42.  Babilon megbüntetése

I. Babilon azonosítása

Ez a szakasz segítséget ad abban, hogy Babilon azonosítását újabb szempontok alapján végezhessük el. Ahogy már korábban is említettem, Babilon uralkodói abban a tudatban nevezték „az istenek kapujá”-nak – „Bab-ilu”-nak – a fővárost, mert azt gondolták, hogy az istenek azt a helyet választották ki maguknak, ha az emberekkel érintkezni akarnak, vagy földi ügyek intézésére utasítást akarnak adni. Korunkban is van egy hatalom, amely hasonlóan gondolkodik ebben a kérdésben, ezért tekinti magát „Isten földi helytarójá”-nak, és ez a pápaság intézménye.

Ugyanakkor viszont Babilon kezdettől fogva arról volt nevezetes, hogy megtagadta az Isten iránti tiszteletet és engedelmességet. A modern Babilon is magán viseli ezt az ismertetőjelet. Ésaiás próféta pedig úgy írja le, hogy Babilon láthatatlan uralkodója tulajdonképpen maga Sátán (lásd: Ésai. 14,4; 12-14.). János apostol pedig a modern Babilonról mondja el ugyanezt: „E fenevadnak… a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (13,2.), „a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (12,9.). Ebben az időben Babilon alatt nem csupán valamelyik egyház-szervezetet kell érteni, hanem azt az egyetemes szövetséget, amely Róma irányítása és uralma alatt áll fel az egész Földön.

Ez a szakasz itt most újra segítséget ad abban, hogy Babilon azonosítását elvégezhessük. Elmondja azt, hogy Babilon, a nagy város nem más, mint egy asszony, aki királynőként akar uralkodni: „ezt mondja az ő szívében: Úgy ülök, mint királyné asszony, és nem vagyok özvegy, és semmi gyászt nem látok" (7/b. vers). Ez a bemutatás azt akarja megerősíteni, hogy Babilon nem más, mint egy jelképes asszony, vagyis egy vallási szervezet, amelyről már a tizenhetedik fejezetben is kaptunk ismertetést. A bemutatás másik része pedig arra világít rá, hogy ez a vallási szervezet királynőként akar uralkodni mindenki felett. Teljesen egyértelmű célzás ez a Római Egyház világhatalmi törekvéseire.

De hogy senkiben se maradjon kétség Babilon kilétét illetően, ezért még egyszer megerősít bennünket az apostolon keresztül Isten: „ezt mondván: Jaj! jaj! a nagy város, amely öltözött gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel” (16. vers.). Ez az öltözet az uralkodók és a királyok jellegzetes öltözeteként ismert. Az előbbiekből viszont éppen az tűnik ki, hogy ez az „asszony”, éppen ilyen uralkodni akaró tudattal vette magára ezeket az öltözeteket. Ebben a leírásban a Katolikus Egyház főpapjainak gazdagon díszített öltözetét ismerhetjük fel, drágaköveivel együtt.

II. Megbüntetésének mértéke

A Menny igazságos ítélete nem tart vissza semmit abból, ami Babilon méltó sorsa, amit mint ítéletet megérdemel. Megkapja méltó jutalmát, „az ő cselekedetei szerint” (6. vers). Büntetésének mértéke megfelel az ő általa elkövetett cselekedeteknek. Amilyen a bűn, olyan a büntetés: „Amely pohárból itatott, ugyanabból… töltsetek neki is.” (6/b. vers). „Amennyire dicsőítette magát, annyi kínnal és gyásszal fizessetek neki.” (7/a. vers).

Isten ugyanazt a poharat itatja Babilonnal, mint amelyből ő itatta a népeket. Ahogyan ő kényszerítette az embereket az általa adott pohárból való ivásra, úgy fogja Isten is kényszeríteni számára ezt a poharat. Azt mondta, hogy aki nem hajlandó engedelmeskedni, az megölettessék (13,15/b. vers). Most azonban elérkezett annak az ideje, hogy azok, akik korábban hallgattak rá, és engedelmeskedtek neki, ellene forduljanak és széttépjék (17,16. vers).

Isten azonban nem egyszerűen csak a kapott mérték szerint adja a visszafizetés mértékét. A Károli fordítás szerint először úgy tűnik, mintha Isten a négyszeresével szeretne visszafizetni Babilonnak „kétszerrel kettőztessétek meg néki”. A vers második részében adott kijelentés azonban egyértelművé teszi, hogy csak a kettős mértékéről van szó annak az ítéletnek, amely Babilon cselekedetét veszi alapul: „amely pohárból itatott, ugyanabból két annyit töltsetek néki”. Az új protestáns fordítás szerint pedig az egész szöveg egyértelmű: „Fizessetek meg neki, ahogyan ő fizetett, és kétszeresét adjátok vissza cselekedetei szerint: a pohárba, amelyet ő megtöltött, töltsetek neki kétszeresen” (6. vers). Az ítélet első része a bűn büntetése. A második rész pedig az ártatlan mártírokért való igazságszolgáltatás.

