Címoldal | Jelenések könyve | Főoldal |
|
I. A csapások előfeltételeiA Jelenések könyvében adott kijelentések szövegösszefüggései mindenekelőtt arra mutatnak rá, hogy a csapások időben és eseményszerűen csak azután következnek, miután már felállították a fenevad képét. Ugyanakkor ebből az is következik, hogy az emberek részéről megtörtént a végső döntés arra vonatkozóan, hogy melyik hatalom mellett kötelezik el magukat. A csapások ugyanis csak azokra fognak hullani, „akiken a fenevad bélyege van és akik imádják annak képét” (16,2.). Amíg ez meg nem történik, addig nem kezdődnek el a csapások. Ez azt is jelenti, hogy a mai betegségek, fekélyek és sorscsapások nem azonosíthatók a hét csapás egyikével sem. Ezek a csapások még a jövőben vannak. A másik dolog, amit meg kell értenünk ebből a szakaszból az, hogy a csapások addig nem kezdődnek el, amíg a harmadik angyal el nem végezte munkáját. A vasárnap ünneplése ugyanis csak akkor válik a fenevad bélyegévé, amikor Isten népe majd olyan határozott hangon hirdeti a rábízott üzenetet, hogy az minden emberhez eljut, és döntésre készteti őket. Isten ítéletei nem következnek be addig, amíg nem volt lehetősége minden embernek dönteni. Amikor viszont ez bekövetkezik, és minden ember döntött Isten mellett vagy ellene, akkor egy harmadik dolognak is meg kell történnie, még mielőtt a csapások megkezdődnének. János apostol két lehetőséggel is hangsúlyt akar adni ennek az eseménynek. „Megnyittaték a mennyben a bizonyságtétel sátorának temploma.” (15,5.). A Jelenések könyvének tanulmányozása közben láthatjuk azt, hogy a mennyei templom megnyitása vagy bezárása mindig akkor kerül megemlítésre, amikor Jézus főpapi szolgálatában valamilyen változás következik be. „És senki a templomba be nem mehet, mígnem a hét angyal hét csapása bevégeztetik.” (15,8/b.). Ez viszont arra enged következtetni, hogy Jézus, mint főpap, befejezte a közbenjárói szolgálatát. A Szentírás evangéliumi üzenete azt hirdeti felénk, hogy Jézus, aki áthatolt az egeken, „a mennyei Felség királyi székének jobbjára ült” (Zsid. 8,1.), és ott, mint a mi szószólónk, képvisel bennünket. „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (Zsid. 9,24.). Isten minden embernek biztosítja azt a lehetőséget, hogy hit által követhesse Jézust, illetve Hozzá, mint a kegyelem királyiszékéhez bemehessen, „ahová útnyitóul bement érettünk Jézus” (Zsid. 6,20.). „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Zsid. 4,16.). Amíg ez a lehetőség biztosított, addig van bűnbocsánat, és van kegyelem. Amikor viszont már senki sem léphet be a templomba, akkor ez azt jelenti majd, hogy megszűnt a kegyelem, megszűnt Jézus közbenjárása. De ez nem fog bekövetkezni addig, amíg minden ember nem döntött, amíg egyetlen ember felé is remény van arra nézve, hogy még megtér. Amikor az emberek kimondják azt a döntésüket, amely meghatározza további sorsukat, akkor Jézus véglegesíti ezeket a döntéseket. „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is.” (22,11.). Jézusnak ezzel a döntésével lejár az Isten által biztosított kegyelem ideje, ezután többé senki sem járulhat a kegyelem királyiszéke elé. Jézus, egyik tanításában a Noé idejéhez hasonlította azt a történelmi kort, amikor majd dicsőséges visszajövetele beteljesedik. Noé idejében 120 éven keresztül hangzott Isten figyelmeztető üzenete az emberiség felé. Amikor már Noé és családja bent volt a bárkában, Isten még mindig adott hét napot arra, hátha valaki meggondolja magát, és él a kegyelem lehetőségével. Amikor elmúlt a hét nap, akkor viszont Isten zárta be a bárka ajtaját, és amikor elérkezett az özönvíz, már senki sem tudott bemenni többé. Az Isten utolsó ítéletét, amely kegyelem nélkül zúdul a földre, már több, mint 140 éve hirdeti Isten népe. Nem