A római császárság megszűnésével a hatalmas Birodalom számos kisebb, egymástól független államocskára, illetve királyságra oszlott szét. 476-ban mondatták le az utolsó római császárt. A Birodalom tíz királysága a következő népek között oszlott meg. Osztrogótok (keleti), vizigótok (nyugati), frankok, vandálok, szievek, alánok, angolszászok, herulok, longobárdok, burgundok. A prófécia szerint azonban a tíz szarv között egy másik kicsiny szarvnak kellett növekedni. A jelkép szerint ez azt jelenti, hogy egy teljesen új politikai hatalomnak kell a színtéren fellépni és növekedésnek indulni. A prófécia előrejelzése szerint azonban folyamatos növekedése olyan szintig fog haladni, hogy méreteiben hatalmasabbá válik mindegyik társánál: „termete is nagyobb a társaiénál” (20/b. vers).

A történelem feljegyzései szerint Európa területén ebben az időben csak egyetlen politikai hatalom nőtt naggyá, amellyel kapcsolatban elmondható mindaz, amiket a „kicsiny szarv” azonosítására felsorol a prófécia. Ez a politikai hatalom nem más, mint a Rómában székelő Pápaság.

Miközben a kis szarv növekedett, a tíz szarv közül három kiszakíttatott „őelőtte” (8. vers). Ennek a meghatározásnak kettős jelentése is van ebben a történésben. Mielőtt teljesen felnövekedett a „kicsiny szarv”, azaz hatalomra jutott, tehát időben előtte kellett a kiszakíttatásnak megtörténni. A három király kiszakíttatásának az előtt kellett végbemenni, még mielőtt ez a kis szarv uralkodói méltósághoz jutott volna. Az a hatalom pedig, amelyik ezt a feladatot elvégezte, vagyis a három „szarv” kiszakítását, az a „kicsiny szarv” előtt való hódolat jeleként cselekedte meg ezt, „őelőtte”.

A három szarv kiszakításának indokoltságát és történelmi azonosítását a következő tényekből érthetjük meg. A nyugat-római császárság megszűnésével a Pápaság hatalmi törekvéseit teljes mértékben akadályozták a korabeli ariánus királyok, amelyek Róma városát, a Pápaság székhelyét is megszállás alatt tartották.

Az első királyság, amely kiszakíttatott a kis szarv növekedése előtt, az Odoáker vezetése alatt álló herulok voltak. Zénó (Kel.Róm.Bir. császár) tanácsára támadta meg a herulokat a keleti gót Theodorik, és foglalta el az egész Itáliát 493-ban.

A második királyság pedig a vandálok voltak, akik időközben Geiserich vezetése alatt telepedtek le Észak-Afrikában. Rendkívül harcias nép volt, és állandó veszélyt jelentettek a nyugati katolikusok részére. Ugyanakkor fanatikus ariánusok is voltak, és ezért a katolikusokat eretnekeknek tartották. Justiniánus keletrómai császár a nyugati katolikusok segítségére sietett. A császár Belizár nevű tábornoka 534-ben végleg legyőzte a vandálokat.

A harmadik királyság pedig az Itáliát megszállás alatt tartó keleti gótok voltak. Belizár, a vandálok feletti győzelme után Itália ellen indult, hogy az ott uralkodó ariánus király elnyomása alól felszabadítsa Rómát. Bár ez a hadjárat 20 évig tartott, Róma, mint a Pápaság székhelye 538-ban végleg felszabadult. Csak ettől az időtől juthatott érvényre a császárnak az a rendelete, amit a római egyház első számú püspökével kapcsolatban hozott.

„Az összes szent egyházak (gyülekezetek) feje, és Isten szent papjainak a feje.” /Codey Justinianus - Justiniánus törvénykönyve. I. könyv I. cikkely./

Noha ez a törvény már 533-ban lett kiadva, a Pápa szempontjából mindaddig nem léphetett hatályba, amíg Róma fel nem szabadult az ariánus uralom alól. És ez csak 538-ban történt meg.

