Ez a látomás a Babiloni Birodalom utolsó éveiben adatott a prófétának. Belsazár uralkodása minden valószínűség szerint i.e: 552 - 538-ig tartott, vagyis 14 éven keresztül. Mivel a király uralkodásának harmadik évében történt, így ez a látomás 549 tájékán lehetett. Arról viszont megoszlanak a vélemények, hogy Dániel milyen módon volt ott Susán várában. A Szentírásban sok olyan esetről olvashatunk, amikor a próféta csak lélekben volt ott a látomás színterén, mint ahogy történt ez János apostol esetében: „és lélekben elvitt engem egy pusztába” (Jel. 17,3.).

A rendelkezésünkre álló információkból valószínűbbnek látszik, hogy Dániel valóságosan ott volt Susán várában. Úgy tűnik azonban, hogy a folyó partján csak látomásszerű állapotában volt ott, és nem a fizikai valóságában. Abból lehet erre következtetni, hogy a látomás helyszínének leírását kétszer kezdi meg, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy nem azonos módon van a várban és a folyónál. „És láték látomásban; és mikor láték, Susán várában voltam, a mely Elám tartományában van; és láték látomásban, és ímé az Ulai folyam mellett valék” (2. vers).

Történelmi körülményeiről annyit tudhatunk, hogy Susán vára vagy városa, ebben az időben Elámnak, a Babiloni provinciának vagy tartománynak volt a fővárosa, a központja. Babilontól mintegy 400 km-re észak-keletre helyezkedett el. Az Ulai folyó észak-déli irányban szelte keresztül a várost. Dániel ottlétét követően kb. a 3. évben ABRADATES, Elám fejedelme fellázadt a babiloni uralom ellen, és Círushoz pártolt át.

II. A kétszarvú kos

A látomás első részében egy kétszarvú kost lát a próféta a folyó előtt állni: „felemelém szemeimet és látám, és ímé egy kos álla a folyam előtt és két szarva volt” (3/a. vers). A kosnak ez a két jellegzetes szarva tökéletesen jelképezi a Médó-Perzsa Birodalom sajátos szövetségét, hiszen „az egyik a másiknál magasabb, és a magasabb később növekedett” (3/b. vers). Perzsia ugyanis később kezdett felemelkedni, mint Média, de nemsokára magához vette az elsőbbséget, valamikor ASTYAGOS méd király legyőzésekor, i.e: 550 tájékán. A Dániellel beszélő angyal is Médó-Perzsiával azonosítja a kétszarvú kost: „Az a kétszarvú kos, melyet láttál, Médiának és Persiának királya” (20. vers).

Valószínű, a prófécia azáltal is üzenetet közvetít, ahogy Dániel éppen a várost kettészelő folyó előtt látja állni ezt a jelképes kost. Ezzel a képpel azt akarja jelezni, hogy Babilon számára az Ulai folyó felől fog jönni a veszedelem, vagyis keletről. A perzsa seregek valóban ebből az irányból indultak el Círus vezetésével.

Dániel azt is látja, hogy ez a kos el kezd „öklelkezni napnyugat, észak és dél felé” (4. vers). Egy kos részéről ilyen magatartás vagy a védekezés reakciója a támadóval szemben, vagy pedig a saját erejének a fitogtatása, illetve a legerősebbnek kijáró első hely biztosítása. A Médó-Perzsa Birodalom részéről inkább az utóbbiról beszélhetünk, hiszen az ő öklelései inkább a hódító hadjáratokban nyilatkoztak meg. Círus meghódította nyugaton Lidiát és Babilont (i.e: 547-538). Kambiszesz folytatta a hódításokat délen Egyiptom és Etiópia felé (i.e: 525). Dárius Histaspes pedig északon a Szittyák ellen indított hadjáratot (i.e: 513).

Végül még azt a megjegyzést is olvashatjuk, hogy egyetlen „állat”, azaz ország vagy király sem állhatott meg ez előtt a kos előtt, ezért teljesen a tetszése szerint cselekedett hódító hadjárataiban: „semmi állat sem állhat meg előtte, és senki sem szabadíthat meg kezéből, és tetszése szerint cselekedék, és naggyá lőn” (4/b. vers). A Médó-Perzsa Birodalom hódító hadjáratainak sikerét olvashatjuk ki ebben a profetikus előrejelzésben, amit a történelem tökéletesen vissza is igazolt.