tudjuk, hogy meddig tart még a kegyelem. Csak annyit tudunk, hogy amikor lejár, akkor maga az Isten zárja be annak a lehetőségét, hogy bárki is megmeneküljön az ítélet elől. „És senki a templomba be nem mehet, mígnem a hét angyal hét csapása bevégeztetik.” (15,8/b.). Jézus több példabeszédével utal erre az eseményre. A tíz szűzről szóló példázatában Jézus azt mondja el, hogy „akik készen valának, bementek ővele a menyegzőbe, és bezáraték az ajtó” (Mt. 25,10.). A szoros kapu példája által is erre szeretett volna figyelmeztetni: „Igyekezzetek bemenni a szoros kapun: mert sokan, mondom néktek, igyekeznek bemenni és nem mehetnek. Mikor már a gazda felkél és bezárja az ajtót, és kezdetek kívül állani és az ajtót zörgetni, mondván: Uram! Uram! nyisd meg nékünk; és ő felelvén, ezt mondja néktek: Nem tudom honnét valók vagytok ti; Akkor kezditek mondani: Te előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál; De ezt mondja: Mondom néktek, nem tudom honnét valók vagytok ti; távozzatok el én tőlem mindnyájan, kik hamisságot cselekesztek!” (Lk. 13,24-27.). II. A csapások céljaBizonyos vonatkozásban a hét utolsó csapás hasonló ahhoz, mint amelyek Egyiptomot érték. Mindkettőben bizonyítást nyer Isten természetfeletti ereje és hatalma. Mindkét esetben megfigyelhető azoknak az embereknek a sorsa, akik szándékosan dacoltak Istennel. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy Isten választott népe megszabadul egy olyan helyzetből, amelyből az Isten közbeavatkozása nélkül nem lett volna menekülés. Az Egyiptomra kimért csapások mindegyike azt bizonyította, hogy mennyire felesleges és haszontalan dolog bízni a hamis reményekben, elképzelésekben. A hét csapásról szóló bemutatás több kérdést is felvet. Miért gyötri Isten ilyen szörnyű módon az embereket még azután is, amikor a kegyelemidő már lejárt, és többé nincs alkalom a megtérésre? Miért nem jelenik meg Krisztus, hogy véget vessen a bűn uralmának? Az ótestamentumi időkben a különböző csapások legtöbb esetben arra voltak rendelve, hogy az embereket bűnbánatra és megtérésre serkentsék. Természetesen a hét csapás nem ilyen célzattal történik, mégis kétségtelen, hogy Istennek egy határozott szándéka valósul meg általa. „Uram!… Megverted őket, de nem bánkódtak; tönkre tetted őket, de nem akarják felvenni a dorgálást; orcáik keményebbekké lettek a kősziklánál; nem akartak megtérni.” (Jer. 5,3.). Megfigyelhető, hogy az első öt csapás még csak figyelmeztető jellegű. Az a célja, hogy az embereket rádöbbentse, ők most Isten ellen viaskodnak. Ahelyett azonban, hogy megtérnének, még jobban káromolják Őt, mint valaha, és makacsságukban megkeményítik szívüket. „És az Istennek nevét káromlák, akinek hatalma van e csapásokon; és nem térének meg, hogy neki dicsőséget adjanak… És káromlák a menny Istenét az ő kínjaik és fekélyeik miatt; és meg nem térének az ő cselekedeteikből” (16,9; 11.). A csapások célja ily módon tehát az, hogy teljes mértékben feltáruljon az a gonoszság, ami az emberek szívének mélyén van. Ily módon Isten igazságossága jut kifejezésre abban, hogy végül elpusztítja őket a bűnnel együtt, amihez annyira ragaszkodnak. A csapások célja az, hogy éles választóvonalat húzzon az emberek között kialakult két tábor között. „És azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, amelyet én szerzek… megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és aközött, aki nem szolgálja őt.” (Mal. 3,17-18.). Amíg a gonoszok megátalkodnak gonoszságukban és bűneikben, addig a csapások alatt a szentek jelleme tökéletesedik, és bizalmuk még jobban elmélyül Istenben. Miközben a maradék egy emberként kész inkább meghalni, minthogy engedetlen legyen Istennel szemben, addig azok, akik Sátán szolgálatát választották, ha tehetnék, lemészárolnának