Isten oltalmában éltem

Főoldal

III. Fejezet

Nevelőszülőknél Balatonlellén

Beilleszkedésem az új környezetbe

Ismerkedés az új körülményekkel

Bár furcsának tartom én magam is, de egyáltalán nem emlékszem, hogy Pestszentimréről miként kerültem el Balatonlellére a nevelőszülőkhöz. Talán ők jöttek értem, vagy a nagyszüleim részéről kísért el valaki, nem emlékszem, semmi sem maradt meg bennem ebből az eseményből, noha ekkor már elmúltam 11 éves.

A nevelőszüleim Lukács Gyula bácsi és a felesége Bözsi néni nem bent a faluban, Balatonlellén laktak, hanem attól egy néhány kilométerre fekvő hegy tetején, közvetlenül az erdő szélén. Ezt a hegyet Kishegynek hívták, a Somogyi- Dombvidék részeként nyúlt ki Balatonlelle felé. Az új otthonom környezete az első perctől belopta magát a szívembe, olyan sok szépséget kínált fel az ott élők számára. Lukácsék háza a hegy legmagasabb pontján épült, közvetlenül az erdő szélén, ezért az udvarunkról a fél Balatont be lehetett látni, tiszta időben még a kis vitorlások is tisztán kivehető látványosságok voltak. A telkünk fölső határánál pedig elkezdődött a hatalmas erdő, amely nagyon sok élményem helyszínévé lett a későbbiek folyamán. Mivel nagyon sok birkájuk és kecskéjük volt, amiket napi rendszerességgel ki kellett hajtani legelni az erdőbe. Ezért a környező erdő világa a második otthonommá lett nagyon rövid idő alatt.

Nevelőszüleim nagyon kedvező benyomást tettek rám az első időben. Lukács néniből ugyan éreztem valami olyan kisugárzást is, ami egyfajta óvatosságra intett, de Lukács bácsit nagyon hamar őszintén megszerettem, minden fenntartás nélkül. A náluk töltött idő alatt rengeteg új dolgot tanulhattam tőle. Ő ugyanis fiatalabb korában hosszú időn keresztül erdész volt, de előtte még az asztalosságot is kitanulta. A vele való kapcsolatom jellegét, és a rám gyakorolt személyes befolyását jelzi az a körülmény, hogy én is erdész szerettem volna lenni, és amikor ez a vágyam nem sikerülhetett, akkor az asztalosságot választottam.

Emlékeim szerint nem sok idő után Lukácsék úgy döntöttek, hogy véglegesítik az eredeti szándékukat, vagyis örökbe fogadnak, ami azzal járt együtt, hogy ettől kezdve az ő nevüket kell viselnem, így lett belőlem ettől kezdve Lukács Sándor. Először még nagyon szokatlan volt, sokszor meg is feledkeztem róla, vagy éppen összekevertem a dolgokat, az új nevemet mondtam ugyan, de nem Lukácsékat mondtam szüleimként. De végül is, egy rövid idő után minden helyrerázódott bennem, és már csak a múlt emlékeként idéződött fel bennem, hogy valamikor Háló Sándor voltam.

Az iskolába járás, és az új barátok

Először nagyon kellemetlenül érintett az a körülmény, hogy innen a hegy tetejéről kell majd mindennap iskolába járnom, ami mintegy négy kilométerre volt az otthonunktól. De elég hamar megbarátkoztam ezzel az új helyzettel, különösen, amikor megtudtam, hogy nem egyedül kell megtennem ezt a hosszú utat, hiszen elég sok gyerek járt be velem együtt Kishegyről az iskolába. Mivel pedig mindenkinek azonos volt az órakezdése, ezért szinte mindig összefutottunk az utunk során valahol, és így a többiekkel együtt valahogy sokkal rövidebbnek tűnt az egyébként hosszú út. A kishegyi gyerekek nagyon összetartottak az iskolában. A nagyobbak megvédték a kisebbeket, és minden lehetséges módon segítették egymást. Azzal, hogy Lukácsék fogadott fia lettem, ezzel én is kishegyi gyerekké váltam, és ez automatikusan a kishegyi gyerekek közösségéhez való tartozást jelentette az iskolában. Ennek a felismerése az első perctől kezdve egyfajta biztonságérzetet jelentett ebben a teljesen új környezetben. Jó érzéssel töltött el, hogy én is része vagyok ennek az egymást segítő, összetartó csapatnak. Volt közöttük egy velem egykorú fiú, ugyanabba az osztályba járt, mint ahová engem osztottak be, Kishegyen is csak párszáz méterre laktak tőlünk, így aztán rövidesen nagyon jó barátság alakult ki közöttünk.

A hegyi gyerekek közös játéka különösen a téli időszakban erősödött fel. Amikor leesett az első hó, már megjelentek a síléces gyerekek, és az egész hegyoldal a gyerekek hangos játékától visszhangzott. A nevelőszüleim nekem is vettek az egyik családtól egy használt lécet, és így én is részese lehettem ennek a hegyi emberekre jellemző közösségi szórakozásnak, annak a különös élménynek, amit a különböző terepen történő siklás jelentett. Természetesen először meg kellett tanulnom síelni. De ebben nagyon készségesek voltak az új barátaim. Türelmesen elmagyaráztak mindent, megmutatták a különböző helyzetekben való testtartást, a mozdulatok következményeit, mire számíthatok, ha egy-egy sajátos mozdulatot teszek siklás közben. Először csak egészen rövid pályás, enyhe lejtőn próbáltatták velem a lesiklást, majd mindig hosszabb és meredekebb szakaszra vittek. Az első tél végére annyira megtanultam a síelést, hogy már az egyszerűbb ugratós szakaszokon is végig mehettem, ahol egy-másfél méter magas palánkokat építettünk ki, és azokról ugrattunk le, és siklottunk tovább. Nagyon élveztem ezt a téli társas szórakozást a gyönyörű természetben.

Az a terület, ahol mi éltünk, nagyon szeles vidék volt, a Balaton felől nagyon szabadon száguldott végig a szél, főként télen. Nekünk viszont minden körülmények között meg kellett jelennünk az iskolában, és ez bizony esetenként nagyon komoly akadályba ütközött. Egy-egy szeles éjszaka után reggel számítanunk kellett arra is, hogy olyan hófúvások is fogják az utunkat állni, amiket csak komoly kerülőkkel lehetett kikerülni. Ezért mi gyerekek, ilyenkor eleve síléccel indultunk el reggel az iskolába, a sílécekkel ugyanis könnyedén átsiklottunk a legnagyobb hófúvásokon is, amik helyenként több méter magasak vagy mélyek is lehettek. Sokszor kimondottan izgalmasak voltak ezek az iskolába vezető útjaink, esetenként olyan élményeken estünk át, mire beérkeztünk az iskolába, hogy az önmagában is elég lett volna egy nap élménycsomagjához.

Felejthetetlen élményt jelentett számomra ebből az időből, ahogy a hideg ellen védtek a nevelőszüleim. Amikor nagyon hideg időszak volt, akkor az elindulásunk idejére a nevelőanyám már hajába sütött krumplit készített, és miután megreggeliztem, néhány szemet még melegen tartott az elindulásomig. Ezeket a forró krumpli szemeket a zsebembe tettük valamibe becsomagolva, ami csodálatosan melegített a ruha alatt, és amikor a kezem is kezdett fázni, akkor csak bedugtam a forró krumpli mellé, és már meg is oldódott minden. Mire megtettem az előttünk álló négy kilométeres szakaszt a fagyasztó hidegben, addigra annyira elhűlt a krumpli, hogy nem sokkal az iskolába érkezés előtt meg is ehettem, és így többszörös hasznot és élményt is jelentett.

A mindennapok munkái

Nevelőszüleim gyümölcstermeléssel és állattartással foglalkoztak. Több hold földjük volt, főként őszibarack fákkal beültetve. Lukács bácsi nagyon értett az őszibarack termesztéshez, annyira, hogy még a tőlünk pár kilométerre elterülő hatalmas állami gazdaság egyik vezető szakembere is hozzá járt ki egy-egy szakmai kérdés megbeszélésére. Az őszibarack mellett még nagyon sok szilva és almafájuk is volt. Télen mázsaszámra szállították fel Pestre az almát eladásra. Addig pedig a neki kijelölt helyén, a padláson, széna között, rétegesen lerakva tárolták.

A fák közötti területen mindenféle zöldségeket és egyéb dolgokat is termeltek. Ezek között nagyon sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy minden rendben legyen. Bár napszámosokat is dolgoztattak a fő szezonban, de azért nekem is kijutott belőle bőven. Rengeteget kellett kapálni és gyomlálni. Akkor újra megerősödött bennem az a döntésem, ami már a kisújszállási éveim alatt is fel-fel merült bennem: ha egyszer felnövök és önálló életet kezdhetek, akkor örökre kizárom az életemből a kapálást és minden mezőgazdasági munkát.

A szilva termését viszont kétféleképpen is hasznosítottuk. Egyrészt rengeteg lekvárt főztünk belőle, hatalmas üstben az udvarunk egyik szegletében. A szilvalekvár főzésből nekem is kijutott a magam része, rengeteget kellett kevernem a főzés alatt álló lekvárt. A hatalmas üst fölött egy állvány rendszer lett kialakítva, amire speciálisan volt felfüggesztve egy derékszögben elkészített keverő kanál. A kanál nyele olyan hosszú volt, hogy a meleg üsttől megfelelő távolságban állva vagy ülve lehessen a keverést végezni. A keverő kanál másik része pedig merőlegesen az üstbe lógott, és így minden megerőltetés nélkül lehetett a felfüggesztett kanállal állandóan keverni a főzés alatt lévő lekvárt. Ez a keverés főként az én feladatom volt, hosszú órákon keresztül a tűz hevének függvényében állandóan kellett keverni, hogy a lekvár alja le ne égjen az üstben. Amikor olyan sűrűre főtt, hogy a bele állított fakanál megállt benne, akkor volt jó, csak akkor lehetett abbahagyni.