Ebben a prófétai szakaszban különleges hangsúlyt kap az a kijelentés, hogy Babilon ilyenképpen való megbüntetése a Babilon által megölt szentekért való igazságszolgáltatás. A Jelenések könyvének tanulmányozása közben már az ötödik pecsét felbontásakor találkoztunk ezzel a gondolattal, ahol a Babilon által megölt mártírok kiáltanak fel Istenhez: „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még, és nem állasz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak” (6,10.). Akkor Isten egy különös választ ad a hozzá intézett kérdésre: „még egy kevés ideig nyugodjanak, amíg beteljesedik mind az ő szolgatársaiknak, mind az ő atyjokfiainak száma, akiknek meg kell öletniök, amint ők is megölettek” (6,11/b.). Ez a szakasz viszont arról beszél, hogy végre elérkezett Isten bosszúállásának napja, amikor visszafizet azoknak, akik az Ő szentjeinek vérét ontották: „Örülj ő rajta menny, és ti szent apostolok és próféták; mert az Isten büntette meg őt érettetek való büntetéssel” (20. vers.).

III. Babilon reakciója Isten üzenetére

Isten utolsó intő üzenete Babilon elhagyására szólítja fel az embereket: „Fussatok ki belőle én népem” (4. vers.). Ez az üzenet azonban közvetett módon a Babilont képező valláspolitikai hatalom számára is szólt. Babilonnak is értenie kellene belőle, hogy az az út, amelyen ő jár, és amire az embereket kényszeríteni akarja, az nem Isten útja. Babilon azonban megnyugtatja magát Isten üzenetével szemben. „Ezt mondja az ő szívében: úgy ülök, mint a királyné asszony, és nem vagyok özvegy és semmi gyászt nem látok” (7/b. vers).

Babilonnak ez a gőgös kijelentése több dolgot is megvilágít előttünk.

„Ezt mondja az ő szívében”. Ez azt jelenti, hogy felfigyelt Isten üzenetére, és a Szentlélek érintette általa az ő szívét is. De azt is jelenti, hogy a lelkiismeretének feltámadt hangját igyekszik elnyomni. A jövőre pedig nem figyelve, a jelen biztonságával nyugtatja magát: „És ezt mondád: Örökre úrnő leszek! úgy hogy ezekre nem is gondolál, és nem emlékeztél meg annak végéről” (Ésai. 47,7.).

„Úgy ülök, mint királyné asszony”. A népek és nemzetek fölötti uralkodás egyfajta álbiztonságba ringatta teljesen. Amíg a népek, királyaikkal és fejedelmeikkel együtt hódolnak és engedelmeskednek neki, addig úgy érzi, hogy nincs mitől félnie: „Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak” (18,3.).

„Nem vagyok özvegy”. „És most halld meg ezt, bujálkodó, aki bátorságban ülsz, aki ezt mondja szívében: Én vagyok és nincs senki több, nem ülök özvegységben, és a gyermektelenséget nem ismerem! És mind e kettő eljő reád nagy hamar egy napon: gyermektelenség és özvegység, teljességükben jőnek el reád, noha gazdag vagy a varázslásban, és sok nagyon igéző szózatod. Gonoszságodban bíztál, és ezt mondád: Nem lát senki engem! Bölcsességed és tudományod csalt meg téged, és ezt mondád szívedben: Én vagyok és nincs senki több.” (Ésai. 47,8-10.). Isten igazi egyháza a Biblia szerint mint „szeplőtelen szűz” (2Kor. 11,2.)  kell, hogy Krisztus menyasszonya legyen. Babilon azonban a föld minden királyával paráználkodott. Ennek ellenére azonban mégis azt akarja elhitetni önmagával, és az emberekkel is, hogy Ő a szeplőtelen szűz, vagyis a nagy Király asszony. Azzal hitegeti magát, hogy bár mindenkivel paráználkodott, de ennek ellenére Krisztus, mint férj, nem adta ki az útját. Ezért még mindig ő a nagy Király asszonya, és jogosult az uralkodásra.

