6. Dániel az oroszlánok vermében

I. A méd Dárius azonosítása

Dániel könyvének ez a fejezete a legvitatottabb szakasz kortörténeti szempontból. A bibliakritika rendkívül erős bírálattal kezeli ezt a részt történelmi hűsége és megbízhatósága vonatkozásában.

A történelem I. Dáriusként csak a Círus utáni harmadik uralkodót ismeri. Az eddig feltárt történelmi források ugyanis csak erről a királyról emlékeznek meg, mint Dáriusról. Ebből a tényből kiindulva vitatják Dániel szerzőségét, és így az egész könyv megbízhatóságát. A történelem által ismert I. Dárius azonban nem méd származású volt, hanem perzsa. Dániel azonban következetesen méd származásúnak mondja azt a királyt, aki Belsazár halála után a Birodalmat irányította. „És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában” (Dán. 5,31.). „Én is a méd Dárius első esztendejében mellette állék, hogy őt támogassam és segítségére legyek” (Dán. 11,1.). A tudományos történelem által ismert I. Dárius idejében Dániel próféta valójában már nem is élt, ezért teljesen kizárt, hogy Dániel arról a Dáriusról írt volna könyvében, akit a történészek említenek.

A tudományos bizonyítékok hiánya azonban nem fogadható el bizonyítékként Dániel állításával szemben. A tényleges bizonyítékokkal szemben Dániel könyve eddig még megőrizte megbízhatóságát és történelmi hűségét, lásd Belsazár esetét, akiről mégis kiderült, hogy ő volt Babilon utolsó királya. Eddig még mindig a tudományosnak nevezett ismeretek bizonyultak hiányosnak és tévesnek a Bibliában található állításokkal kapcsolatban.

Xenophón ókori történetíró adataiból tudjuk, hogy Círus mellett az akkori méd király jelentős szerepet töltött be. Az akkori méd király anyai nagybátyja volt Círusnak, később pedig apósa is lett. Babilon elfoglalása után Círus meglátogatta a nagybátyját. Gazdag ajándékokat vitt neki ez alkalommal, és felajánlotta az egyik babiloni palotát is részére. Valószínű, hogy ezzel a palotával együtt a Babilon feletti társuralkodói méltóságot is neki adta. Ez a feltételezés azért is valószínű, mert Círusnak még hadvezéri minőségében a hódításait kellett befejeznie.

Dániel 6,28. alapján arra is lehet gondolni, hogy társuralkodókként megosztották a Birodalom területét egymás között: „És ennek a Dánielnek jó szerencsés lőn dolga a Dárius országában és a perzsa Círus országában”.

Dárius halálával azonban újra egy kézbe került az uralkodás az egész Birodalom területén. Valószínű, hogy akkor történt a zsidók hazaengedése is a 70 éves fogságból, amikor Círus már egyedül kezdett uralkodni a babiloni birodalom felett, vagyis 536-ban. Akkor viszont ez azt is jelenti, hogy a méd Dárius csak mintegy két évig volt uralkodó társa Círusnak, i.e: 538 - 536-ig.

Ehhez kapcsolódik az az információ is, amit „Nabonid Krónikája” említ, amiben említést tesz valakinek a haláláról, akinek a végtiszteletére az egész ország egy hetes gyászt öltött. A halott pontos azonosítására már nincs lehetőség, mivel az ékírásos cserép többi része letört, és ez a része már nincs meg. Ilyen méretű országos gyászt azonban csak rendkívül magas méltóságú ember halálával kapcsolatban rendeltek el. Ez az információ egy király halárára enged következtetni. Dárius halála és a „Nabonid Króniká”-jában említett haláleset pedig időben teljesen egybeesik.

A „Nabonid Krónikájában” említett ember, a halála előtt kormányzókat nevezett ki Babilon fölé. Ez a tudósítás is teljesen összhangban van Dániel írásával. „Tetszék Dáriusnak, és rendele a birodalom fölé százhúsz tiszttartót, hogy az egész birodalomban legyenek; És azok fölé három igazgatót, akik közül egy Dániel volt, hogy a tiszttartók neki adjanak számot, és a királynak semmi károsodása ne legyen.” (1-2. versek). A Nabonid által közölt tény Dániel írásával összevetve egyértelműen igazolja a méd Dáriusnak, mint babilon királyának történelmi létezését.