Sokaknak okoz problémát az 538-as év, amit mi adventisták a Pápaság hatalomra jutásának kezdő időpontjaként jelentünk ki az írásainkban, mivel a legtöbb történelmi dokumentáció 537-es évet jelöli meg ilyen időpontként. Általában 537-re teszik azt a történelmi eseményt, amikor Justinián tábornoka Belizár elfoglalta Rómát és az előző római püspököt, „Silveriust azzal vádolták meg, hogy ő a gótoknak kedvezett. Ezért a K.u. 537. évben Belisarius száműzetésbe küldte Silveriust, és ezt követően Vigilius dékánt - aki Theodóra kegyeltje volt - választották meg pápának.” (Le Roy Edwin Froom: Atyáink prófétai hite II. kötet 21. fejezet)

Az ilyen információkra való feltétel nélküli ráhagyatkozás azt a veszélyt hordozza magában, hogy tévútra vezet. Mert jóllehet, hogy az információ első kijelentője még tudatában volt annak, hogy az általa közzétett kijelentésnek van még folytatása is, de akik csak tőle vették át az információt és nem ellenőrizték azt le, azok már úgy gondolják és úgy adják tovább, mintha ezzel egy befejezett esemény lett volna kijelentve. Így kerülnek bele egymás után a történelmi könyvekbe az 537-es dátumok a pápaság hatalmának fordulópontjaként, illetve Róma felszabadulásának időpontjaként.

Ha viszont veszi magának valaki a fáradságot, és utána keres a dolgoknak, akkor megbizonyosodhat arról, hogy ezeknek az eseményeknek a hiteles időpontja egészen más. Rómát ugyanis már 536 decemberében elfoglalja Belizár. Viszont a gótok itáliai uralmának megtörése csak 538 márciusától jöhet számításba. A két időpont közötti különbözetet az a körülmény adja, hogy Belizár elfoglalta ugyan Rómát, csakhogy akkor nem Róma volt a gótok országának a fővárosa és a királyság székhelye, hanem Ravenna. Néhány történelmi dokumentációval szeretném kiegészíteni és megerősíteni az előzőekben mondottakat.

„A gótokat ezen csapás horderejéről, királyuk tehetetlenségéről komoly aggodalmak fogták el, nemes megilletődöttségükben őt a trónra méltatlannak nyilvánították és a trombiták harsogása közben a vitéz Vitigest, ki már Dalmáciában viselt háborúban kitűnt, pajzsukra fölemelve, királynak kiáltották ki… (aki) aztán 150.000 főnyi haddal Róma elé vonult, - melyet Belizár 536 december 10-én hatalmába ejtett -, és megkezdé az ostromot, mely 537 március havától 538 márciusáig tartott.” (Dr. Weisz János: Világtörténet 3. kötet 759-760. oldal - A keleti gótok pusztulása.)

„A gótok nagy nemzetgyűlésükön elhatározták, hogy a győzelmes ellenség elől egyelőre visszavonulnak, és a támadó hadjáratot csak a tavasszal kezdik meg, amikorra seregeiket összegyűjthetik… Witichis a telet sietett felhasználni. 150.000 embert gyűjtött össze zászlói alá és március elején már Rómától két mérföldre, a milviusi híd előtt állott, melyet csak egy keskeny torony védett. Az ide rendelt őrség az ellenség közeledtére megfutott. Belizár erre ezer lovassal a flaminiai kapun kirohanást kísérelt meg, de majdnem szerencsétlenül járt, mert a gótok bekerítették. Azonban borzasztó tusa után, mely a gótoknak ezer emberébe került, s melyben Belizár oroszlán bátorságával küzdött, keresztül vágta magát és visszatért a városba. Erre az egész gót tábor bekerítette a várost, és kezdetét vette a megszállás, mely körülbelül egy évig tartott.” (Nagy képes világtörténet IV. kötet - A népvándorlás kora - XVI. fejezet - A keleti gótok országa 259. oldal.)