A megtermett szilva nagyobbik része viszont aszalás alá került. A hegyoldalba hatalmas aszaló kemence volt kiépítve, amibe több mázsa szilva is belefért egyszerre. Körülbelül 120 x 200 cm-es rostélyos keretek voltak, amiket mi „cserény”-nek neveztünk, erre lett szétterítve a szilva bizonyos vastagságban. Ez a vastagság olyan mértékű volt, hogy mire megaszalódott, addigra már csak egy sorban lehettek egymás mellett a szilva szemek. Emlékeim szerint tíz-tizenkét ilyen cserény került egymás fölé a kemencében, amiket egy kiépített csúszdán lehetett betenni és kivenni. A kemence belseje egy teljesen zárt rendszer volt, mert a szilvának és minden más egyéb aszalásra szánt gyümölcsnek a saját gőzében kellett megaszalódni, ettől maradt az aszalt gyümölcs puha, finom és édes. A tűztér pedig úgy volt kiépítve, hogy bár a kemence belső részétől teljesen el volt zárva, de a sugárzó hőnek mégis el kellett érni a kemence minden részét, hogy a kemence belsejében az aszalódás mindenhol egyenletesen történjen. Ennek érdekében a tűztér hőfokát is az aszalás folyamatának idejéhez igazítottan lehessen szabályozni. Nevelőapám különleges érzékkel tudta végezni a munkának ezt a részét, amit egy idő után nekem is meg kellett tanulnom tőle.

Amikor az aszalás ideje elérkezett, akkor 40-50 km-es távolságokból is hozták az aszalni való gyümölcsöt hozzánk. Az aszalás munkabére a hozott gyümölcs egyharmada volt. Így, mire befejeződött az aszalási idény, addigra a nevelőszüleimnek hatalmas mennyiségű aszalt gyümölcs halmozódott fel. Ezt is speciális körülmények között raktározták a padláson, hogy majd a tél beálltával a kereskedők számára mázsaszámra szállítsák fel Budapestre. A téli hónapok ideje alatt, ez volt az egyik fő jövedelemforrásuk.

Mivel nagyon sok állatot tartottak, ezért a kertészethez szükséges trágya a saját istállónkból került ki. A trágya tavaszi széthordásának munkájában nagyon keményen ki kellett vennem a részemet. Az ott tartózkodásom első felében még csak egy szamár volt, amihez egy kétkerekű kordénak nevezett kocsit tudtunk használni. Ezzel a kordéval szállítottuk be a friss őszibarackot szinte mindennap, a balatoni villasoron lévő kereskedőknek. Ezzel a szamaras kocsival hordtuk ki az istálló mellett lévő trágyát is a földekre. Később, amikor már a szamár kiöregedett, akkor egy lovat vettek, amivel már sokkal könnyebb volt elvégezni a nehezebb munkákat. A szamár és ló váltás között azonban volt egy üres rész, amikor éppen nem volt semmilyen teherhordó állatunk.

Éppen ebben az időben történt, hogy Lukács bácsi szükségesnek látta a házunk melletti földre a trágya kihordását, hogy minél előbb fel lehessen szántani, és még a korai időben el lehessen vetni azokat a növényeket, amiket gondoltak. Ezért úgy döntött, hogy a szamaras kordéra annyi trágyát fogunk rakni, amit mi magunk is el tudunk húzni, és így hordjuk ki erre a földterületre a trágyát. Ebben a munkában azonban úgy megerőltettem magam, főleg a kezemet, vagyis a karomat, hogy rövidesen egy maradandó emléket hagyott bennem, kézremegés formájában. Ez a kézremegésem, főleg a bal karomban a mai napig megmaradt, sőt kissé még fokozódott is.

A szamárral kapcsolatban viszont egy felejthetetlen emlékem maradt, még mielőtt eladták volna. Egy nyári napon nekem kellett bevinnem Lellére a kereskedőknek a megrendelt őszibarack mennyiséget. Amikor már leadtam a kereskedőnél a szállítmányom, és elindultam hazafelé, akkor, ahogy a vasútállomás környékére értem, de még a part menti villasoron voltam, a szamaram megállt, és akármit csináltam vele, nem akart tovább menni. Minél jobban biztattam a továbbhaladásra, annál inkább láttam, hogy megmakacsolja magát. Már ez is nagyon zavaró körülmény volt, hiszen az utcán járkáló emberek engem néztek, hogy mit fogok csinálni. Ahelyett, hogy meggondolta volna magát a szamár az elindulásra, egyszer csak elkezdett ordítani, i-ázni, de olyan hangosan, hogy az egész környék zengett tőle. No, ettől aztán úgy elszégyelltem magam, azt hittem, hogy a föld alá süllyedek szégyenemben az emberek előtt. Végül is úgy döntöttem, hogy leülök az útmenti árok szélére, és megvárom, míg meggondolja magát a szamár, és addigra az emberek is elszélednek körülöttem. Nem is kellett sokat várni, pár perc múlva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, egyszer csak elindult magától, a hazafelé vezető úton. Akkor megfogadtam magamban, hogy soha többé nem megyek be szamárral a városba. Ez egyébként is a nevelőanyám feladatai közé tartozott, csak akkor valamiért nekem kellett helyettesíteni.

Később viszont, amikor lovat vettek, attól kezdve nagyon szerettem a lóval történő munkák végzését. Nem számított, hogy szántani kell vele, vagy éppen szénát hordani, mindent szívesen csináltam, csakhogy a lóval együtt lehessek. Nagyon szerettem a lovat, igyekeztem mindig kedveskedni neki valamivel, és így olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, ami már szinte barátinak számított. Amikor meghallotta a hangomat, vagy megérezte a szagomat, már nyerítve hívott magához, és olyan boldogan vihorászott, amikor odamentem hozzá, hogy muszáj volt legalább megsimogatnom, hogy megnyugodjon.

A mindennapok munkái a tél beálltával sem maradtak el, csak megváltoztak. Mindennapos feladatomat képezte a méterbe rakott fahasábok felfűrészelése, és az így kapott darabok széthasogatása, majd pedig a gyújtós készítése. Váltakozó lelkesedéssel végeztem ezt a rám eső feladatot. Nevelőapám nagyon sok apró, de jelentős fogást tanított meg velem. Számomra különösen lenyűgöző volt, ahogy a gyújtóshoz aprította fel egész vékony szeletekben a fát. Ezért kértem, hogy tanítsa meg nekem is ezt a műveletet. Ezt csak megfelelő súlyú baltával vagy kisebb fejszével lehetett végezni. Ugyanis minden ütéssel egy-egy kis szeletet kellett leválasztani a nagy részből. Ehhez viszont megfelelő súllyal és erővel kellett a fejsze élének lecsapni a fára úgy, hogy eközben a balkezünkkel adagoljuk a hasítani való fát. Nagyon sokat kellett gyakorolnom, mire nevelőapám azt mondta, hogy most már elfogadható.

Történt azonban egyszer, hogy kint a fészerben éppen a gyújtóst aprítottam, amikor kissé felengedett a hideg ereje, ezért a rajtam lévő bőr mellényt kigomboltam magamon, és így végeztem tovább a munkát. A gyújtós hasogatása közben azonban egyszer csak beleakadt a fejsze nyele a kigombolt mellényem aljába, és ezzel megváltoztatta a fejsze pozícióját és irányát, és bekövetkezett a baleset. Az általam kiválasztott rész helyett az aprításra szánt fán lévő hüvelykujjamra csapott le a fejsze éle. Az ujj hegyének közepétől átlósan az első ízület széléig teljesen lecsapta az ujjam hegyének egyik felét. Ez az újjam a mai napig hegyesebb maradt, mint a többi.

Természetesen nagy volt a rémületem. Azonnal beszaladtam a házba, ahol nevelőanyám gyorsan bekötötte a kezem, nevelőapám pedig már fogott is be a kocsiba és azonnal vitt a faluba az orvoshoz, ahol szakszerűen ellátták a sebemet. Mivel a bal kezemen történt a sérülés, ezért csak néhány napig hozott változást az életemben, azután viszont minden folytatódott tovább, kissé lassabban, de igyekeztem mindent elvégezni.

Az erdő és a legeltetés

Mint említettem is, nagyon sok állatuk volt a nevelőszüleimnek. Bár állandóan változott az összetétel, de általában 100-150 birka, esetenként még a 200-t is meghaladta, emellett 15-20 kecske, és ezen felül még a szamár. Ezeket kellett mindennap kihajtani az erdőbe legeltetni, és ez nagyrészt az én feladatköröm volt. Mivel anyukám halála óta szerettem a magányt, az egyedüllétet, ezért az erdőben való legeltetés a legkedvesebb időtöltéseim közé tartozott. De nagyon szerettem magát az erdőt is, a madarak énekét, a fák susogó hangját, a szebbnél-szebb virágokban való gyönyörködést. Rövid idő után már szinte minden bokrot és fát ismertem, valósággal összenőttem a környező erdővel. Időközben nevelőapám segítségével megismerkedtem a gombák világával is. Így a konyhára való gomba szedése ezután már szintén az én feladatom lett.

Különös élmények kapcsoltak össze a birkák vezérkosával és a hatalmas kecske-bakkal is. A vezérkos egy viszonylag békés, de nagyon komoly tekintélyt sugárzó egyénisége volt a nyájnak. Még a bak-kecske is tiszteletben tartotta, csak nagyon ritkán történt közöttük összeütközés. Ha a kos úgy érzékelte, hogy a bak-kecske az ő területére lépett, akkor iszonyú sebességgel nekirontott, és ha bak nem vette észre időben, akkor a kos akkorát öklelt rajta, hogy a földön gurult egy párat, és utána alig tudta összeszedni magát. Amikor azonban nyílt összeütközésre került a sor közöttük, akkor csak fenyegették egymást, de egyik sem tudta legyőzni a másikat.

Általában úgy történt, hogy szembe álltak egymásnak, majd a kos elkezdett curukkolni hátrafelé, majd amikor már kb. tíz méterre volt, akkor leszegett fejjel, teljes erejéből elkezdett futni a bak felé, hogy felöklelje. Eközben a bak a maga erejének tudatában, büszkén, felemelt fejjel várta a kos érkezését. A bak-kecskénkről azt is tudni kell, hogy hatalmas szarvai voltak, V alakban szétállva. Egy-egy szarv hossza egy méteres lehetett, enyhén csavarodott, a fejrésznél pedig rendkívül vastag csontozatban végződött. Igazán fejedelmi kinézetet adott ez a fejdísz ennek az állatnak. Amikor a kos a bak felé való rohanása közben egészen közel ért, akkor a bak szétterpesztett lábbal hirtelen szembefordult vele, és a fejét leszegve, a hatalmas szarvait előretartva várta az ütközést. Ekkor azonban egy idegen szemlélő számára valami váratlan dolog történt minden esetben. A kos ugyanis az utolsó pillanatban, vészfékezésbe ment át, egy-két métert szántotta a földet a lábával, hogy meg tudjon állni időben, és ne nyársalódjon fel a hatalmas szarvakon.

Valószínűleg még fiatalabb korából maradt valamilyen emléke a kosnak arról, hogy mi történik vele, és milyen következménye lesz annak, ha ezekkel a szarvakkal összetalálkozik. Ezt a műsorukat négyszer-ötször elismételték, aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, mindegyik elindult a maga csapata közé. Nekem minden alkalommal egy nagyon szórakoztató, izgalmas műsort adtak ezzel.

