Isten oltalmában éltem

Főoldal

IX. Fejezet

Elítélt rabként Baracskán

Az első élmények Baracskán

Az építőbrigádba osztanak be

A megérkezésem utáni eligazításban közölték velem, hogy az építőbrigádban fogok dolgozni. Már nagyon vártak, mert a börtön parancsnok részére ekkor fogtak hozzá egy szolgálati családi ház építéséhez. Egy nagyon szép három szoba összkomfortos családi házat kellett felépíteni. Engem a Budapesti előzetes börtönből kimondottan az asztalos szakvégzettségem miatt igényeltek. Nekem kellett minden fával kapcsolatos munkát elvégezni az építésen.

Másnap reggel, amikor kivonultunk munkára, kellemes meglepetésként ért, hogy nem egyedül leszek felelős a rám váró feladatok terén, hanem az asztalos műhelyben volt egy civil asztalos is, ettől kezdve Ő volt a közvetlen főnököm, az Ő irányításával kellett végeznem a munkáimat. Orisek Jánosnak hívták, aki már az első benyomásaim alapján is nagyon szimpatikus embernek tűnt, és arra gondoltam, a jó Isten rendezte úgy, hogy nekem mellette és vele kell majd együtt dolgoznom.

Talán itt kellene megemlítenem, hogy a baracskai börtön mellett egy hatalmas kiterjedésű, és elég sokoldalú tevékenységet folytató állami gazdaság működött, és ebben a gazdaságban a civil vezetők irányítása alatt a rabok dolgoztak napi nyolc órás munkaidőben. A 40-50 fős építőbrigádunkban az építőipar minden szakmája képviselve volt. A megérkezésemkor még én voltam egyedül asztalos a rabok között, később azonban még két rab érkezett hozzánk a műhelybe.

Mivel nagyon szerettem a szakmámat, ezért az első perctől nagyon lelkesen végeztem minden feladatot, talán azért is, mert így egy kis tartalmat is adott a börtönben töltött időmbe. A szorgalmam és a szakmai képességem hamar felkeltette a feletteseim figyelmét, ezért pár hét után már engem jelöltek ki a műhelyben munkavezetőnek. Időközben ugyanis még két asztalos elítélt került hozzánk. A munkavezetői kinevezésem azt jelentette, hogy bár a civil főnököm volt a műhely felelős vezetője, de a napi munkairányítást teljesen átengedte nekem. Csak akkor avatkozott közbe, amikor a felelősségvállalás miatt ezt szükségesnek látta, illetve amikor olyan munkafázisba kerültünk, amit én még addig nem ismertem. A börtön parancsnok részére épülő ház minden ablakát, ajtóját mi készítettük el. Ezenkívül azonban minden egyéb dolog elvégzése is ránk várt, vagyis minden, ami fából volt az épületben. Így a tető ács munkáit is mi csináltuk, a szobák parkettázását, a beépített szekrényeket, a függönykarnisokat. De még az üvegezés is a mi feladatunk volt. Mivel ilyen munkákat én korábban nem tanultam és nem végeztem, ezért itt ezt is meg kellett tanulnom, és a civil főnököm ebben nagyon jó oktató mesternek bizonyult, nagyon sokat tanultam tőle szakmailag.

Még be sem fejeztük a ház építését, amikor a civil építésvezető, aki egyébként építészmérnök volt, és az egész építőbrigádnak a legfőbb vezetője is, felterjesztett a börtön felé, hogy nevezzenek ki az építőbrigád élére vezetőnek. Ennek az elbírálása pár hét alatt meg is történt, így aztán én lettem az építőbrigád vezetője. Ez a rabok között rendkívüli rangnak számított, és bizonyos előjogokkal járt. Számomra a legtöbbet jelentő az volt, hogy az ilyen kiemelt vezetők nagyon összetartottak, és mindenben segítették egymást. Később ez a csapat segített abban is, hogy a Bibliát be tudjam csempészni, mivel ebben az időben a Biblia a tiltott dolgok közé számított.

Az étkezésem első megoldásai

Az első napok itt is ugyanazokkal a problémákkal kezdődtek, mint amikor Pesten a Fő utcai előzetesben voltam. Amikor az első ebédet megkaptuk, akkor megkérdeztem a zárkámban lévőktől, hogy ki vevő arra, hogy én minden nap neki adom az ebédemet, ő pedig nekem adja a reggelijéből azt, illetve a hétvégi hideg vacsorájából is, ami az én számomra megehető, mivel én vegetárius vagyok. Alig tudtam elmondani a mondókámat, az egyik rab máris jelentkezett, hogy ő kész erre a cserére. A vacsorámmal ugyanezt tettem. Ettől fogva két embertől kaptam olyan élelmet, ami a jelenlegi körülmények között elfogyasztható volt számomra.

Sajnos még így is kevésnek bizonyult az az élelem, amit így össze tudtam gyűjteni. Egy idősebb rabtársam csendben figyelte a velem történő eseményeket, de nem szólt semmit. Egyszer azonban egy szabadfoglalkozási ciklusban, amikor éppen az udvaron sétáltam egyedül, odacsapódott hozzám, és azt mondta, beszélni szeretne velem. Ekkor elmondta, hogy ő figyeli az én viselkedésemet, és mindazt, ami történik velem. Azt vette észre, hogy én ugyan részben megoldottam az étkezési problémámat, de ő látja, hogy ezen a téren még segítségre szorulok. Ezért ő felajánlja, hogy átad részemre a saját élelmiszer csomagjából valamennyi margarint, lekvárt és cukrot kölcsön, hogy legyen tartalékom, amivel ki tudom egészíteni a kosztomat, amikor erre szükségem van. Később, amikor majd már én is kapok fizetést, és annak 20%-ért én is vásárolhatok tartós élelmiszereket, akkor majd visszaadom neki azt, amit most kölcsön ad. Így gondoskodott Isten arról, hogy átvészeljem azokat a kezdeti nehézségeket, amik az étkezésemmel kapcsolatban merültek fel.

Az első szombat Baracskán

Baracskára érkezésem után olyan kedvezően alakult körülöttem minden, hogy majdnem megfeledkeztem róla, hogy börtönben vagyok. Amikor azonban pénteken is megkezdtük a napi munkákat, akkor hasított belém a felismerés, hogy holnap szombat lesz. Ennek felismerése újra feszültté tette az egész napomat, mert úgy készültem, hogy én szombaton nem fogok kivonulni dolgozni. Ez viszont munkamegtagadást jelent, amit a börtönben nagyon szigorúan büntetnek.

Még napközben döntöttem, hogy amikor a munkából bevonulunk a börtön területére, amit „tábor”-nak nevezett mindenki, akkor felkeresem a nevelőtisztemet. A börtönben minden személyes ügyet a nevelőtiszttel kellett megbeszélni. Bevonulás után igyekeztem gyorsan rendbe szedni magam, és már indultam is, hogy kihallgatást kérjek a nevelőtiszttől. Erre azért szántam el magam, mert szerettem volna előre bejelenteni, hogy másnap nem fogok kivonulni dolgozni a többiekkel. Ezt azért tartottam fontosnak, mert a bírósági tárgyalásomon a katonaságtól megjelent politikai tiszt súlyosbító tényként értékelte, hogy a katonaságnál az egész katonai állomány előtt nyíltan tagadtam meg a feletteseim parancsát, és ezzel demoralizáltam, vagyis a rossz példámmal a többi katonát is parancsmegtagadásra, vagyis engedetlenségre késztettem. Ezért gondoltam ekkor azt, hogy most elé megyek a dolgoknak, hogy ne essek bele az előző hibába.

Amikor bemehettem a nevelőtiszt irodájába, megkérdezte, hogy mi a mondandóm, talán valamilyen problémám van? Ekkor elmondtam neki, hogy én Hetediknapot Ünneplő Adventista vagyok, ami azt jelenti, hogy a Bibliában adott isteni törvény, a Tízparancsolat szerint a szombatot nyugalomnapként tartom, ekkor semmilyen munkát sem végzek, mert Isten így parancsolja ezt az emberek részére. Mivel én a hitem miatt kerültem börtönbe, ezért én itt is az Isten törvénye szerint szándékozom élni, amíg az ítéletem ide köt. Azt is elmondtam neki, hogy most azért jöttem a nevelő úrhoz, hogy mindezt előre elmondjam, legyenek felkészülve, hogy holnap nem fogok kivonulni dolgozni.

Ezután a nevelő egészen barátságosan elmondta, hogy a börtönben nem a rabok döntik el, hogy mikor akarnak dolgozni, és mikor nem. A rabok kötelesek dolgozni, a börtön által meghatározott munkaidőben. Ha ezt megtagadják, akkor nagyon szigorú büntetés szabható ki rájuk. Ekkor megkérdezett, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mit fog jelenteni részemre az, ha megtagadom a munkát, ráadásul nem csak egyszer, hanem minden szombaton, vagyis minden héten újra és újra. Mondtam neki, hogy igen, tudom, mert a rabtársaim is elmondták a rám váró lehetőséget. A nevelőtiszt viszont ragaszkodott hozzá, hogy ő is elmondja, mert biztosnak kell lennie abban, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy tudatában vagyok annak, hogy következményeiben mi vár rám, ha ragaszkodom ahhoz, amit neki elmondtam.

Ekkor elmondta, hogy minden munkamegtagadás a börtönszabályzat szerint húsz nap szigorított fogda büntetést jelent. A szigorított fogda azt jelentette, hogy egy elkülönített zárt fogdába leszek bezárva egyedül, ahol az első nap nem kapok semmilyen élelmet. A következő nap viszont a kinti legkisebb kategóriába tartozó élelmiszernek a felét kapom. A harmadik napon megint semmit, a negyediken pedig megint csak a fél adagot, és ez így megy végig húsz napon keresztül. A rabtársaim elmondták, hogy aki a második húsz napot is letöltötte egymásután, az már csak úgy tudta elhagyni a fogdát, hogy két oldalt támogatták, mert a saját lábán egyedül már nem tudott kijönni.

A nevelőtiszt azt mondta, ha én folyamatosan meg akarom tagadni minden szombaton a munkát, akkor itt fogok meghalni a börtönben, és már nem láthatom többé viszont a szeretteimet. „Ezt akarja!?” kérdezte tőlem nagyon határozottan. Azt válaszoltam, hogy én nem ezt akarom, de azt sem, hogy feladjam a hitemet. Majd elmondtam neki, hogy én azt nem szabhatom meg nekik, hogy milyen döntést hoznak velem kapcsolatban, de azt tudom, hogy én nem fogok Isten törvényének előírásától elfordulni, ezért legyenek biztosak benne, hogy holnap reggel a zárkámban maradok, és nem fogok kivonulni a munkába a többiekkel.

Ekkor azt mondta a nevelőtiszt: „Nem az én hatáskörömbe tartozik, hogy magát elítéljem, mint ahogy az sem, hogy a szombatot megengedjem magának munkaszüneti napként. Csak azt ígérhetem, hogy a problémáját előterjesztem a börtönparancsnok elé, és majd ő fog döntést hozni ebben az ügyben.”

Ezután visszamentem a zárkámba, és izgalommal vártam az események további alakulását. Ekkor egy olyan emlékezetes éjszaka következett, ami egyedülálló az életemben.

Egy percre sem tudtam elaludni, végig az járt az eszemben, mi lesz reggel, és mi lesz azután, mi lesz, ha újra meg újra szigorított fogdára fognak elítélni, hogyan birok mindvégig hűséges maradni Istenhez és a törvényéhez? Ez az éjszaka akkor nekem az imádkozás éjszakája volt, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a jó Isten kegyelmét kérjem az előttem álló eseményekhez, vagyis végig imádkoztam az egész éjszakát. Nagyon féltem, de egyúttal el is voltam határozva, hogy amennyiben ez rajtam múlik és lehetséges, akkor én mindvégig kitartok hűen Isten mellett.

Ebben a gyötrelmes várakozásban egyszer csak azt vettem észre, hogy kezd pirkadni, egyre világosabb lett a hajnal eljövetelével. A reggel eljötte nekem azt jelentette, hogy végre elmúlik ez a gyötrő, bizonytalan várakozás.

Ahogy elérkezett a rabok felébresztésének ideje, megszólalt a zárkákban lévő csengő. Mindenki igyekezett gyorsan felkelni, felöltözni, és elkészülten várni az udvaron való felsorakozásra. Ugyanis a mi ébresztőnkkel egy időben történt a börtön táborban az őrségváltás, és ekkor a szolgálatot cserélő őrök nemcsak papíron adták át egymásnak a rabok létszámát, hanem ellenőrizték is azt, hogy ami a papíron szerepel, az meg van-e a valóságban is. Ezért kellett nekünk szobánként felsorakozni, és az őrséget átvevő fegyőr megszámolt bennünket, így vette át társától a létszámra vonatkozó jelentést. Mindez az őrség parancsnokának a jelenlétében történt.

Amikor már kiadták a parancsot a mi szobánk részére is, hogy visszaindulhatunk a zárkánkba, és mi elindultunk, akkor odakiáltott hozzánk az őrség parancsnoka: „Háló elítélt úgy készüljön, hogy ma nem kell kivonulnia”.

Azt nem lehet elmondani, én legalábbis nem tudom szavakba foglalni, hogy milyen felszabadító érzés vett birtokába, amikor felfogtam, hogy ez a kijelentés nekem szól. Legszívesebben ugráltam volna örömömben, mintha egy mázsás súly szakadt volna le a szívemről. Ehelyett azonban csak csendben magamba zártam az örömömet, és az Isten felé érzett hálámat.

Azt még nem tudtam, hogy ez valójában mit fog jelenteni, hiszen ettől még bármilyen irányban alakulhatnak a dolgok. De én ettől a pillanattól fogva éreztem, hogy Isten kézbe vette a dolgok irányítását. Így aztán, amikor a zárkám lakói egymás után indultak el a saját brigádjaikkal a napi munkára, én ott maradtam, és vártam a fejleményeket. Egy darabig még azt vártam, hogy mikor érkezik az értesítés, hogy jelenjek meg valamelyik parancsnok előtt, ahol esetleg új irányt vehet az ügyem. Ez a várakozásom a következő őrségváltásig tartott, amikor az őrségparancsnok bejött a zárkámba, és elmondta a börtön parancsnok döntését. Közölte velem, mivel én eleve ezért a hitbeli meggyőződésemért kerültem börtönbe, és lettem elítélve, ezért ő nem akar tovább büntetni azzal, hogy még ő is súlyosbítsa a bíró által kiszabott büntetésemet. Így azt a döntést hozta az ügyemben, hogy mindaddig megengedi részemre a szombati munkaszünetet, amíg a börtönben való viselkedésemmel kapcsolatban semmilyen területen sem lesz panasz ellenem. Ettől az értesüléstől a baracskai börtönben töltött időm első szombatja a felszabadult öröm, és a hálaadás ideje lett számomra. Az itt töltött időm egyik hatalmas imatapasztalatát élhettem át, mintha éreztem volna magam körül a Menny jelenlétét, teljes bizonyossággal éltem meg, hogy nem vagyok egyedül, ezért nem történhet velem bármi, hanem csak az, amit az én kegyelmes Istenem megenged. Ha viszont Ő megengedi, akkor az valamilyen formában a javamat fogja szolgálni.

Ezzel a szép befejezéssel azonban még nem ért véget ez a történetem, csak ekkor még én sem tudtam, hogy az igazi csattanója még ezután fog kibontakozni előttem.

