A könyv János nevű szerzője minden valószínűség szerint a szeretett tanítvány, a Zebedeus fia. János apostol volt az, akit Páthmos szigetére száműztek, kényszermunkára, Domitiánus császár ideje alatt (Eusebios, 1,14. old.) Az azonos fogalmak használata a két könyvben szintén egy szerzőre utal:

Az élet vizéről” (Jel. 21,6. 22,17. ‒ Jn. 4,10. 7,38.)
„Aki szomjúhozik jöjjön el”. (Jel. 22,17. ‒ Jn. 7,37.)
„Látszat” vagy „orca” szavakat is egyedül János használja az evangéliumában és a Jelenések könyvében. (Jel. 1,16. ‒ Jn. 7,24. 11,44.)

A látomásokat Páthmos szigetén kapja az apostol, a könyv megírására azonban valószínű, hogy csak 96-98 táján kerülhetett sor Efézusban. Az viszont tény, hogy nem ott a szigeten írta meg a könyvét, vagyis nem ott, ahol a látomást kapta. A látomásra múlt időben és más tartózkodási helyre utalóan emlékezik vissza: „Valék ott” (10. vers). Domitiánus utóda Nerva hazaengedte az igazságtalanul száműzötteket. Valószínűleg ez alkalommal szabadult meg János is. (Eusebius 117. old.) Szabadulása után az efézusi keresztények püspöke lett, és ekkor volt lehetősége a látomást leírni.

Az általa írt könyv ma is használatos címe - János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve - túlságosan Jánosra irányítja az emberek figyelmét. Az apostol inkább Jézust szeretné a központba állítani. A „Jézus Krisztus kijelentése” (1. vers) meghatározást egy címnek is szánhatta az apostol, nekünk is így kellene tekinteni, olyan címnek, amit maga János apostol adott a könyvének.

A János által adott cím ellent mond az általános keresztény köztudatnak, amely szerint a Jelenések könyve titok. Valószínű, hogy éppen ezért adott ilyen címet könyvének, ugyanis csak „a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké” (V.Móz. 29,29.). A Jelenések könyve nem lehet titok, hiszen azért adatott, hogy az Isten szolgái olvassák, hallgassák és megtartsák a benne kinyilatkoztatott üzeneteket (Jel. 1,1/a; 3.). Cselekedni valamit, azzal összhangban élni csak akkor lehet, ha világossá és érthetővé vált annak lényege az olvasó előtt.

Jánosnak azt mondja az angyal a kinyilatkoztatott próféciáról: „amiknek meg kell lenniük hamar” (1. vers). Ez arról az Isteni szándékról ad kijelentést, amely szerint a kinyilatkoztatást adó Isten kész lenne a világ történelmének bármely pillanatában kimondani azt, hogy „Elvégeztetett”, és ezután felállítani országát. Ezt az Isteni szándékot csak az Ő népének alkalmatlansága és felkészületlensége akadályozza, ezért „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elveszszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson" (2Pét. 3,9.). Az apostoli egyházban is fokozatos hanyatlás és bukás következett be (v.ö. a hét levél és a hét pecsét üzenetét). A későbbi korok reformációs mozgalmai is megfeneklettek: „Tudom a te dolgaidat, hogy az a neved, hogy élsz, és halott vagy” (Jel. 3,1/b.). A 19. század advent mozgalma is langyossá vált „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév.” (Jel. 3,15.).

II. Az Istentől jövő üzenet útja és célja

A kinyilatkoztatást adó és a közvetítést végző szolgák kapcsolati sorrendje az első versben adott kinyilatkoztatás szerint a következő:

Isten, vagyis az Atya az, akitől elindul a kinyilatkoztatás.
Jézus Krisztus veszi át az Atyától, és válik a kinyilatkoztatás felelősévé.
Jézus Krisztus pedig egy mennyei angyalt bíz meg a közvetítéssel, őt küldi el a prófétához, hogy mindent mondjon el és mutasson meg. „Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben” (22,16.).
János, mint Isten szolgája és prófétája, azt a feladatot kapja az angyaltól, hogy „Írd meg, amiket láttál és amik vannak, és amik ezek után lesznek” (19. vers). A „gyülekezet angyalának írd meg” (2,1.).
A gyülekezet angyala pedig azokat jelképezi, akik az Istentől kapott kinyilatkoztatást készek továbbadni a gyülekezetben lévők részére, hogy „akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek” (2,7.).

A bűneset óta mindennemű kapcsolat a menny és a föld között, csak Jézus Krisztus által lehetséges: „Én vagyok az út…” (Jn. 14,6.), mondta önmagáról. „Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam.” Jézus Krisztus volt az „Úr, a szent próféták Istene”, aki az emberi történelem folyamán az Isten titkának kinyilatkoztatását szabályozta és irányította (v.ö. Jel. 22,6; 16.).