III. Az egyszarvú kecskebak

A látomás következő részében egy újabb állatot, egy hatalmas szarvú kecskebakot látott a próféta színre lépni nyugat felől: „míg én szemlélém, ímé, egy kecskebak jöve napnyugot felől az egész föld színére, és nem is illeté a földet” (5. vers). Ez a prófétai kép Görögországot jelképezi, vagyis Nagy Sándor birodalmát. Görögország valóban nyugatra fekszik a Perzsa Birodalomtól.

Dániel azt látja, hogy ez a kecskebak jött „az egész föld színére, és nem is illeté a földet” (5. vers). Ez a bemutatás kitűnően érzékelteti Nagy Sándor hódításainak sikerét és annak mértékét. Ugyanez a kép viszont hódításainak fantasztikus gyorsaságát is jelzi, - hiszen olyan gyorsan jött, hogy szinte nem is érintette a földet, mondja a próféta. Ugyanezt a tulajdonságát vagy képességét jelezte a párduc négy szárnya is az előző fejezetben.

A szarvak itt is a királyok és az országok jelképeiként kapnak hangsúlyt. „A szőrös kecskebak Görögország királya, a nagy szarv pedig, amely szemei között volt, az az első király. Hogy pedig az letöretteték, és négy álla helyébe: négy ország támad abból a nemzetből, de nem annak erejével.” (21-22. vers). Vagyis a tekintélyes nagy szarv Nagy Sándort jelképezte, az első királyt, aki végrehajtotta a hódításokat. A másik négy szarv pedig a Nagy Sándor halála után szétszakadt Birodalom egy-egy részét jelképezi, illetve azokat a királyokat akik ezeknek az országoknak a trónjára kerültek.

Seleukos kapta a keleti részt a birodalomból.
Lisimachos lett az északi rész királya.
Ptolomeos uralkodása alá került a déli rész.
Kassander pedig a nyugati rész királya lett.

A prófétai üzenet még az új birodalom királyának hódító hadjárataiban megnyilatkozó természetére is kitér, különös módon hangsúlyozva azt; „nekidühödött, és leüté a kost és a két szarvat” (7. vers). Jellegzetes leírása ez Nagy Sándor célratörő hódításainak. Ezt a prófétai képet érzékelteti Nagy Sándor válasza, amit az ARBELLA-i csata előestéjén mondott a hozzá küldött perzsa követeknek. „Mondjátok meg uratoknak… a világ sem két napot, sem két urat nem tűr meg.”

Az isteni előrelátás azonban nem sok időt jövendöl ennek a rendkívüli gyorsasággal hódító királynak. A prófécia előre megjövendölte, hogy Nagy Sándor bukása akkor következik be, amikor az általa egybekovácsolt birodalomban eléri hatalmának és dicsőségének a tetőfokát: „Mikor elhatalmasodék, eltörék a nagy szarv.” (8. vers). A nagy hódító alig harminckét éves korában súlyos mocsárlázban meghalt, és ezzel igazolta az isteni előrelátás bizonyosságát, amit Isten mintegy háromszáz évvel korábban már kinyilatkoztatott róla.

IV. A naggyá növekedő kis szarv

A látomás színterén ezek után egy új hatalom lép a porondra. Az angyal azonban nem nevezi meg, mint az előző esetben, hanem csak bizonyos mértékű leírást ad róla azért, hogy a beteljesedés idején, a kinyilatkoztatás ismeretében azonosítani lehessen a jövendölést a történelmi valósággal.

Dániel így folytatja látomásának leírását: „És azok közül egyből egy kis szarv támada, és nagyon megnöve délre, napkeletre és a kívánatos föld felé.” (9. vers). Sokan úgy gondolják, hogy a négyfelé szakadt Görög Birodalom egyikéből fog kinőni ez a kis szarv, amely most is egy királyt jelképez, miként az előzőekben. A Dániel által adott meghatározás azonban nem a négy királyra vonatkozik, hanem a négy égtájra, és azt akarja elmondani, hogy azok egyikéből fog támadni ez a kis szarv: „növe az égnek négy szele felé. És azok közül egyből, egy kis szarv támad” (8/b - 9/a. versek).