Az történt ugyanis, hogy mielőtt megérkeztem volna a baracskai börtönbe, az előtte való napokban az a nevelőtiszt, aki a mi táborunkban töltötte be a nevelőtiszti állást, elment egy hónap szabadságra. Így egy másik fegyőrtiszt vette át tőle ezt a feladatkört erre az időre. Amikor tehát én jelentkeztem a nevelőtiszt előtt, hogy elmondjam a szombattal kapcsolatos kérelmemet, akkor engem ez a helyettesítő tiszt fogadott, és ő intézte és továbbította a börtön parancsnok elé az ügyemet. Ez a helyettesítő tiszt egy nagyon szimpatikus és jóindulatú volt velem szemben az egész ott töltött idő alatt, és valószínűleg az ő képviselete is közrejátszott abban, hogy végül így alakultak a dolgok.

Amikor ugyanis az igazi nevelőtisztem visszajött a szabadságról, akkor tudtam meg, hogy miért kellett ennek így történni. Kőrösi nevelő úr ugyanis egy felettébb beképzelt, és nagyon rosszindulatú ember volt. Ezért amikor megtudta, hogy mi történt az ő munkaterületén addig, amíg ő távol volt, akkor szinte tombolt dühében. Mivel azonban a döntést a börtön legfőbb parancsnoka hozta meg, ezért már nem tehetett ellene semmit sem. A későbbi időkben azonban mindig azon igyekezett, hogy kitaláljon valamit ellenem, hogy a szombati munkaszünetemet megszüntesse. Sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy én nem dolgozom kint a munkahelyen a többi rabokkal együtt.

Valójában a jó Isten már előre elkészítette az én megérkezésemhez a körülményeket, eltávolította az útból azt az embert, aki akadályozta volna a szombat engedélyezését, és egy olyan embert adott helyére erre az időre, akit fel tudott használni eszközeként ahhoz, hogy engedélyezzék részemre a szabad szombatot.

Első összeütközésem a nevelőtiszttel

Már több hónap is eltelt az előző eset óta, amikor szokásom szerint éppen egyedül voltam a zárkámban szombaton, élveztem a csöndet, magamban elmélkedtem és imádkoztam. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy nyillik a zárka ajtaja, és a nevelőtiszt lép be, majd elindult, hogy ellenőrizze a rendet, a tisztaságot, stb. A körülmények megértéséhez tudni kell, hogy ez a zárka egy hatalmas terem volt, 98-an voltunk elhelyezve benne, emeletes ágyakon, négy sorban végig az egész termen. A nevelő először nem felém indult el, hanem az ellenkező oldal irányába. Majd amikor felém közeledett, akkor már kimondottan az én ágyamhoz jött, ahol én a két emeletes ágy között egy hokedlin ültem.

Odaérve azt kérdezte: „Háló elítélt, pihenget, pihenget?”, mire én nem tudtam mást mondani, mint hogy igen, nevelő úr. Pár pillanatnyi gondolkodás után azt kérdezte tőlem: „Tudja ön azt, hogy a börtön szabályzat szerint mi a következménye annak, ha valaki a saját hibájából nem dolgozik havonta egy napnál többet?”, mire megint csak röviden válaszoltam, hogy nem tudom. Erre ő azonnal lelkesen el kezdte magyarázni, hogy a börtön szabályzat szerint, akivel ez történik, attól meg kell vonni azt a jogot, hogy spájzoljon. Ez azt jelentette, hogy a havi fizetésének 20%-ért nem vásárolhat tartós élelmiszert, tisztálkodáshoz való szereket, és egyéb dolgokat magának. Mivel pedig én ebből a vásárlásból vettem meg a táplálkozásomhoz szükséges tartós élelmiszereket, és egészítettem ki vele az egyéb úton hozzájutott ételeimet, ezért ez a lehetőség számomra életbevágóan fontos volt. Bizonyára a nevelő is rájött erre, és most a korábbi esetért így akart nekem ártani.

Az arcomon bizonyára észrevette, hogy telibetalált az ötletével, ezért elkezdett még szorítani a torkomra helyezett hurkon. Belekezdett annak elemzésébe, hogy én nem is egy nap, hanem havonta minimum négy napot nem dolgozom a saját hibámból, ezért a börtönszabályzatnak ez a tétele rám is vonatkozik. Erre én csak azzal tudtam reagálni, hogy kértem, szeretnék a börtön parancsnoktól meghallgatást kérni. Ez a lehetőség ugyanis minden elítéltnek egyéni joga volt, a nevelőtisztnek pedig kötelessége volt továbbítani az elítélt ilyen jellegű kérését a parancsnok felé. Amikor azt kérdezte, hogy mit szeretnék megbeszélni a parancsnokkal, akkor egyértelműen elmondtam, hogy azt a problémát, amit a nevelő úr az előbb mondott el nekem, illetve ennek a személyemmel kapcsolatos következményét. Majd ezután a párbeszéd után elhagyta a zárkámat, magamra hagyva az újabb gondjaimmal. E különös eset után azonban minden ugyanúgy folytatódott tovább mindennap, mint korábban, látszólag, mintha nem történt volna semmi sem.

Mint korábban említettem, engem kimondottan azért vezényeltek a baracskai börtönbe, hogy a parancsnok részére épülő családi házon részt vegyek minden faipari munka elvégzésében. Ebben az időben éppen a parkettázást végeztem a szobákban, nagyon szép keskeny akácfa parkettát kellett leraknom. Csodálatos volt, amikor lelakkoztuk. Ahogy végeztem az éppen aktuális munkámat, egyszer csak megjelent az ajtóban a börtön parancsnok és a felesége. Bizonyos időközönként el szoktak jönni az épülő házhoz, megnézni, hogy miként haladnak a munkák, illetve, hogy elmondhassák a személyes elgondolásaikat és igényüket.

Miután illően köszöntöttem őket, tovább végeztem a munkámat, ők pedig nézték, ahogy haladok előre, mindig nagyobb felületet leborítva. Egy idő után a felesége elment a szobafestőkhöz, akik a ház másik felében dolgoztak. Amikor ketten maradtunk a parancsnokkal, váratlanul azt kérdezte tőlem: „Úgy emlékszem hogy egy kérelmi lapjával találkoztam, amiben meghallgatást kér tőlem. Mi a problémája?”. Erre én elmondtam a nevelő úrral való esetem minden részletét, és elmondtam neki azt is, hogy én vegetárius vagyok, és nekem ez egy hitbeli meggyőződésemből való életmódot jelent, amit itt a börtönben is megtartok, eszerint élek. Majd elmondtam, hogy az, amit a nevelő úr mondott, nekem mit jelentene a gyakorlati életemben. Ezért azt szeretném kérni a parancsnok úrtól, hogy ne vegye el tőlem a spájzolás lehetőségét, hiszen egyébként én minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a legjobb tudásom szerint, szorgalommal és becsülettel elvégezzek minden munkát, amit kijelölnek számomra.

A beszédemhez a parancsnoknak nem volt egyetlen szava sem, sőt, egy-két perc múlva ő is csendben otthagyott, ő is átment a szobafestőkhöz, a felesége után. Ez a történetem úgy fejeződött be, és abban érte el csúcspontját, hogy a parancsnok ugyan akkor nem szólt az ügyemhez semmit, de ugyanúgy a nevelő úr sem szólt ezután soha az előbbi elképzeléséről. Valószínűnek tartom, hogy a parancsnok személyesen beszélt vele, és leállította az ügybuzgóságában. Így szabadított meg a jó Isten ennek a rosszindulatú embernek az ármánykodásától, egy másik, magasabb hatalmi szinten lévő ember jóindulata által.

Kialakul az étkezési körülményem

Két segítő vesz pártfogásába

Miután az első napok, hetek nehézségeit átvészeltem, a hosszútávú túlélésre kezdtem koncentrálni. Isten ekkor is különleges módon készítette el számomra a megoldást, és rendelte mellém azokat az embereket, akiket fel tudott használni a megsegítésemre.

Egyre jobban összebarátkoztam két idősödő zsidó emberrel, akik egy vállalati trösztnek az igazgatója és a főkönyvelője voltak a civil életükben. Természetesen sikkasztásért lettek elítélve, mindketten öt éves ítéletet kaptak. Ezek egyike az építőbrigád tagja volt, és az építésvezetőség irodájában az építészmérnök mellett az irodai adminisztráció feladatait végezte. Vele nemcsak a börtön táborban találkozhattam, hanem a munkahelyen is naponta többször volt közös munkamegbeszélésünk.

Ezzel az emberrel volt egy olyan esetem, amikor egyszer valamit kerestünk az ellátmányi raktárban, de én a raktár másik végében voltam. Egyszer csak azt hallom, hogy egy olyan hívő éneket fütyül, ami az én kedvenceim közé tartozott. Amikor rákérdeztem, tudod is, hogy mit fütyülsz, akkor azt válaszolta, nem, de azt tudom, hogy egy nagyon vidám dallam, ezért nagyon tetszik. Egyébként pedig tőled tanultam, mondja nekem. Abban az időben szerettem gitározni, és mivel engedélyezték a behozatalát a börtönbe, így a táborban sokszor csendült fel a gitáromról a kedvenc énekeim dallama, bár igyekeztem halkan tenni. Így tanulta meg tőlem azt az éneket, aminek az első versének szövege így hangzik:

Ha néha-néha bús vagyok, és szívemben ellankadok,

Holott e földi gondokon keseregni nincs okom.

Hamar az Úr elé megyek, és kérek tőle új szívet,

Mert földi bánat és keserv, a mennyből nem ered.

Ezt a két embert egyfajta tekintély vette körül a rabok között. Nem sokat beszéltek, de amit mondtak, annak mindig súlya volt. Rendkívüli megfigyelők voltak, olyan apró részleteket is megfigyeltek, ami mellett az átlagember könnyedén továbbment volna. Nem tudom, hogy miért választottak ki a többi rabok közül pont engem, és tiszteltek meg a bizalmukkal és a barátságukkal. Talán mert zsidók voltak, és én is a szombatot tartottam nyugalomnapként, és ezt itt a börtön körülményei között is megtartottam? Valamiért viszont megtörtént ez a kiválasztás, és ettől fogva ők a szárnyaik alá vettek, és igyekeztek nekem mindenben segíteni. Úgy kezeltek, mintha a fiuk lennék. Mivel pedig különös tekintélyük volt a rabok között, sőt még a fegyőrök is egyfajta tisztelettel kezelték őket, ezért a segítségük nekem sokat jelentett. Napi rendszerességgel végeztek egy olyan közösségi feladatot, amin keresztül nagyon kézzelfoghatóvá vált a segítségük. Ők voltak ugyanis a kenyérvágók.

A baracskai börtön három telephelyen volt. Ahol mi voltunk, azt Anna majornak hívták, az volt a központ, de a konyha a másik telepen, Robozon volt. A harmadik telepet pedig Mátyás-pusztának hívták. Az ételeket, legyen az hideg vagy meleg étel, Robozról szállították át hozzánk, és a nevelőtiszt által kijelölt személyek osztották szét a rabok között a kijelölt időben. A kenyeret egészben szállították a mi telepünkre, és itt a kijelölt személyek porciózták fel a meghatározott súlyú adagok szerint, és osztották szét, ki-ki milyen munkabesorolásban dolgozott, 40-80 dekáig. A reggelihez mindig adtak valamilyen hideg élelmet, mint vajat, sajtot, lekvárt, szalámit, szalonnát, stb., vagy hétvégeken a vacsorák is hideg ételek voltak. Ezeket a hideg ételeket is a kenyérvágók osztották szét.

Mivel nekem minden étkezésem hideg étel volt, ezért nagy volt a kenyér szükségletem. Ezzel a két emberrel való barátság azt eredményezte, hogy annyi kenyérhez jutottam hozzá rajtuk keresztül, amennyire csak szükségem volt. Nagyon nagy megkönnyebbülést jelentett számomra ez az új helyzet.

Sajnos nem sokáig élvezhettem ezt a kiváltságot, mert egy beszélgetésünk alkalmával bejelentették, hogy a kiszabott büntetésük ideje nemsoká lejár, és szabadulnak. Bejelentésük hatásaként látták rajtam a megdöbbenést, hiszen ez számomra azt jelentheti, hogy vége a kiváltságos helyzetemnek a kenyéradaggal kapcsolatban. Ekkor viszont azt is elmondták, hogy nekik van egy tervük, mely szerint amikor ők szabadulnak, akkor én fogok a helyükbe lépni, és én leszek a kenyérvágó. Így végleg megoldódik az étkezéssel kapcsolatos problémám.

Kineveznek kenyérvágónak

Ettől kezdve elkezdődtek a tervezgetések, hogy miként legyen az elképzelésük megvalósítva. Mindebből én nagyon keveset érzékeltem, mert a tervezésbe engem nem vontak be, mindig csak azt mondták, hogy nagyon szépen alakul minden az előzetes terveik szerint. Az egész lényüket körüllengte valamilyen titokzatosság. Olyan dolgokat voltak képesek megvalósítani, amiktől nekem a szám is tátva maradt. Soha nem láttam őket felszabadultan nevetni, mindig csak egy halvány mosoly jelent meg az arcukon, azt is csak az vette észre, aki már valamilyen szinten ismerte őket.

Egyik nap, mikor bementem hozzájuk a kenyérvágóba, hogy átvegyem tőlük a kenyéradagomat, láttam rajtuk, hogy valamit készülnek közölni velem. Amikor kérdőn megálltam előttük, akkor elmondták, úgy készüljek, hogy két nap múlva beindul velem kapcsolatban az a folyamat, hogy a végén én legyek a kenyérvágó. Nekik ugyanis még az a feladatuk marad a hátralévő időben, mielőtt szabadulnak, hogy engem betanítsanak a kenyérporciózás feladataira. Kioktattak, hogy amikor beindul ez a folyamat, akkor ne lepődjek meg semmitől, egyszerűen csak vessem alá magam minden dolognak.

Néhány nap múlva valóban megkeresett az egyik őr, és felszólított, hogy másnap ne vonuljak ki dolgozni, mert el fognak szállítani Székesfehérvárra az SZ.T.K-ba orvosi vizsgálatra, hogy egészségügyileg alkalmas vagyok-e olyan munkára, hogy élelmiszerekkel foglalkozzam. Másnap, miután a többiek kivonultak a munkahelyeikre, értem is jött egy fegyőr, és elmondta, hogy most indulunk egészségügyi vizsgálatra.

A székesfehérvári SZ.T.K-ban elég nagy feltűnést keltett, amikor a hagyományos csíkos rabruhában megjelentek velem, megbilincselve. Amikor a kísérő fegyőröm látta, hogy milyen feltűnést kelt a megbilincselt jelenlétem, akkor azt mondta, én most leveszem a bilincset, de ne kelljen magában csalódnom. Természetesen én biztosítottam arról, hogy nem fogok semmi olyat tenni, amit nekem nem szabad. Ezután sorba megtörténtek a különböző vizsgálatok, majd ezután visszamentünk a rabszállító kocsival a baracskai börtönbe.

Két három nap múlva a barátaim jelezték, hogy jóváhagyták, hogy én legyek a kenyérvágó, ezért most már én is jelenjek meg, amikor a kenyérszállítmány megérkezik, és kezdjem megtanulni mindazt, ami ennek a feladatnak a végzéséhez tudnom kell, mit és hogyan végezzem. Mindig a napi munka után, este végeztük ezt a társadalmi munka jellegű tevékenységünket. Volt egy kb. 3x5 méteres helység a táborunk egy félreeső részén, amit csak a kenyérvágás céljára használtak, és ennek a helységnek a kulcsa ennél a két embernél volt.

A kenyéradagok a munkaköri beosztások szerint változtak, a nehezebb munkát végzők nagyobb adagot kaptak, a könnyebb munkát végzők kisebbet, vagyis 40-80 deka közötti adagokra kellett felosztani. Azt kellett nagyon megtanulni, hogy a két kilós kenyeret hogyan lehet a megadott súlyok szerint szétadagolni. Kezdetben nagyon nehéz volt eltalálni a kenyéren azt a pontot, ahol neki lehet engedni a kést, és a végeredményben valóban az a súly fog lenni, ami elő van írva. Egy idő után azonban már rutinosan tudtam végezni.