Jézus Krisztus angyala minden valószínűség szerint Gábriel lehet, hiszen ő az az angyal, aki közvetlenül az Isten előtt áll: „Én Gábriel vagyok, ki az Isten előtt állok; és küldettem, hogy szóljak veled” (Lk. 1,19.). Gábriel feladata volt az, hogy megmutasson és elmagyarázzon mindent, amit Isten ki akart jelenteni népének. János feladata pedig a látottak és hallottak továbbadása, azokról való hűséges bizonyságtevés. „Amit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek” (11. vers).

Az üzenet címzettje „a hét gyülekezet, amely Ázsiában van” (4. vers). Az Ázsiának nevezett római tartomány, a mai Törökország területén van. Az Újtestamentum korai ideje alatt Ázsia a görög-római kultúra egyik központja volt. A Jeruzsálemi üldözések, majd a város teljes lerombolása után valószínűleg ez a rész lett a kereszténység központja.

Jézus Krisztus kijelentése azonban nem ezen városok gyülekezeteihez lettek küldve, hiszen ezek a gyülekezetek csak jelképes értelemben kerülnek megemlítésre, a valóságban itt gyülekezeti korszakokról van szó a próféciában. Ugyanis az említett hét gyülekezeten kívül még nagyon sok egyházközség volt abban az időben. Némelyik még kiemelkedőbb helyet is foglalt el, mint az említettek. Ilyen volt pl. a Thessalonikában lévő gyülekezet, akiről Pál apostol nagyon kiemelkedő nyilatkozatot ad. „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, emlékezvén rólatok a mi imádságainkban; Szüntelenül emlegetve a ti hitetek munkáját, és a ti szeretetetek fáradozását, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát, az Isten előtt, a mi Atyánk előtt: Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva; Hogy a mi evangéliumunk ti nálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is, Szent Lélekben is, sok bizodalomban is; amiképen tudjátok, hogy milyenek voltunk közöttetek ti érettetek. És ti a mi követőinkké lettetek és az Úréi, befogadván az ígét sokféle szorongattatás között, Szent Lélek örömével; Úgy hogy példaképekké lettetek Macedóniában és Akhájában minden hívőre nézve. Mert nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk.” (1Thess. 1,2-8.). De a Béreában lévő gyülekezetről is így nyilatkozik: „kik bevevék az ígét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek” (Csel. 17,11.).

De közvetlenül Ázsiában is volt több városban is gyülekezet, pl. Troás, Milétosz, Kolossé. A jelenések könyvében kijelentett dolgok az egész keresztény egyházat érintő események. Időben és történésben messze túlhaladják ezeknek a városoknak a létezését. Az sem valószínű, hogy csak ezt a hét gyülekezetet biztosította volna Jézus a gondoskodásáról és megtartó védelméről. A látomás szerint ugyanis csak 7 gyertyatartó között jár Jézus, és csak hét csillagot tart a kezében (20/b vers).

Az Ázsiában lévő hét gyülekezet a keresztény egyház történelmének hét korszakát jelképezi, az apostolok napjaitól, Jézus visszajöveteléig. Ezek a gyülekezetek nevükben és történelmükben hordozzák a keresztény egyház egy-egy időszakának jellemző vonásait és tapasztalatát.

„Az efézusi gyülekezetről, melyet az Úr Jézus szimbólum gyanánt felhasznált, hogy az apostoli korszak keresztény egyházát szemléltesse, ezt mondta a hű és igaz tanúbizonyság:” (EGW: AT 396,1.)

„A hét gyülekezet nevének jelentősége jelképes. Jellemzi a keresztény korszak különböző szakaszaiban az egyház állapotát. A hetes szám teljességet jelent: szimbolizálja, hogy az üzenet az idők végéig tart. A felsorolt jelképek pedig a gyülekezet belső állapotát szemléltetik a világtörténelem különböző korszakaiban.” (EGW: AT 401,2.)

Ezek a városok Ázsiában egy postaút jelentősebb állomásai voltak. Ezen az útvonalon haladva jutott el a hír, az üzenet rendeltetési helyére. Az Újszövetség evangéliumának üzenete is a hét gyülekezet korszakainak jellegzetes útvonalán jutott el az egyes emberekhez.

III. Az áldás forrása

„Jézus Krisztus kijelentése” szerint áldásban részesülnek azok, „akik olvassák, akik hallgatják, és akik megtartják azokat, amelyek megírattak abban” (3. vers). Ez az áldásígéret nem jövő időre szól, hanem a jelenre vonatkozik.

A kijelentett dolgok megértéséből és cselekvéséből fakadó áldás forrásaként a Szentháromságot jelöli meg János. Az Atyát, mint az örökké létezőt, a mindenkor „Van” Istenként mutatja be; Az Atyára vonatkozik az a meghatározás is: „és aki eljövendő”. A Jelenések könyve szerint ugyanis az Atya is eljön ide a Földre, át fogja helyezni uralkodása székhelyét, és együtt fog lakni az emberi családdal. „Az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.” (Jel. 21,3.).