Növekedésének iránya által pedig már a kiindulási pontot is meghatározza a próféta: „nagyon megnöve délre, napkeletre és a kívánatos föld felé” (9/b. vers). Ez a meghatározás ugyanis közvetett módon azt mondja ki, hogy ez a kis szarv nyugatról fog támadni. Ez a megállapítás az előző látomásokkal való egybevetés által Rómára irányítja a figyelmünket. Ebben a látomásban azonban bővebb és részletesebb ismertetést akar adni Isten erről a hatalomról.

A prófécia három irányt határoz meg a kis szarv növekedésével kapcsolatban. „nagyon megnöve délre, napkeletre és a kívánatos föld felé” (9/b. vers).

A dél felé irányuló növekedés Egyiptommal kapcsolatos. Egyiptom már i.e: 158-ban Róma kezében volt, amikor Antiochus Epiphanes hadjáratával szemben védnökséget vállaltak Egyiptom felett, majd i.e: 30-ban pedig hivatalosan is római provincia lett.
A napkeleti irányba történő növekedés a Seleukidák birodalmát érintette. I.e: 190-ben ugyanis már elveszítette - Róma javára - a legnyugatibb országrészeit, míg végül i.e: 65-ben az egész ország római tartomány lett, Szíria néven.
Harmadik iránynak a „kívánatos föld” van megadva. Ez a kijelentés vagy Palesztina földjére, a Szentföldre vonatkozik, vagy pedig magára Jeruzsálemre, a szent városra utal. Palesztina i.e: 63-ban olvadt bele a Római Birodalomba.

A kívánatos földön különleges irányt vesz a kis szarv növekedése. „És megnőtt mind az ég seregéig; és földre vetett némelyeket ama seregből és a csillagokból, és azokat megtapodta.” (10. vers). Itt már nem hagy bizonytalanságban az angyal, hanem megmondja, hogy kiket kell érteni az ég serege alatt. „…elpusztítja… a szenteknek népét.” (24/b. vers).

A Szentírás nagyon sokszor használja a „csillag” megjelölést emberekre vonatkoztatva. A Jelenések könyvében található „hét trombita” üzenetében kétszer is alkalmazza a Szentírás ezt a szimbólumot. Egyszer a harmadik trombitában, Attila hun vezérre alkalmazva, másodszor pedig a negyedik trombitában a római szenátorok csoportjára vonatkoztatva.

A Jelenések könyvében olyan prófétai képpel is találkozunk, amikor egy bizonyos hatalom a földre veti a csillagokat, és ezzel ugyanazt mondja el, mint Dániel próféta könyve: „a farka utána vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat” (Jel. 12,4/a.). A prófécia jelkép-nyelvezetében a csillagok mindig az Istenhez közel álló embereket, vagyis Isten népének vezetőit jelentik.

Mindkét prófétai kinyilatkoztatás szerint a Római Birodalom teszi ezt Isten népével. Míg Dániel csak annyit mond, hogy a „csillagokból”, vagyis nem minden csillagot vet le a földre, hogy megtapossa, addig János meghatározza a mennyiséget is, mert azt mondja, hogy „az ég csillagainak harmadrészét” veti a földre. Természetesen Dániel és János nem ugyanarról az eseményről beszél. Míg Dániel Izráel népéről prófétál, addig János Sátán mennyei lázadásával kapcsolatban ad kinyilatkoztatást.

Úgy tűnik, hogy a kis szarv növekedése előtt semmilyen akadály sincs, hiszen „a seregnek fejedelméig növekedék” (11/a. vers). Ez a fejedelem a mindenkori seregek fejedelmére vonatkozik, vagyis Jézus Krisztussal azonos. Ugyanezt akarja érzékeltetni Dánielnek az angyal, amikor később magyarázatában már úgy mondja, hogy még „a fejedelmek fejedelme ellen is feltámad” (25/b. vers) ez a kis szarv által jelképezett hatalom.