Veszélybe kerül a helyzetem

A két pártfogóm szabadulása után egyedül maradtam a kenyérvágóban, és minden nap végeztem szorgalmasan a feladatomat. Így annyi ennivalóm lett, hogy még másoknak is tudtam segíteni. Volt néhány nagyobb étkű ember, akik egyébként is nagyon nehéz munkát végeztek, a magtárban dolgoztak, és egész nap 70-80 kilós zsákokat kellett emelgetniük. Ezért nagyon hálásak voltak, hogy kiegészítettem az ennivalójukat, hol ezzel, hol azzal. A konyháról hozzánk szállított ételadagok ugyanis a tábor létszáma szerint volt átküldve, de a váratlan helyzetekre való tekintettel, mindig több adagot kaptunk néhány fővel. Előfordult ugyanis, hogy váratlanul érkeztek új rabok hozzánk, és akkor azoknak is kellett ételt adni. Így maradt minden ételosztás után néhány adag, és mivel én voltam a felelőse, ezért azok mindig nálam maradtak, illetve azé lett, akinek én továbbadtam.

Az egyik késődélutáni napon, amikor ott a kenyérvágóban csendben végeztem a munkámat, egyszer csak nyílt az ajtó, és nem más, mint a nevelőtiszt lépett be. Nem tudok róla, hogy korábban egyszer is megnézte volna a kenyérvágót. Amikor a kötelező köszöntésen túl voltam, azt kérdezte, hogy én mit keresek itt a kenyérvágóban. Ide ugyanis a kijelölt személyen kívül nem volt szabad belépni egyetlen rabnak sem. Ekkor jelentettem neki, hogy én vagyok a kenyérvágó, ezért vagyok itt. Ettől az értesüléstől teljesen elképedt, pár pillanatig szóhoz sem jutott. Majd azt kérdezte tőlem, „és ki jelölte ki önt kenyérvágónak?”. Erre viszont elkezdem hebegni-habogni, mert fogalmam sem volt arról, hogy miként történt a kijelölésem. Ezért végül is azt mondtam neki, hogy nem tudom, hogy ez miként és hgyan történt. Még rá akart kérdezni a részletekre, de én jobbnak láttam, ha itt megállok, és nem mondok semmi többet neki.

Egy darabig töprengett magában, aztán elmondta, hogy a kenyérvágó kijelölése az ő hatáskörébe tartozik, mint nevelőtiszt. Vagyis valakik visszaéltek az ő hatáskörével, és ennek komoly következménye lesz rám vonatkozóan is. Feljelentést fog tenni a börtönparancsnok felé, ezért számítsak rá, hogy ez büntetést fog maga után vonni. Majd azt mondta, hogy most még fejezzem be a napi feladatot, de holnaptól már nem jöhetek a kenyérvágóba. Majd ezek után elment.

Nagyon el voltam csüggedve. Nemcsak azért, mert vége a kialakult biztonságos körülménynek, hanem mert még büntetés is kilátásba lett helyezve. Kissé magamba roskadva végeztem a még hátralévő munkát, amikor egyszer csak megint nyílt az ajtó, és az őrség főparancsnoka, egy százados jött be. Róla el kell mondanom, hogy nagyon jó kapcsolatom alakult ki vele. Amikor szolgálatban volt, mindig bejött hozzám a kenyérvágóba, és nagyon jól elbeszélgettünk egymással. Szeretett velem beszélgetni, mindig olyan vidáman, felszadultan társalogtunk egymással. Most azonban csak döcögve ment a beszélgetés, úgyhogy egyszer csak megkérdezte, hogy mi a probléma, talán beteg kezdek lenni.

Úgy gondoltam, az a legjobb, ha elmondok neki mindent őszintén, mindazt, ami néhány perce történt itt a nevelőtiszt látogatásán, majd pedig azt is elmondtam, hogy miként lettem én a kenyérvágó, és hogy ez nekem mit jelent. Türelmesen, csendben végig hallgatta az elbeszélésemet. Ezután azt mondta, hogy ez bizony valóban komoly ügy. Végül mikor elment, előtte még azt mondta, hogy ő majd megpróbál segíteni nekem. Ez az ígérete nekem olyan volt, hogy bíztam is a segítségében, meg nem is, hiszen a nevelőtiszt pozíciója és hatásköre teljesen független volt az őrségtől, ezért nemigen mertem bízni a segítségében.

Másnap reggel, amikor a reggelit osztottuk szét a rabok között, ami a tábor főbejárata előtti területen történt mindig, ez volt az ételosztás helye, egyszer csak nyílt a kapu, és a nevelőtiszt jelent meg. A százados pedig, aki a hátam mögött állt, amikor meglátta a nevelőtisztet belépni, azonnal odakiáltott neki, hogy szeretne vele valamit megbeszélni. Erre félrevonultak tőlünk vagy húsz méterre, és ott beszélgettek jó sokáig. Már szét is osztottuk az ételt, és takarítottuk össze a maradékot és egyebeket, amikor láttam, hogy befejezték a beszélgetést. A nevelőtiszt bement az irodájába, a százados pedig felém jött, az ételosztó edényem előtt elmenve belenézett, és azt kérdezte jó hangosan, „mind elfogyott?”, mire én igennel válaszoltam. Ezután halkan még annyit mondott, „el lett intézve minden, maga maradhat a kenyérvágó”, majd ott hagyott, mintha semmit sem mondott volna. Ettől kezdve viszont a nevelőtiszt sem szólt többet a kenyérvágó beosztásomról, minden maradt a régiben, egészen a szabadulásomig.

A műhelyben kialakított körülmények

A jó Isten különös kegyelme volt az, hogy olyan embert kaptam közvetlen főnökömül, mint Orisek úr. Csupa szív ember volt, mindig azon gondolkodott, hogy miként tudna nekem segíteni. Ezért szinte az első perctől fogva részt vett abban, hogy kiegészítse az élelmiszeremet, éppen azzal, amire akkor szükségem volt. Mindig úgy hozott magának otthonról ennivalót, hogy abból nekem is adott olyan dolgokat, amiket megehettem, nagyon sokszínű volt ennek a listája. Jellemző rá és a feleségére, vagyis a segítőkészségükre, hogy a felesége otthon a kamrájukban, külön az én részemre elkülönített egy polcot, és oda külön az én részemre tett el különböző befőttet, és azt a férje télen folyamatosan behozta nekem.

Amikor kiderült, hogy milyen nehézségem van az ebédemmel, hiszen a bent adott ételből én semmit sem fogyaszthatok el, akkor Ő javasolta, hogy süssek itt a műhelyben krumplit, és az legyen az ebédem. Ő majd hoz nekem rendszeresen, ha pedig az előző adag elfogyott, akkor újabb mennyiséget hoz be. Így is lett.

A lakatosműhelyben dolgozó elítélttel csináltattam horganylemezből egy kis tepsiszerű edényt, és abban karikára vágott krumplit sütöttem olajban. Ez volt a mindennapi ebédem. Mielőtt bementünk a táborba ebédelni, addigra én már megettem a napi adagomat. Bent már csak imitáltam, hogy ebédelek. Ez abból állt, hogy gyümölcsízből készítettem egy italt, és azt hol magában, hol kenyérrel, elfogyasztottam. Ezzel a készítményemmel pótoltam a leves igényemet.

Ez úgy készült el, hogy a kemény gyümölcsízt kevés vízben villával összetörtem, majd ezután felhígítottam olyan mértékben, ahogy éppen megkívántam. Egy darabig a zárkatársaim csak nézték, hogy mit csinálok, néha még egy-egy vicces megjegyzést is elejtettek. De egy idő után furdalta a kíváncsiság az oldalukat, és meg akarták kóstolni, hogy milyen az, amit én mindennap fogyasztok. A kóstolgatásból aztán az lett, hogy ők is rászoktak, és valamelyikük elnevezte „bólé”-nak, és végül már az egész táborban megszokott jelenség lett, hogy valamelyik rab bólét készít magának és azt issza.

Mivel az olyan ételkészítés, mint a krumpli sütés, tiltott cselekmény volt, ezért ki kellett találni azt is, hogy miként végezzem el úgy mindennap, hogy erről senkinek se legyen tudomása rajtunk kívül. Ezért a következőt találtam ki. Az asztalosműhely két részből állt, és az én gyalupadom a belső részben volt, egy ablak előtt. A műhelybe csak úgy lehetett bejönni bárkinek is, ha előbb elmegy az én ablakom előtt, eljut a következő terem ajtajáig, vagyis a műhely bejáratáig, majd ott lép be a műhely területére, és csak onnan jöhet tovább abba terembe, ahol az én munkaterületem volt kijelölve. Egyébként ebben a belső térben volt a civil főnököm, Orisek úr munkaterülete is elkülönítve.

Az ablakom melletti sarokban volt egy konnektor a padlótól kb. 40 centi magasságban, de nem nagyon használtuk, mert ebben a sarokban állítottuk össze azokat a maradék léceket, amik egy-egy munka után feleslegessé váltak. Így egy eléggé komoly mennyiségű léc gyűlt már ott össze a sarokba támasztva. Mivel a lécek ferdén voltak a falnak támasztva, ezért alul és belül egy körszerű üres rész maradt. Ezt a részt akartam kihasználni rejtekhelyül a krumpli sütésemhez. Volt egy villanyrezsónk, amivel az enyvet szoktuk melegíteni, de elég ritkán használtuk, mert inkább a hidegenyvet részesítettük előnyben. Így ezt a rezsót tettem be ebbe a rejtekbe, a lécek takarásába, és ott sütöttem meg mindennap az ebédemet.

Volt azonban egy probléma, amit az első időkben nemigen tudtam kezelni. A sült olajnak nagyon erős illata van, ezért ha valaki belép a műhelybe, akkor az olaj illata feltétlenül leleplezett volna. Egy alkalommal azonban egy bútor fényezése kapcsán denaturált szesszel kellett dolgoznom, és akkor jöttem rá, hogy ha egy kis mennyiséget a padlóra locsolok, akkor a denaturált szesz szaga elnyomja a sült olaj illatát. Ettől kezdve mindig ezt tettem, amikor az ebédemet sütöttem. Viszont egy idő után annyi denaturált szeszt használtam el, hogy a raktáros elítélt azt mondta, már nem tud többet adni, mert nem tud elszámolni vele, már nem tudja semmilyen munkához kiírni, ezért új megoldás után kellett néznem.

Nem sokkal ezután történt, hogy Ibolyától, aki akkor még csak a menyasszonyom volt, kaptam egy képet, amit a bevonulásom előtt készítettünk. Ezt a képet szerettem volna mindig magammal hordani, de féltettem is, hogy a zsebemben összetörik és tönkremegy. Ezért elgondoltam, hogy készítek kemény műanyagból egy tokot, és akkor nyugodtan a zsebemben hordhatom. Hozzá is fogtam, és a lapok összeragasztásához igényeltem a raktárból egy doboz műanyagragasztót. Amikor ezt a dobozt kinyitottam, olyan erős átható szag csapta meg az orrom, hogy először azonnal vissza is zártam. Viszont azonnal az agyamba villant, hogy meg vagyok mentve, hiszen amikor az ebédemet sütöm, akkor csak ezt a dobozt kell kinyitnom néhány percre, és már nem is lehet semmit érezni, csak ennek az átható szagát. Úgyhogy ettől kezdve ennek a védelme alatt sütöttem az ebédemet.

 Volt azonban még egy járulékos problémám is. Ugyanis nem volt elég, hogy az ebéd elkészítését rejtve kellett elvégeznem, hanem az elkészítéshez szükséges edényem számára is kellett egy megfelelő rejtekhelyet találnom. Olyan helyet kellett találnom, amit a „hipisek” (általános ellenőrzés, amikor mindent átkutatnak) alkalmával sem fedeznek fel a hipist végző fegyőrök, vagyis nem vesznek észre. A különböző ötleteléseim után végül is a gyalupadom alján tudtam kiképezni olyan helyet, ahol könnyedén el is tudtam rejteni, meg elő is tudtam venni. Ez a rejtekhely úgy lett kiképezve, hogy teljesen beleolvadjon a gyalupad aljába, mint annak része, úgyhogy amikor valaki alánézett a padnak, akkor nem látott semmi eltérőt és idegen dolgot.

Egy másik rejtett tárolóhelyre is szükségem volt. A főnököm Orisek úr rendszeresen hozott be nekem krumplit, de azt valahol tartanom is kellett. Általában egy nagy szatyorral hozott be egyszerre, és amikor már fogyóban volt, akkor hozott újabb adagot. Ebben az időben történt, hogy éppen üvegezési munkákat végeztem, és már korábban is bosszankodtam, hogy az üvegező asztalunkhoz nincs fiók, ahová az üvegezéssel kapcsolatos szerszámokat tárolhatnánk egy helyen, hogy mindig kéznél legyen, amikor dolgozunk. Amikor ezen gondolkodtam, hogy miként lehetne az üvegező asztal alá egy fiókot készíteni, eszembe villant, na, itt a nagy lehetőség, ezt a fiókot úgy fogom elkészíteni, hogy a krumplim számára legyen ott egy rejtekhely.

Másnap hozzá is fogtam. Mivel az üvegvágó asztal elég széles volt, ezért olyan fiókot készítettem, aminek nagy volt a mélysége befelé. A belső vége előtt pedig egy akkora részt rekesztettem el belőle, hogy abba beleférjen annyi krumpli, amennyit Orisek úr szokott egyszerre hozni. Ezt a fiókot úgy készítettem el, hogy nem lehetett teljesen kihúzni, mert egy ponton elakadt. Ha megkérdezték volna, akkor azt mondjuk, csak azért nem lehet teljesen kihúzni, nehogy kiszaladjon, és a földre essen az egész fiók a szerszámokkal. Egy elég jól el rejtett helyen volt beépítve az az ütköző, amit csak a beavatottak tudtak a helyéről elmozdítani.

A krumplisütésemmel kapcsolatban volt még egy rendkívüli esemény, még abban az időben, amikor csak denaturált szesszel próbáltam megoldani a szagtalanítást. Már feltettem a krumplit sülni, de a főnökömmel annyira belemerültünk valaminek a megbeszélésébe, hogy még nem jutottam hozzá, hogy denaturált szeszt locsoljak szét. Mivel pedig a főnökömmel beszélgettem, ezért nem figyeltem fel arra sem, hogy az építőbrigádunk felügyeletére rendelt főtörzsőrmester csendben elsétált az ablakom előtt, és készült bejönni a műhelybe. Már csak arra eszméltem fel, amikor jó hangosan ráköszönt a főnökömre. De ekkor már meg is csapta az orrát a sült olaj illata, és szimatolva nézett körül, majd a sistergés irányába indulva már fel is fedezte az éppen sütésben lévő krumplit. Tapasztalt ember lévén, feltételezte, hogy ez hozzám köthető, ezért mindjárt nekem is szegezte a kérdést: „Hát ez mi?”. Ez ugyanis többféle szabálytalanságot is érintő dolog volt.