A „hét lélek”, mint jelkép, ilyen módon való társítása az Atyával és Krisztussal, mint a kegyelem és békesség forrásával, azt jelenti, hogy a Szentlélekről van szó. A hetes számot az egész Szentíráson keresztül látjuk alkalmazni, és általában mindenhol a teljesség és tökéletesség jelképe. A „hét lélek” kifejezés itt a Szentlélek adományainak és hatásának teljességét, sokféleségét és tökéletességét fejezi ki.

Jézus Krisztusról viszont egészen sok azonosító és bizonyító adatot sorol fel János.

„Hű tanúbizonyság”: Egyedül Jézus tud hű tanúbizonyságot tenni az Atya akaratáról, jelleméről az emberiség felé. (lásd: Jn. 1,1; 14; 18; 14,9.) Ugyanakkor Jézus a legtökéletesebb ismerője a gyülekezetnek és az egyes tagoknak, ezért a róluk szóló bizonyságtétele hű képet ad életükről. (lásd: Jel. 2,2; 9; 13.)

„A halottak közül az elsőszülött”: Nem időben, a megtörtént eseményre vonatkozóan első, hanem jelentőségében. A megváltás terve alapján kapta Jézus ezt a nevet vagy címet. Ebben a tervben már a világ megalapítása előtt eldöntött tény volt Jézus halála és feltámadása. „Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt” (1Pét. 1,20.). „Aki megöletett, e világ alapítása óta” (Jel. 13,8.). Isten úgy tekint az általa elhatározott eseményekre, mintha már megtörténtek volna. Ugyanakkor csak Jézus feltámadása biztosította azt a lehetőséget, hogy mások is feltámadhassanak.

„A föld királyainak fejedelme”: A kereszt győzelme által vette el Jézus Sátántól ennek a világnak a fejedelemségét. „Lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtok abban” (Kol. 2,15.). Akár elismerik az emberek, akár nem, Jézus Krisztus diadalt vett a földi ügyek felett. El fog jönni az idő, amikor mindenkinek tudomásul kell venni ezt a tényt. (lásd: Jel. 19,11; 15-16; 15,4.)

„Aki minket szeretett és megmosott”: Szeretetét kimutatta a kereszt áldozatában. Mert „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn. 15,13.). Megmosott bennünket a szándékok, a hajlamok, a vágyak és a kívánságok szintjén. Mert a bűn nem egy elkövetett cselekedet, hanem az Istentől elszakadt ember gonosz belső lelki állapota, ami először a szándékok, a hajlamok, a vágyak és a kívánságok szintjén jelentkezik, és csak azután jelenik meg cselekedetekben.

„És tett minket királyokká és papokká”: Királyokká, mert mint Isten fiai, örökösei vagyunk. „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak.” (Róm. 8,16-17.). „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe űljön velem” (Jel. 3,21.). Papokká tett azért, hogy a bennünk véghez vitt csodát mondjuk el, és mutassuk be az embereknek. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pét. 2,9.). Ezért „Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt. 5,16.).

IV. A látomás központi üzenete

Az üdvözlések után János bejelenti a jelenések központi témáját, Jézus dicsőséges visszajövetelét: „Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt” (7. vers). A látomások középpontjában tehát Jézus dicsőséges visszajövetele áll. A látomásokban minden esemény ezt készíti elő, illetve ezt mutatja be végcélként.

Ez a dicsőséges visszajövetel mindenki által láthatóan fog megtörténni. Vagyis nem lélekben jön el, nem láthatatlan módon, hanem szemmel láthatóan. Mert „akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen… és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt. 24,30.). Nemcsak egyes kiváltságos személyek fogják meglátni Őt. „Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban; ne higyjétek. Mert a miképen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt. 24,26-27.). Látni fogják Őt azok is, akik keresztre feszítették, akik részesek voltak halálra ítélésében. Ezt meg is ígérte nekik: „Mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben.” (Mt. 26,64.).

Ezek a kijelentések közvetett módon egy részleges feltámadásról tudósítanak bennünket. Ez az a feltámadás, amiről már Dán. 12,2-ben is olvashattunk. A visszajöveteléről az apostolok azt a kijelentést kapták, hogy ugyanolyan módon fog bekövetkezni, mint ahogy eltávozott tanítványai közül. „Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe” (Csel. 1,9-11.).

Amikor ez az esemény végre beteljesedik, akkor „jajgatva siratja majd őt a föld minden nemzetsége” (7. vers - Dr.Budai G. ford. szerint - v.ö. Jel. 6,16-17.). A más igeversekkel való egybevetés arra enged következtetni, hogy nem Jézust siratják ezek az emberek, hanem Ő miatta sírnak. A Vele való találkozás, a Tőle való félelem készteti őket a sírásra.