Mint említettem, a kosunk egy viszonylag békés természetű állat volt a nyájban, de azért bizonyos óvatossággal kellett hozzá viszonyulni, mert esetenként mintha kicserélték volna, képes volt az embernek is neki menni. A kiválasztott legelőhelyre való kihajtás mindig úgy történt, hogy én mentem elől, és utánam, közvetlen mögöttem jött az egész nyáj. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a kos megint megvadult, és egyszer csak hátulról nekem jött, hogy felökleljen. Én ebből az eseményből csak annyit érzékeltem, hogy hirtelen a lábam közé került a kos feje, és már repültem is, először még a kos hátán, majd pedig oldalt leestem és a földön gurultam tovább még néhányat. Természetesen ezért komoly fegyelmezést kapott tőlem később, amiből meg kellett tanulnia, hogy engem tiszteletben kell tartania. Elég rövid idő után ki is alakult közöttünk a megfelelő kapcsolat. Később már csak a párzás idején történt még olyan, hogy szembefordult velem, de még ilyenkor sem mert soha nekem jönni többet.

Ugyancsak egy ilyen hajnali kihajtás alkalmával történt, amikor éppen egy fenyvesen keresztül vezetett az ösvényünk, ahol a sűrű fenyő eléggé sötét környezetet adott a hajnali szürkületben. Ahogy mentem az állatok előtt, egyszer csak arra figyeltem fel, hogy az egyik állat elmegy mellettem és megelőz. Ilyen még sohasem történt velem azelőtt. Első döbbenetemben még hirtelen nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan állítsam meg az előre tolakodókat, amikor arra figyeltem fel, hogy újabbak is utánuk mennek. Ettől aztán bemérgesedtem, és az éppen mellettem haladónak a hátára vágtam a botommal, és egyúttal rájuk kiáltottam, hogy álljanak meg. A hirtelen támadt mérgemet azonban gyorsan felváltotta az ijedelem, mert amelyiknek a hátára vágtam, az fájdalmában felvisított, és ettől kezdve körülöttem hirtelen éktelen röfögés támadt. Ekkor döbbentem rá, hogy nem az én állataim változtak meg ilyen hirtelen, és tették félre a kialakult jó rendet, hanem éppen egy vaddisznó csapat készült megelőzni bennünket. Ez a felismerés azonnal félreállított az útról, és csendben megállva vártam meg, hogy az utolsó vaddisznó is elmenjen mellettünk, csak azután indultunk tovább.

A bak-kecskével viszont már egészen más volt a helyzet, mint a kossal. A kecskékről tudni kell, alaptermészetükhöz tartozik, hogy nagyon játékosak, és ez a mi bakunkra is igaz volt, noha már javakorabelinek számított a saját fajtáján belül. Ez a játékossága abban is kifejeződött, hogy szeretett mindennel és mindenkivel kötözködni. Ez az ő részéről csak játéknak számított, a másik számára viszont veszélyt jelentő kezdeményezés volt, úgy az állatok között, mint amikor egy embert nézett ki magának játszópajtásként. Ilyen pajkos játszadozással mérte fel, hogy ki számít komoly ellenfélnek, illetve ki fölött gyakorolhatja a hatalmát és az erejét.

A nevelőanyám például, amikor a bak is szabadon volt, csak úgy tartózkodhatott a nyáj közelében, ha a kutyánk is ott volt vele, ami megvédte. Ha bak nem látta a kutyát a közelben, akkor azonnal elindult a nevelőanyám felé azzal a szándékkal, hogy nekimegy. A kutyánkat „Juhász”-nak hívták, egy pulihoz hasonló aprótermetű, de fehér színű kutya volt, rettenetesen harcias természetű. Viszont nagyon jól lehetett hasznosítani legeltetés közben, a nyáj tereléséhez. Ez a kis kutya olyan villámgyorsan tudott mozogni a bak-kecske körül, hogy mindig meg tudta harapni a hátsó lába szárát, persze nem véresre, hanem csak annyira, hogy a bak féljen tőle, és engedelmeskedjen.

Kezdetben nekem is csak a kutya társaságában lehetett kihajtani a nyájat a legelőre. De idővel, ahogy megismertem az állatokat, egyre jobban felbátorodtam annyira, hogy már szembe mertem fordulni ezzel a félelmetes bakkal is. A bak-kecske a többi állattól megkülönböztetve mindig megkötött állapotban volt az istállóban, így ez lett a fegyelmezéseim helyszíne, ahol egyértelművé tettem előtte a tekintély sorrendjét, vagyis hogy nem félek tőle, ezért sokkal inkább neki kell félni tőlem, mint fordítva. Mint minden baknak, úgy ennek is gyönyörű nagy – kb. 30-35 cm – szakálla volt. Ha ezt a szakállát jó erősen megfogtuk, akkor elvileg bármit csinálhattunk vele. Ez neki olyan volt, mintha egy embert a hajánál fogva ragadnánk meg. Bizonyára fájdalmas pont volt számára. Amikor azonban engedelmességre akartuk kényszeríteni, akkor mindig a szakállánál fogva ragadtuk meg és vezettük el ahová kellett. Később már annyira jutottunk, hogy már kint a legelőn is összemértük az erőnket.

Mivel a kecskéknek van egy sajátos küzdő stílusuk, amit én nagyon hamar megismertem, ezért ennek ismeretében már játszi könnyedséggel tudtam legyőzni ezt a hatalmas állatot. Általában úgy küzdenek, hogy először a két hátsó lábukra felágaskodnak, és ebből a pozícióból hirtelen, kissé előre lendülve leejtik magukat, de közben már döfnek is, általában oldalirányba. Amikor ez az amúgy is nagy növésű állat felágaskodott, toronymagasan fölém emelkedett, kissé félelmetes látványt nyújtott. Ha azonban valaki ki tudja számítani az állat döfésének az irányát, akkor könnyen félre tud lépni előle. Ezt tettem én is ezeken az alkalmakon, de azzal a szándékkal, hogy a következő pillanatban már meg is ragadjam a bak szakállát, és ettől kezdve már azt tehettem vele, amit én akartam. Végül eljutottam odáig is, hogy már a szarvánál fogva ragadtam meg, és úgy birkóztunk egymással addig, amíg végül a földre kényszerítettem a fejét, hogy meg sem tudott mozdulni. Ha pár percig ilyen mozdulatlan helyzetbe tudtam kényszeríteni, akkor utána nyugodtan elengedhettem, mert minden esetben, szép csendben, békésen elsétált a többi állat közé legelni. Mivel nem voltam hozzá durva, ezért azt kellett tapasztalnom, hogy egy idő után már ő kezdeményezte, hogy birkózzunk egymással. A nevelőapám először nem akarta elhinni, hogy a bak kezdeményez nálam ilyet, de egy alkalommal ő is tanúja volt, amikor ez megtörtént.

Az viszont rendkívül különös, és egyben rendkívül szórakoztató volt, amikor a bak-kecske a szamárral kezdett ki. Ez egyébként nagyon sokszor, szinte minden legeltetés alkalmával megtörtént. Ez a humoros esemény úgy játszódott le, hogy mindkettő szép nyugodtan legelt egymás közelében, de mindkettő a szeme sarkából figyelte a másikat. A bak-kecske mindig közelebb és közelebb jött a szamárhoz, de csak úgy, mintha csak békés szándékkal legelne. Amikor viszont megfelelő közelségbe került, akkor hirtelen felágaskodott a hátsó lábaira, és már döfött is a szamár felé, illetve csak döfött volna. A szamár ugyanis, mivel ő is figyelte a bak mozgását, ezért amikor a szeme sarkából azt látta, hogy a bak felágaskodott, akkor olyan gyorsan, mint a villám, megfelelő pozícióba ugrott, és a két hátsó lábával úgy oldalba rúgta a bakot, hogy csak úgy döngött az oldala. Ezzel le is záródott közöttük az egész, mindegyik legelt tovább békésen, mintha semmi sem történt volna. Ha a szamár rúgásának az ereje nem volt elég nagy, akkor a bak egy idő után újra kezdeményezte ezt az egész műsort.

Egy alkalommal viszont az történt, hogy a nyáj félig az erdőben, félig pedig egy hatalmas tisztás szélén legelt. Ezen a tisztáson vezetett keresztül egy gyalogos ösvény, amely a Kishegy két oldalán kialakult települések közötti összekötő út volt ott a hegy tetején. Miközben én az erdőben lévő állatokkal voltam, egyszer csak segélykérő kiáltásokat hallottam a tisztás felől. Gyorsan kirohantam az erdőből, és azt láttam, hogy egy férfi a földön fekszik, és a mi bak-kecskénk éppen ahhoz készül, hogy rátérdeljen, és a fejével dögönyözze. Egyébként ezt szokta csinálni a tuskókkal az erdőben, meg a föld kitüremkedésekkel is. Amikor ráordítottam, akkor megállt, de nem ment el az ember mellől, nekem is komolyan meg kellett küzdenem vele, hogy jobb belátásra bírjam ebben a helyzetben. Volt egy buzogánynak nevezett botom, ami 60-70 cm hosszú lehetett, és a végén egy természetes kitüremkedés volt rajta, amitől olyan furkósbotszerű eszköz lett. Én buzogánynak neveztem. Ennek a botomnak az oldala tele volt díszítve általam készített faragásokkal, amiket a késem hegyével véstem bele a bot oldalába. Nagyon szép bot volt. Ezzel szoktam elverni a bak-kecske orrát a szakállánál fogva, amikor már végképp nem bírtam vele. Most is ez következett, csak így tudtam kiszabadítani ezt az embert ebből a veszedelmes helyzetből.

Később kiderült, hogy az illető ember békésen keresztül akart menni az állatok között, mert a gyalog ösvény ott vezetett tovább, amikor hirtelen arra figyelt fel, hogy a bak felágaskodott és fellökte őt. Elmondása szerint mindez olyan gyorsan történt, és olyan váratlanul, hogy semmit sem tudott tenni ellene. Bár nem történt semmilyen sérülés sem, ez az eset mégis arra késztette a nevelőapámat, amit egyébként már régen készült megtenni, hogy ezt a bakot le kell vágni, mert kezd a környezet számára túl veszélyessé válni. Így is történt. Csak ekkor jöttem rá, hogy nevelőapám már régóta készült ennek a nagyszarvú baknak a kiiktatására, ezért az előző évek elléséből a kecskék között meghagyott egy szarv nélküli bakot, és ekkor ez a fiatal bak került az előző helyére.