„Belizár szorultságában azt írta a császárnak: ‘Ha azt akarod, hogy éljünk, küldjél élelmet; ha azt akarod, hogy győzzünk, küldjél fegyvert, lovakat és harcosokat. A rómaiak mint barátjaikat és szabadítóikat fogadtak minket, de jelenlegi szorult helyzetünkben bizalmuk folytán, vagy ők fognak láb alól eltétetni vagy mi győzetünk le árulásuk és gyűlöletük folytán. És érkezett segítség. Narses hátulról szorította a gótokat, a váltóláz és a nap tüze ritkította az ostromló sereg sorait. Milánó a gótok ellen fordult. Vitiges még egy kísérletet tett, a várost cselfogás által hatalmába keríteni, és midőn az balul ütött ki, 538 március havában Ravennába vonult vissza.” (Dr. Weisz János: Világtörténet 3. kötet 760. oldal - A keleti gótok pusztulása.)

„Ebben az időben Justiniánnak második erősítést vivő hadserege volt az, amely megtörte a gótok római ostromzárát, felszabadítva a körülzárt Belizáriust, és ettől kezdődőleg nem hagyott ott vissza a pápaságon kívül egyetlen más olyan hatalmat sem, amelyikről el lehetne azt mondani, hogy az uralkodó hatalommá vált volna sok évszázadon át az Örök Város hét halma közt.” (Le Roy Edwin Froom: Atyáink prófétai hite II. kötet 21. fejezet)

Az adventisták tehát ezért számolják 538-tól a Pápaság hatalomra jutásának idejét. Ugyanis hiába választották meg a keresztény egyház fejévé Róma első püspökét 537-ben, ha továbbra sem tudta gyakorolni ezt a hatalmát. Csak Róma végleges felszabadítása, 538 tavaszán adta meg neki azt a lehetőséget, hogy ezt a jogát gyakorolhassa is.

Ezért mondjuk, hogy a Pápaság, mint uralkodó hatalom, csak 538-ban jött létre, amikor a harmadik „szarv” legyőzése által az ariánus uralom teljesen megszűnt Róma felett. Érdekességként lehet figyelembe venni még azt, hogy Babilon i.e: 538-ban szűnt meg létezni, a modern Babilon pedig, vagyis a Pápaság i.u: 538-tól kezdte meg hatalmának gyakorlását.

II. A kis szarv jellemzői és ismertető jele

Erről a különleges kis szarvról azt mondja Dániel, hogy „emberszemekhez hasonló szemek voltak ebben a szarvban” (8/b. vers). A Biblia nyelvezetében a „szem” általában az értelem és a magasabb fokú intelligencia jelképe. Lásd: „Hogy megnyissad szemeiket, hogy sötétségből világosságra, és a Sátánnak hatalmából az Istenhez térjenek, hogy bűneiknek bocsánatát, és a megszenteltettek között osztályrészt nyerjenek az én bennem való hit által” (Csel. 26,18.). „És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt” (Luk. 24,31.). A barbár államokkal ellentétben – amelyek királyai többnyire még az írást sem ismerték - a „kicsiny szarv” által jelképezett hatalom viszont nagyon jártas a tudományokban, híres az értelméről és az előrelátásáról.

Erről a különleges szarvról még azt is elmondja Dániel, hogy „nagyokat szóló szája van” (8/b. vers), „nézém akkor a nagyzó beszédek hangja miatt, amelyeket a szarv szóla” (11/a. vers). Ezt a nagyzó beszédét leginkább a Felséges ellen, vagyis az Isten ellen nyitja meg, és sokszor teszi ezt: „sokat szól a Felséges ellen” (25/a. vers).

Ez a kifejezés magába foglalja azt a gondolatot is, hogy ez a hatalom a Felségessel egyenlőnek tartja magát. „Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (2Thess. 2,4.). Ez a szándék eredetileg Sátánban született meg, Ő akart isten lenni, sőt, Isten fölé kerülni, ezért most ezen a vallás-politikai hatalmon keresztül próbálja meg ezt a szándékát megvalósítani. Ésaiás próféta így jelentette ki Istentől kapott üzenetében: „Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (És. 14,13-14). Ha a Pápaság múltját tanulmányozza valaki, akkor azt találja, hogy egyházi irodalmuk tele van a Pápaság fennhéjázó, gőgös és istenkáromló kijelentéseivel. Néhány jellemző példát hadd idézzek egy XVIII. századi római katolikus hittudós enciklopédikus művéből.