Válaszra azonban nem volt lehetőségem, mert a főnököm azonnal közbevágott, és azt mondta a főtörzsnek, hát nem látja, hogy a krumpli sül ott. Na de kié ez a krumpli, kérdezett újból a főtörzs? Erre a főnököm azt mondja mosolyogva, „hát kié lenne, természetesen az enyém”. Ettől a választól a főtörzs szemei elkerekedtek, de látszott rajta, hogy nem biztos a dolgában. Ezért egy újabb kérdést vetett fel, „de akkor miért van ott elrejtve a farakás mögött”? Erre a főnököm a világ legtermészetesebb módján azonnal azt válaszolta, „mert egyedül ott van szabad konnektorunk”. Ezzel látszólag le is zárult a kérdés felelet akció. De a mi dörzsölt főtörzsünk biztos ami biztos alapon, szépen elkezdett velünk diskurálni, és megvárta, amíg a krumpli megsült, és a főnököm szépen megebédelt belőle. Csak akkor nyugodott meg, hogy nem becsapni akartuk, hanem az tényleg a főnököm részére sült. És így még igaz is volt, hiszen mivel Ő ette meg, így az valóban az ő részére sült.

Ellátva tojással

Voltak még olyan rendhagyó körülmények is az étkezéseim menüjének kiegészítésére, amik először csak időnként, később pedig már folyamatosan biztosítottak extra kiegészítést. Mivel a börtön csak férfiakat alkalmazott fegyőri munkakörben, hiszen férfiak részére kijelölt börtön volt, ezért a feleségeik otthon voltak. A legtöbb fegyőrfeleség viszont úgy töltötte hasznosan a szabad idejét, hogy nagyon sok baromfit tartott, a tojásért és a húsért, ez egyfajta kereseti lehetőségük volt. Bizonyára meg volt hozzá a kiépített kereskedelmi útvonaluk is az eladáshoz. A tyúkjaikat reggel kiengedték a határba, este pedig visszamentek maguktól a helyükre, illetve amikor tojniuk kellett, akkor is bementek a tojóként elkészített helyükre. Így aztán ezek a tyúkok elég szabadon mozogtak a környéken.

Egyszer viszont arra figyeltem fel, hogy egy tyúk nagyon környékezi a mi forgácsraktárunkat. Ahogy jobban megfigyeltem, azt vettem észre a magatartásából és azokból a hangokból, amiket kiadott, hogy szeretne egy tojófészket találni a mi forgácsraktárunkban. A felfedezésemet azonnal tettekre váltottam. Azonnal hozzáfogtam, hogy fából készítsek egy tojásformát, majd azt lefestettem fehérre. Másnap, amikor megszáradt, a forgácsraktár végében, nyugodt környezetben, kialakítottam egy fészekhez hasonló mélyedést, és bele tettem a fatojást csalinak. Nem is kellett sokáig várnom, másnap vagy harmadnap már hallottam is a tyúk hangos kotkodácsolását, amit olyankor szokott tenni, amikor megtojta a tojást. Izgatottan bújtam be az általam elkészített fészekhez, és valóban az én fatojásom mellett ott volt egy valódi is. Ezt azonnal magammal vittem a műhelybe, amit a déli ebédemre elkészült sült krumplira ráütöttem, és nagyon jóízűen és jó étvággyal elfogyasztottam. Ez a tyúk aztán végleg odaszokott a forgácsraktárba, így egészítve ki az én ebédemet.

Egy másik alkalommal pedig az történt, hogy váratlanul megkeresett bennünket a műhelyben az egyik fegyőr, aki a tőlünk mintegy húsz méterre lévő víztorony tetején teljesített őrszolgálatot. A főnökömmel egy községben laktak, Kápolnásnyéken, jó barátság volt közöttük. Látogatásának célja pedig az volt, hogy a toronyból észrevette, hogy néhány tyúk a torony körül lévő szabad területnek egy pontján kialakítottak maguknak fészket, és oda járnak tojni. Mivel ő nem mehet oda, hogy elhozza a tojásokat, ezért arra kéri a főnökömet, hogy amikor ő teljesít szolgálatot a toronyban, akkor a főnököm hozza el az ott összegyűlt tojásokat, és akkor megoszthatják egymás között fele-fele arányban. Ez így ment egy darabig, de aztán valószínűleg más is felfedezte az ingyen tojás lehetőségét, mert egy idő után már mindig üres volt a fészek. Viszont ez a rövid időszak is nagyon jól jött, mert természetesen a főnököm a neki jutó részt teljesen átengedte nekem.

A tojásokkal kapcsolatban volt még egy harmadik esetem is. A főnökömmel át kellett mennünk a baracskai börtön másik telepére, Mátyás-pusztára, az ottani fegyőrök szolgálati lakásaiban kellett valamilyen munkákat elvégeznünk. Miközben én végeztem a feladatomat, a főnököm elbeszélgetett néhány asszonnyal, a fegyőrök feleségeivel. Beszélgetés közben az egyikük azt kérdezte tőle, hogy meg tudná-e élezni az ollóját, mert már olyan életlen, hogy ha nem tudja megéleztetni, akkor másikat kell vennie, mert ezt már szinte nem tudja használni. Orisek úr azt mondta neki, hogy nagyon sajnálja, de ő az olló élesítéshez nem ért.

Mivel hozzám egészen közel beszélgettek, így mindent hallottam, a főnököm válaszát is. Ezért halkan megjegyeztem neki, hogy én értek az olló élesítéshez, ha akarja, akkor én megjavítom az asszony ollóját. Ahogy ezt elmondta az asszonyoknak, azonnal kiderült, hogy ez nem csak egy asszonynak a problémája, hanem szinte mindegyiké. Szinte felujjongtak, hogy végre megoldódik ez a problémájuk is. Mindjárt mondták a főnökömnek, hogy azonnal hazamennek az ollókért. Orisek úr azonban megállította őket, és azt mondta, hogy ő még nem is adott engedélyt, hogy én ilyen munkát is elvégezzek, hiszen ez nem tartozik a munkakörömhöz. Erre az asszonyok elkezdtek neki könyörögni, hogy egyezzen már bele, ne legyen velük szemben ilyen szőrös szívű.

A főnököm úgy tett, mintha csak nagy nehezen egyezne bele, végül azonban mégis kimondta: na jó, legyen, de van egy feltétel. Amikor az asszonyok kérdően néztek rá, akkor azt mondta. Mivel ez nem tartozik a munkakörünkhöz, ezért csak akkor végezzük el az ollók élesítését, ha minden ollóélesítésért adnak nekünk három tojást. Az asszonyok boldogan beleegyeztek. Mivel ennek híre elterjedt a fegyőrfeleségek között, ezért ettől fogva elég sok ollót kellett élesítenem. Az átadás-átvétel ügyintézését természetesen a főnököm intézte, mintha ez az ő üzlete lenne, valójában pedig nekem akart étrend kiegészítést biztosítani ilyen módon. Egy idő után azonban olyan sok tojás gyűlt össze, hogy én már nem voltam képes elfogyasztani, ezért már ő is vitt haza belőle.

A tehenészet szomszédságának előnye

Az élelmezésem kiegészítéséhez még nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy a műhelyünk szomszédságában volt a tehenészet. A tehenészethez külön egy tejfeldolgozó is működött, ahol hektoliterszámra dolgozták fel a tejet. Mivel a tehenészethez tartozó építmények karbantartási munkája is hozzánk tartozott, ez azt jelentette, hogy időközönként át kellett menjünk az éppen aktuális munka elvégzéséhez. Ekkor az ott dolgozó elítéltek mindig félretettek valamennyi tejet, és azt magammal vihettem vissza a műhelybe. Ha viszont a feldolgozó részlegbe kellett mennem, akkor főként tejszínt adtak. Ha pedig úgy alakult a körülmény, hogy már eltelt egy hét is, és nem volt semmilyen munka náluk, akkor pedig egyszerűen a kerítésen átadtak egy edényben valamennyi tejet. Volt ugyanis egy olyan hely, ahol eléggé takarásban volt a kerítés a toronyban lévő fegyőr figyelő tekintete elől, így senki sem láthatta, hogy ott mi történik.

A tehenészettel kapcsolatban még más területen is élveztem a közelségüket. A tehenek takarmányozása céljából ugyanis időközönként hatalmas tartályokban érkezett cukorrépa melasz. Ez a melasz, a cukorrépa feldolgozása közben képződik, világosbarna színű, a sűrűbb mézhez hasonló állagú édes anyag. Ezt én még a gyerekkoromból ismertem, hiszem a T.Sz-ben leadott cukorrépa mennyiség után minden család kapott vissza a cukorral együtt melaszt is, amit ki-ki a maga módján hasznosított. Mivel az 1950-es évek eleje nagyon szegény időszak volt az egész országban, ezért mi étkezési célra is felhasználtuk. Kenyérre kenve nagyon finom étel volt. Nem volt olyan édes, mint a méz, de rendkívül különös aromája volt. Úgyhogy ugyanolyan jóízűen ettük gyerekként a melaszos kenyeret, mintha lekváros kenyeret kaptunk volna. Néha még csak úgy egy-egy kanállal is ki-kivettünk az edényből, és mint csemegét nyalogattuk el, mert olyan finom karamellás ízű volt. Így aztán amikor megtudtam, hogy melaszt szállítanak azokban a hatalmas tartályokban az állatok takarmányozásához, akkor azonnal jeleztem a tehenész fiúk felé, hogy nekem is tegyenek félre belőle. Ettől kezdve a melasz csapolásakor rendszeresen megtöltöttek egy edényt nekem is, így ez is egy kiegészítést és változatosságot képezett az étrendemben.

Egy alkalommal azt is észrevettem, hogy amikor a tehenek etetésére készültek, akkor sárgarépát is gyalulnak a tehenek ételéhez. Ez egy újabb lehetőséget nyitott meg előttem, mert így még sárgarépával is kiegészíthettem az étrendem. Mivel pedig mindig nagyon szerettem a sárgarépát nyersen elropogtatni, ezért nagyon örültem ennek az újabb lehetőségnek. Így aztán ettől kezdve az egyik tehenész fiú mindig válogatott ki részemre a vegyes réparakásból nagyobb darab sárgarépákat, és átjuttatta részemre. Ilyenkor ez is ment a krumpli mellé az üvegező asztalunk fiókjának titkos rekeszébe, és onnan fogyasztottam folyamatosan, ahogy éppen megkívántam.

Vagyis újra és újra azt tapasztaltam, hogy a jó Isten olyan sokrétűen gondoskodott rólam, mindig kirendelte valamilyen módon a szükségleteimet. Sokszor úgy éreztem, hogy gazdagon van megterítve számomra az asztalom. Ilyenkor a zsoltáros szavai jutottak eszembe, amikor azt írja: „Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm” (Zsolt. 23,1.).

Egy rendkívüli tapasztalat

Az események előzménye

 Minden azzal kezdődött, hogy egy délután, a munka utáni szabadfoglalkozás idején kint sétáltam az udvaron, magamban elmélkedve. Egyszer csak mellém szegődött egy Miskolcról való Béla nevezetű cigányfiú, aki néhány ággyal arrább lakott a zárkánkban. Azt kérdezte, zavarhat-e néhány percre az egyedüllétemben, mert szeretne tőlem valamit kérdezni a Biblia tanításaival kapcsolatban? Amikor igent mondtam, akkor elmondta, hogy néhány hete elég sokat beszélget a közöttünk lévő Jehova Tanúival, akik szintén a katonai szolgálat megtagadása miatt lettek elítélve. Elmondása szerint neki nagyon tetszik az, amit ezekkel a fiúkkal beszélget a Bibliáról.

A velem való beszélgetést azért szeretné kezdeményezni, mert Őt zavarja az a körülmény, hogy tudomása szerint én is hasonló dolgok miatt lettem elítélve, mint a Jehova Tanúi, mégis azt látja, hogy mégsem vagyok ott ezeknek a fiataloknak a közös lelki beszélgetésein. Miért, kérdezte tőlem? Miért nem keressük jobban az egymással való együttlétet? Mi az, ami ennyire elválaszt bennünket egymástól? Mik azok a dolgok, amiket nem egyformán értünk a Bibliából? Mivel mint embert már jó ideje ismer, ezért ahhoz, hogy állást foglaljon a Bibliából megismert tanítások vonatkozásában, feltétlenül meg kell ismernie az én magyarázatomat és válaszomat is.

Először nagyon meglepődtem, hiszen ez az ember egészen közel élt hozzám, és én nem vettem észre, hogy a lelkében ennyire nyitott az Isten dolgaival kapcsolatban. Persze örültem is, hogy a jó Isten elém vezetett mégis egy olyan embert, aki előtt megnyithatom az Igét, és elmondhatom belőle neki az örökkévaló evangéliumot. Így ez a néhány percesre tervezett beszélgetésünk kb. két órásra sikeredett, amit azzal zártunk, hogy majd folytatjuk.

A folytatásra vonatkozó ígéretemet én úgy gondoltam, hogy majd a következő nap vagy azután kerül sor, Béla azonban nem így gondolta. Este, amikor készültünk a lefekvésre, befejeztem a tisztálkodásomat, és elhelyezkedtem az ágyamon, elvégeztem a szokásos esti imámat, majd utána hanyatt fekve, csukott szemmel magamban elmélkedtem, egyszer csak arra riadtam, hogy megmozdult velem az emeletes ágy. Amikor felnyitottam a szemem, azt láttam, hogy Béla áll az ágyam végénél, az alattam lévő ágy végére fellépve, és azt kérdezi széles mosollyal az arcán, folytathatjuk a délutáni beszélgetésünkre?

Természetesen igent mondtam most is, így aztán én is felültem, ő pedig az ágyam végébe kuporodott, és elkezdtünk halkan beszélgetni, hogy a többieket lehetőleg ne zavarjuk. Úgy szívta magába az Ige szavait, mint szivacs a vizet, tele volt kérdésekkel, alig válaszoltam meg az egyiket, már fel is tette a másikat. És ez így ment napról-napra. Amikor lekapcsolták a villanyt, akkor a sötétben folytattuk a beszélgetésünket. Volt olyan eset is, hogy az éjféli őrségváltás még beszélgetés közben talált bennünket.

Egyik alkalommal egy különös kéréssel keresett meg. Azt mondta, egy ideje párhuzamban hallgat bennünket, hol a Jehova Tanúit, hol engem. Amikor a Jehova Tanúit hallgatja, akkor úgy érzi, hogy az az igaz, amit ők mondanak, amikor viszont velem beszél, és nekem teszi fel ugyanazt a kérdést, akkor elbizonytalanodik, mert ekkor úgy érzi, hogy az az igaz, ahogy én magyarázom neki az Igét. Vagyis most már végképp nem tudja, mi az igazság. Ezért arra szeretne kérni, egyezzek bele egy olyan beszélgetésbe, ahol a Jehova Tanúi közül egy személy és én, az ő jelenlétében beszélnénk meg ezeket a kritikus pontokat, mert másként nem képes dönteni. Azonnal beleegyezésemet adtam. Így aztán kezdetét vette a tervezés, az időpont egyeztetés, amit végül egy vasárnap délutánra tettünk, mert akkor volt a leghosszabb a szabadidő foglalkozás.

A Jehova Tanúi közül kijelölt fiú nem volt ismeretlen számomra, beszélgettünk mi már többször is egymással, de ez a beszélgetés most más jellegűre volt tervezve. Itt most a Béla kérdéseit kellett megbeszélnünk. Szeretném megjegyezni, hogy szerintem ettől az alkalomtól függetlenül is nagyon jó kapcsolatban voltam a Jehova Tanúi-hoz tartozó fiúkkal, némelyikkel kimondottan baráti volt a kapcsolatunk. Egyikükkel annyira, hogy még a börtönből való szabadulásunk után is kölcsönösen meglátogattuk egymást, pedig ő Zala Megyének egyik községében lakott, én pedig Szentendrén.

Amikor végre elérkezett az idő, akkor elkezdődött a beszélgetés. Ezt nekünk úgy kellett végrehajtani, hogy senkinek ne tűnjön fel, mi történik közöttünk, és mi a beszélgetésünk témája. Ennek elkerülése érdekében választottuk ki a beszélgetés helyszínét is. A börtön tábor udvarán volt egy nagy kör alakú parkosított rész, a mai autóutak körforgalmának közepén található körhöz hasonló, 10-15 méter átmérőjű lehetett, és az elítéltek ezt szokták körbe-körbe sétálgatni, egymással beszélgetve. Most mi is beálltunk közéjük, és így kezdtük el a beszélgetésünket.