Lovas élményeim

A nevelőszüleim vállalkozásával kapcsolatban annyiféle változás történt, hogy emiatt kénytelenek voltak a szamarat kicserélni egy lóra. A szamárral már nem tudtak annyiféle munkát elvégezni és olyan gyorsan, mint a lóval. Ez a változás egyfajta színvonalbeli változást is jelentett. A korábbi szamaraskordét felváltotta egy kétkerekű hintó, amivel nagyon gyorsan tudtuk a friss gyümölcsöt beszállítani a lellei kereskedőknek. Ugyanakkor vettünk egy rendes lovaskocsit is, és egyéb mezőgazdasági munkákhoz való szerszámokat is.

Az új lovunkat Babának hívtuk, nagyon megszerettem. Mivel nekem kellett etetnem, itatnom, az istállóját rendben tartani, és naponta lepucolni is, vagyis a legtöbbet én dolgoztam vele és körülötte, ezért nagyon közvetlen kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindig kedveskedtem neki egy répával vagy valami ehhez hasonló ínyencséggel, ezért amikor megérezte, hogy közeledem az istállóhoz, már felnyerített, és türelmetlenül várta a megjelenésemet.

Az első tél azonban egy különös fordulatot hozott számunkra a lovunkkal kapcsolatban. Csak ekkor derült ki, hogy valójában egy rendkívül nagyvérű lovunk van, amelyik nem bírja elviselni a téli pihenés nyugalmi állapotát az istállóban. Ennek az állatnak állandóan dolgozni és mozogni kellett, ellenkező esetben megvadult, alig lehetett bírni vele, alig érhettünk hozzá a bőréhez, annyira csiklandóssá vált, hogy a legkisebb érintésre rúgott és harapott.

Az egyik közeli tanyán volt egy fiatalember, aki nagyon értett a lovakhoz, és ő vállalkozott arra, hogy újra megszelídíti a lovunkat. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt, amikor először próbálta befogni a kocsi elé. Egy igazi vadló sem küzdött és vergődött volna jobban, mint a mi korábban szelíd és békés lovunk. Több mint egy óra telt el, mire rá tudtuk tenni a szerszámot, és be tudtuk fogni a kocsi elé. Senki sem mert arra vállalkozni, hogy a fiatalembert elkíséri, és vele megy az első útra, én sem mertem felülni mellé a kocsira. Szorongó izgalommal vártuk a visszatértét, azért imádkoztunk, hogy épségben jöjjön vissza a kocsis is, és az állat is. Mintegy négy óra múlva érkeztek vissza, a ló tiszta fehér volt a tajtékos habtól, de már viszonylag békésen tűrte, hogy kifogjuk és levegyük róla a szerszámot. A fiatalember lecsutakolta, és ellátta az istállóban. Ettől kezdve mindennap megtette vele azt a kezelést, ahogyan ő nevezte ezt az eljárását. Két hét után újra ugyanolyan jámbor és kezes állattá vált, mint azelőtt volt.

Ez a felismerés viszont rádöbbentett bennünket arra, hogy ezt a lovat a jövőben nekünk is mindennap meg kell dolgoztatnunk, ennek hiányában pedig legalább megjáratnunk kint a szabadban. Így a tél folyamán, mivel munka nem volt a ház körül, ezért befogtam a kis hintónkba, amikor nagy hó volt, akkor pedig kölcsönkértük az egyik szomszédtól a lovas szánkót, és minden nap megfuttattam a lovunkat a nagy határban.

Egy idő után azonban már unalmassá vált számomra, hogy mindig ugyanazon a terepen nyargalásszak végig a kocsival, vagy esetenként a szánkóval, ezért kitaláltam egy új és izgalmas módját a ló járatásának. Az ötletet az egyik szomszédunkban lakó fiatalembertől vettem, aki a Balatonlellei csődör-istállóban dolgozott, és mindennap többször is végig vágtázott Kishegy útjain egy-egy csődörrel. Ezzel a vágtázó szomszéddal való találkozásaim adták az ötletet, hogy miért ne járathatnám meg én is ilyenképpen a mi lovunkat.

Mivel nálam az ötletet általában azonnal a tett követi, ezért azonnal hozzáfogtam az elképzelésem megvalósításához. Nyergem ugyan nem volt, de lábtartó kengyelem igen, így aztán már csak egy hevederszíjjat kellett készítenem, amivel a kengyelt a lóhoz tudom csatolni és rögzíteni. Így aztán rövidesen elérkezett az a pillanat, amikor először ülhettem fel a ló hátára. Mivel még sohasem ültem ló hátán, és nem tudtam lovagolni, ezért úgy rendeztem a dolgokat, hogy senki se legyen tanúja az első kísérletemnek. Úgy döntöttem, hogy az erdőben fogom kipróbálni a lovaglást. Közvetlen felettünk volt egy hosszú egyenes útszakasz az erdőben, és ez a szakasz nem is volt lejtős, úgyhogy nagyon ideális terepnek tűnt számomra. Itt ültem fel a ló hátára, és indultam el, először csak lépésben, hogy hozzászokjak ahhoz a magaslati helyzethez, amit a ló hátán való ülés adott, illetve ahhoz a mozgáshoz, amit a járásban lévő ló háta jelent annak, aki rajta ül. Amikor már úgy éreztem, hogy elég biztonságosan ülök a lovon járás közben, akkor megpróbáltam ügetésre biztatni. No, ez már egy kissé izgalmasabb volt. Jó néhányszor végig ügettünk ezen az erdei úton, mire én úgy elfáradtam, hogy abba kellett hagynom. Másnap természetesen újra kezdtem, és folytattam a lovaglás tanulását, és ez így ment napról-napra. Pár nap múlva már a nevelőapámnak is meg mertem mutatni a lovagló tudományomat. Egy idő után már annyira összeszoktunk, és én annyira eggyé váltam a lovaglással, hogy már a lóra sem álló helyzetben szálltam fel, hanem a farára ütöttem a kezemmel, és mikor a ló már elindult, én akkor, menet közben ugrottam fel rá.

Történt később, hogy éppen ezen az egyenes erdei úton jöttem hazafelé egy hosszabb lovaglásból jó tempósan ügetve, amikor egy bokor árnyékától megijedt a lovam, és hirtelen megállt. Ettől a hirtelen és váratlan fékezéstől viszont elveszítettem a helyzetemet a lovon, és teljes lendületemmel keresztül buktam a ló fölött, le a földre. Amikor magamhoz tértem a meglepetésemből és az esésből származó fájdalmaimból, akkor csak arra figyeltem fel, hogy a lovam bököd az orrával, és utána félrefordított fejjel néz rám, mintha csak azt mondaná: „Hát te hogy kerültél oda, és mit keresel ott?”. Ettől először iszonyú méreg fogott el, majd hirtelen felfogtam az eset komikumát, és hatalmas nevetéssel könnyítettem azon a feszültségen, ami az eset kapcsán jött elő belőlem.

A tavasz közeledtével újra beindultak a mezei munkák, ezért ettől kezdve a lovunkat is már ezen a területen dolgoztattuk meg. Annak a fiatalembernek, aki segített újra megszelídíteni a lovunkat, szintén volt egy lova. Ezért, amikor nehezebb munkákat kellett elvégezni, akkor vagy mi adtuk oda a mi lovunkat, vagy ő adta oda nekünk az övét, így segítettük egymást.

Nekünk volt egy olyan földterületünk, amit lovaskocsival nagyon nehéz volt megközelíteni a hegyoldalban. Ahol megközelíthető lett volna, ott egy erdő zárta el a kocsival való behajtás lehetőségét. Az egyetlen szabad részen viszont olyan meredek szakaszon kellett volna lemenni, hogy senki sem vállalkozott rá, hogy ott lehajt egy teherrel megrakott lovaskocsit. Ezért a trágya kihordását csak nagyon bonyolult módon, és rendkívül sok és fáradtságos munkával tudtuk elvégezni.

Ez a fiatal férfi azonban egyszer, amikor látta a kínlódásunkat, azt mondta, hogy ő megpróbálja lehajtani a lovakat a kocsival ezen a meredek szakaszon. Nevelőapám először próbálta lebeszélni róla, mondván, hogy ez teljesen lehetetlen, életveszélyes a kocsis számára is, de az állatok is veszélynek vannak kitéve. Ez az ember viszont addig érvelt, míg nevelőapám beleegyezett, hogy üres kocsival kipróbálhatja.

Mondanom sem kell, hogy micsoda izgalom előzte meg az eseményt. A fiatalember többször is végigment gyalog a kritikus szakaszon, majd levezette az állatokat újra és újra kocsi nélkül, csak a kötőféküket fogta. Végül azonban egymás mellé állította őket, és gyeplővel hajtva őket hátulról, mintha kocsit húznának, úgy hajtotta le őket. Ennek az útszakasznak az elején olyan meredek volt a föld, hogy a lovak feneke a földet érte, amikor pici lépésekkel araszoltak lefelé. De végül elérkezett az a pillanat, amikor végre kocsi elé fogta őket, és oda hajtott a meredek elé, felkészülve rá, hogy végig fog menni ezen a kritikus szakaszon.

Ahogy ott álltak a lovak a meredek szélén indulásra készen, olyan izgalom fogott el, hogy tán még levegőt sem vettem egy darabig. A lovak ugyanúgy, ahogy korábban tették, elkezdtek apró lépésekkel haladni lefelé. A kocsi rúdja az első métereknél úgy a magasba emelkedett a lovak között, hogy a nyaklójuknál fogva szinte felemelte őket a levegőbe. Majd hirtelen megváltozott minden, a kocsi pozíciójának váltásával a lovak terhelése is megváltozott. Először még a rúd tartotta a lovakat, most azonban hirtelen a kocsi teljes súlyával előrenyomta a lovakat a lejtőn. Ettől a lökettől hirtelen megindultak a lovak, a kocsis viszont ebben a pillanatban egészen szorosra fogta a gyeplőt, és így tartotta vissza a lovakat, hogy ne induljanak el vágtában az őket hátulról nyomó kocsival együtt. A meredek végén viszont el kellett fordulni jobbra a kocsival, mert csak így lehetett megállni, oldal irányban ugyanis egyenessé vált a terület. Ellenkező esetben a további lejtőn nem tudták volna végig megtartani a kocsit a lovak. Hála Istennek, végül minden jól sikerült, szerencsésen leértek az egyenesre.

Innen azonban az üres kocsit vissza is kellett húzni a két lónak. Mondanom sem kell, hogy mindkét ló nagyon jó erőben lévő, jó képességű állat volt, és rendkívüli összhangban tudták húzni a mögöttük lévő terhet.

