Korábbi látomásaiban János apostol láthatta az Egyház harcát a bűn világának erői ellen. Isten azonban lehetővé tette neki azt is, hogy betekinthessen a hűségesek végső győzelmébe és szabadulásába. A harc után láthatta azokat, akik a Sion hegyén álltak a Báránnyal, akik a fenevad bélyege helyett az Atya nevét viselték homlokukon (1. vers.).

Amikor a Bibliában, különösen pedig a Jelenések könyvében Isten ítéleteiről olvasunk, akkor felvetődik a kérdés. Hogyan egyeztethető össze Isten szeretete a hét utolsó csapásban megnyilvánuló haraggal és ítélettel? A válasz abban található, hogy Isten különválasztottan viszonyul a bűnhöz, illetve a bűnöshöz. Az efézusi egyházkorszaknak adott üzenetében is azt emeli ki, hogy Ő a nikolaitáknak csak a cselekedeteit gyűlöli: „a cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök” (2,6.) A Mózessel való beszélgetésében pedig teljesen világossá tette, hogy Ő csak a bűnt nem hagyja büntetlenül, de a bűnös felé kegyelmet és irgalmat szeretne gyakorolni. „Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül” (2Móz. 34,5-6.). A bűnöst szereti, és meg akarja menteni a bűn hatalmától, ennek érdekében még a bűn büntetését is kész átvállalni helyette. A bűnt viszont gyűlöli, és véglegesen ki akarja irtani a teremtett világ életéből. A bűnöst tehát csak akkor sújtja Isten ítélete, ha ragaszkodik a bűnhöz. Ebből adódóan minden ember maga választhatja meg sorsát.

Abban az időben, amikor Isten haragjának ítéletei vonulnak végig a földön, lesz egy csoport, akik a csapások között is biztonságban lesznek, mint egykor Egyiptomban, amikor a pusztító angyal vonult végig, hogy Isten ítéletét végrehajtsa.

„Isten egy takarót terített ki népére, hogy a nyomorúság idején megvédje őket. Minden lelket, aki az igazság mellett dönt, és akinek szíve tiszta, betakar a mennyei Atya, a Mindenható, az oltalmával.” (EGW: TL 31,2.)

Ezen oltalmazó takaró alá minden ember bevonulhat, önként, szabad akaratából. „Menj be népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát” (Ésai. 26,20-21.). „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.… Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít… Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz; Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.” (Zsolt. 91,1; 7; 9-11.). Ezen oltalmazó takaró alá már most kell bevonulniuk azoknak, akik védelmet akarnak a csapások idején.

Felvetődik azonban egy olyan kérdés is, hogy mit kell érteni az oltalmazó takaró alatt a gyakorlatban? Az Istennel való bensőséges közösség jelenti ezt az oltalmat. Egy ószövetségi példa segít nekünk ennek a megértésében. Az Egyiptomra mért tíz csapás, történelmi előképe volt az itt jelzett és bekövetkező eseményeknek. Akkor Egyiptom Fáraója – akit teljesen hatalmába kerített Sátán – azt tervezte, hogy kegyetlen módon kiírtja Izráel népét. Nem gondolt azonban Isten hatalmával, amely népe mellett volt. Miközben Egyiptomra hullottak a csapások, Isten népe egy különleges jel védelme alatt biztonságban volt. A hét csapás idején is egy Istentől rendelt jel fogja biztosítani a védelmet a csapások ítéletétől. A csapások csak azokra hullanak, akik az Istentől rendelt pecsét helyett a fenevad bélyegét vették magukra. „Elméne azért az első angyal, és kitölté az ő poharát a földre; és támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, akiken a fenevad bélyege van, és akik imádják annak képét” (16,2.).

Az Isten által rendelt pecsét az örök erkölcsi törvény negyedik parancsolata iránti engedelmesség által vehető fel. A szombat iránti hűséges engedelmességet rendelte Isten örök jelként, a közte és népe közötti szövetségben. „Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott.” (2Móz. 31,17.). Azért teszi olyan hangsúlyossá a Jelenések könyve az Isten törvénye iránti engedelmesség fontosságát, mert a negyedik parancsolat szombatja az Istenhez tartozás örök jeleként lett adva. A Jelenések könyve újra és újra hangsúlyt helyez erre. A végidő maradéka megőrzi az Isten parancsolatait (12,17.). A végidő győzőiről is azt írja, hogy megtartják Isten parancsolatait (14,12.). Végül pedig kijelenti, hogy csak azoknak lesz joguk az élet fájához, csak azok mehetnek be az új Jeruzsálembe, akik megtartják az Ő parancsolatait (22,14.). Mivel a Tízparancsolat többi pontját látszólag a többi ember is tiszteletben tartja, ezért az Isten iránti hódolat jele csak a negyedik parancsolat iránti engedelmességben fog megnyilatkozni.