Nagyon jó légkörben zajlott a beszélgetés, annak ellenére, hogy egyre több dologban nem tudtunk egyetérteni. A legkritikusabb pillanatok azok voltak, amikor a beszélgető társam azt mondta, hogy így van megírva a Bibliában, én viszont azt állítottam, hogy nem, hanem egészen másként. Bizonyítani viszont egyikünk sem tudta az állítását, mert nem volt Bibliánk, a Biblia ugyanis a tiltott tárgyak listáján szerepelt, ezért nem engedélyezték a behozatalát. Ez az időszak ugyanis még a kemény ateista kommunizmus időszaka volt, 1965-ös évben. A Biblia hiányában azonban egy idő után zsákutcának bizonyult a beszélgetésünk. Magam részéről több esetben is megpróbáltam közvetett módon bizonyítani azt, amit képviselek. Amikor olyan helyzetbe kerültünk, hogy mindketten azt állítottuk, hogy a Biblia azt mondja, amit mi mondunk, akkor én megpróbáltam úgy megközelíteni a vitatott témát, hogy azt kezdtem magyarázni, és bibliai kijelentésekkel alátámasztani, hogy a Biblia miért nem mondhatja azt, amit a vitatársam állít. Azonban ez is eredménytelen volt. Így kb. három órás beszélgetés után befejeztük a találkozásunkat, kölcsönösen elfogadva, hogy ilyen körülmények között csak „botor vitatkozássá” silányulna a beszélgetésünk, Pál apostol azonban óvja a keresztényeket az ilyen helyzetektől.

Ennek a beszélgetésnek azonban mégis lett valamilyen eredménye, hiszen ettől kezdve szinte csak velem folytatta a további kapcsolatát Béla. Nagyon sokat beszélgettünk. Ekkor kamatozott életemben az, hogy nagyon szerettem a szombatiskolát, a leckék megbeszéléseit, szerettem az ifjúsági bibliaköröket, ahol minden bibliai témát megvitattunk, lehetőleg minden részletre kitérően. Ekkor éltem meg először azt, amit Isten ígért az Igében, hogy a Szentlélek eszünkbe juttatja a bizonyságtevéshez szükséges igei gondolatokat. Egy-egy beszélgetés után sokszor csodálkoztam azon, hogy miként tudok én ilyen pontosan visszaemlékezni a bibliaversek szövegére, mintha magam előtt látnám, és onnan olvashatnám, úgy elevenedett fel bennem. Természetesen tudtam, hogy ez nem tőlem van, hanem az Isten kegyelme segít a bizonyságtevésben azzal, hogy eszembe juttatja a Bibliának azokat a kijelentéseit, amiket korábban tanulmányoztam.

A lezajlott vitadélutánt követően azonban csak nem tudtam megnyugodni abban, hogy nincs megoldás a vitatott kérdések eldöntésére, ment nincs Bibliánk. Ezért, ahogy ez nálam szokott lenni, amikor egy komoly kihívással találkozom, azonnal beindul bennem valami, keresem a megoldást, és általában nem tudok addig megnyugodni, amíg valamilyen megoldást nem találok. Nem tudom, hogy ez milyen rendszerként működik bennem, csak a jelenséget ismerem, mert életem során már elég sokszor találkoztam vele. Ennek első eredményeként azt döntöttem el, hogy valamilyen módon meg kell találnom azt a lehetőséget, hogy becsempészhessek egy Bibliát, legyen itt a börtönben is egy olyan etalon, aminek segítségével meg lehet vizsgálni minden Istennel kapcsolatos tanítást. Az pedig csak egy plusz ajándék fog lenni, hogy végre újra olvashatom és tanulmányozhatom Isten Igéjét. Ezért ettől kezdve nagyon sokat törtem a fejem azon, miként lehetne ezt a vágyamat végrehajtani.

A terv előkészítés időszaka

Mint azt már korábban is említettem, a munkaköri beosztásomból eredően a kiváltságos raboknak egy szűk csoportjához tartoztam. Ez egy nagyon zárt csoport volt, nagyon összetartottak, minden felmerülő problémájukban igyekeztek egymásnak segíteni. Ennek lehetősége pedig eléggé tág határok között mozgott, hiszen többségükben olyan beosztásokban végezték munkájukat, ami rendkívüli információ birtokosaivá tette őket, és egy-egy elejtett megjegyzésükkel komoly befolyással tudtak hatni a közvetlen parancsnokaikra. Ilyen módon én is segítettem nekik különböző dolgokban. Ezért úgy döntöttem, most elmondom nekik a tervemet, és megkérem őket, hogy segítsenek annak a megvalósításában.

Másnap a tettek mezejére is léptem, amikor az udvaron megláttam néhányukat, amint egy csoportban valamiről beszélgettek. Amikor elmondtam az elképzelésemet, először nagyon meglepődtek, de néhány megerősítő érvem hatására végül mindannyian készek voltak részt venni benne. Időközben pedig újabb csoporttagok csatlakoztak a megbeszélésünkhöz, hogy végül már majdnem együtt volt a teljes létszám. Volt, aki egészen tűzbejött az ötlettől. Azt mondta, végre valami izgalmasat is fogunk csinálni. Ettől kezdve mindenki a megvalósíthatóságon törte a fejét. Ezek a fiúk nem voltak vallásosak, a tervemet mégis egyfajta tisztelettel kezelték, egy idő után már mindegyik úgy vett benne részt, mintha legalábbis az ő fejében született volna meg az egész elgondolás.

Nagyon sok jónak tűnő ötlet született, a többségét azonban elvetettük, de végül mégis kezdett kirajzolódni egy számításba jöhető terv változata. Ez a terv több pillérre épült, és csak úgy lehet megvalósítani, ha minden pillér egymás mellett áll a megvalósítás idejében. Valahogy így rajzolható le vagy építhető fel a végrehajtás terve.

–        Minden hónapban van egy látogatási alkalom, amikor a kijelölt hozzátartozó ellenőrzött körülmények között találkozhat az elítélttel. Nekem ez a személy Ibolya volt, aki akkor még csak a menyasszonyom volt, csak a szabadulásom után kötöttünk házasságot. Az elgondolásunk szerint egy ilyen beszélőn kellene Ibolyának behozni magával a Bibliát, és ott nekem átvenni tőle. Egy hónappal előtte viszont tájékoztatni kell arról, hogy a következő beszélőre állt össze a körülményeknek az a lehetősége, hogy a tervünk megvalósítható, ezért akkor hozza el a Bibliát. Volt ugyanis otthon egy olyan kisméretű Bibliám, amit könnyen el tudnék rejteni itt a börtönben.

–        A beszélő helység emlékeim szerint egy 4x10-15 méteres szoba volt, ahol hosszirányban két sorban voltak elhelyezve asztalok, szorosan egymáshoz építve, mintha egyetlen asztal lenne, mindkét oldalukon padsorokkal. Ez a két asztalsor alul, középen, függőleges irányban végig be volt deszkázva, hogy az asztal alatt ne adhassanak át semmit a civil látogatók az elítélteknek. A takarítóbrigád vezetője viszont elmondta, hogy ők takarítás közben felfedezték, hogy az egyik asztalsor harmadrészénél egy kitört rész van a deszkázásban, ezért, ha oda tudok jutni ehhez a réshez a beszélő alkalmával, akkor ott könnyen át tudom venni Ibolyától a Bibliát. Kiszámolták, hogy a beszélőre menve hány embert kell beengednem magam előtt ahhoz, hogy biztosan a lyuk közelében legyek.

–        Mivel a beszélőről visszajövőket a táborba lépéskor megmotozzák, ezért itt is kellett megoldást találni. Volt egy fegyőr a tábori őrök között, aki engem sohasem motozott meg. Majd később mondom el, hogy miért. Az őrség titkárságán dolgozó csoporttársaim egyike mondta el, hogy melyik hónapban, melyik őrségben fog ez a fegyőr szolgálatban lenni, amikor én a beszélőről jövök vissza. Ezért Ibolyának azt is el kellett mondani előre, hogy a következő beszélőn a négy egymást követő, kétóránként váltó csoportok közül melyikre kell hozzám jöjjön látogatóba, mert a nevelőtiszt programjában is így lesz elkészítve a beosztás. Így juthat el a beszélőn való átvételtől a börtön táborig a Biblia.

Az előbb említett fegyőr pedig azért nem szokott megmotozni, mert ő így hálálta meg nekem, ha a szolgálati lakásában valamit soron kívül megjavítottam. A szolgálati rend ugyanis az volt, hogy amikor elromlott az ajtózár, vagy kitört az ablak üvege, stb. akkor nekik egy kérelmet kellett beadni a parancsnokságra. Ott összegyűjtötték ezeket a kérelmeket, és bizonyos időközönként csoportosították, így került ki hozzánk az építésvezetőségre. Nyitrai úr, az építésvezetőnk is esetenként nem azonnal továbbította, de ha ez meg is történ, nekünk akkor is be kellett sorolni az aktuális munkák sorába. Így aztán elé sok idő is eltelhetett a tényleges kérelem és a megvalósítás között. Ha azonban a fegyőr személyesen bejött a műhelybe és elmondta a kérelmét, akkor számításba jöhetett, hogy soron kívül is megcsináltuk neki a munkát.

Noha a műhely felelős vezetője a civil Orisek úr volt, a gyakorlatban viszont szinte teljesen én vezettem a műhelyben a munkameneteket. Ezért a gyorsítás érdekében már a fegyőrök is hozzám jöttek a problémájukkal, és lehetőség szerint igyekeztünk is segíteni rajtuk.

Orisek úrral viszont volt egy titkos megegyezésünk. Eszerint ha én egy fegyőrnek azt mondom, hogy nagyon sajnálom, de most én nem tudok segíteni, menjen a kérésével Orisek úrhoz, akkor az azt jelentette, hogy ennek a fegyőrnek nem szabad elvállalni soron kívül a munkát, mert valahol, valamikor nagyon rosszindulatú volt velem vagy a többi rabokkal szemben, és ezért amit vetett, azt most neki is le kell aratnia. Némelyik fegyőr ugyanis nagyon gonosz tudott lenni, és teljesen visszaélt azzal a jogkörrel, hogy ő fegyőr volt, mi pedig a rabok. A három éves időszakom alatt ezt a kizárásos esetet néhányszor végig csináltuk, hiába hivatkozott bármire is a fegyőr. Nagyon súlyosnak kellett volna lenni az érveinek, ha eltekintünk a megállapodástól, de ilyen eset nem fordult elő. Ebbe a szövetségünkbe még Nyitrai úr, az építésvezető is benne volt, viszont ő volt a legfelsőbb vezető, ezért nem lehetett továbbmenni a panasszal. 

Átveszem Ibolyától a Bibliát

Végre elérkezett a várva-várt idő, az a beszélő alkalom, amikor átvehetem Ibolyától a Bibliát. Már kora reggeltől izgalomban teltek a percek, pedig még órákat kellett várnom. Egyszer azonban az is elérkezett, amikor az én nevemet szólították, hogy sorakozzak fel a beszélőre kivonulók közé.

Mivel a beszélő helységben kétoldalt, a fal melletti padsorban kellett a raboknak ülni, a civil látogatók pedig velük szemben a terem közepén lévő padokon ülhettek, ezért már eleve két sorban vezettek ki bennünket a beszélőhöz. Az első perctől kezdve igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a beszélőhöz érve a jobb oldali sorban annyi ember legyen előttem, hogy feltétlenül a kiszakadt deszkaréshez kerüljek. Csak ott a helyszínen szembesültem azzal, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogyan mi azt elterveztük. Az történt ugyanis, hogy az előttünk lévő csoportból többen beszélőhosszabbítást kaptak jutalomból, és ezeket éppen azon az oldalon helyezték el, vonták össze egy helyre, ahol a kitört deszka volt. Így nem juthattam oda az átvételt megkönnyítő lyukhoz.

A beszélők úgy zajlottak, hogy miután a rabok elfoglalták a helyüket, akkor egyenként beengedték a hozzátartozó látogatókat, akik megkeresték azt, akihez jöttek, és leültek vele szemben, a terem belső oldalán lévő padon. A két asztalsor mindkét végén egy-egy fegyőr állt, figyelte a résztvevőket, de főként a rabokat. Nekünk ugyanis csak a könyök előtti részig lehetett az asztalra feltenni a kezünket, a könyökünket már nem volt szabad. Így próbálták megakadályozni, hogy a rabok nehogy átvegyenek tiltott dolgokat a látogatóktól. Egyébként az asztal alatti rész bedeszkázásának is ez volt a célja, hogy elválasszák az elítélteket a civilektől. Egy fegyőr pedig középen a civilek között sétált le-föl, végig a termen, úgyhogy komoly megfigyelés alatt voltunk. Ilyen körülmények között kellett kitalálni valamit, hogy mégis át tudjam venni a már elhozott Bibliát.

Ibolyának azt mondtam, mivel a beszélő két órás, ezért a vége felé már gyengül a fegyőröknek a figyelme, majd akkor teszünk valamit, addig pedig gondolkozhatunk, hogy mit. Mivel ekkor minden érzékszervem kihegyezetten a pillanatnyi problémára koncentrált, ezért hirtelen arra figyeltem fel, hogy a cipőm orra az asztal alatti deszka elválasztó lapja alatt át tud menni. Úgy éreztem, hogy ott végig egy 7-10 cm magasságú rés van a deszka és a padló között. Mivel ez a Biblia egy nagyon kisméretű Ó és Újszövetség volt, 9,5x13,5x1,5 cm, ezért azt mondtam Ibolyának, hogy ezen a résen át tudja csúsztatni az én térfelemre. Ettől a felfedezéstől meg is nyugodtunk, várva az utolsó félórát, hogy majd akkor hajtjuk végre.

Már éppen készültünk hozzáfogni a megvalósításhoz, amikor a civilek között sétáló fegyőr Ibolya háta mögött megállt, és onnan nem mozdult, hiába vártuk. Ettől nagyon izgatottak lettünk, de mondtam Ibolyának, hogy csinálja meg, ami rá tartozik, hiszen a fegyőr úgysem őt figyeli, hanem bennünket, rabokat. Ibolya tehát elővette a Bibliát. Először a térde közé tette, és mivel nem akart lehajolni, ezért onnan akarta lecsúsztatni a cipője közé, hogy végül a két lábfejével összefogva csúsztassa át a deszka alatti résen. A háta mögött álló fegyőr miatt azonban olyan feszült és ideges volt, hogy lecsúsztatás közben kiesett a térde közül a padlóra. Ekkor azon a határon volt, hogy feladja ezt az egészet, mert nem bírja tovább idegekkel.

Én azonban megpróbáltam biztatni a kitartásra, mert nagyon nagy szükségünk volt a Bibliára, és olyan alkalom, hogy befelé menet engem nem motoznak meg, talán nem is lesz újra. Ettől megerősödve úgy döntött, hogy egyszerűen a padlón a cipőjével tolva átcsúsztatja az én térfelemre. Természetesen a Biblia be volt csomagolva. Mindezt úgy kellett végrehajtani, hogy közben egymásra mosolyogva beszélgettünk, mintha valamilyen kedves dolgokról folyna a társalgás közöttünk. Erre azért is kellett figyelmet fordítanunk, mert nemcsak a fegyőröktől kellett tartanunk, hanem egyes raboktól is, akik a legkisebb jutalom reményében készek lettek volna beárulni, hogy mit teszünk, ha észreveszik.