Jellemző a lovainkra, hogy egyszer két nagytestű muraközi lóval elakadt egy megrakott kocsi a sárban, és a kocsis teljesen tehetetlenné vált ebben a helyzetben, az ő lovai nem voltak képesek kihúzni a sárból a kocsit. Hozzánk jöttek segítséget kérni. Az előbbi fiatalember az ő lovával és miénkkel együtt ment ki a terepre, befogta a két lovat, amik a muraköziek mellett szinte törpéknek látszottak. De amikor ez az ember csettintett a nyelvével, akkor a mi két lovunk minden ideges ugrabugrálás nélkül egészen lassan nekidőltek a hámnak, és szinte lehetett hallani a szerszámok megfeszülésének a pattogó sercegését, de a következő pillanatban megmozdult a kocsi, és lassan kijött a kátyúból. A másik kocsi gazdája azt mondta; ha nem a saját szemével látja ezt, akkor senkinek sem hinné el, hogy ez a két ló mire volt képes.

No itt, ezen az előbbi kritikusan meredek szakaszon is nagyot kellett alakítaniuk. A fiatalember többször megismételte üres kocsival ezt a le és felhajtást, mire úgy döntött, hogy már ő is és a lovak is megismerték ennek a meredek szakasznak minden részletét, és érzik, hogy hol mit és hogyan kell tenni. A legközelebbi fordulónál már megrakták trágyával a kocsit, bár még csak félig, de már teherrel indult a következő út. Ugyanúgy sikerült minden, ahogy az üres kocsival csinálták, ezért ettől kezdve már tele kocsival vitte le a trágyát a kijelölt helyére.

Ennek a történetnek az érdekessége még az, hogy egy idő után már én is fel mertem ülni a kocsi bakjára a fiatalember mellé, amikor mentek le ezen a félelmetes szakaszon. Miután pedig már jónéhányszor ott voltam mellette, az egyik út alkalmával felajánlotta, hogy volna-e kedvem ahhoz, hogy én hajtsam le a lovakat. Az első ösztönös reakcióm az volt, hogy nemet mondok, de aztán mégis beleegyeztem, és bár nagyon óvatosan csináltam mindent, de végül is sikerült, többször is lehajthattam a lovakat ezen a félelmetes lejtőn.

Ezzel a két lóval volt még egy majdnem tragédiába fúló élményem. A házunk alatt volt egy elég nagy almásunk, főként jonatán almafák voltak benne. Ennek a területnek az aljában jött fel a kocsiút a házunkhoz. A történet idején ezen a kocsiúton hajtottam felfelé a lovakat a kocsival, amikor nevelőapám lekiáltott a házunktól, közölte velem, hogy ne jöjjek tovább, mert el kell mennünk kocsival valahová, ezért nekem meg kellett fordulni ott az almásban, ami szintén lejtős hegyoldal volt. Korábban nagyon sokszor hajtottam már végre ilyen megfordulást ezen a területen.

Most azonban valami megzavart a művelet végzése közben, ezért amikor a fordulásban olyan pozícióba kerültem, hogy már lefelé fog menni a kocsi, akkor hirtelen nem tudtam eldönteni magamban, hogy az előttem lévő nagy almafának melyik oldalán menjek tovább, jobb vagy bal oldalon. Ez a pár pillanatnyi elbizonytalanodásom viszont elég volt ahhoz, hogy a lovak döntsenek helyettem, de úgy, hogy a bal oldali a fa bal oldalát választotta, a jobb oldali pedig a jobb oldalt. Így ők közrekapták a fát, amiből az következett, hogy a fa az egyik ló és a rúd közé került. A hegyen lefelé álló kocsi viszont teljes súlyával ránehezedett a rúdra, vagyis a kocsi gurulni akart tovább, ezzel viszont a ló nyakát a nyakló szíja odaszorította a fához. Ettől olyan helyzet alakult ki, mintha a ló felakasztotta volna magát.

Ebben a kritikus helyzetben teljesen cselekvésképtelenné váltam, teljes kétségbeesés lett úrrá rajtam, a bénító tehetetlenségem abból is eredt, hogy ekkor még csak egy 13 éves gyerek voltam. Kétségbeesésemben elkezdtem kiabálni a nevelőapámnak. Amikor látta, hogy mi történt, azonnal azt parancsolta, hogy a másik lovat a gyeplőnél fogva tartsam vissza, amíg ő keres valamit és a kocsi kereke elé teszi, hogy ne tudjon továbbgurulni a lejtőn. Ezután előkapta a zsebéből a bicskáját, és gyorsan elvágta a ló torkát szorongató nyaklószíjat. Ez az eset egy darabig elvette a kedvemet a lovaskocsi hajtástól, de egy idő után azért minden visszarázódott a megszokott mederbe.

A következő tél beállta előtt nevelőapám úgy döntött, hogy eladja ezt a lovunkat, mert tartott attól, hogy újra megismétlődik az előző eset, mivel nem tudjuk annyit dolgoztatni. Így is történt, alig mondtuk el néhány embernek, hogy szeretnénk eladni, már jelentkezett is egy fuvarozó, aki ismerte a ló képességét, ezért örömmel, minden alku nélkül megvette. Nevelőapám pedig egy csendesebb, kevésbé mozgékony lovat vett helyette.

Az adventista hitélet befolyása

A nevelőszüleim az Adventista Egyház tagjai voltak, és mivel Balatonlellén nem volt gyülekezet, ezért a Balatonszemesen lévő gyülekezetbe jártak. Így az ideérkezésem után én is belecsöppentem ebbe az új helyzetbe. Mivel nagyapáméknál már hozzászoktam a családi és a gyülekezeti szinten történő vallásos élethez, ezért itt sem okozott számomra semmi nehézséget. Viszont itt egészen új dolgokkal találkoztam, ami először meglepett, de elég hamar napirendre tértem felette. Ilyen volt az, hogy nem vasárnap mentünk az imaházba, hanem szombaton, és nem ettünk meg mindenféle húst, hanem csak a Biblia szerinti tiszta állatnak tekintett állatok húsát.

Nevelőszüleim arra tanítottak, hogy amikor a szomszédok meg akarnak valamivel kínálni, akkor előbb kérdezzem meg tőlük, hogy disznózsír van-e az ételben, amivel megkínálnak, merthogy annak a fogyasztását Isten megtiltotta a Bibliában. Én ezt akkor még nem értettem, de engedelmességből igyekeztem megtartani. Később, amikor már több ismerettel rendelkeztem, akkor kimondottan tetszett az iskolában, ahogy a többi gyerek elképed attól, hogy én milyen különc vagyok közöttük. Nagyon jó érzés töltött el attól, amikor a többieknek azt mondhattam, hogy én velük ellentétben az Isten törvénye és akarata szerint élek akkor, amikor ezekhez ragaszkodom.

Nevelőapámtól elég sokat tanultam a Bibliából, munka közben, vagy amikor együtt mentünk ki legeltetni az erdőbe, akkor mindig elmondott egy-egy bibliai történetet, és arról beszélgettünk. Egy idő után már nekem is lettek kérdéseim, és ezek a kérdések egyre szaporodtak, bár nem mindegyikre kaptam kielégítő választ.

Ebben az időben egy Nagy Lajos nevezetű fiatal bibliamunkás járt a nevelőszüleimhez, aki nagyon hamar felfedezte bennem a lelki dolgokra szomjas ifjút. Ezért a látogatásai alkalmával egyre többet és egyre céltudatosabban foglalkozott velem. Amikor olyankor érkezett, hogy én éppen az erdőben legeltettem, akkor szinte azonnal utánam jött, megkeresett, és végig kint maradt velem. Volt egy különleges jelünk, aminek hallatásával egymásnak jelezni tudtunk az erdőben, és így talált rám nagyon hamar. Megtanított arra, hogy a tenyerem összezárásával hogyan tudok olyan üreget képezni, hogy amikor ebbe belefújok, akkor a kakukk madár hangját lehet vele élethűen utánozni. Majd ezt követően kitaláltunk a kakukk hangjának egy olyan speciális utánzását, ami hasonlított is, de különbözött is attól, és ez volt a mi közös jelünk, hogy meg tudjuk különböztetni a valódi kakukk hangjától.

Nagy Lajos olyan komoly szinten foglalkozott velem, hogy még házi feladatot is adott a Bibliából, amit a következő látogatásáig kellett megtanulnom, és sohasem felejtette el visszakérdezni tőlem a feladott leckét. Az ő tanításai, a tőle tanultak kitörölhetetlenül megmaradtak bennem a későbbi időkre is, amiket a jó Isten arra használt fel, hogy később, ezeknek a tanult emlékeknek a felelevenedésével fordítson vissza abból a világból, ahová elfordult az életem, vagyis fordítson vissza önmagához.

Nagy Lajos csodálatosan tudott hegedülni, és nagyon szépen énekelt. Mivel nekem is szép énekhangom volt, és én is szerettem énekelni, ezért adott volt minden arra, hogy egyik éneket a másik után megtanítsa velem. Ettől kezdve az egész erdő zengett az énekeimtől. A környéken lakó emberek mindig tudták, hogy merre legeltetek éppen, mert minden irányba kihallatszott az erdőből az énekem.

A Faragó családdal való kapcsolatom

Kishegyen volt egy másik család is, akik szintén adventisták voltak, a Faragó család, Bandi bácsi és Juliska néni. Két gyermekük volt, Andris volt az idősebb, aki talán egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam, és a tőle egy pár évvel fiatalabb Ilonka. A Faragó családdal nagyon jó, szinte bensőséges kapcsolatom alakult ki.

Juliska néni szerető anyai gondoskodása nagyon mély nyomot hagyott bennem, nagyon megszerettem őt. Bár nemigen került közöttünk kimondásra, de egész hátralévő életében úgy tekintettem rá, mintha az anyám lett volna. Későbbi éveimben mindig örömmel emlékeztem vissza a tőle kapott törődésre, az együttérző és megnyugtató szeretetére.

Mivel Andrissal majdnem egykorúak voltunk, ezért szinte önmagától adódott, hogy barátok lettünk. Mivel a Faragó családnak is sok birkájuk volt, ezért a hatalmas erdőben való legeltetés sok lehetőséget adott a közös játékra, beszélgetésekre. Legeltetés közben nagyon sokszor összehajtottuk a nyájainkat, hogy együtt játszhassunk, beszélgessünk, vagy éppen csak együtt legyünk, amíg a birkák csendesen legelnek.