A csapások idején tehát egyedül ez a jel, az Isten akaratának való feltétlen engedelmesség fog védelmet biztosítani. Ezért tartja vissza az elpecsételést végző angyal a másik négy társát, hogy addig ne ártsanak semminek, amíg „el nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon” (7,3.). Ezek az angyalok ugyanis nemcsak azzal lettek megbízva, hogy a „szeleket” tartsák vissza, hanem bizonyos területen ártó hatalom is bízatott rájuk Istentől. Három területen korlátozta Isten a rájuk ruházott hatalmat az ártásra: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak.” (7,3.). Ennek a korlátozásnak addig kell tartania, „míg el nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon” (7,3.).

Amikor az elpecsételés befejeződik, akkor lejár a kegyelemidő, és elkezdődnek a csapások. Mindezek alapján azt a négy angyalt, aki az elpecsételő angyalnak segít azzal, hogy visszatartják a „szeleket”, azonosítani lehet az első négy csapás ítéletét végző angyalokkal (7,1-3. v.ö: 16,2-9.). Az első angyal ugyanis a földre tölti ki poharát, a második és a harmadik a tengerre, illetve az összes vizekre. A negyedik pedig a napra, ami által a fáknak árt, vagyis a természet élővilágának.

Az Isten uralkodását meghatározó „igazságosság” tehát megköveteli, hogy a bűn elvegye méltó büntetését, miként az a mi helyettes Áldozatunk, Jézus esetében is történt, Aki helyettünk viselte el a bűn büntetését. Isten irgalma azonban lehetővé tette, hogy a Krisztusba vetett hit által az emberek elkerüljék a bűn következményeit. Ennek érdekében, mielőtt a csapások kitöltetnének, Isten arra irányítja az emberek figyelmét, hogy van kiút, van szabadulás. Ezért a csapások előtt bemutatja azt, hogy mindazok, akik élnek a felkínált lehetőséggel, biztonságban vannak a csapások alatt, a csapások okozta nyomorúság után pedig az Isten trónja előtt élhetnek, együtt az Istennel az örökkévalóságon át. Mindezek alapján tehát a látomásnak ez a része a csapásokról szóló szörnyű bemutatást is evangéliummá akarja változtatni.

II. Az üvegtenger mellett

János apostol immár harmadszor pillanthatja meg látomás közben a 144.000 győztes seregét. A 7. fejezetben Isten királyi széke előtt fehérbe öltözve látja őket. A 14. fejezetben Sion hegyén állnak a Bárány mellett, és énekelnek egy olyan éneket, amelyet senki sem tanulhat meg rajtuk kívül. Itt a 15. fejezetben pedig az üvegtengeren állva látja őket. Most azonban arra vonatkozóan is kapunk bizonyos utalást, hogy mit tartalmaz az énekük.

Ezzel a látomással kapcsolatban először is azt kellene tisztázni, hogy mit jelent ez a meghatározás, hogy „üvegtenger”, és hol van ez helyileg? János apostol már egy korábbi látomásában szemlélhette az üvegtengert, és ott a helymeghatározást is megadja. „És a királyiszék előtt üvegtenger van, hasonló a kristályhoz.” (4,6.). Természetesen ez János meghatározása, Ő látja olyannak az Isten trónja előtti környezetet, mint az üveg, mint az átlátszó kristály. Ez a bemutatás egy csodálatos képet ad Isten országáról és uralkodásáról. A bemutatás szerint Isten trónja egy ilyen üveghez hasonló, tiszta és áttetsző kristályhoz hasonló környezetben van felállítva. Az Ő uralkodásában ugyanis minden tiszta szándékkal történik, Neki nem kell semmit sem takarnia és elrejtenie. Egy olyan országban „amelyben igazság lakozik” (2Pét. 3,13.), az uralkodó környezete nyugodtan lehet átlátszó.

A látomás azt a kérdést is felveti elénk, hogy mi a feltétele annak, hogy odajuthasson valaki. Az apostol mindjárt választ is ad erre a kérdésre.

„Akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén”, vagyis a kényszerítő körülmények ellenére sem imádták a fenevadat.
„Akik diadalmasok a fenevad bélyegén” Akik a szombathoz való hűségük által visszautasították azt az igényt, hogy egy földi hatalomnak joga van megváltoztatni az Isten örök törvényét.
„Akik diadalmasok a fenevad nevének számán.” Akik az üvegtengernél állnak, azok az emberek nem azonosultak a fenevad jellemét és természetét kifejező számmal. Nem azonosultak Sátánnal a gonoszságában, és az Isten elleni lázadásában.

Inkább az Isten nevét vették fel magukra, és ez láthatóvá lett életükben, mert „az Atyának neve” (14,1.) az ő homlokukra van írva. Azok az emberek juthattak el oda, akiknek szívében visszhangra talált a 14. fejezetben említett angyalok figyelmeztető üzenete, ezért életüket összhangba hozták az abban meghirdetett isteni felszólítással.

A későbbiekben János figyelme arra irányult, hogy a 144.000 Mózes és a Bárány énekét énekelte Isten trónja előtt. Mózesről tudjuk, hogy nem közvetlenül az Egyiptomot sújtó csapások után mondta el az Isten szabadítását magasztaló énekét. Csak akkor, amikor már népével együtt, száraz lábbal átkelt a Vörös-tengeren, és így valóban megtapasztalta Isten szabadító hatalmát. A 144.000 is ezt az éneket fogja énekelni a bűn világából a Mennybe vezető úton.

