A tizenharmadik fejezet azzal a rettenetes harccal végződött, amelyet Isten népének kicsiny és védtelen csoportja kényszerült kiállni a föld hatalmasaival szemben, akiket a „sárkány” választott ki eszközül ellenük. Parancs jött a legmagasabb fórumoktól, hogy a „fenevad képét” imádni kell, és „a bélyegét felvenni kezükre vagy homlokukra”. Vajon mit tehet Isten népe ilyen kétségbeejtő helyzetben, vajon mi lesz vele? Ez az igeszakasz arra bátorít bennünket, hogy nézzünk előre az apostollal, a következő jelenetre, ahol ugyanazt a csoportot pillanthatjuk meg, de már a Sion hegyén állva a Báránnyal, azaz Jézus Krisztussal.

A Jelenések könyvének ez a szakasza egy vigasztaló üzenet a próféciában. Isten népe a megpróbáltatásokban és a nyomasztó helyzetekben sohasem marad magára. A veszedelmek közepette szüntelenül hallható Isten prófétai üzenete arról, hogy nem hagyja népét sorsára, és az eredmény felől sem hagyja kétségek között. Ebből az üzenetből megérthetjük mi is, hogy amikor eljön a sötétség hatalmaival való küzdelem ideje, akkor nem kell bizonytalanságban lennünk megszabadíttatásunk felől. Dániel próféta is kiegészíti ezt a bátorító és reménységet adó isteni üzenetet. „És abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben.” (Dán. 12,1.).

II. A győzők serege

Elégséges érvet találhatunk annak igazolására, hogy a Báránnyal lévők csoportja azonos azokkal, akiknek neve be van írva, „az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta” (13,8.). Azoknak neve szerepel ebben a könyvben, akik nem imádták a fenevadat, és bélyegét sem vették fel magukra.

Sion hegyén azonban már nem üldözöttként, hanem győztes seregként áll a 144.000 serege. Előzőleg ugyan még súlyos próbák kereszttüzében álltak meg. Mindenből kirekesztették, és halálra kárhoztatták őket. De ők nem ingadoztak, amikor választaniuk kellett Krisztus és a fenevad között. A legsötétebb órákban pedig eljött számukra a szabadulás, és most ott állhatnak megszabadulva a Bárány előtt.

A hetedik fejezetben úgy láthattuk őket, mint akik a homlokukra egy pecsétet kaptak Istentől. Itt pedig azt láthatjuk, hogy az Atya neve van a homlokukra írva. Ez a képváltás azt akarja érzékeltetni, hogy a pecsét és Isten neve között szoros összefüggés van. A pecséten minden esetben rajta kell legyen a pecsét tulajdonosának a neve.

Már korábban is elemeztem, hogy a név bizonyos vonatkozásban a személyiséget és a jellemet hivatott kifejezni a Bibliában. Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy a Sion hegyén állók életében az Atya jelleme és természete vált láthatóvá. Isten neve azonban azt is jelenti rajtuk, hogy az Ő tulajdonaivá lettek, és Isten ezáltal jelzi a tulajdonjogot felettük. Jelenti azonban azt is, hogy teljes jogú fiaivá fogadta őket, nevére vette őket, az Isten családjának tagjaivá lettek. „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal. 3,29.). „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róma 8,17.).

Ebben a bemutatásban nagyon hangsúlyosan szólal meg az is, hogy a Sion hegyén állók kivétel nélkül a homlokukon hordozzák az Atya nevét. A homlok ebben az esetben az értelemnek, a meggyőződésnek, a szabad akaratú döntésnek a jelképe. Sion győztesei pedig önként választották az Isten szerinti életformát, a Vele való közösséget, az Isten imádatát.

III. Egy új ének

A Sion hegyén való tartózkodásuk alkalmával egy új éneket énekeltek. A Jelenések könyvében már korábban is találkoztunk egy olyan eseménnyel, ahol bizonyos személyek új éneket énekeltek. „És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból, nyelvből, népből és nemzetből” (5,9.). Ez az „új ének” a győzelem éneke, a megváltásért való hálaadás éneke a Megváltónak. Azért mondható új éneknek, mert a mennyei lények részéről ismeretlen érzés megváltottnak lenni, a bűn világából megszabadítva. Az előző látomáshoz hasonlóan a 144.000 is a Bárány előtt énekli énekét, „aki megöletett”.