Iskolaváltás

Az a sok megpróbáltatás, amin a korábbi években átestem, nagyon megviselt, és esetenként olyan módon tört fel belőlem, hogy közömbös voltam mindennel és mindenkivel szemben. Ennek olyan eredménye lett, hogy a Balatonlellei iskolában rossz lett a magatartásom, és bukásra álltam matekból. Emiatt az iskola kezdeményezésére áthelyeztek a szomszéd faluba, Kislakra, így ezután oda kellett járnom iskolába.

Kislak egy kis falu volt, a kishegyi otthonunkhoz még közelebb volt, mint Balatonlelle. Ebben a faluban a gyerekek kis létszáma miatt összevont osztályokban folyt a tanítás. Ez azt jelentette, hogy a felső tagozatos osztályok egy tanteremben voltak együtt. Be volt osztva, hogy melyik osztálynak mit kellett csinálni, amíg a tanárnő a személyes foglalkozást tartotta valamelyik másik osztállyal.

Egy középkorú, nagyon kedves tanárnő volt az osztályfőnökünk, akinek a személyisége olyan befolyást gyakorolt rám, a tanulásomban és a viselkedésemben, hogy miközben Lellén bukásra álltam matekból, itt Kislakon már kitűnő lettem egészen rövid idő alatt. Egy alkalommal tanfelügyelő látogatott az iskolánkba, és mindegyik osztálynak röpdolgozatot kellett írni különböző tárgyakból. Amikor matekból kiadták a feladatokat, és a tanárnőnk még magyarázott valamit a dolgozatírással kapcsolatban, és amikor befejezte, én már azt kérdeztem tőle, hogy aki befejezte a dolgozat írását, az mit tegyen vele. Erre a tanfelügyelő kissé idegesen rám szólt, hogy most először még a dolgozatom megírásával foglalkozzam, és mire végzek, akkor majd megmondják, hogy mi legyen tovább. Erre viszont én azt mondtam neki, hogy én már kész vagyok a dolgozat megírásával, teljesen befejeztem minden példát. Ettől nagyon meglepődött, először még azt hitte, hogy csak tréfálkozom vele. Mivel azonban látta, hogy nagyon komolyan állítom, hogy kész vagyok, ezért odajött hozzám, és elvette tőlem a dolgozatomat. Ő maga vizsgálta át, de semmi hibát sem talált benne, ezért kitűnőre osztályozta. Az a körülmény, hogy az előző iskolámban bukásra álltam ebből a tantárgyból, most pedig a tanfelügyelő előtt kitűnőre írom meg a dolgozatomat, a tanárnő megítélését is emelte. Állítólag a tanfelügyelettől egy körlevélben kapott elismerő dicséretet a tanárnőnk, és ezt a körlevelet a megye minden iskolája megkapta. Egy ilyen elismerés abban az időben nagy kitüntetésnek számított.

Balesetem a vasvillával

Történt egyszer, hogy nevelőapámmal készültünk kimenni a másik földünkre szénát gyűjteni. Az én feladatom volt, hogy összegyűjtsem a szerszámokat, nevelőapám addig az állatokkal volt elfoglalva. Amikor a szerszámoskamrában összeválogattam a szükséges szerszámokat, akkor összefogtam őket és a vállamra emelve elindultam, hogy ott tegyem le őket, ahonnan indulni fogunk. Menet közben azonban az egyik szerszám le akart billenni a szerszámok közül, ezért ösztönösen utána kaptam, ezzel viszont teljesen elveszítettem az uralmamat az összes felett, az összes kicsúszott a kezem közül, egyik erre, a másik arra.

Mivel az egész esemény menet közben történt, így az esemény pillanatában a jobb lábam hátul volt, és az egyik vasvilla a hegyével beleesett az alsó lábszáram vastag húsába a térdhajlat alatt kb. tíz centire. Mivel azonban ez a vastag hús sem tudta megtartani a leeső villát, ezért a nyelénél fogva tovább zuhant, és így szinte kifordult a húsomból. Első pillanatban csak a döbbenet fogott el, majd ijedtemben berohantam a házba, és leültem. Ekkor még az ijedtségen kívül nem éreztem semmit, csak néhány perc után kezdődött el a fájdalom érzése, és vele együtt egy különös idegrángatózás a sérült lábamban.

Amikor nevelőapám bejött, és megtudta, hogy mi történt velem, azonnal fogott be a kocsiba és vitt az orvoshoz. A sebem kezelése közben az orvos egy vékony pálcára vattát csavart, és egy fertőtlenítő oldatba mártotta, majd csavaró mozgással belenyomta a vasvilla szúrta lyukba, vagyis a sebembe. Ez a művelet borzalmas fájdalmat okozott. Ha nem fekszem az ágyon, valószínűleg összeestem volna a fájdalomtól. Így fertőtlenítette ki a sebet attól, amit a vasvilla okozott, amivel mi a trágyadobálástól kezdve mindenféle anyaghoz használtunk. Miután bekötözte a lábamat, tetanuszoltást kaptam, és végre elhagyhattam a rendelőt.

Ekkor még iskolába jártam, ráadásul ez volt az iskolaváltásomat követő időszak, ezért nem volt szerencsés kihagynom és mulasztanom, mert könnyen elveszíthettem volna az évemet. Mivel hosszabb távolságot egyáltalán nem tudtam gyalogosan megtenni, és egy jó darabig még biztosan nem, az iskolához vezető több kilométeres utat pedig naponta kétszer is megtenni még biztosan nem fogom tudni, ezért nevelőanyám azt javasolta, mi lenne, ha lóháton mennék el az iskolába. Én persze boldogan igent mondtam azonnal. Mivel pedig nevelőapámnak sem volt ellenvetése, ezért már készültem is, hogy másnap már meg is valósítom ezt a tervet.

Nem hiszem, hogy közel-távol volt még egy iskolás gyerek, aki olyan boldogan indult volna el reggel az iskolába, mint én akkor. Otthon a nevelőszüleimmel abban állapodtunk meg, hogy amikor megérkezem, akkor az utcán az egyik fához kikötöm a lovat, és bemegyek megbeszélni a tanítónővel, hogy elfogadja-e az iskolába járásomnak ezt a módját. A tanítónő az iskolaépület hátsó részében lakott a családjával. Amikor bementem hozzá, és elmondtam a történetemet, akkor minden további nélkül beleegyezett. Még meg is dicsért, hogy ilyen állapotban is kész vagyok iskolába jönni. Majd pedig azt javasolta, hogy az iskolaudvar hátsó részében, ahol ők laknak, van egy fa, oda bevihetem a lovamat, és ott biztonságban lehet addig, amíg le nem telik az iskolai órák ideje.

No, ettől kezdve a középpontba kerültem a lovammal. A gyerekek szemében valóságos hős lettem, hogy lóháton járok iskolába. A szünetekben minden gyerek a ló körül akart forgolódni. Mindegyik etetni szerette volna a kezéből, vagy egyszerűen csak megsimogatni. A következő naptól fogva már mindegyik hozott otthonról valamit, amivel kedveskedni akart a lovamnak. Odáig jutottunk, hogy egy-két nap után a tanító néninek kellett szabályt hozni arra, hogy mit lehet tenni a lóval és mit nem. Még azt is be kellett osztani, hogy ki mikor és mit hozhat otthonról a lónak, amit aztán megetethetnek vele. Annyira élveztem ezt a helyzetet, hogy már ló nélkül is el tudtam volna menni az iskolába, de otthon azt mondtam, hogy még nem tudok akkora távolságot megtenni, csakhogy tovább tarthasson ez a különleges helyzetem.

Az 1956-os forradalommal összefüggő élményem

Az 1957-es év tavasza egy nagyon komoly eseményt tartogatott számomra. Március első napjaiban szokás szerint kihajtottam a birkákat és kecskéket az erdőbe legeltetni. A mindennapok megszokott része volt ez az akkori életemnek. Ilyenkor igyekeztem valamivel lekötni a figyelmemet, mindig kerestem magamnak valamilyen elfoglaltságot, amíg az állatok csendesen legelésztek körülöttem vagy a közelben. Mivel nagyon jól ismertem az erdőnek minden részletét, hiszen nagyon sok időt töltöttem el benne, ezért felfigyeltem egy szokatlan jelenségre. Az egyik helyen egy elhagyott rókalyuk volt, korábban sokszor próbáltam kipiszkálni belőle a rókát, de mivel semmilyen reakcióval sem találkoztam, ezért valószínűleg egy elhagyott rókatanya volt. Ekkor azonban arra figyeltem fel, hogy ez a lyuk be van tömve földdel, még félig elrohadt falevél is volt elé hordva, mintha csak azt akarták volna elérni, hogy senki se figyeljen fel a korábbi üregre.

Ez a váratlan körülmény azonban az én élénk fantáziámat azonnal mozgásba lendítette, és már mindenfélét elképzeltem, hogy mit rejthettek el benne. Mert abban az első pillanattól biztos voltam, hogy valaki elrejtett valamit, és szándékosan akarja elterelni a figyelmet erről a helyről, mintha ott nem is lett volna egy rókalyuk.

Azonnal kerestem egy megfelelő kampós ágat, amit a késemmel még egy kicsit megformáztam, hogy alkalmas eszköz legyen a lyukban lévő föld kikaparására. Ezután villámgyorsan nekiláttam, hogy eltávolítsam a lyukból a betömött földet. Nem sokat kellett ásnom, amikor egy ruhába csavart csomag végére akadtam. Ekkor izgalmamban még gyorsabban kapartam ki a földet, majd pedig kihúztam az ott lévő tárgyat. Amikor kicsomagoltam, akkor láttam, hogy egy puska volt becsomagolva és elrejtve a lyukban.

Mivel a birkák csendesen legeltek, ezért megpróbáltam összeszerelni a darabokra szétszedett puskát. Amikor ez sikerült, akkor az a gondolat vetődött fel bennem, de jó lenne most kipróbálni és lőni egyet ezzel a puskával. Mivel azonban eddig még csak a puskát vettem ki a lyukból, ezért elkezdtem tovább kutatni, hátha töltényeket is találok a lyukban. Nem sok kutatás után megakadt a botom egy újabb csomagban, amiről később kiderült, hogy egy nagy befőttes üveg, ugyanis abba voltak belecsomagolva a fegyverhez való töltények. Az izgalom lázában már el is kezdtem tanulmányozni, hogy miképpen kell a puskába tenni a töltényt, és mit kell tennem ahhoz, hogy elsütésre kész állapotba kerüljön. Amikor már teljesen biztos voltam a dolgomban, akkor beletettem a töltényt, és a karos zárdugattyúját felhúztam. Ekkor kiválasztottam egy olyan fiatal fát, aminek az oldalából egy ág nőtt ki. Ennek az ágnak a tövéhez támasztottam fel a puska csövét, és egy bizonyos távolságban lévő tuskót próbáltam megcélozni vele.