III. Mózes és a Bárány éneke

A 144.000 énekével kapcsolatban szembeötlő az, hogy Mózest és a Bárányt együtt említi, egy dolog szemléltetésével kapcsolatban hivatkozik erre a két személyre egyszerre. Miként Jézus, úgy Mózes is egy trónt hagyott el, hogy népe szabadítója lehessen. Miként Jézust, úgy Mózest sem akarta elfogadni a nép, hogy vezetője és irányítója legyen. Ennek ellenére Jézushoz hasonlóan Ő is jobban szerette népét, mint önmagát. „Megtére azért Mózes az Úrhoz, és monda: Kérlek! Ez a nép nagy bűnt követett el: mert aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnüket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál.” (2Móz. 32,31-32.).

János bizonyságtételében azt olvassuk, hogy a 144.000 „Mózesnek, az Isten szolgájának énekét” (3. vers) énekli. Ez egyrészt azt jelenti, hogy csak azok lesznek elpecsételve, akik készek voltak a maguk területén, és a maguk képességeivel az Isten szolgálatába állni. Az elpecsételő angyal ugyanis csak „a mi Istenünk szolgáit” (7,3/b.) pecsételik el az ő homlokukon. Ez a meghatározás ugyanakkor azt is jelenti, hogy Mózeshez hasonlóan az Isten szolgálatában szerzett tapasztalataikat fogják majd ott énekelni. Ha Mózes életét végigkísérjük, akkor azt látjuk, hogy nagyon gazdag tartalmú lehet ez az ének.

„Akik a Mennyben az angyali karral együtt fognak himnuszt énekelni, azoknak a Földön kell megtanulniuk a Menny énekét, amelynek jellemző vonása a hálaadás.” (EGW: 7Test. 244,3.)

Mózes énekének sorait valahogy a következő gondolatokból állíthatnánk össze:

Döntés Isten mellett. „Inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét.” (Zsid. 11,25.)
Türelem-lecke Isten iskolájában. „Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak.” (4Móz. 12,3.)
Hit Isten szavában. Hatására ketté válik Veres -tenger, a kősziklából víz fakad.
Bátorság Istenért és az ő igazságáért. Kész szembefordulni a Fáraóval, Isten és az ő népe ellenségével. De kész volt a saját népével is szembefordulni, amikor azok az Istentől elhajoltak. Az alázatosság ugyanis nem jelent gyengeséget, és a gyöngédség nem jelent gyávaságot.
Szeretet az Isten népe és műve iránt. Inkább „törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál”, de nekik bocsáss meg. (2Móz. 32,32.)
Feltétlen engedelmesség.
Megnyugvás Isten akaratában még akkor is, ha a saját elgondolása más volt. (5Móz. 3,23-26.)

Mózesből az átélt szabadulás öröme váltotta ki az Istent dicsőítő éneket. Megszabadultak Egyiptomból, a rabszolgaság kegyetlen körülményeiből. Eközben csodálatos élményeken mentek át, ahol láthatták Istenük hatalmát. Az egyiptombeliek pedig a szemük láttára jutottak arra a sorsra, amit nekik szántak.

A szabadulás oldaláról nézve is méltán hasonlítható a 144.000 tapasztalata Mózes tapasztalatához. A 144.000 nagy ellenségét, „Babilont”, „ama nagy várost”, a Jelenések könyve ugyanis Egyiptomnak nevezi: „ama nagy város, amely lélek szerint… Egyiptomnak hívatik.” (11,8.). Míg Mózes az egyiptomi elnyomás alól való szabadulás diadalénekét zengte, addig a 144.000 a „Babilon” uralma feletti győzelmét énekli.

Korábban János apostol azt mondta erről az énekről, hogy ez egy új ének, és senki más nem tudja megtanulni, csak a 144.000. Ez az ének a győzelem éneke, a megváltásért való hálaadás éneke a Megváltó felé. Új éneknek mondható azért, mert a mennyei lények részéről ismeretlen érzés megváltottnak lenni, a bűn világából megszabadítva.

„Annak a végtelen áldozatnak a tudata, amelyet a menny gyógyulásunkért hozott, szégyennel töltik el őket, Isten iránt pedig olyan hálával és dicsőítéssel telik meg szívük, ami az el nem bukott lények számára érthetetlen.” (EGW: N.K. 577,1.)

Ez az ének összefoglalása azoknak a személyes tapasztalatoknak, amelyeken át kell menniük a végső nagy küzdelemben. Ezek a tapasztalatok annyira személyes jellegűek, hogy csupán azok tudják, akik átélték azokat a rendkívüli eseményeket. Ezeket a tapasztalatokat a fenevad és az ő képe elleni utolsó küzdelem zárószakaszában élték át. Az emlékezés azonban már megszépíti az átélt eseményeket. Visszatekintve már csak az Isten kegyelmére, és szabadító hatalmára emlékeznek.