„Semmi gyászt nem látok”. „Azért jő te reád a gonosz, amelynek keletkezését nem tudod, és romlás sújt le rád, amelyet meg nem engesztelhetsz, és hirtelen jő pusztulás reád, nem is tudod!” (Ésai. 47,11.). Ez az, amit a legkevésbé kíván, hogy eljöjjön rá. A jelen biztonsága elhiteti vele, hogy semmilyen veszedelem sincs kilátásban. Babilon azonban teljesen elfeledkezik Jézusnak idevonatkozó intő példázatáról: „Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jő el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön.” (Mt. 24,43.). Babilon is biztonságban ringatja magát, és nincs felkészülve a meglátogatásának idejére.

IV. A Babilonra mért ítélet

Babilon bűnlistájának végeztével János apostol különös hangsúllyal mondja ki azt, hogy „ennekokáért…  jönnek ő reá az ő csapásai” (8/a. vers). A mennyei szózat azt is kijelenti, hogy nagyon gyorsan, hirtelen jön el Babilonra az Isten ítéletének ideje. „Egy nap jönnek ő reá az ő csapásai” (8/a. vers). „Egy órában jött el ítéleted” (10/b. vers). Ez a meghatározás azonban nem az idő tartamát akarja kifejezni, hiszen akkor zavar keletkezne. A próféciában egy nap egy évet jelent, míg az egy óra pedig csak két hetet. Ez a meghatározás inkább az időpont hirtelenségét, váratlanságát akarja kifejezni. Különösen annak a hamis biztonságnak a hátterén érthető meg ez a kijelentés, amivel próbálja megnyugtatni önmagát és szövetségeseit is Babilon: „Úgy ülök, mint királyné asszony, és nem vagyok özvegy, és semmi gyászt nem látok.” (7/b. vers).

Ezt az elgondolást erősíti meg a mennyei szózatnak egy későbbi kijelentése is: „És egy erős angyal egy nagy malomkőhöz hasonló követ felvőn és a tengerbe veté, ezt mondván: Ilyen módon nagy sebességgel vettetik el Babilon, ama nagy város, és többé meg nem találtatik” (21. vers). Ez egyrészt azt erősíti meg, hogy hirtelen, váratlanul jön ez az ítélet. Másrészt viszont egy olyan ítéletet helyez kilátásba, amelyben Babilon teljesen és végérvényesen megsemmisül. Ez az ítélet a tűznek tavára utal, amely a második halál, a végső és teljes megsemmisülés. „Ennekokáért egy nap jőnek ő reá az ő csapásai: a halál, a gyász és az éhség; és tűzzel égettetik meg; mert erős az Úr, az Isten, aki megbünteti őt” (8. vers). 

Babilonra azonban nem mindjárt a tűz általi ítélet jön el. Először még azt olvassuk, hogy csak „halál, gyász és éhség” sújtja. Ezek az ítéletek, mint a hét csapás következményei, csak közvetve sújtják Babilont. Belőle azonban már látnia kellene a rá váró végzetet. Gonosz szándékában azonban úgy meg van keményedve, hogy semmilyen intő jel sem tudja eltéríteni eredeti szándékától.

V. Babilon szövetséges társai

Babilon szövetséges társai közül két réteget emel ki a Biblia, akik siratva és jajgatva szemlélik ítéletét és pusztulását. Egyrészt „a föld királyai, akik vele paráználkodtak és dobzódtak” (9. vers). Másrészt pedig „a földnek kalmárai – akik – az ő dobzódásának erejétől meggazdagodtak:” (3/b. vers). Most pedig siratják őt, „mert az ő áruikat már senki nem veszi.” (1. vers). Különös viszont az, hogy később a mennyei szózat ezt a két társaságot úgy mutatja be, mint ami a valóságban egy: „mert a te kalmáraid valának a földnek fejedelmei” (23/b. vers). Ez viszont azt jelenti, hogy a Föld királyai nemcsak paráználkodtak – bűnös kapcsolatot tartottak – Babilonnal, hanem ez a kapcsolat a gazdasági felemelkedést jelentette számukra. Ez a gondolat egy korábbi kijelentést juttat eszünkbe. „Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezükre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; És hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma.” (13,16-17.).

Isten büntető ítéletei alatt azonban vége ennek a szövetségnek. Babilon szövetségesei ugyanis nem megtérnek a gonoszságaikból, hanem siratják Babilont, siratják az elveszített lehetőségeket. Siratják a hatalmat, amit a szövetségesüktől kaptak. Siratják a gazdagságukat, amivel már nem tudnak mit kezdeni, „mert az ő áruikat immár senki nem veszi” (11. vers). De sírnak a félelemtől is, mert érzik, hogy nemsokára az ő ítéletük is elérkezik: „nagy távol állva az ő kínjától való félelem miatt” (10/b. vers). Sírnak és jajgatnak, mert későn ébredtek rá a rideg valóságra, és most végső elkeseredésüknek és kétségbeesésüknek adnak hangot.