Ebben a bemutatásban viszont már azt olvashatjuk, hogy olyan éneket énekelnek, amit rajtuk kívül senki sem tud megtanulni. Ez az ének összefoglalása azoknak a személyes tapasztalatoknak, amelyeken át kellett menniük a végső nagy küzdelemben. Énekeik annyira személyes jellegűek, hogy csupán azok tudják, akik átélték azokat a rendkívüli eseményeket. Ezeket a tapasztalatokat a fenevad és az ő képe elleni utolsó nagy küzdelem záró szakaszában élték át. A visszaemlékezés azonban már megszépíti az átélt eseményeket. Az akkor történt eseményekből már csak az Isten kegyelmére, és szabadító hatalmára emlékeznek.

IV. Az Istennek és a Báránynak zsengéi

Ebben a bemutatásban kapunk képet arról, hogy milyennek kell lenniük azoknak, akik a 144.000 között el lesznek pecsételve. Amikor a kinyilatkoztatás „szüzek”-nek (4. vers) mondja őket, akkor ezzel a meghatározással két dolgot is kifejez. Ezzel visszautalás történik Jézus példázatára. Vagyis itt olyan emberek csoportjáról van szó, akik a példázat szerint várták a vőlegényt, azaz Jézust, és készültek a vele való találkozásra. De azt is jelenti, hogy nekik volt tartalék olajuk, hogy a lámpásaikkal tudjanak világítani a vőlegény házához vezető úton mások számára, és így ők is bemehettek a menyegzői házba. Másrészt azonban a lelki tisztaságuk megjelölésére is vonatkozik ez a jelkép. Pál apostol azt írja: „eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szűzet állítsalak a Krisztus elé" (2Kor. 11,2.). „majd Önmaga elébe állítja dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Eféz. 5,27.).

Ez a kinyilatkoztatás más „asszonyokról” (4. vers) is említést tesz, akik viszont nem „szűzek”, hiszen megfertőztették magukat, vagyis paráznák. A Szentírás igen gyakran hasonlítja az Egyházat asszonyhoz. A tiszta erkölcsű asszony az igaz Egyházat jelképezi, a parázna asszony pedig minden esetben a Krisztushoz hűtlenné vált egyházakat. A Jel. 17,1-5. mutatja be ezeket a parázna asszonyokat. Ezek közül egyet anyának tekint, a többi anyjának nevezve. Vagyis a többi egyház az ő leányai, tőle származnak. Miként a gyermekek követik a szüleik példáját, úgy követik ezek a jelképes leányok is az anya példáját a paráznaságban. Paráznának mondatnak, mert Krisztustól, mint férjüktől elfordultak, hogy tiltott kapcsolatokat keressenek. „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz” (Jak. 4,4.). Ez a meghatározás a római egyházat jelképezi, és mindazokat az egyházakat, amelyek az Istentől való elfordulásban Róma nyomdokait követik.

Az itt bemutatott sereg, a 144.000 azonban „nem fertőztette meg magát” ezekkel az asszonyokkal. Ez a kijelentés olyan eseményre mutat előre, amely egy bizonyos időben és eseményben fog beteljesedni. Arról az eseményről van itt szó, amikor az emberiség arra lesz kényszerítve, hogy imádja a fenevadat és annak képét. Azt jelenti ez, hogy az elpecsételtek nem lesznek benne abban a hatalmas egységben, amely a különböző vallási irányzatokat összefogja majd ebben az időben. Jelenti azonban azt is, hogy semmilyen Krisztus iránti hűtlenségre csábító ajánlatot vagy tanítást sem fogadnak el ezektől a paráznáktól. Az elpecsételtek azért állnak a Sion hegyén, mert megőrizték a szűzies tisztaságukat, hűek maradtak Krisztushoz. Ez a lelki tisztaság a Krisztussal való bensőséges közösségben teljesedik be.

Ebben a szakaszban egy különleges jutalmat ígér Isten az elpecsételteknek: ,,Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy” (4.vers.). Az első advent idején az emberek mindent készek voltak elhagyni azért, hogy Jézus közelében lehessenek. Mennyivel nagyobb öröm, boldogság és egyben kiváltság úgy és akkor élni Jézus közelében, amikor az egész világmindenség Uraként megy a teremtett világban egyik helyről a másikra. Ott már nemcsak egy-két alkalommal élvezhetjük Jézus közelségének kiváltságát, hanem az egész örökkévalóság rendelkezésünkre áll. Ez az ígéret azonban többet mond annál, minthogy csak egyszerűen kíséretként követhetjük Jézust az univerzumban tett útjain. Sokkal inkább azt jelenti, hogy Jézus örömet és boldogságot akar nekünk szerezni, és ezért visz el különböző helyekre bennünket. Ezeken a helyeken és alkalmakon különleges áldásokban szeretne részesíteni.