A saját részemet úgy oldottam meg, hogy én is a cipőmmel csúsztattam magam felé a becsomagolt Bibliát, egészen addig, hogy már alattam volt. Ekkor elkezdtem látványosan vakarózni a lábam szára környékén, úgy, hogy eközben a kezem leérjen a padlóig. Így emeltem fel a földről és fogtam a térdeim közé, hogy én is meg tudjak nyugodni, és jobban szemügyre tudjam venni a környezetemben lévőket, észrevettek-e valamit vagy nem. Mivel teljes közömbösséget láttam, ezért tovább ügyködtem egészen addig, míg végül a Bibliát a hátam mögött, a kabátom alatt, a nadrágom derekába csúsztattam, a nadrágszíj szorításába. Mire mindezt befejeztem, addigra már nekem is meg kellett törölnöm a homlokomat, mert beleizzadtam az izgalomba.

Ezután igyekeztem Ibolyát megnyugtatni, hogy a jó Isten kegyelméből szerencsésen túljutottunk ezen a nehéz és váratlan akadályon. Most már nyugodjon meg, hiszen bent már nincs semmi probléma, engem már nem fognak megmotozni, úgyhogy nyugodjunk meg, és adjunk hálát Istennek. Ennek az egésznek a befejezése után 3-4 perc lehetett csak hátra, és vége lett a beszélőnek, elköszöntünk és elváltunk egymástól.

Mi rabok pedig végre elindultunk a börtön tábor felé. A Biblia birtokosaként nagyon boldog voltam. Magamban egész úton azt tervezgettem, hogy mi-mindent fogok kezdeni a Bibliával, hogyan fogom majd használni. Ebből a boldogság-gőzös kábulatomból riasztott fel az elől haladó elítélt erőteljes hangja, amikor a börtönkaput kinyitó fegyőrnek jelentette, hogy mennyien érkeztünk vissza a beszélőről. Ezután a fegyőr kiadta a parancsát, hogy induljunk be a fogda belső udvarára. Ez a hely volt az, ahol a börtönbe visszatérő rabokat meg szokták motozni. A munkából való visszatérésünk esetén is itt történtek a motozások.

Amikor viszont meghallottam a fegyőr hangját, aki a bevonulásra adott parancsot, akkor mintha villám vágott volna belém, mert nem az a fegyőr volt szolgálatban, akire én számítottam, akinek a beosztás szerint kellett volna lennie. Ehelyett egy idősebb főtörzsőrmester volt, aki viszont mindenkit megmotozott könyörtelenül, és nagyon alaposan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi lesz velem ezután, teljesen kétségbeestem.

A motozás úgy történt, hogy kettős sorban sorakoztunk fel egy asztal előtt. Erre az asztalra kellett lerakni a látogatónktól kapott csomagot, ami csak átlátszó nejlonzacskóban lehetett. Ebben egy kilónak megfelelő süteményt vehettünk át. A nejlonon keresztül a fegyőr széttúrta a süteményeket, ha nagyobb darab volt benne, akkor kettétörte, így ellenőrizte, hogy a csomagban nincs tiltott tárgy. Ezután motozta meg az elítéltet tetőtől-talpig.

A fogdaudvarra való bevonuláskor ösztönösen igyekeztem a sor végére menni, hogy időt nyerjek a helyzetem átgondolására, és addig is hátha történik valamilyen csoda. De hiába vártam, a csoda elmaradt, a sor pedig egyre fogyott előttem. Ezért úgy döntöttem, hogy a többieket kikerülve előremegyek, bevallom, hogy mit tettem, hátha az önkéntes beismeréssel enyhíteni tudom a következményeket. Ki is léptem a sorból, de egy lépés után megálltam és visszaléptem, valami mintha visszafogott volna. Ezt megtettem kétszer is, de közben fogyott előttem a sor. Amikor már csak három pár ember állt előttem, akkor úgy gondoltam, nem halogathatom tovább, muszáj tennem valamit.

Ekkor odaléptem a fegyőr elé soron kívül, hogy mindent bevalljak. Ő rám nézett, de nem szólt semmit, csak a tekintete volt kérdő, mintha azt mondta volna, mit akarok én most itt soron kívül. Éppen bele akartam fogni a mondandómba, amikor a táborfelelős elítélt beszólt a fegyőrnek: „főtörzsőrmester úr, jön a váltás”. A váltás jövetele azt jelentette, hogy akkor fel kell sorakoztatni a táborban lévő rabokat, hogy az átadás-átvételhez meg tudják számolni őket. Ettől belém fagyott a szó. A fegyőrrel mindketten némán néztünk egymásra, én azonban magamban imádkoztam Isten kegyelméért. Pár pillanat néma csend után a fegyőr azt mondta nekünk, hogy „menjenek gyorsan ki a többiekhez, felsorakozni a létszámellenőrzéshez”.

Mint amikor valakiről levesznek egy nagyon nehéz terhet, úgy szakadt fel lelkemből a megkönnyebbülés. Alig tudtam magamat visszafogni, hogy fel ne ujjongjak. Szaladva és szinte táncolva örömömben hagytam el a fogdaudvart. Tele volt a szívem hálával Isten megmentő kegyelméért. Később kiderült, hogy korábban ugyan az a fegyőr volt szolgálatban, akire a tervünket építettük, csak pár perccel előttünk egy fontos ügyben interurbán telefon-hívása lett, és emiatt leváltották a szolgálatból. Abban az időben a távolból érkező hívásokat nevezték így, és azt nem lehetett kinyomni, mint most a mobil telefonhívásokat. Így történt meg, hogy amikor mi megérkeztünk, akkor már nem ő volt őrségben.

Később sokszor végig gondoltam ezt az eseményt. Minden előre elkészített tervünk összeomlott, semmi sem jött be belőle. Amikor pedig már oda jutottam kétségbeesésemben, hogy mindent feladok, akkor Isten váratlanul közbelépett, és egészen egyszerűen megoldotta a kilátástalan helyzetet. Sokszor feltettem magamnak azt a kérdést, vajon miért kellett ennek így történnie, miért nem valósulhatott meg úgy, ahogyan azt mi elgondoltuk? Mindig ugyanaz lett a válasz a kérdésemre. Ha a mi tervünk szerint valósul meg, akkor mindig saját magunkat dicsőítettük volna, büszkélkedtünk volna azzal, hogy mi milyen ügyesek és ravaszak voltunk, mindenki ébersége ellenére be tudtuk csempészni a Bibliát. Vagyis a nagy „Én” került volna felmagasztalásra, és bizonyára boldogan sütkéreztünk volna ebben. Isten azonban megmutatta, hogy az emberi képességek és lehetőségek milyen törékenyek. De amikor én már semmilyen megoldást sem láttam, akkor hirtelen bemutatkozott, és felfedte előttem önmagát, szeretetét és hatalmát. Ekkor, ebben a tapasztalatomban szinte kézzelfoghatóan magam mellett éreztem Isten jelenlétét.

Ettől kezdve a Biblia nagy utat járt be, sokan fogták áhítattal a kezükben, és olvashatták belőle Istennek hozzájuk intézett üzeneteit. Sok vitatott kérdésben is pontot tehettünk a beszélgetéseink végére, bár maradtak olyan esetek is, amikor hiába olvastuk a nekünk egyértelmű kijelentést a Bibliából, mások akkor is tudtak egy „de” megjegyzéssel átértelmezni és kibújni az Ige kijelentésének megértése elől.

A műhely titkos rekeszei

A Biblia adta boldogságom közben nem feledkezhettem el arról sem, hogy egy jó és biztonságos rejtekhelyet is kell találnom a Bibliának, hiszen rendszeresen és a legváratlanabb időkben rendeltek el általános ellenőrzést, amit rabzsargonban „hipis”-nek neveztünk. Ilyenkor mindenünket átkutattak, feldúlták a zárkákat, végig motozták az embereket, még a műhelyt is végig kutatták. Ezért először komoly fejtörést okozott, hogy hol tudnám biztonságosan elrejteni, de eközben úgy, hogy azért napi szinten is elő tudjam venni. Végül sikerült egy nagyon jó helyet kigondolni a Biblia részére, amit aztán igyekeztem a leggyorsabban elkészíteni.

Tervem a következő volt. A gyalupadok lábai közül a szélességben elhelyezett két-két láb a padló szintjén van összekötve egy masszív talpnak nevezett összekötővel. A hosszirányban lévő lábak viszont magasabban vannak összekötve, ezen a szinten viszont kereszt irányban nincs összekötő. A tervem az volt, hogy az én padomnak ezen a szinten is legyen majd összekötője. Ezért hozzáfogtam egy olyan összekötő beépítéséhez, ami belül üreges fog lenni. A fedőlapját csak úgy lehetett kinyitni, ha előbb a pad vastag lábán keresztül kialakított kis lyukon bedugtam egy vékony csavarhúzót, amivel kicsavartam a beépített csavart, és ezzel szabadítottam fel a fedlap rögzítését. Ha ez megtörtént, akkor a fedlapot egy adott ponton meg kellett nyomni, mire az felbillent, kinyitva az alatta lévő üreget. A rejtekhely elemeit pedig olyan anyagokból kellett összeállítanom, hogy amikor együttálltak, akkor azt a látszatot keltsék, mintha egyetlen darab fa lenne. Az egyik darab erezete nem üthetett el másiktól, hanem egymásba kellett olvadjanak. Az összekötők alját pedig bedeszkáztam, és ezzel egy ládaszerű helyet alakítottam ki, ahová nagyon sok elfekvő dolgot lehetett elhelyezni.

Ez a titkos rekesz lett a Bibliám rejtekhelye mindvégig. Nagyon sokszor élt át általános „hipist”, amikor a mellette lévő ládaszerű részt is megvizsgálták, mindent átraktak benne, hogy nincs-e valami titkos dolog elrejtve, a Biblia rejtekhelyére azonban sohasem figyeltek fel.

A jó öreg közmondás azt tartja, hogy „evés közben jön meg az étvágy”. Ezzel én is így voltam, mert amikor már Bibliám is volt, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy milyen jó lenne a szombatiskolai tanulmányokat is tanulni. Úgyhogy a vágyamat tett követte, és Orisek úron keresztül Ibolya bejutatta hozzám rendszeresen a negyedéves tanulmányokat. Ezeket én szétszedtem lapokra bontva, hogy szombatonként bevihessem az aktuális tanulmányrészt a táborba, és ott szombaton, egyedül részletesen áttanulmányozhassam. Mivel nagyon szerettem a próféciákat, ezért nem sokkal ezután egy Jelenések magyarázatot is kaptam, szintén Orisek úron keresztül. Ezeknek azonban egy újabb rejtekhelyre volt szükségük.

Ebben az időben Orisek úr elment szabadságra. Míg távol volt, elgondoltam, hogy készítek neki egy szekrényt személyes használatra. A műhelyben ugyan volt neki egy elkülönített rész, de nem volt benne olyan szekrény, ahová a személyes dolgait betehette volna, és bezárhatta volna. Úgy gondoltam, hogy mire visszajön, meglepem őt egy ilyen ajándékkal. Nem teljesen önzetlenül gondoltam el a tervemet. Ennek a falra akasztható szekrénynek az alját ugyanis dupla fenekűre készítettem, mert ebben akartam elrejteni a Biblián kívül az egyéb irataimat is.

Amikor visszajött Orisek úr, nagyon megörült az ajándékomnak, egyre csak azt mondogatta, hogy mennyire akart már ő is hozzáfogni, hogy legyen egy ilyen szekrénye, de sohasem jött össze időben a dolog. Most azonban nagyon örül, hogy van hová betennie a dolgait.

Csak másnap, miután már teljesen birtokba vette az új szekrényét, mondtam el neki, hogy beleépítettem egy titkos rekeszt, ezért próbálja megkeresni, mert csak akkor veszem birtokba, ha ő is biztonságosnak ítéli. Fél napig kereste, de nem találta meg, pedig még benne is felmerült, hogy esetleg dupla feneke van. Én azonban úgy alakítottam ki a méreteket, hogy nem lehetett felfedezni a dupla feneket. Végül feladta, és azt mondta, hogy nyugodtan használhatom, mert ha ő nem találta meg, akkor a fegyőrök még kevésbé fogják. Ezután alig várta, hogy kinyissam és megmutassam neki, hogy mit kreáltam. Nagyon tetszett neki. Ettől kezdve már minden vallásos anyagomnak meg volt a biztonságos rejteke.

Ibolyával való levelezésem

A cenzúrázott levelezés

A börtönszabályzat szerint hetente lehetett levelet váltani, de csak a nevelőnél regisztrált 3 személlyel. Természetesen minden héten csak egy levelet küldhettem és kaphattam, azt viszont én dönthettem el, hogy a három személy közül melyiknek írok. Ezek a levelek maximum 40 sorosak lehetett, amit a nevelőtiszt átolvasott, és csak azután továbbított. Ugyanígy cenzúrázta át a beérkező leveleket is. Amikor végzett, akkor rányomott egy háromszög alakú pecsétet, aminek közepébe az volt írva: „Ellenőrizve”. Ha olyan tartalmat talált a leveleinkben, ami szerinte nem lett volna szabad beleírni, akkor vastag fekete filces tollal áthúzta, hogy olvashatatlanná váljon.

Mivel más érintkezési lehetőség nem volt a külvilággal, ezért a többiekkel együtt nagyon vártam a hetenként érkező levelet, és örültem, amikor a nevemet kiáltották a levélosztáskor. Ezekbe a levelekbe a cenzúrázás miatt, csak olyan dolgokat lehetett beírni, amiről azt gondoltuk, hogy nyugodtan elolvashatja a nevelőtiszt is.

Abban az időben olyan szokást vettem fel, hogy a leveleim végén aláírt nevemet mindig aláhúztam. Ezt kihasználva beszéltük meg Ibolyával az egyik látogatás alkalmával, hogy amikor a levél végén nincs aláhúzva az aláírásom, akkor az azt jelenti, hogy valamilyen küldemény érkezett tőlem a műhely főnökömön, azaz Orisek úron keresztül részére, amit az egyik barátnőjének címére küldtünk. Azért választottuk ezt a küldési útvonalat, hogy amennyiben Orisek úr levelezését ellenőriznék, akkor Ibolya címe még csak véletlenül se kerüljön a figyelem középpontjába. Így váltottunk egymással olyan levelet, amiben mindent leírhattunk, mert nem ellenőrízte senki a tartalmát. Ezen a csatornán keresztül aztán nemcsak levelet küldtem és kaptam, hanem a negyedéves szombatiskolai tanulmányok is így jutottak el hozzám. Később Ibolyának készítetem egy nagyon szép barokk stílusú redőnyös díszdobozt, ezt is ezen az útvonalon juttattam el hozzá. Amikor asztalos tanuló voltam, akkor a mesterem gyártott ilyen díszdobozokat, amiben én is segítettem neki, így mellette megtanultam ennek az elkészítését is. Ezért gondoltam, hogy Ibolyát meglepem ezzel az ajándékommal.

Ibolyától egy édes és keserű levél

A cenzúra megkerülésével való levelezésünk már nem alkalmazkodott az előírt legfeljebb 40 sorhoz, ezekben a levelekben elengedtük magunkat, és néha elég nagy terjedelmű levelet írtunk. Egy alkalommal Ibolyától kaptam levelet, ami kettő A/4-es lapból állt, minden oldalán teleírva. Mivel a hét végéhez közeli időben kaptam, úgy gondoltam, hogy beviszem magammal a táborba is, hogy szombaton még egyszer-kétszer átolvashassam. Ezért aztán pénteken, a munkaidő végén magamhoz vettem, és bevittem magammal a táborba.