II. Dániel helyzete az új Birodalomban

A király tartományonként tiszttartókat rendelt el, és föléjük három igazgatót, akik között az egyik Dániel volt. Később pedig Dánielre lett bízva az egész Birodalom igazgatása. Feltételezhető, hogy Dániel megismertette a méd-perzsa főemberekkel a Círusról szóló isteni jövendölést Ésaiás próféta könyvéből. „Így szól az Úr felkentjéhez, Círushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, őelőtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak; Én megyek előtted, és az egyenetleneket megegyenesítem, az ércajtókat összetöröm, és leütöm a vaszárakat. Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak, Izráel Istene. Az én szolgámért, Jákóbért, és elválasztott Izráelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismertél. Én vagyok az Úr, és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismertél. Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok az Úr és több nincsen!” (Ésa. 45,1-6.). Ez a jövendölés mintegy 200 évvel korábban hangzott el. Valószínű, hogy ez is közrejátszott abban, hogy Dánielt ilyen hirtelen főemberré léptették elő, holott a legyőzött ország főemberei közé tartozott.

Dánielről az előző fejezetben azt a bizonyságot olvashattuk, hogy „rendkívüli lélek volt benne”. Egyedülálló volt az „álmok magyarázata, a titkok megjelentése és a rejtélyek megfejtése” terén. (5,12.). Egyedülálló volt azonban abban is, hogy szóban és cselekedetben lelkiismeretesség, abszolút becsületesség, rendületlen hűség és kötelességtudás jellemezte. „Akkor az igazgatók és tiszttartók igyekeztek okot találni Dániel ellen a birodalom dolgai miatt; de semmi okot vagy vétket nem találhatának; mert hűséges volt, és semmi fogyatkozás, sem vétek nem találtaték benne” (4. vers). Olyan tulajdonságok ezek, amelyek nem jellemezték a Birodalom többi főemberének az életét.

A király bizonyára a Birodalom érdekeit tartotta szem előtt, amikor rendkívüli képességei miatt Dánielt helyezte az egész Birodalom fölé. Ez mintegy annak a megvalósulása volt, amire még Belsazár tett ígéretet a prófétának. Dárius azonban nem számolt azzal, hogy ez a tette természetszerűen maga után vonja majd a méd és a perzsa főemberek féltékenységét.

Dániel, idős kora ellenére még tökéletesen el tudta látni a rábízott feladatokat. A legkritikusabb vizsgálattal sem találtak benne bűnt, hibát vagy mulasztást. Ellenségei egyetlen területen köthettek bele, az Isten törvényéhez való ragaszkodása vonatkozásában. „Nem találunk ebben a Dánielben semmi okot, hacsak nem találhatunk ellene valamit az ő Istenének törvényében!” (5/b. vers). 

Dániel ugyanis nem ment a bálványistenek templomaiba, nem vett részt a pogány vallás szertartásaiban, azok imádatának különféle cselekményeiben. Imádattal csak a mindenható, az egyedül létező Isten felé fordult, az első és a második parancsolat értelmében. Valószínű, hogy egyetlen szombaton sem foglalkozott a Birodalom ügyeivel, a hivatali teendőkkel, a negyedik parancsolat szerint. Ezért mondhatták azt a főemberek, hogy „az ő Istenének törvényében” kell megtalálni azt, amivel árthatnak neki.

Vajon rólunk hogyan vélekednek a környezetünkben élő emberek? Vajon a mi életünkben sem tudnak semmi elmarasztalható dolgot látni az isten törvényéhez való viszonyulásunk és engedelmességünk területén? Bár rólunk is olyan véleménnyel lennének még az ellenségeink is, mint ahogy Dánielről nyilatkoztak azok, akik pedig meg akarták ölni!