A Pápának oly nagy és oly magasztos a méltósága, hogy már nem is egyszerű ember, hanem mintha Isten volna, és Isten helyettese.”
„A Pápa hármas koronát visel annak jeléül, hogy királya a Mennynek és a Földnek, valamint a kisebb egyházaknak.”
„A Pápa olyan a Földön, mintha Isten lenne, Krisztus híveinek egyetlen uralkodója, a királyok feje és teljhatalmú ura, akire a Mindenható Isten nemcsak a földi, hanem a mennyei birodalom irányítását is bízta.”
„A Pápa oly nagy hatalommal és erővel rendelkezik, hogy még az isteni törvényeket is megváltoztathatja, kifejtheti és megmagyarázhatja.”
„Mindazt, amit maga az Úr Isten, és a Megváltó művelt, az ő helytartója is megteheti.” („Promspta Biblioteca” - „Készenléti Könyvtár” IV. kötet. 25-29. old. Lucius Feraria: „Papa” II. c. művéből.)

A kicsiny szarv azonosítása érdekében még azt is elmondja a próféta, hogy ez a szarv „hadakozik a szentek ellen, és legyőzi őket”. (21. vers). Vagyis ez a hatalom, amit a kicsiny szarv jelképez, egyben egy üldöző hatalom is, amely Isten népét akarja kiirtani, és úgy tűnik, mintha sikerrel végezné ezt a tevékenységét. A Jelenések könyvének írója úgy mutatja be ugyanezt a hatalmat, hogy „részeg volt a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől” (Jel.17,6.). A történelem mindenki számára felfedi ennek a beteljesedését, hiszen az inkvizíció borzalmas rémtettei mindenki előtt ismeretesek. A Pápaság is elismeri, hogy használta az üldözés fegyverét, de azzal mentegeti cselekedeteit, hogy ez csak a jog szerinti gyakorlása volt annak a hatalomnak, amellyel Krisztus (?) felruházta őt.

„Mikor a püspök vagy képviselői, vagy az inkvizíció átadja a világi hatóságoknak azokat az egyéneket, akiket vétkeseknek talált az eretnekség bűnében - a város elöljárója vagy podestája köteles azonnal átvenni őt, és legfeljebb öt napon belül végrehajtani az ellenük hozott ítéletet.” (Katolikus Enciklopédia IV., Ince pápa „Ad extirpanda” kezdetű vulgatájából.)

Erről az uralkodói hatalomról azt is elmondja Dániel: „véli, hogy megváltoztatja az időket” (25. vers). Korábbi feljegyzéseiben Dániel egyedül Istennek tulajdonította azt a képességet, hogy megváltoztathatja az időket. Egyedül Isten az, aki irányítja a népek és nemzetek sorsát: „Ő változtatja meg az időket és az időknek részeit, dönt királyokat, és tesz királyokat” (2,21.). A kicsiny szarvnak ez a törekvése arra mutat, hogy előre megfontolt szándékkal, tudatosan próbálta gyakorolni Isten kivételes hatalmát és előjogát, hogy a történelmet alakítsa és befolyásolja. „Megváltoztatja az időket”, - a királyoknak és a népeknek Istentől rendelt idejüket.

Ennek a törekvésnek azonban van egy másik területe is. A Pápaság megváltoztatott minden időegységgel kapcsolatos isteni rendelkezést, az időegységek Istentől rendelt határát és beosztását is. Isten a teremtéskor határozta meg az időknek határát, és Napot és a Holdat többek között azért is teremtette, „hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.” (1Móz. 1,14.). A Pápaság azonban minden Isten által meghatározott időegységgel kapcsolatban más rendelkezést hozott, vagyis megváltoztatta azok határát.