mindenkit, akik útjukban állnak, csakhogy megkaparinthassák a Föld feletti uralmat. Amiként az a készség, hogy valaki kész meghalni a felebarátjáért, a legnagyobb szeretet jele, hiszen „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért” (Jn. 15,13.), akként tekinthető a mindenre elszánt gyűlölet jelének az, ha valaki megfontolt szándékkal a másik életére tör. Az utolsó hét csapás alatt kialakul egy helyzetkép, amely ezt teljesen nyilvánvalóvá teszi. A jelképes fenevad ugyanis „azt míveli, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” (13,15/b.). Isten azonban éppen abban a pillanatban fogja őket ebben megakadályozni, amikor már a halálos ítélet végrehajtására készülnek. Így tehát semmilyen mentségük nem lehet többé Isten előtt. Az egész teremtett világ bizonyosságot nyer arról, hogy mire számíthatnának, ha Isten életben hagyná a gonoszokat. A megtéretlen emberek esetéből pedig az is világosan kitűnik, hogy mi volt Sátán igazi szándéka, és mivé lett volna az egész világegyetem, ha sikerült volna Sátánnak megszerezni a világegyetem felett való hatalmat. Amikor a hetedik csapás közben elhangzik Isten trónjáról az a szózat, hogy „Meglett!” (16,17.), ez sok dolgot jelent. Sátán mindenki számára világosan bemutatta, mi lett volna az egész teremtett világból, ha az ő elképzelései valósulhattak volna meg. Eközben „meglett” az is, hogy Isten szándékai és szeretete is nyilvánvalóvá lett mindenki előtt. Mindenki megértette, hogy hová jutna a teremtett világ, ha nem lenne Isten erkölcsi törvénye örök érvényű és változhatatlan. „Meglett” az is, hogy az összes el nem bukott lény megértette, miért kényszerül a szeretet Istene arra, hogy a gonoszokat megsemmisítse. III. Isten haragjának csapásaiIsten haragjának első megnyilvánulása azokat érinti, akik figyelmen kívül hagyták figyelmeztetéseit. Nem figyeltek a harmadik angyal üzenetére. „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, Az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába” (14,9-10.). Nem figyeltek Isten végső felhívására sem, hogy fussanak ki Babilonból, akkor ugyanis elkerülhették volna a csapásokat. „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból” (18,4.). Az a tény, hogy az első csapásokat átélt emberek még az ötödik csapás ideje alatt is életben vannak, és „káromlák a menny Istenét az ő kínjaik és fekélyeik miatt” (11. vers), több dologra enged következtetni. Először is arra, hogy a csapások nem lesznek egyetemes jellegűek. Az első csapás nem szűnik meg, amikor a következő elkezdődik, az újabb csapások csak csatlakoznak az előttük lévőkhöz, és így fokozódik azoknak ereje és hatása. Ugyanakkor azt érezteti, hogy a csapások ideje nem lesz hosszú idő. A későbbi kinyilatkoztatás arra enged következtetni, hogy a próféciában érvényes nap-év elv szerint a csapások ítélete nem terjed túl az egy év idején. „Ennekokáért egy nap jőnek őreá az ő csapásai” (18,8/a.). Az első csapás kitöltésekor „támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, akiken a fenevad bélyege van, és a kik imádják annak képét” (2. vers). Ezek ellen a fekélyek ellen a kereszténység köreiben agyondicsért és segítségül hívott szellemi erők is tehetetlennek fognak bizonyulni akkor. Hiábavaló lesz minden gyógyító kísérletük, eredménytelenül próbálják alkalmazni a csodatévő hatalmukat, Isten ítéletével szemben teljesen tehetetlenek lesznek. A második csapás a tengerek vizére tölti ki ítéletét. „A másik angyal is kitölté az ő poharát a tengerbe; és olyanná lőn, mint a halott vére; és minden élő állat meghala a tengerben” (3. vers). Nem azt mondja, hogy vérré válik, hanem csak olyanná, mint a vér. Ebben az ítéletben nem összetételében kell a hasonlóságot keresni, hanem valószínű, hogy sűrűségében, a színében és a szagában. Nehéz