III. A tiszttartók és Dániel

A tiszttartók rendkívül gonosz és álnok terv alapján próbáltak Dánielnek ártani. A király előtt úgy tüntették fel tervüket, mintha azt az ország minden tisztviselőjével megtanácskozták volna, azok teljes egyetértésével. A valóságban pedig még Dániel sem tudott róla, annak ellenére, hogy a legközvetlenebb felettesük volt. Készek voltak a saját vallásos gyakorlatukat is megtagadni, csakhogy Dánielnek árthassanak. „Erős tilalom adassék, hogy ha valaki harminc napig kér valamit valamely istentől vagy embertől, tekívüled, oh király, vettessék az oroszlánok vermébe” (7. vers). A médek és a perzsák visszavonhatatlan törvénye alapján akarták ezt a rendeletet kiadatni, mivel tudták, hogy a király mindent meg fog tenni szándékuk meghiúsítására, ha álnok tervükről kiderül, hogy valójában csak Dánielt akarták elveszíteni. Ez a feltételezésük be is következett, amikor a király előtt is nyilvánvalóvá lett, hogy rászedték a főemberei. „Akkor a király… igen restelkedék amiatt, és szíve szerint azon volt, hogy Dánielt megszabadítsa, és napnyugtáig törekedett őt megmenteni” (14. vers).

Dániel előre látta az ellene irányuló összeesküvés kibontakozását, de egy lépést sem tett annak megakadályozására. Mint a király után következő ember, tehetett volna valamit, ő azonban teljesen Istenre bízta az ügyét. Megtehette volna, hogy a szigorú rendeletre való tekintettel, most ő sem imádkozik Istenhez. Gondolkozhatott volna úgy is, hogy tulajdonképpen csak egy hónapról van szó, és ezt a rövid időt talán megbocsátja a jó Isten, hogy a rendkívüli körülmények miatt most nem imádkozik. Megtehette volna azt is, hogy most bezárja a lakásának azt az ajtaját, amely mögött imádkozni szokott, hogy ne tudják meglepni imádkozás közben. Vagy esetleg erre az egy hónapra más időpontban imádkozik, mint ahogy eddig szokása volt, esetleg olyankor, amikor nincs lehetőség a leleplezésére. Ő azonban nem élt egyetlen ilyen lehetőséggel sem, teljesen az Istenre bízta az életét és további sorsát.

Dánielnek ez a története a kérdések sorozatát veti fel előttünk. Vajon mi mit teszünk, vagy mit tennénk hasonló körülmények között? Mit teszünk, ha veszéllyel és megpróbáltatással kerülünk szembe? Merjük-e vállalni Istenünket és hitünket a megpróbáló körülmények között is? Állhatatosak maradunk-e hitéletünk gyakorlásában a nehézségek idején is, vagy a körülmények hatására alakítjuk a hitvallásunkat és a gyakorlati kereszténységünket? Te milyen időközönként szoktál imádkozni? Mit jelent számodra az imádság? Kész vagy-e vállalni imádkozó életformádat a világ gúnyja, megvetése, esetleg tilalma ellenére is?

IV. A tiszttartók és a király

Az a mód, ahogyan eljártak Dániellel szemben, világosan mutatja, hogy milyen mélységesen gyűlölték, és mennyire szerették volna megölni. Dániel házához is csoportosan jöttek, és berontottak a szobájába, egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy méltóságát illetően a király után következő ember házában vannak, aki az ő felettesük. Teljesen biztosak voltak benne, hogy Dánielt imádkozás közben fogják tetten érni.

Amikor ezek után visszaértek a királyhoz, előbb rákérdeztek, hogy érvényes-e még a rendelet, amely ki lett adva. Biztosítani akarták szándékuk sikerét, mert igenlő válasz esetén már nem léphet vissza a király. Amikor a király biztosította őket, hogy érvényes a kiadott rendelet, akkor olyan megjegyzéseket tettek Dánielre vonatkozóan, amivel befolyásolni akarták a királyt. Már nem utaltak a rangjára, a hivatali tisztére, egyszerűen csak egy idegennek nevezték. A „júdabeli foglyok közül való”, mondták, – mintha még ez időben is fogolyként élt volna közöttük.