A különböző anyagok szállítását úgy végeztem, hogy a nadrágom alatt a lábam szárára csavarva rögzítettem egy széles gumival. Azért választottam ezt a szállítási módot, mert megfigyeltem, hogy a fegyőrök általában a test melyik részét motozzák meg a táborba való beléptetésünk alkalmával. Úgy figyeltem meg, hogy a legbiztonságosabb helynek a lábszár jöhet számításba a boka fölötti részen. Így aztán a szabóságon dolgozók vezetőjével, akik a rabok ruháinak javításával foglalkoztak, készíttettem egy gumis pántot, amivel a lábam szárára szoríthattam szállítás közben azt, amit éppen be akartam vinni a táborba, vagy kihozni onnan.

A munkahelyemen a műhelyben is olvashattam ugyan, de ha bele kellett merülnöm, ha tanulmányozni akartam valamit, vagyis hosszabb időre volt szükségem, akkor kimentem a vécére, ahol magamra zárhattam az ajtót, mert csak így voltam védett a zavaró és veszélyes körülményektől. A táborban viszont csak teljesen titokban olvashattam, ezért főként csak a szombat jöhetett számításba, amikor teljesen egyedül voltam a zárkában. A Biblia és a szombatiskolai anyagok tanulmányozását főként ekkor végeztem, az ilyenkor megszokott csend és egyedüllét az Isten közelségének áldását jelentette számomra.

Fontos volt még az is, hogy a műhelyből bevitt dolgokat is el tudjam rejteni a táborban, ha erre szükség volt. Ennek érdekében készítettem egy dupla fenekű dobozt, amiben a borotválkozó felszerelésemet, és még egyéb apróságokat tartottam. Ennek elkészítéséhez előzőleg a nevelőtől kértem engedélyt, így amikor elkészültem vele a műhelyben, akkor minden gond nélkül bevihettem magammal. A szolgálatot teljesítő őr ugyan megnézte a bevitel alkalmával, de mivel csak egy üres doboznak látta, és ahhoz meg volt az engedélyem, ezért minden további nélkül visszaadta, és már vihettem is be.

Az elmúlt 53 év távlatában már kissé megviselt a doboz állapota

De első ránézésre még senki sem fedezte fel, hogy titkos rekeszek vannak benne a dupla fenék között.

A dobozban három rekeszt alakítottam ki, T alakban felosztva a belsejét. Ezeket az elosztó részeket kellett felfelé kihúzni a dobozból, kissé szorosan járt ugyan, nehogy kiessen, csak azután lehetett kivenni a doboz aljának felső lapját, ha a titkos részben elrejtett dologhoz akartam hozzájutni. Ezekben a rekeszekben általában csak kis dolgokat tartottam, mint az Ibolyától kapott levél, vagy az éppen aktuális heti szombatiskolai tanulmánynak a lapjai.

Ahogy említettem, ezen a pénteken bevittem magammal Ibolya cenzúrázatlan levelét, két A/4-es lapot. A szombat csendjében jó volt újra elolvasni. Amikor végeztem, akkor csak zsebre tettem, mert azt gondoltam, hogy később majd elrejtem a pipere dobozomban.

Délután azonban, amikor már a rabok visszajöttek a munkahelyeikről, egy rendkívüli és nagyon váratlan dolog történt. Általános hipist rendeltek el a táborban. Ilyen esetekben a zárkákból ki kellett mennünk az udvarra, ott öt sorban felsorakozni, majd kartávolságra szétnyitódni egymástól minden irányban. Mint korábban már említettem, a mi zárkánk kb. 98 fős terem volt, tehát elég sok embernek kellett felsorakozni. A hipis rendje az volt, hogy néhány fegyőr bement a zárkába, ott átvizsgáltak mindent, eléggé nagy rendetlenséget hagyva maguk után. Eközben pedig a többi fegyőr bennünket motozott át. Öt fegyőr elkezdte a sorok elején, egy fegyőr pedig a felsorakozottak előtt sétált le-fel, bennünket figyelve, hogy mit csinálunk várakozás közben. A saját soromban én kb. a sor utolsó harmadának az elején lehettem.

Miközben csendben várakoztunk arra, hogy ránk kerüljön a sor, egyszer csak mint a villám vágott belém annak felismerése, hogy a zsebemben maradt Ibolya levele, elfelejtettem visszatenni a doboz rejtekébe. Pedig ezt a levelet nem találhatják meg nálam, mert Ibolya olyan dolgokról is írt benne, amiből ki lehetett volna következtetni, hogy Orisek úron keresztül jutottam hozzá ehhez a levélhez. Ha viszont ez kitudódik, akkor Orisek úr elveszítette volna az állását, és még ki tudja, hogy mi társult volna az elbocsátásához. Abban az időben (1965) a Kommunista Párt még nagyon leuralta az ilyen dolgokat, tehát nemcsak egyszerűen munkajogi cselekménynek tekintették volna. Ezért ekkor nem is annyira magam miatt aggódtam, hanem azért, mi lesz, ha a figyelmetlenségem miatt Orisek úrra hozok bajt.

Első pillanatban teljesen kétségbeestem, hogy most mi lesz? Elkezdtem magamban ötletelni, hogy mit tegyek a levéllel, hová dugjam el. Az utolsó ötletem az volt, hogy a bakancsom szárába csúsztatom bele. De alig gondoltam rá, már láttam is, hogy az egyik elítéltnek le kellett vetnie a bakancsát, tehát ez sem jöhetett számításba. Ezután villámgyorsan kavarogtak bennem a gondolatok, hogy mit tegyek, mire egyszer csak felvillant bennem a megoldást jelentő ötlet.

Mindig nagyon szerettem olvasni, és a korábbi, még nem hívő időmben nagyon szerettem a kémtörténeteket. Ezekben a könyvekben olvastam olyan esetekről, amikor az illető kém megette a kompromittáló iratokat. Amikor ez eszembe jutott, azonnal hozzáfogtam, hogy én is ezt tegyem. Csakhogy nekem mindezt úgy kellett végrehajtanom, hogy a fegyőr, aki előttünk sétált, ne vegyen észre belőle semmit, de a rabtársaim se, mert azok is képesek voltak beárulni, csakhogy valamilyen kedvezményhez jussanak érte. Így aztán megfelelő körültekintéssel sikerült bekapnom a számba a zsebemben összehajtogatott levelet.

Első pillanatban azt hittem, hogy már meg is oldottam a problémát. Csakhogy tapasztalatlanságomban nem tudtam azt, hogy az összehajtogatott és így átnedvesedett papírt nem lehet szétrágni, egyben lenyelni pedig túl nagydarab volt, féltem, hogy fenn akadna a torkomon. Így aztán ki kellett venni a számból, hogy kézzel tépjem szét olyan darabokra, amiket aztán úgy egyben, ahogy bekaptam, le tudtam nyelni. Nem emlékszem, hogy hány darabra téptem szét, de mire ezt befejeztem, elég sok idő telt el, és már csak 2-3 személy volt előttem, hogy én kerüljek sorra. Addigra viszont az átélt feszültségtől teljesen kimerültem, annyira, hogy a fegyőr, aki nagyon jól ismert, még meg is kérdezte tőlem: „Nem érzi jól magát?”, amire én csak dadogva tudtam válaszolni, de megerősítettem a kérdést, hogy most valami miatt valóban nem érzem jól magam.

Így segített meg Isten ebben a rendkívül kritikus helyzetben, hogy eszembe juttatott egy olyan ötletet, amit én is meg tudtam valósítani, hogy mentsem, ami még menthető. Ennek az esetnek a kapcsán jutott eszembe a Jelenések könyvének néhány sora, amikor János azt írja: „Vedd el és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz” (Jel. 10,9.). Nekem akkor volt édes Ibolya levele, amikor újra és újra átolvashattam, de keserűvé vált akkor, amikor meg kellett ennem.

Egyéb esetek a baracskai börtönben

Az otthonokban végzett karbantartó munkák

Munkavégzésem kapcsán be kellett mennem a fegyőrök otthonába, és amíg végeztem az aktuális munkákat, eközben beszélgetésbe is kerültünk egymással, főleg az asszonyokkal, hiszen munkaidő alatt többnyire csak ők voltak otthon. Természetesen minden ilyen munkavégzésre csak civil vagy fegyőr kísérettel mehettem. Mégis különös hangulata volt ezeknek az eseteknek. Általában azt vettem észre, hogy egy idő után, vagy ha már többszöri alkalommal mentem ki valamelyik lakáshoz, olyan tisztelettel voltak irányomba, amit általában a raboknak nem adtak meg.

A börtön parancsnok feleségével való kapcsolatom már akkor kezdett kialakulni, amikor a családi házat kezdtük el építeni részükre. Már akkor is szeretett elidőzni mellettem, és jókat beszélgettünk különböző témákat érintve. Elég sokszor kezdeményezett velem ideológiai vitát, amikor az ő ateista nézőpontjából próbálta bizonygatni előttem, hogy amit én hiszek és képviselek, az teljességgel tarthatatlan. Szinte sajnálkozott felettem, hogy ilyen értelmes fiatalember hogyan képes ilyesmiben hinni a huszadik században. Az viszont nagyon meglepte, amikor a kérdéseimmel sarokba szorítottam, és nem tudott semmilyen értelmes választ adni. Az ilyen helyzetekben mutattam rá neki, hogy amit ő képvisel, az még sokkal gyengébb lábakon áll.

Már az építkezés befejezéséhez közeledtünk, és csak a belsőépítészeti kialakítások voltak hátra, amikor egy váratlan körülmény adódott. A börtönparancsnok felesége a főnökömet kereste meg azzal a kéréssel, hogy segítsen már neki a függönyök felszerelésében, mert ő ezt nem tudja megcsinálni. A főnököm nagyon zavarba jött, mert az elmondása szerint ehhez ő nem ért, még sohasem végzett függöny felszerelést, ezért félt, hogy nem tudná kielégítően elvégezni, így aztán elutasította ennek az elvállalását.

Amikor visszajött a telefonos beszélgetésből, és elmondta, hogy mire akartak bennünket megkérni, de ő nem vállalta el, akkor én mondtam neki, nagy kár, mert végre egy új színfolt került volna a munkánkba. Ekkor elmondtam neki, hogy a civil munkahelyemen, a Zserbóban, vagyis a Vörösmarty Cukrászdában mindig nekem kellett ezt a munkát elvégezni, úgyhogy én már otthonosan mozgok a függönyök és drapériák cseréjének területén. Amikor ezt hallotta tőlem, azonnal visszahívta a parancsnok feleségét, és elmondta neki, amit tőlem hallott. Így aztán pár perc múlva már indulnunk is kellett elvégezni a függönyök felszerelését.

Ettől kezdve a nagytakarítások után nekem kellett minden alkalommal elvégezni a felszerelést, ennek híre viszont eljutott másokhoz is, és egyre több helyre hívtak meg ezt elvégezni, főként a tiszti lakásokba. Így aztán a függönyök felszerelése a személyes privilégiumom lett Baracskán. Ez viszont azzal az előnnyel járt számomra, hogy a legtöbb helyről mindig tele tarisznyával mentem vissza a műhelybe, esetenként pedig egyenesen a táborba, mert már lejárt a hivatalos munkaidőm, mire végeztem. Ilyen alkalommal azonban sohasem ellenőrizte senki a tarisznyámat, sem engem, ilyen esetekben mindig elmaradt a megvizsgálás és a motozás.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a rabok számára a táboron kívül való megjelenéshez hozzátartozott a tarisznyaviselet is, ami mindig velünk és rajtunk kellett legyen, üresen ugyan, de mindig magunkra kellett venni. Ezért volt kéznél minden ilyen esetben a tarisznyám, amit tele lehetett rakni. Mindig csak a munkából visszaérve tudtam meg, hogy mikor mit kaptam, volt benne csoki, aszalt gyümölcs, főtt tojás, zöldség és gyümölcs, valamilyen sajt, stb., vagyis nagyon változatos összeállítás. Különösen Kalapács századosnak, az őrség főparancsnokának a felesége volt az, aki mindig megtöltötte a tarisznyámat olyan ételekkel, amikről tudta, hogy én azt elfogyaszthatom. Ezért aztán mindig szívesen mentem az ilyen jellegű hívásokra. Hálás voltam Istennek azért, hogy ilyen sokféleképpen használ fel embereket az én megsegítésemre.

Nevelőtiszti dicséretben részesülök

Egy időben a műhelyünk hiányos gépállománya miatt jött az a gondolat, hogy jó lenne egy kombinált gép, amivel többféle munkát is el tudnánk végezni. Csak az általános asztalos gépeink voltak, de néha olyan speciális feladatokat is el kellett végeznünk, amikor bizony jelentkezett annak hiánya, és az ebből fakadó probléma és nehézség, hogy nem vagyunk jól felszerelve gépekkel. Ezért amikor a Robozi tábor egyik munkatelepén voltam Orisek úrral, akkor ott figyeltem fel arra, hogy mennyi értékes gépalkatrész hever felhasználatlanul a gépjavítók raktárában. Ekkor jött az ötletem, hogy ezekből milyen gépet lehetne összerakni. Amikor Orisek úron keresztül rákérdeztem a raktárvezetőre, hogy lehetne-e nekünk is igényelni innen alkatrészeket, akkor azt a választ kaptam, hogy igen, mi is igényelhetünk gépelemeket ebből a raktárból. Így indult be egy kombinált gép megtervezésének gondolata bennem, majd pedig a tervek kivitelezése.

A következő vasárnapot arra használtam fel, hogy nagyon aprólékosan átgondoljam és megtervezzem, vagyis lerajzoljam az elképzelésemet. Hétfőn pedig elvittem a műhelybe, hogy megmutassam Orisek úrnak. Vele is átbeszéltük újra az egészet, és még aznap délután már be is adtuk a kérelmünket az alkatrészek igénylésére, illetve elmondtuk, hogyan képzeltük el a munka kivitelezését. Egy-másfél hónap kellett ahhoz, hogy teljesen elkészüljön a gép. Nagy izgalommal vártuk, hogy kipróbálhassuk rajta a különböző műveleteket. Tudtunk rá szerelni marófejet, körfűrészt, kialakításra került rajta egy hossz-lyukfúró asztal, és egy esztergapad rész is. A főnököm kedvence az esztergapad lett, ettől kezdve sorozatban készített esztergált dísztárgyakat.

Azt nem tudtam meg, hogy a nevelőtiszthez hogyan jutott el ennek a gép készítésnek a híre, de egyik nap megjelent a műhelyben, hogy ő is megnézze, hogy milyen gépet készítettünk. Nagyon tetszett neki, és nem győzött dicsérni, hogy rab létemre kész voltam a börtön tulajdonát ilyen értékes gép megtervezésével gazdagítani. Szinte nem ismertem rá a nevelőtisztre, azon gondolkodtam, hogy ez volna az a nevelőtiszt, aki korábban mindent meg tett annak érdekében, hogy nekem árthasson valamivel? De hát ugyanaz az ember volt, semmi kétség, de valami megfordult benne. Annyira megváltozott irányomban, hogy néhány nap múlva egy délután kivezényelt mindenkit a zárkákból, fel kellett sorakoznunk a tábor udvarán, és ott mindenki előtt részesített nevelőtiszti dicséretben. Egyenesen feltalálónak nevezett, hogy egy ilyen sokoldalú munkagépet terveztem. Majd pedig ki kellett állnom a felsorakozott rabok elé a nevelő mellé, és azt mondta, hogy mindenki számára én legyek a példakép. Azt is mondta, hogy minden elítéltnek ilyen lelkiismeretesen kellene végeznie a munkáját, mint ahogy azt én teszem, vagyis a legjobb tudásom szerint. Számomra elég kínos volt ez az egész esemény, ezért alig vártam, hogy végre befejezze és vége legyen. Tény azonban, hogy ettől kezdve másként kezelt, vagyis valóban megváltozott irányomba. A jó Isten ezt a keményszívű és eléggé rosszindulatú embert is meg tudta változtatni velem szemben.