elképzelni visszataszítóbb jelenséget, mint amikor a tenger vize olyanná lesz, mint a halott vére. A tengert az emberiség elsősorban a nemzetközi kereskedelem és a közlekedés, illetve a hadászat céljára használja. Ez a csapás tehát nagyon az elevenébe vág annak a hatalomnak, amely az egész földre kiható uralomra törekedett. A harmadik csapás ítélete már a mindennapi életünkhöz tartozó létfontosságú területet érint. „A harmadik angyal is kitölté az ő poharát a folyóvizekbe, és a vizek forrásaiba; és lőn vér” (4. vers). Ekkor már nem hasonlattal él János, hanem azt mondja, hogy a csapás hatására vérré lesznek a folyóvizek, és azok forrásai. A gyakorlati életben az ivás, a fürdés, a locsolás területét érintő tényezők. Rettenetes következményei lesznek annak, amikor megszűnik a települések vízellátása. Valószínű, hogy ez a csapás sem lesz egyetemes, hanem csak fokozatosan válik azzá. Isten népének azonban ebben az időben is biztosítva lesz az ivóvize. „Aki igazságban jár… Az magasságban lakozik, kőszálak csúcsa a bástyája, kenyerét megkapja, vize el nem fogy” (Ésai. 33,15-16.). A negyedik csapás a Napot éri. „A negyedik angyal is kitölté az ő poharát a Napra; és adaték annak, hogy az embereket tikkassza tűzzel” (8. vers). Ezzel a csapással talán a legrettenetesebb következmények indulnak el az emberiség felé. Normális körülmények között a Napnak az a rendeltetése, hogy meleget adjon, mérsékelje az éghajlati viszontagságokat, segítse a növényzet fejlődését, és még számtalan olyan élettani körülmény biztosításában segít, amelyre szükség van a Földön az élet fenntartásához. Most azonban olyan fokozott mértékben árasztja tűző sugarait és energiáját a Földre, hogy az már inkább a földi élet gyötrelmére, és elpusztítására szolgál. Ennek következtében általánossá válik az aszály, aminek nyomában olyan éhség támad a Földön, amilyent még nem tapasztalt senki. Ezzel párhuzamosan az Isten Igéje iránti éhség is feltámad. Lázas, de hiábavaló buzgalommal kutatnak enyhítő és mentő eljárások után. Ezt azonban nem bűnbánatból teszik, hanem csak azért, hogy megmeneküljenek a csapásoktól. Ekkor lép színre újból Sátán, és elhiteti az emberekkel, hogy nem ők az okai a csapásoknak, hanem a különálló maradék. Ha őket elpusztítanák, akkor megmenekülnének a csapásoktól. Az ötödik csapás nem egyetemes lesz, hanem csak egy adott célpontot fog érinteni. „Az ötödik angyal is kitölté az ő poharát a fenevad királyiszékére; és lőn az ő országa setét” (10. vers). Valószínű, hogy ez a csapás kettős teljesedésű is lesz. Egy olyan hatalomnak, amely Isten földi helytartójaként állt a világ előtt, az Istentől jövő világosság képviselőjének kellene lennie. Mivel azonban a csapások ellen nem tud közbenjárni Istennél, ezért az emberek elveszítik bizalmukat felé, sőt egyre inkább szembefordulnak vele, mivel felismerik, hogy megtévesztette és becsapta őket. Ezek az emberek „meggyűlölik a paráznát, és kifosztják és mezítelenné teszik, és eszik annak húsát, és megégetik őt tűzzel.” (17,16.). Ebből következően a bizonytalanság és a tudatlanság lelki sötétsége borul erre a hatalomra. Amíg az emberiség megátalkodottan tapogat világosság után, az őt körülvevő lelki sötétségben, „mert, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket” (Ésa. 60,2.), addig Isten valódi sötétséget is bocsát rájuk, miként egykor Egyiptomra, amely jelképévé és kezdetévé válik annak a sötétségnek, amely mind jobban be fogja borítani az egész földet. Ez a sötétség végleg leleplezi és felfedi azt a hatalmat, amely Isten elleni lázadásba vezette az embereket. Valószínű, hogy ez a csapás ‒ a sötétség ‒ sem lesz egyetemes az egész földön, csak a fenevad királyiszékére töltetik ki. A később bekövetkező események is erre engednek következtetni.
|