A király csak most ismerte fel tisztviselőinek szándékát. Átlátta, hogy az egész rendelet nem azzal a szándékkal született meg, ahogy azt eleinte gondolta, miszerint az ő uralmát és személyét szerették volna dicsőíteni - hanem azért, hogy megfosszák egy kitűnő főemberétől. Megértette, hogy tanácsadói és főemberei, akikben eddig megbízott, most álnok módon becsapták és tőrbe csalták, csupán eszköznek használták fel egy ártatlan ember megöléséhez. Ezután egész nap arra törekedett, hogy Dánielt megmentse ebből a csapdából. Azonban minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, mert a kiadott törvény még a király számára is visszavonhatatlan volt.

A király a saját tehetetlensége ellenére mégis reménykedett Dániel szabadulásában. Most nem egy hívő izráelita mondja azt, hogy az én Istenem meg tud szabadítani, hanem egy pogány király. „A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz, Ő szabadítson meg téged” (20. vers). Valószínű, hogy Dániel elbeszélése alapján ismerte a korábbi tapasztalatok történetét, amik a babiloni udvarban történtek. Az oroszlánok vermét lezáró követ azonban nemcsak a király pecsételte le, hanem a főembereivel is lepecsételtette. Minden emberi szándékot, minden rosszindulatú közbeavatkozás lehetőségét ki akarta ezzel iktatni. Ez a tette az Isten szabadításába vetett hitét is kifejezésre juttatta. Az Isten szabadítása esetén a főemberek pecsétje védte a királyt a főemberek vádjaival szemben. Így nem mondhatták azt, hogy csak azért szabadult meg Dániel, mert a király közbeavatkozott. A király pecsétje viszont a főembereket tartotta távol, és akadályozta meg őket minden további aljas szándékukban.

V. Az Isten közbelépése

Dániel feletti szomorúságában, és lelkiismeret-furdalása miatt egész éjjel nem tudott aludni a király. Kétségbeesett reménységgel ment kora hajnalban az oroszlánok verméhez. Ahogy Dánielt szólította, határozott bizonyságot tett az élő Istenbe vetett hitéről, amikor így szólt le az oroszlánok vermébe: „Dániel, az élő Istennek szolgája” (20. vers).

A király és Dániel párbeszédében csodálatos bizonyságtételt kapunk Dánielről. A király azt mondta Dánielnek:  „A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz” (20. vers). Dániel pedig a következőket mondta a királynak: (22. vers)

–     „Az én Istenem elbocsátotta az Ő angyalát, és bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem”.

–     „Mert ártatlannak találtattam Ő előtte”.

–     „És te előtted sem követtem el óh király semmi vétket”.

Igen valószínű, hogy Dániel nem védekezett, nem mentegette a cselekedeteit, mielőtt az oroszlánok elé vetették. Bizonyára minden szavát félremagyarázták volna ellenségei, a félelem és a gyengeség jelének tekintették volna. Most azonban az Isten szabadítását megtapasztalva, már elérkezettnek látta az időt arra, hogy ártatlannak vallja magát.

A történet végén az álnokság elnyerte méltó jutalmát. A Dániel ellen támadó emberek családostól kerültek arra a sorsra, amit Dánielnek szántak. Az ő haláluk egyértelmű bizonysága volt annak, hogy eddig Isten fékezte meg az oroszlánokat. Ez a csodálatos esemény lehetővé tette, hogy az egész Birodalomban újra megismerjék az egyedül élő Istent, a Mindenhatót. Egy ember rendíthetetlen hite és hűsége elég volt ehhez a hatalmas misszióhoz.

Gondoltál-e már arra, hogy az Isten iránti hűséged, milyen hatalmas missziót tölthet be abban a környezetben, ahol a mindennapi életedet éled? Nem kell feltétlenül a „szokványos” misszós tevékenységet végezned ahhoz, hogy Isten bizonyságtevő eszköze legyél. Az Isten által adott elvek szerinti életed mindennél hangosabban beszélhet, és a környezetedben élők is erre figyelnek leginkább. Jézus is ezért mondta a hegyi beszédében adott misszió parancsával összefüggésben azt: „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt. 5,16.) Hallani már nagyon sok mindent hallottak Istenről, ezért inkább már látni szeretnének valamit. Valami olyat látni Isten gyermekeinek az életéből, ami megnyeri a tetszésüket, ami belőlük is képes kiváltani azt a vágyat, hogy a te életedben látottak szerint szeretnék ők is dicsőíteni Istent.