A napok határát naplementéről éjfélre tette át. Isten szerint ugyanis a napok mindig az estével kezdődtek: „lőn este és lőn reggel, első nap” (1Móz. 1,5.). Később a Mózes által adott törvényekben is kimondta: „egyik estvétől a másik estvéig ünnepeljétek a ti ünnepeteket” (3Móz. 23,32.). A Pápaság azonban a huszonnégy órás napot elválasztó határt úgy változtatta meg, hogy éjfélre tette át, vagyis az éjszaka közepére.
Szombat helyett a vasárnapot tette hetedik napnak. Isten a teremtésnél iktatta be hetedik napként a szombatot. Majd ezt a rendelkezését később megerősítette, amikor a Tízparancsolatban is elmondta. „De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja… Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz. 20,10-11.) A Pápaság azonban úgy döntött, hogy az Isten által elrendelt nyugalomnap helyett a következő napot iktatja be nyugalomnapnak. Így került be a keresztények gyakorlatába a vasárnap ünneplése.
A teremtés szerinti hónapok helyett naptári hónapokat rendelt. Isten a teremtésnél rendelkezett úgy, hogy a Hold legyen a meghatározója a hónapok rendjének. Mindig az újholddal kezdődött a hónap, és a következő újholdig tartott. A Pápaság azonban a naptárreform jegyében olyan hónapokat vezetett be, amiknek már semmi köze sincs a Hold járásához.
Az évek határát is megváltoztatta. Az isteni rendelkezés szerint a tavasz első újholdjával kezdődött az év, majd ugyanígy fejeződött be. A Pápaság azonban úgy döntött, hogy a tavaszi évforduló helyett, a tél közepén legyen az évek határa.
Az időszámítás kezdetét is Róma városának alapításához igazította, miközben azt a látszatot adta, mintha Jézus Krisztus születésének idejéhez alkalmazkodott volna. Ma már viszont mindenki előtt egyértelműen bizonyított, hogy Jézus születésének éve nem esik egybe az időszámítás első évével, feltehetőleg 3-4 év eltolódás van a két időpont között, vagyis i.e: 3-4 évvel korábban történt.
A Pápaság legvakmerőbb lépése azonban az Isten törvényének a megváltoztatása volt. A Katolikus Egyház azt állítja, hogy ilyen változtatások végrehajtására neki Istentől kapott hatalma van. Elfogadhatóan igazolni azonban nem tudja ezt a hatalmát. A Biblia próféciái viszont egyértelműen leleplezik ennek az állításnak a hazug voltát. Dániel nagyon határozottan kijelenti erről a hatalomról: „véli, hogy megváltoztatja a… törvényt” (25. vers). Pál apostol pedig azt mondja róla: „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát… Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó” (2Thess. 2,4; 7-8.). Isten törvényét több vonatkozásban is próbálta megváltoztatni.
Eltörölte a képek és a szobrok imádásával kapcsolatosan adott törvénypontot, vagyis a második parancsolatot, amely nagyon világos szöveggel parancsolta meg: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat” (2Móz. 20,4-5.). Ehelyett bevezette az egyházi hitélet gyakorlatába a képek és szobrok imádatát.
Megváltoztatta a negyedik parancsolatot, amiben Isten rendelkezett a szombatnak, mint nyugalomnapnak a jelentőségéről. „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt… De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja… Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (2Móz. 20,8-11.). Ehelyett a hét első napját, a vasárnapot rendelte el nyugalomnapként, ami korábban a pogány Mitrász kultusznak, a Nap-istennek volt a nyugalomnapja. Az Európai nyelvekben ezért van még mindig jelen az erre való emlékezés, ezért nevezik a németek ezt a napot Sonntag-nak, az angolok pedig Sunday-nek.
A tizedik parancsolatot pedig ketté osztotta, hogy a második parancsolat eltörlése miatt kilegyen a tíz.

