja bizonyítani Isten az egész világmindenség előtt azt, hogy Ő a szeretet Istene, és nem egy zsarnok kényúr, mint ahogyan Sátán állítja. Dániel imájára tehát csak azért késett a válasz, mert Isten nem akarta elhatározását nyilvánosságra hozni mindaddig, amíg Círusz a saját szabad akaratából nem döntött a jó mellett, és a gonosz ellen.

A gonoszság erői olyan küzdelmet indítottak Círusz befolyásolására, hogy Gábriel nem is tudott megfelelő ellenhatást gyakorolni a királyra egyedül. A gonosz erők befolyása annyira erőteljes volt, hogy a király inkább az Isten népe ellen irányuló döntés felé hajlott. Azonban a jó ügy válságát látva, egy újabb küzdőfél lépett a színre, és az Ő közbelépése eldöntötte a küzdelmet. Gábriel azt mondja erről Dánielnek: „De Perzsiának fejedelme ellenem állott huszonegy napig, és ímé Mihály, egyike az előkelő fejedelmeknek, eljött a segítségemre.” (13. vers).

Majd ennek ismertetése után még így folytatja az angyal: „és én ott maradtam a perzsa királyoknál” (13b. vers). Gábrielnek ez a tájékoztatása azt jelenti, hogy a küzdelemben „felül maradni”, „ott maradni”, vagyis mint győztes fél maradt ott a perzsa királyoknál. Mert Mihály segítségével az ellenfél megfutamodott, és így én maradhattam ott a küzdőtéren, mint győztes.

IV. Mihály, a ti fejedelmetek

Később úgy mutatja be Dánielnek ezt a Fejedelmet az angyal, hogy „Mihály, a ti fejedelmetek” (21/b. vers). Mihály azonban nem valamilyen földi és evilági király vagy fejedelem. Ez abból is kitűnik, hogy a láthatatlan világ erőivel folytatott küzdelemben Gábriel segítségére siet, tehát erősebb és hatalmasabb nála. Gábriel el is ismeri azt, hogy Mihály felette áll, „senki sincsen, aki én velem tartana ezek ellenében, hanem csak Mihály, a ti fejedelmetek” (21. vers).

A történelem különböző korszakaiban találkozhatunk Mihállyal, aki minden esetben Isten népe oldalán lép fel a gonoszság erőivel szemben. Már a Mennyben is Ő volt az, aki az Isten oldalán felvette a küzdelmet a lázadó angyal-fejedelemmel Luciferrel (későbbiekben Sátán), és azokkal az angyalokkal, akik az Isten elleni lázadásban mellé álltak. „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik és az ő angyalai; De nem vehetének diadalmat, és az ő helyük sem találtaték többé a mennyben.” (Jel. 12,7-9.). A halott Mózes teste felett is Mihály vetekedett Sátánnal, valószínűleg akkor, amikor feltámasztotta őt a halálból, hogy elvigye a Mennybe. „Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett” (Jud. 9. vers.). Az utolsó küzdelemben is Mihály lesz az, aki azért lép a küzdőtérre, hogy Isten népét végleg megszabadítsa a bűn világának gyötrő szorításából. „És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben.” (12,1.).

A Mihály név a héber „Michá'él” névnek a magyarosított változata. Ezt a nevet kétféle módon használhatja a tulajdonosa. Ez a név egyidejűleg egy kérdés és állítás is, és ebből adódóan egy kihívás az ellenfél számára. A „Michá'él” név jelentése a következő módon fordítható magyarra: „Ki olyan, mint Isten?”, illetve, „Aki olyan, mint Isten!” Ez a kihívás az ősellenségnek szól, azaz Sátánnak.

Sátán lázadásának lényege és célja az volt, hogy önmagát Isten trónjára küzdje fel, hogy hasonló legyen a Magasságos Istenhez. „Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa. 14,14.). Ebből a sátáni szándékból adódóan a „Mihály” név a legalkalmasabb és a legtalálóbb név olyan valaki számára, aki arra vállalkozott, hogy az egész teremtett világ előtt kinyilatkoztassa Isten jellemét, és megcáfolja Sátán állításait és rágalmait.

A különböző igeversek egybevetéséből tűnik ki, hogy ez a Mihály fejedelem azonos az ember Fiával, vagyis Jézus Krisztussal. A Bibliában adott különböző kijelentéseket mint mozaikokat kell egymás mellé raknunk ahhoz, hogy teljes bizonyosságunk legyen e felől. Júdás apostol szerint Mihály egy arkangyal: „Mihály arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett” (Júd. 9.). Pál apostol pedig arról beszél, hogy Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelekor arkangyal szózatára történik a szentek feltámadása. „Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban” (1Thess. 4,16.). Jézus viszont azt mondja el az evangéliumban, hogy a halottak az Ő szavára, az ember Fiának szavára fognak feltámadni: „mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek… mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, És kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn. 5,25; 28-29.). Ezt az azonosítást Dániel is elvégzi azáltal, hogy egy leírást ad arról a Lényről, aki Gábriellel ott van a látomás színterén, és azt mondja róla „ímé olyan valaki, mint egy emberfia” (16/a. vers).

Mihályról, azaz Jézus Krisztusról olyan értelemben beszél az angyal, hogy Ő a „ti fejedelmetek” (10. vers), és éles ellentétbe állítja Őt „Perzsiának fejedelme”-vel (13. vers), majd később pedig „Görögország fejedelmé”-vel (20. vers). Ezzel a szembeállítással azt is jelezni kívánja, hogy Perzsia fejedelme alatt nemcsak Círuszt kell érteni, hanem azt a teremtményt is, aki láthatatlanul mögötte áll, aki rajta keresztül uralkodik a háttérben, vagyis Sátánt. Ha ugyanis csak Círusszal kellett volna küzdeni, akkor nem lett volna szükség arra, hogy Mihály is segítségére siessen Gábrielnek. Valójában tehát Sátán állott ellent Gábrielnek, mert Círuszt Ő is fel akarta használni Isten választott népe ellen.

Boldogító érzés az a tudat, hogy amennyiben szükség van rá, akkor Jézus Krisztus személyében maga a Menny Fejedelme és Istene is kész a küzdőtérre lépni úgy népe, mint egyes gyermekei érdekében.