Összeütközésem az új őrségparancsnok helyettessel

Már túl voltam a büntetésem idejének kétharmadán, amikor egy fiatal alhadnagy került oda hozzánk, akkor végzett a tiszti iskolán, és hozzánk Baracskára helyezték. Első beosztása szerint az őrség parancsnok-helyettese lett. Mi csak hírből hallottunk erről az eseményről, egészen addig, amíg egyszer csak fel nem tűnt az építőbrigád telephelyén. Nem tudom, mikor érkezett oda a telepünkre, én csak arra figyeltem fel, amikor a műhelyünkbe lépett be. Éppen egy ajtó falcolását végeztem az egyik mellém osztott asztalos elítélttel. Ezt a műveletet csak két ember tudta elvégezni a munkadarab mérete és a súlya miatt.

A börtönszabályzat szerint, amikor egy fegyőr lép oda a tartózkodási helyünkre, legyen az munkahely, vagy a táborban a szobánk, akkor a rangidős elítéltnek „vigyázz”-t kell kiáltani, és jelentést adni az illető fegyőrnek, mindig a körülménynek megfelelő szöveggel. Mivel én voltam a rangidős elítélt a műhelyben, ezért ezt nekem kellett volna elvégeznem. Ekkor azonban én egy nagy fordulatszámú, rendkívül veszélyes marógéppel dolgoztam. A műhelyben volt egy íratlan szabály, hogy géppel végzett munkát csak akkor hagyunk abba, ha azt a műveletet befejeztük, amibe belekezdtünk, jelen esetben végig toljuk a munkadarabot a marógépen, a felszerelt szorító fésűk között. Ennek tudatában én ehhez tartottam magam, amit az alhadnagy nagyon sérelmesnek talált.

Amikor leállítottam a gépet, és el akartam végezni a jelentést, nem engedte. Ehelyett elkezdett kioktatni a börtönszabályzatról, és figyelmeztetett, hogy én ezt a kötelességemet elmulasztottam, amivel tiszteletlenséget tanúsítottam vele szemben. Hiába próbáltam elmondani, hogy nekünk nem szabad a gépet leállítani olyan fázisban, amikor még nem toltuk végig az éppen aktuális munkadarabot. Azt mondta, hogy ő ilyen szabályt nem ismer, és nem is fogad el. Szerinte ugyanis nem a munkahelyek hozzák a szabályokat, hanem a börtön parancsnokság, és nekem azokat kell betartanom. Erre én azt mondtam neki, hogy én csak olyan szabályokat tartok be, amik nem hoznak olyan helyzetbe, amivel veszélyeztetem a saját és a társam épségét. Ezt azonban ő nem tudta vagy nem akarta megérteni, ezért tovább mondta a magáét.

Valószínű, hogy végül felfogta azt, amit mondtam neki, ezért azt mondta: Ő most kimegy a műhelyből, és újra visszajön, mintha most jönne először, és elvárja tőlem, hogy méltó módon fogadjam, mint őrség parancsnok-helyettest. Mindezt azonban velünk szemben olyan megalázóan tette, mintha a kiskutyái lennénk, akiket kedve szerint dresszírozhat. Ez a megalázó és felsőbbrendűséget sugárzó viselkedése és beszéde azonban addigra már bennem is kiütötte a biztosítékot, és egy kemény dacot váltott ki. Magamban eldöntöttem, nem engedem meg neki, hogy úgy alázzon meg tovább kénye-kedve szerint, hogy ne juttassam kifejezésre azt, ahogyan ő, úgy én sem veszem őt semmibe. Ezért amikor visszajött a műhelybe, és várta a jelentést, akkor én némán és csendben álltam előtte, és a felszólító parancsára sem voltam hajlandó jelentést tenni előtte. Amikor már kellően kiordította magát velem, és látta, hogy ezzel nálam nem megy semmire, akkor dühében megfordult és elviharzott a műhelyből.

Nem sokkal később be kellett vonulnunk ebédelni a táborba. Ebéd után, amikor újból kivonultunk a munkahelyekre, akkor a brigádunkhoz beosztott fegyőr kiállított az összes elítélt elé. Addigra ugyanis már ő is tudomást szerzett az esetről, és valószínűleg parancsba kapta, hogy engem fegyelmezzen meg, és tanítson meg arra, hogy a fegyőrökkel szemben hogyan kell viselkednem. Így aztán ott, mindenki előtt kérdezte meg tőlem, hogy mi lett volna a kötelességem, amikor belépett a műhelybe az őrség parancsnok-helyettese? Neki is el akartam mondani, hogy muszáj volt befejeznünk a megkezdett munkafázist a gépen a balesetveszély miatt. De nem engedte végig mondanom, hanem elkezdett ordítani velem, én pedig ettől kezdve csak álltam előtte csendben, és már a feltett kérdéseire sem válaszoltam. Az ilyen szintű megalázást ekkor még nem tudtam elviselni úgy, hogy ne támadjon fel bennem legalább a dac, amivel szembe fordulhatok velük.

Amikor már kellően kiordította magát velem, és a többi fegyőr felé is bizonyította, hogy én megkaptam a magamét tőle, akkor abba hagyta, és még annyi intézkedést tett, hogy mindenki előtt kijelentette, hogy nem vagyok többé az építő brigád vezetője. Ott mindjárt kijelölt helyettem valakit a csoportunkból.

Emiatt az eset miatt egy időre komoly nehézségeim támadtak, először úgy tűnt, hogy folytatása lesz, és komolyabb következménye. Nem tudom, hogy mi játszódott le háttérben a színfalak mögött, de pár hét leforgása alatt lecsendesedett minden, még a brigád vezetői pozíciómba is visszahelyeztek. Egy különös esettel összefüggésben pont került az egész ügyre.

A brigádunkhoz beosztott fegyőr egy idősebb főtörzsőrmester volt. Néhány hét múlva, egy délután bejött a műhelybe, és közölte velem, hogy az építésvezető mérnöktől, Nyitrai úrtól elkért, mert a bejárati ajtójával valami probléma merült fel, nem tudják kulcsra zárni, ezért szedjem össze a szükséges szerszámokat, hogy vele elmenjek, és javítsam meg a hibát. Egy darabig csak némán és csendben mentünk a lakása felé vezető úton. Általában jó volt a kapcsolatunk egymással az előbbi eset előtt, azóta viszont mosoly szünetet tartottunk, nem igen szóltunk egymáshoz, ennek felelt meg ez a néma együtt menés is. Ennek egyébként úgy kellett történni, hogy az elítélt megy elől, a fegyőr pedig két-három lépéssel mögötte.

Még nem értünk a lakásához, amikor váratlanul megszólalt mögöttem, és azt mondta: „Csak ne lenne olyan kutya keményfejű ember maga”. Mivel nem válaszoltam, ezért egy kis időre megint csend lett. Pár perc után azonban megint megszólalt, és el kezdte mondani, hogy beszélt az „Őrnagy elvtárssal”, (a baracskai börtön parancsnoka) és „elmondtam neki, hogy a Háló elítélt a legjobb emberem a brigádban, ezért nem tudom nélkülözni, szeretném kérni, hogy vissza helyezhessem a brigád vezetői tisztségébe. Mivel pedig megkaptam az engedélyt, ezért holnap reggeltől újból maga lesz az építő brigád vezetője”. Majd még azt mondta, hogy a visszalépésemből nem kell nagy ügyet csinálni, egyszerűen csak vegyem át a vezetést, mintha nem történt volna semmi. Még azt is elmondta, hogy az őrnaggyal való beszélgetésben előjött, hogy az alhadnagynak sem kellett volna ekkora ügyet csinálni abból, hogy nem állítottuk le azonnal a gépet, amikor megláttuk őt belépni a műhelybe. Így aztán másnap reggeltől minden folytatódott tovább, mint azelőtt.

A szabadulás körüli bonyodalmak

Három év után elhagyni a börtönt egy rendkívüli élményt jelentett, újra szabadnak lenni, és szabadon közlekedni minden korlátozás nélkül. Az időm végéhez közeledve már nagyon vártam azt a napot, amikor letehetem magamról a rabruhát, és mindent, ami ezzel együtt járt. Számtalanszor végig gondoltam, hogy miként fog ez megtörténni, elképzeltem magamban azt az érzést, amit majd érezni fogok akkor, amikor végleg kilépek a börtön kapuján, és magam mögött hagyok mindent.

Már csak két nap volt hátra a szabadulásig, amikor szokás szerint kivonultam dolgozni reggel a többiekkel együtt. Miközben végeztem az aznapi munkámat, egyszer csak izgatottan megjelent egy őrmester, és felelősségre vont, hogy miért vonultam ki a munkahelyre, hiszen nekem a szabadulás előkészítése miatt bent kellett volna maradnom a táborban. Először nagyon meglepődtem a hallottakon, de elmondtam, hogy nekem még két napom van hátra, és ezért jöttem ki dolgozni. Amikor egyeztettük egymással az általunk ismert időpontokat, akkor derült ki, hogy a börtön nyilvántartásában május 17. szerepel, miközben én végig úgy tudtam, hogy május 19. a szabadulásom időpontja. A bírósági tárgyalásról kapott végzésen is a 19. dátum szerepelt, ezért én végig úgy tudtam, hogy 19-én fogok szabadulni.

Valójában az történt, hogy a hadbíróságon rosszul számolták ki a letöltendő időmet. Ebbe az időbe ugyanis bele kellett számolni a katonaságnál fogdán töltött napokat is. Hogy aztán ki számolta ki rosszul, a hadbíróságon számoltak e kevesebb fogdán töltött napot, vagy a börtönben számoltak többet, mint amit ott töltöttem, valójában sohasem derült ki. Mivel azonban a fegyveres testületeknél mindig az utolsó parancs az érvényes, ezért a börtön a május 17-ét vette alapul a szabadulásomhoz, ezért el kezdték velem kapcsolatban az előkészületeket.

A szabadulási előkészület azzal járt, hogy le kellett adnom minden olyan tárgyat, ami a börtön tulajdonát képezte. Ezzel együtt átadták a börtönben őrzött civil ruhámat, amibe át kellett öltöznöm. Az átöltözés után viszont már nem találkozhattam többet a többi elítélttel, hanem az erre a célra elkülönített „szabaduló zárkának” nevezett helységbe vittek, ahol az utolsó börtönben töltött éjszakának az elmúlását vártam. Hivatalosan ugyan éjféltől volt érvényes a szabadulásom, de mivel a legelső busz csak hajnali öt órakor állt meg a börtön kapuja előtt, ezért csak ekkor engedték ki a szabaduló rabokat.

Nem tudom szavakba foglalni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor bezárult mögöttem végleg a börtön kapuja, és ettől kezdve teljesen szabad voltam. Ehhez a szabadsághoz hozzá kell szoktatni magát annak, aki több évet töltött el a börtönben. A szabad élethez kell szokjon a gondolkozása, a reflexei. Nagyon szokatlan, hogy nem kell attól tartani, hogy már nem figyelik a tetteit, nem mások parancsolják meg, hogy mit kell tennie, hanem ő döntheti el. Természetesen nem kell erőltetni ezt a szoktatást, mert jó érzés ezt átélni, de mégis egy különös és új érzés, és a tudatalattiban rögzült reflexek még egy darabig működni akartak.

Hazaérkezés

Mivel két nappal hamarabb szabadultam, ezért nagy meglepetést okoztam a váratlan hazaérkezésemmel. Mivel senki sem várt, ezért úgy mentem be a házba, hogy csak a belső szobában találtam szembe magam először a ház lakóival. Ahogy kinyitottam a szoba ajtaját, pár méterre Ibolya állt előttem. Pár pillanatig megmerevedve állt, talán nem is hitte, hogy valóságot lát maga előtt. Amikor azonban tudatosult benne, hogy nem a képzeletének szüleménye az, amit lát, akkor szinte repülve szaladt oda hozzám, és átöleltük egymást. Úgy elöntött bennünket az egymás iránt érzett szeretetünk hulláma, hogy ott akkor nem szóltunk semmit, csak szorosan öleltük egymást a boldogságtól.

Éppen akkor Jugoszláviából voltak náluk vendégek, akik Ibolya szüleivel némán álltak a szobában. Miután mindenkit köszöntöttem, el kellett mondanom, hogy miért alakultak úgy a dolgok, hogy két nappal hamarabb érkeztem haza, mint ahogy azt ők is várták. Végül is mindannyian egyetértettünk abban, hogy sokkal jobb ez a változat, hogy két nappal hamarabb jöttem haza, mintha két nappal később engedtek volna el.

Mivel három év elveszett az életünkből, ezért most, volt mit bepótolnunk, ezért a következő napokban szinte mindig együtt voltunk Ibolyával. Sok helyre el kellett menni, mindkét oldalon meglátogattuk a rokonokat. Nekem azonban volt egy kötelező rész is, mert 24 órán belül jelentkeznem kellett Pesten a XVIII. kerületi Rendőrkapitányságon. Majd ezt követően minden héten egy meghatározott időben, egészen addig, amíg az egyik rendőr azt nem mondta a társának, hogy minek citálnak engem ide minden héten, hiszen én nem vagyok köztörvényes bűnöző. Így aztán ettől kezdve elmaradt ez rendszeres jelentkezés.

Újra szabadon

Az első munkahelyek

Abban az időben még bűncselekménynek számított, ha valakinek hosszabb ideig nem volt munkahelye, az ilyeneket „közveszélyes munkakerülő”-nek tekintették, ezért először szabálysértéssel, később viszont már akár börtönnel is büntették. Ezért a börtönből szabadult raboknak kötelező volt az elhelyezkedés, egy adott határidőn belül munkahelyet kellett igazolni a rendőrségen.

Az én esetemben ez a gyors elhelyezkedés nem ment olyan egyszerűen, hiszen ebben az időben még kevés munkahelyen volt munkaszüneti nap a szombat.

Először visszamentem a Zserbóba, hátha visszavesznek, bár nem sok reményem volt hozzá, mivel az ott dolgozóknak erkölcsi bizonyítványt kellett leadni az alkalmazás feltételeként. Így aztán be is jött a várakozásom. Elmondták, hogy nagyon szeretnék, ha újra náluk dolgozhatnék, de mivel börtönből szabadultam, ezért ők nem vehetnek vissza. Ez pedig azt jelentette, hogy egy teljesen új munkahely után kell néznem. Az idő viszont sürgetett, mert a rendőrség felé jelentenem kellett, hogy már alkalmazásban vagyok, vagyis van munkahelyem.

A gyülekezetből jött segítségemre az egyik testvér, Kovács István, aki egy nagyvállalatnál volt egy brigádnak a vezetője. Beosztásuk szerint segédmunkások voltak, és eléggé vegyes munkát végeztek. Nekem viszont ekkor az volt a legfontosabb, hogy hivatalosan kerüljön bele a személyigazolványomba egy munkahely neve és címe, vagyis hogy dolgozó ember vagyok. Másrészt pedig az is jelentőséggel bírt, hogy ezen a munkahelyen szabad szombatos volt a munkahét. Így aztán jelentkeztem munkára, és Kovács testvér ajánlása alapján azonnal fel is vettek.

Mivel azonban hosszú távon a szakmámban szerettem volna elhelyezkedni, ezért állandóan tájékozódtam és kerestem olyan munkahelyet, ahol szabad szombattal, a szakmámban tudnék elhelyezkedni. Pár hónap után végre sikerült is találnom egy céget, ahol a vendéglátóhelyek berendezését és bútorzatát gyártották és szerelték össze az üzletekben. Így aztán az előző munkahelyen felmondtam, és végre újra a szakmámban dolgozhattam az új munkahelyen.