III. A „kicsiny szarv”-nak rendelt idő

A jelképes állatokról, azaz a földi hatalmakról azt olvassuk Dániel kinyilatkoztatásában, hogy egy idő után elvétetik tőlük a hatalom, és csak ideig-óráig tartó élet adatott nekik (lásd: 12. vers.). Ez a kijelentés érvényes a kicsiny szarvra is, a szentek ellen hadakozó királyra: „mert a rendelt idő még hátra van. És a király a maga tetszése szerint cselekszik, és felfuvalkodik, és felmagasztalja magát minden isten felett, és az istenek Istene ellen is vakmerőn szól, és szerencsés lesz, mígnem betelik a harag; mert ami elhatároztatott, az végre is hajtatik.” (11,35-36.).

A prófécia nagyon pontos időmeghatározást ad erről a Pápaság hatalmával kapcsolatban rendelt időről. Akik fölött gyakorolja kegyetlen hatalmát, azok: „az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig” (25/b. vers.). Vagyis a szentek csak egy Isten által meghatározott időre adatnak a kezébe. Ennek a kijelentésnek a megértéséhez tudni kell, hogy a bibliai próféciák jelképesen értelmezik az időmeghatározásokat. Egy idő alatt egy 360 napos évet ért. Egy nap alatt pedig egy évet kell számítani. Így adódik össze a következő időegység, amit Isten határozott meg ennek a kis szarv által jelképezett hatalomnak.

– „ideig” 1 év = - 360 nap

– „időkig” 2 év = - 720 nap

– „fél időig” fél év = - 180 nap

-------------------------

összesen: 3 és fél év = 1260 nap

Mivel a Pápaság, Róma felszabadítása alkalmával jutott hatalomhoz 538-ban, ezért az Istentől rendelt időt ettől kezdve kell számítani, ez lett a hatalomra jutásának éve. A neki rendelt idő pedig, vagyis a neki engedett idő akkor járt le, amikor Napóleon vezére, Berthier tábornok által a Pápa fogságba került 1798-ban. Majd a fogságban meg is halt. (538 + 1260 = 1798)

A kicsiny szarv által jelképezett hatalom megsemmisítésével kapcsolatban két időpontot ismerünk a Biblia kinyilatkoztatásaiból.

– Az egyik időpont 1798, amikor a prófécia szerint a neki rendelt idő lejár. A Jelenések könyve szerint Isten adott „néki időt is, hogy megtérjen… és nem tért meg” (Jel. 2,21.), ezért teljesedik be rajta az isteni ítélet. Mert ami Istennél „elhatároztatott, az végre is hajtatik.” (11,36.)

– A megsemmisítéssel kapcsolatban adott másik időpont Jézus Krisztus dicsőséges visszajöveteléhez vezet bennünket, amikor ez a hatalom a tűznek tavába vettetik, hogy ott végleg megégjen és megsemmisüljön. „Nézém akkor a nagyzó beszédek hangja miatt, amelyeket a szarv szóla; nézém, míg megöleték az az állat, és az ő teste elvesze, és tűzbe vetteték megégetésre.” (11. vers). v.ö: „akkor fog megjelenni a törvénytaposó, akit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével” (2Thess. 2,8.).

A megsemmisítésére adott két időpont közötti látszólagos ellentmondást az oldja fel, hogy 1798-ban csak halálos sebet kapott ez a hatalom, de az isteni előrejelzés szerint fel fog gyógyulni belőle. János apostol kapott kinyilatkoztatást erről, amit a következőképpen írt le: „látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő halálos sebe meggyógyíttaték” (Jel. 13,3.).

Dániel könyve hetedik fejezetének második részében szinte refrénszerűen ismétlődik az, hogy az ország és a hatalom végül is a szenteknek adatik. (lásd: 18; 22; 27. vers). Látszólag legyőzött, elnyomott állapotuk ugyanis csak időleges volt, győzelmük és uralkodásuk azonban örökkévaló. Isten vigasztaló örömüzenete ez választott gyermekeihez, hogy a megpróbáló időkben is tudjanak reménnyel és hittel előre tekinteni a győzedelmes célra, arra az országra, amelyben már igazság lakozik. Mert „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pét. 3,13.).