Amikor azonban meghúztam a ravaszt, egy hatalmas durranást hallottam, majd egy pillanatra nem tudtam, hogy mi történt velem, mert arra eszméltem fel, hogy hanyatt fekszem a földön. Mivel a jobb szememnél valami kellemetlen érzést éreztem, ezért ösztönösen odanyúltam, hogy megdörzsöljem. Ekkor azonban valami különös dolgot éreztem a szemem környékén. Ahogy a kezemet elvettem a szememtől, akkor láttam, hogy csupa vér a kezem. Ösztönösen újra a szememhez nyúltam, és ekkor éreztem, hogy csupa seb az arcom, és ömlik belőlem a vér, majd azt is érzékeltem, hogy a jobb szememmel nem is látok. Először nagyon megijedtem, de pár pillanat múlva már teljesen nyugodtan és megfontoltan próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy minél előbb hazajuthassak a birkákkal együtt. A szememre szorítottam a zsebkendőmet, majd pedig határozott kiáltásokkal próbáltam hazaterelni a nyájat.

Otthon elmondtam mindent őszintén, mire a nevelőapám azonnal befogta a lovat a kétkerekű kocsinkba, amivel nagyon gyorsan lehetett közlekedni. Ekkor elindult velem be a faluba, Lellére, az orvoshoz. Az orvos azonnal ellátta a sebeimet. A legsúlyosabb sérülés a fölső szemhéjamat érte, amin egy mély vágás volt, amit úgy kellett összevarrni. Utólagosan tudtuk meg, hogy mi történt velem. Az történt ugyanis, hogy a lövés előtt nekem ki kellett volna tisztítanom a puska csövét, mert tele volt zsírral. Én azonban ezt elmulasztottam, mert nem is tudtam, hogy ilyesmit is el kell végezni rajta ahhoz, hogy lőhessek. Így a fegyver elsütésekor, a töltény robbanásának ereje a zárdugattyút kicsapta a helyéről, és a felrobbant töltény darabokban kirepült hátrafelé, és mivel én éppen célzó pozícióban voltam, így történt, hogy az arcomat telecsapta apró repesz szilánkokkal, egy nagyobb darab pedig elvágta a fölső szemhéjamat. Amikor a kezelésen túl voltunk, akkor az orvos jegyzőkönyvet vett, amiben részletesen lejegyezte a baleset körülményeit, majd nekem alá kellett írnom.

Ezek után indultunk el vissza a kishegyi erdőszélen lévő otthonunkba. Útközben mindketten nagyon hallgatagok voltunk, szinte semmit sem beszéltünk egymással. Engem a bűntudat gyötört és késztetett hallgatásra, nevelőapámat pedig egészen más balsejtelmes gondolatok kötötték le, aminek valóságképe nemsokára be is igazolódott.

Mire hazaértünk már teljesen sötét volt. Már nagyon fáradtnak éreztem magam, az egész esemény izgalma kimerített. Ahogy megálltunk az udvaron, éppen készültem leszállni a kocsiról, amikor arra figyeltem fel, hogy minden irányból egyenruhás fegyveres emberek emelkednek ki a sötét háttérből és közelednek felénk. Csak később tudtam meg, hogy ávósok voltak. Amikor már teljesen körülvettek bennünket, akkor az egyikük odajött, és elmondta a megjelenésük okát. Tudomásukra jutott, hogy egy engedély nélküli fegyver van a birtokunkban, és ezzel kapcsolatosan kezdeményeztek nyomozást. Valószínűleg az orvos tett bejelentést az esetről, vagy ők is hallották a lövés hangját, mivel kint voltak ők is a közeli erdőkben.

Az esemény hátteréről még annyit kell tudni, hogy az 1956-os forradalom fegyveres harca már lecsendesedett, az orosz hadsereg szinte az egész országban leverte a fegyveres felkelést. A hamu alatt azonban még izzott a parázs, ezért mindenhol terjedt szájról-szájra az a hír, hogy újra ki fog törni a fegyveres felkelés. A forradalmisták jelszava ebben az időben az volt, hogy (MUK), ami azt jelentette: „Márciusban újra kezdjük”. Az én esetem pedig éppen ebben a kritikus időszakban következett be, amikor pattanásig feszült volt az egész ország hangulata. A hatóság teljes erővel fel volt készülve arra, hogy azonnal leverjenek minden kezdeményezést, ha márciusban valahol megmozdulás következne be. Erre én, pont ekkor, márciusban csináltam ilyen fegyveres eseményt. A nálunk megjelent ávósok valószínűleg már eleve kint voltak az erdőben, felkészülve minden eseményre, ezért is tudtak ilyen gyorsan nállunk megjelenni. Még mielőtt mi hazaértünk volna, már körül vették a házunkat és a portánkat.

Amikor bementünk a házba, akkor kikérdeztek a legapróbb részletekig mindenről, hogy miként került a kezembe a puska, hogy jutottam hozzá, és miként, milyen körülmények között következett be a baleset. Amikor mindent elmondtam, akkor azt kérdezték, hogy meg tudom-e mutatni nekik azt a helyet, ahol a puskát megtaláltam. Amikor jeleztem, hogy meg tudom mutatni, akkor azonnal el is indultunk a helyszín felé. nevelőapámat megkérték, hogy jöjjön velünk.

Párszáz méter után azonban elkezdtem szédülni, ezért megálltunk, és kétoldalt a karom alá nyúlva tartottak az ávósok. Ekkor viszont elvesztettem az eszméletemet, valószínűleg a sok vérveszteség, és az átélt izgalmak következtében. Majd csak néhány óra múlva tértem magamhoz, és érzékeltem, hogy az ágyamban fekszem, nevelőanyám pedig a fotelban ülve sírdogál. Ekkor megkérdeztem, hogy miért sír, és hogyan kerültem én ide az ágyba?

Elmondta, hogy miután én elájultam, először nem tudták, hogy most mit tegyenek, hogyan folytassák tovább az ügy kivizsgálását. Ekkor viszont nevelőapám azt mondta nekik, hogy ő is meg tudja mutatni azt a rókalyukat, ahol én rátaláltam erre a puskára. Azért mondta nekik ezt, mert hozzám hasonlóan ő is ugyanúgy ismerte az erdő legkisebb részét is, hiszen mindennap ott voltunk, az állatokat legeltetve, és én elmondtam neki, hogy melyik rókalyukban találtam rá a puskára. Mint később kiderült, ez a felajánlás nagyon nagy hiba volt.

Az ávósok azonnal örömmel fogadták az ajánlatot, és már indultak is ki az erdőbe a megjelölt hely felé. Útközben azonban már egészen másfajta hangot engedtek meg maguknak a nevelőapámmal kapcsolatban. Amikor ugyanis azt mondta, hogy ő is meg tudja mutatni azt a helyet, ahol megtaláltam a puskát, az ávósok ebből arra a következtetésre jutottak, hogy azért tudja megmutatni, mert ő rejtette el oda. Ezt a feltételezést még segítette az a körülmény, hogy a puskának házilag volt készítve a fa része, a tusa, nevelőapámnak pedig asztalos képzettsége is volt. Sőt, korábban erdész volt, ezért így együtt minden azt bizonyította az ávósoknak, hogy ez a puska csak a nevelőapámé lehetett. Így aztán a végeredmény az lett, hogy nem is engedték haza, hanem azonnal letartóztatták, és elvitték magukkal a Fonyódon lévő laktanyájukba, és ott bezárták a fogdájukba.

Eközben mi, akik otthon maradtunk, szinte alig tudtunk aludni, tele voltunk aggodalommal a jövőt illetően, hiszen nagyon sok kegyetlen hír terjengett ebben az időben az ávósok módszereiről azokkal szemben, akiket ők bűnösnek találtak.

Kora hajnalig forgolódtam álmatlanul az ágyamban, majd egy idő után nem tudtam tovább az ágyban maradni, ezért felkeltem. Amikor el kezdtem öltözködni, egyszer csak egy koppanást hallottam a padlón. Amikor odanéztem, akkor vettem észre, hogy egy csavar esett ki a nadrág zsebemből a padlóra. Amikor felvettem, és nézegettem, hirtelen az emlékezetembe villant, hogy ez a puskának az egyik csőrögzítő csavarja, amit elfelejtettem becsavarni a helyére. Hirtelen rossz érzésem támadt, azon gondolkoztam, mit tegyek vele. Úgy döntöttem, hogy kimegyek az erdőbe, és ott eldobom. Ekkor azonban a jó Isten eszembe juttatta, hogy a nevelőapám vackai között az egyik fiókban is van egy darab pontosan ugyanolyan töltény, mint amilyen ehhez a puskához kell. Ösztönösen azonnal megkerestem, és a csavarral együtt kivittem jó messze az erdőbe, és ott eldobtam őket.

Alig érkeztem vissza az erdőből, csak néhány perc telhetett el, amikor egy katonai gépkocsi állt be az udvarunkra. Nevelőanyám még az ágyban feküdt, és rémülten kelt fel, amikor mondtam neki, hogy katonák érkeztek hozzánk. Amikor bejöttek, akkor felmutattak egy papírt, hogy házkutatási parancsuk van, ezért ők most mindent végig fognak vizsgálni. Sajnos elég barbár módon végezték el, iszonyú rendetlenséget hagytak maguk után. Mint utólag kiderült, ők is észrevették, hogy a puskából hiányzik az egyik csőrögzítő csavar, és azt szerették volna megtalálni a lakásunkban. Ha ez sikerül nekik, akkor véglegesen rá tudták volna bizonyítani nevelőapámra, hogy övé volt a fegyver. Végül azonban eredménytelenül mentek el, nem találtak semmi terhelő bizonyítékot.

Mint utóbb megtudtuk, az ávósok megkeresték a környéken lakó családokat is, mert olyan információhoz szerettek volna jutni, amiből következtetni lehet, hogy nevelőapám még titokban gyakorolja a vadászatot, mint volt erdész. Eközben nevelőapámat pedig arra próbálták rávenni a kihallgatások alatt, hogy vallja be, övé volt a puska. Ő azonban tagadott, nem volt hajlandó elismerni, hiszen valóban nem az övé volt. Végül, mivel semmi érdemi bizonyítékot sem tudtak felmutatni ellene, így harmadnap elengedték haza. Így ért véget ez a szörnyű, mindenkit megrázó esemény, amit az én meggondolatlan, gyerekes kíváncsiságom idézett elő. Ez az izgalmas esemény lett az én személyes élményem a forradalommal kapcsolatban.