Itt azonban szükséges megemlíteni, hogy ez a kis szarv, amely később különlegesen naggyá nőtt, nemcsak a pogány Rómát jelképezi, hanem a keresztény Rómát is, vagyis a Pápaságot, mint egy politikai üldöző hatalmat. Ennek megértésében segít, ha összehasonlítjuk azokat a kijelentéseket, amiket a kis szarvról adott Isten a 7. és a 8. fejezetekben. Az a kijelentés is a Római Birodalom keresztény változatára vonatkozik, hogy „annak nagy ereje lesz, noha nem a maga ereje által” (24. vers). Azért mondja ezt, mert a keresztény Róma nem a hagyományos hódító háborúk által jutott országhoz és trónhoz, hanem a pogány Róma adta az országát és a királyi székét is neki. Az előtte lévő Birodalom adta át a helyét neki: „adá az ő erejét annak, és az ő királyi székét, és nagy hatalmat” (Jel. 13,2/b).

A seregek Fejedelmével szembeni növekedése odáig terjedt, hogy „elvette tőle a mindennapi áldozatot” (11. vers). A keresztény Róma, vagyis a Pápaság vette el Jézustól a mindennapi áldozatot, a közbenjárás szolgálatát Isten és az ember között, azt állítva, hogy ezt a közbenjárást a szentek és az egyház papjai végzik.

A Krisztussal való közvetlen, szoros kapcsolat helyett, a papi hierarhia - mint közbenjáró - ráerőszakolta hatalmát az egyházra. Elrendelte a cselekedetekből való üdvösség rendszerét a Krisztusban való hit általi megigazulás helyett. Elrendelte a gyónás szertartását, és ezzel magának tulajdonította a bűnbocsátás jogát és hatalmát. Az úrvacsorával kapcsolatban pedig azt mondta a népnek, hogy a papok hatalmába adatott Krisztus megáldoztatásának ismételt bemutatása, mert a kenyérben és a borban valóságosan testet ölt Jézus. Ezekkel a tetteivel teljesen elterelte az emberek figyelmét Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett főpapi szolgálatáról.

A kis szarv tettei között találunk még néhány esetet, amelyek részben a pogány Rómával azonosíthatók, részben pedig a keresztény Rómával.

„Elhányattaték az ő szentségének helye” (11/b. vers). Ez az utalás Jeruzsálemnek a pogány Róma általi elpusztítására vonatkozik, amely i.u: 70-ben következett be.
„Sereg rendeltetett a mindennapi áldozat ellen” (12/a. vers). Ez elsősorban a Katolikus Egyház papságára vonatkozik, amely hivatásszerűen igyekezett azon, hogy a mindennapi áldozat bemutatásának jogát magának tulajdonítsa az emberek előtt. Másodsorban azonban az embereknek arra a nagy tömegére utal ez, amely ennek a hatalomnak a befolyása alá került, akiket azután a saját céljainak elérésére használt fel. Vonatkoztatható ez a kijelentés az úgynevezett „szentek” seregére, vagy sokaságára is, akiket azért állított a római egyház a hívek elé, hogy Krisztus helyett hozzájuk imádkozzanak segítségért és közbenjárásért.

„Földre veti az igazságot” (12/b. vers). A Pápaság felcserélte a Biblia igazságait az egyház és az atyák hagyományaival, tanításaival, és a pogányságból átvett babonákkal. Mert nem az Isten igazsága volt központi helyen előtte, hanem a saját hatalmi céljainak mielőbbi megvalósítása. A látomásban egy kérdést tesz fel az egyik szent, amely bizonyára Dánielben is megfogalmazódott, de nem került kimondásra: „Meddig tart e látomás a mindennapi áldozat és a pusztító vétek felől? a szent hely és a sereg meddig tapostatik?” (13. vers). A kérdés arra irányul, hogy mikor lesz vége ennek a szörnyűséges és kegyetlen bűnáradatnak, mi leplezi le ezt a szörnyű gonoszságot, amely így meghamisítja az igaz vallást? A Dánielnek adott válaszban egy meghatározott időpontot jelöl meg a másik szent. Amikor ez az idő lejár, akkor újra „kiderül a szenthely igazsága” vagyis újra ismertté válik az, hogy a szenthelyen csak egy Közbenjáró van, és Ő nem más, mint a mi főpapunk Jézus Krisztus.