János azt is elmondja erről a csoportról: „Ezek áron vétettek meg az emberek közül” (4/b.). Az „ár”, amely értük le lett fizetve, nem más, mint Jézus Krisztus golgotai áldozata. „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érett.” (1Pét. 1,18-20.). Mivel azonban a Golgota áldozatát minden ember igénybe veheti, mint váltságdíjat, azért itt a prófétai üzenetnek inkább a második részét kell hangsúlyossá tenni: „Az emberek közül”. Vagyis nem a halottak, hanem az élők közül lettek megváltva. A 144.000-hez tartozó szentek ugyanis Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelét élő emberként élik át. Mert akik közülük korábban meghaltak, azok a részleges feltámadás alkalmával a többi igazaktól függetlenül fognak feltámadni. (lásd a 12/III. pontot)

A másik hangsúlyos része ennek a kijelentésnek az, hogy „Istennek és a Báránynak zsengéiül” (4. vers) lettek megváltva az emberek közül. A zsengével kapcsolatosan egy speciális értelmezést találunk a Bibliában. A zsenge kéve, amit a tavaszi ünnepek alkalmával a templomban be kellett mutatni, a megváltás nagy aratásának előigéretét volt hívatott jelképezni. Ennek első kévéje maga Jézus Krisztus volt. „Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.” (1Kor. 15,23.).

„Krisztus feltámadt halottaiból, mint azok zsengéje, akik elaludtak. Ő volt a valóságban az aratás zsengéjének első kévéje. Feltámadása azon a napon történt, amelyen az aratás zsengéjét mutatták be az Úrnak.” (EGW: JÉ 692,3.)

„Krisztus feltámadása, zsengéje és záloga az elhunyt igazak feltámadásának.” (EGW: JÉ 693,f.)

A másik esetben a halál feletti hatalmának záloga, illetve zsengéje jut kifejezésre ebben a jelképben.

„Az a kiáltás, amely a keresztről hangzott:’Elvégeztetett!’ elhatolt a halottakhoz, áthatolt a sírok falain és az alvókat életre hívta”. (EGW: JÉ 694,3.)

„Midőn Krisztus feltámadt, a sír foglyai közül sokakat kiszabadított. A halálakor történt földrengés megnyitotta sírjukat, és amikor Jézus feltámadt, Vele együtt ők is a halálból életre keltek… Hatalmam zsengéiként hoztam ki őket sírjukból, hogy ott legyenek velem, ahol én vagyok.” (EGW: JÉ 693,1. 2.)

Hasonlóan tekinthető Istennek és a Báránynak zsengéiként a 144.000 serege is. Ők az első zsengéi – előlegei – és zálogai az elkövetkező nagy aratásnak, az igazak általános feltámadásának. Mert „az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok” (Mt. 13,39.). A megváltottak közül ők lesznek az elsők, akik a szabadulás jeleit megpillanthatják, mivel élő emberekként élik át Jézus dicsőséges visszajövetelének csodálatos eseményét.

V. Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenül

János azt is kijelenti, hogy „az ő szájukban nem találtatott álnokság” (5/a. vers.). Az „álnok” szó alatt az alattomosan gonosz embert értjük. Az elpecsételtek szándékát és cselekedeteit viszont tiszta indítékból fakadónak minősíti Isten. A szájukból fakadó tanítás nélkülöz minden megtévesztő szándékot. Az a kijelentés, hogy „nem találtatott”, arra enged következtetni, hogy egy bizonyos időben, vagyis a vizsgálati ítélet alatt a 144.000 jelleme meg lett vizsgálva, és hibátlannak találtatott. Ezt erősíti meg a következő isteni kijelentés is, amely szerint „az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek” (5/b. vers). Ez azonban nem jelenti azt, hogy sohasem tévedtek vagy botlottak meg, de Isten kegyelme folytán sikerült legyőzniük minden jellemgyengeségüket, és így megszabadultak azoktól. Jézus Krisztus evangéliuma ugyanis olyan természetűvé alakítja át az embert, amelyben többé nincs bűn, kétszínűség és álnokság.

Isten királyiszéke előtt mi csak egyféleképpen lehetünk feddhetetlenek, vagyis tökéletesek. Ha készek vagyunk helyet cserélni Jézussal. Ha Krisztus igazságába öltözöttek vagyunk. Ennek érdekében hangzik el az a kijelentés is, hogy a „Bárány felesége"-ként számontartott megváltottaknak „adatott..., hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei” (19,8.).