Az újabb események változást hoznak

Úgy tűnt, hogy ez a tavasz még továbbra is az izgalmak sorozatát tartogatja számomra. Noha a puskával és az ávósokkal kapcsolatos események után visszaállt életünkben minden a korábbi rendbe, de mégis bekövetkezett egy olyan esemény, aminek hatására újra egy jelentős fordulat következett be az életemben.

Az egyik délután szokás szerint kihajtottam a birkákat és a kecskéket az erdőbe legeltetni. Ez az alkalom is úgy kezdődött, mint annyi más. Minden nap más-más területre szoktuk elvezetni a nyájat, így ezen a napon is kiválasztottam egy erdő részletet. Én szokás szerint igyekeztem elfoglalni magamat különböző dolgokkal, hogy az egyébként unalmas órákra valami értelmes elfoglaltságot találjak magamnak, amivel az időmet ki tudom tölteni. Ekkor éppen egy bot faragása volt soron. Már napok óta dolgoztam ezen a boton, amit nagyon szép faragott mintázattal díszítettem, így aztán ekkor is ezt vittem magammal, és amíg az állatok csendesen legeltek, addig én a bot faragásába merültem el teljesen.

Mivel a faragásom teljes dísze kezdett kibontakozni a botomon, ezért az alkotás izgalmában annyira belemerültem a munkába, hogy észre sem vettem, hogy a birkák szép csendesen legelve egyre távolabb kerültek tőlem. Amikor felfigyeltem a nagy csendre és felnéztem, akkor döbbenten észleltem, hogy sehol sem látom az állatokat. Nagy hirtelenséggel abbahagytam a faragást, elpakoltam mindent a tarisznyámba, és már rohantam is, hogy megkeressem a nyájat. Azonban bármerre rohantam, sehol sem találtam meg őket. Amikor már teljesen kimerültem a sok futástól, hegyre fel, hegyről le, akkor először leültem kétségbeesetten, és azon gondolkodtam, most mit csináljak. Végül úgy döntöttem, hogy hazamegyek, és elmondok mindent a nevelőszüleimnek.

Így is történt. Amikor otthon elmondtam, hogy elveszítettem a birkákat, akkor nevelőapám azonnal abbahagyta a munkáját. Felosztottuk magunk között az erdőt, hogy lehetőleg minden területre el tudjunk jutni. Így ismét visszaindultam keresni az elveszett nyájat. A nekem kiosztott területet teljesen bejártam, de a birkákat nem találtam sehol. Ekkor úgy döntöttem, hogy visszamegyek az otthonunkhoz, hátha a nevelőszüleim több szerencsével jártak. Amikor azonban hazaértem, sem őket, sem a birkákat nem találtam. Ettől olyan rémület lett úrrá rajtam, hogy mi lesz most, mekkora kárt okoztam az állatok elvesztésével. Nevelőapám alapvetően nagyon jó ember volt, de ugyanakkor hirtelen indulatú is, és amikor elvesztette a türelmét, akkor nagyon durva tudott lenni. Egyszer a pásztorbotjával úgy végig vágott a hátamon, hogy végig terültem a földön, és azt hittem, nem tudok többet lábra állni. Mindez csupán azért, mert elkésve tettem ki a legelésből visszatérő állatok számára a só kockákat, és nem minden vályú volt feltöltve vízzel. Erre gondolva olyan félelem lett úrrá rajtam a várható büntetésre gondolva, hogy úgy döntöttem, inkább nem megyek haza, hanem kint alszom az erdőben.

Ezek után kiválasztottam magamnak egy nagyon csendes, eléggé körbezárt területet, ahol alkalmasnak találtam az éjszakát eltölteni. Itt összekotortam egy csomó ősszel lehullott falevelet, és abból alakítottam ki magamnak egy viszonylag kényelmes fekhelyet. Mivel nagyon fáradt voltam, ezért nagyon hamar el is aludtam. Nem tudom, meddig aludtam, de amikor felébredtem, akkor újra rám tört az aggódó félelem, és már nem is hagyott újból elaludni. Ekkor felkeltem és elindultam az otthonunk felé. Hazaérve, legnagyobb megdöbbenésemre az istállókból már a birkák szuszogását és halk neszezését hallottam ki. Ez valamennyire megnyugtatott, de a lakásba még így sem mertem bemenni, ezért úgy döntöttem, hogy az éjszaka hátralévő részét a birkák mellett, az istállóban fogom eltölteni. Egy szalmacsomó mellett letelepedtem, ahol aztán nemsokára ismét elaludtam annyira, hogy kora reggel nevelőapám ébresztett föl az alvásomból.

Legnagyobb meglepetésemre teljesen elmaradt minden fenyítés, még inkább a birkák helyett az értem való aggódás váltotta fel a nevelőszüleim érzését is. Mint utólag kiderült, sötétedés után nem sokkal a birkák maguktól hazajöttek, és amikor a nevelőszüleim visszatértek a keresésből, akkor a birkák már ott toporogtak az istálló bejárata körüli területen. Ezután viszont engem kerestek, és amikor sehol sem találtak, akkor ők is lepihentek, mert nagyon ki voltak merülve. Nevelőapám viszont azért kelt fel kora hajnalban, hogy újból elinduljon engemet megkeresni. Az istállóban a botját akarta magához venni, és ekkor talált rám, ahogyan a szalma rakás tövében alszom.

Az elkövetkező napokban visszatért a megszokott élet az otthonunkba, egészen péntek délutánig, amikor is egy férfi keresett meg bennünket, aki a hegy másik oldalán lakott a családjával. Ekkor elmondta, hogy az erdő szélen lévő földjén valamilyen répa volt ültetve nagy területen, és az egész le van tarolva. Tudomására jutott, hogy a mi birkáink okozták neki ezt a kárt, ezért most szeretné elhívni a nevelőapámat, hogy menjen el vele, és személyesen győződjön meg a dolgokról. Ettől a hírtől újra felizzott a hangulat az otthonunkban, engem pedig újból elfogott egy kétségbeejtő félelem.

Nevelőapám elment az illető szomszéddal a földjére megnézni az okozott kárt, mi pedig otthon vártuk a további fejleményeket. Csak évek múlva tudtam meg, hogy a helyszín megtekintése után megegyeztek egymás között. Nevelőapám néhány birkát ajánlott fel a kár ellenértékeként, amit a szomszéd el is fogadott, így aztán közöttük le is záródott az ügy.

Mivel nekem semmit sem mondtak a rendezés körülményeiről, csak az okozott kár nagyságát ismertem, ezért félelmemben úgy döntöttem, hogy nem maradok tovább ebben a házban, valamilyen módon örökre elmegyek innen. Másnapra azt terveztük, hogy nevelőanyámmal átmegyünk a Balatonszemesen lévő adventista gyülekezetbe. Ennek ismeretében elkezdtem kidolgozni egy tervet, hogy miként valósíthatom meg a végleges eltávozásomat. Úgy gondoltam, hogy a Balatonszemesi utat kell kihasználnom a szökésem végrehajtásához, ennél jobb alkalom nem fog kínálkozni a közeljövőben.

Este a nevelőszüleim pénzes dobozából kivettem annyi pénzt, amennyire szükségem lehet a vonatjegy kiváltásához. Így indultunk el reggel a gyülekezetbe, én úgy, hogy ide vissza már soha többé nem jövök. Amikor Balatonszemesen leszálltunk a vonatról, akkor azzal az indokkal, hogy elmegyek a vécére, valójában azt néztem meg, hogy a délelőtt folyamán mikor fog indulni vonat Budapest felé, mert nekem azzal kell majd továbbmennem.

A gyülekezetben Boda Pap István nevezetű fiatalember mellé ültem, és az ő karján lévő karórán figyeltem az idő múlását. Amikor elérkezettnek láttam az időt az induláshoz, akkor azt mondtam neki, hogy ki kell mennem a vécére. A vécé után azonban nem az imaterem felé vettem az irányt, hanem a kert végébe, ahol egy kis kapun keresztül egy másik utcába is ki lehetett menni az imaház telkéről. Innen indultam el szaladva a vasútállomásig, ahol gyorsan megváltottam a jegyemet Budapestig, majd félrevonultam egy bokros részre, ahol megbújva vártam a vonat megérkezését. Tartottam attól, hogy felfedezik a szökésemet, és esetleg kijönnek utánam az állomásra is. Ez azonban nem következett be, legalábbis addig, amíg én ott voltam. Amikor megérkezett a vonat, megvártam, hogy mindenki felszálljon, és amikor már készült a forgalmista elindítani a vonatot, csak akkor szaladtam oda, és szálltam fel. Nagy megkönnyebbülést éreztem magamban, amikor végre elindult velünk a vonat, és magunk mögött hagyhattuk a Balatonszemesi vasútállomást.

A nagyszüleimhez nem mertem menni, ezért más úti célt kellett választanom. Mivel ebben az időben még csak egyetlen helyen voltam ismerős, ezért az utazásom iránya is erre az egyetlen helyre vezetett, vagyis Kisújszállásra, ahol a korábbi éveimben gyerekeskedtem. Az utazásom körülményeire már nem emlékszem vissza, csak arra, amikor másnap a kora reggeli órákban végre megérkeztem Kisújszállásra.

Újra Kisújszálláson

A kora reggeli órák miatt először még csak a város utcáit róttam, felkerestem minden olyan helyet, ami az emlékeimből megmaradt bennem. Az volt a tervem, hogy az egyik szomszéd családhoz megyek el, akiknek volt egy velem egyidős fiuk, aki akkoriban, mikor még itt laktam, a barátom volt, nagyon sokat voltunk együtt. Akkor még fel sem mértem, hogy milyen megdöbbenést fogok kiváltani a szüleiben a váratlan és különös hátterű megjelenésemmel. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam a barátom szüleinek a megdöbbent arcát, ahogy előadtam előttük a váratlan látogatásommal kapcsolatos történetemet. Mivel ismerték az előző nyomorúságos életemet, ezért elég megértően fogadtak. Mindjárt megkínáltak reggelivel, majd felvetették, hogy a fiukkal elmehetnénk megnézni a moziban, a „matiné” ifjúsági műsort. Abban az időben így nevezték a vasárnap délelőtti filmet a moziban, amit kimondottan a fiatalok részére vetítettek.

Mivel a moziban főleg fiatalok voltak jelen, ezért a vetítés végén nagyon sok régi osztálytársammal és ismerős gyerekkel találkoztam. Amikor egymásra ismertünk, boldogan elevenítettük fel a régi emlékeket, a közösen töltött idő kedves eseményeit. Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy csak arra figyeltünk fel, amikor egy rendőr már ott állt a csoportunk mellett, és megszólított bennünket, és név szerint érdeklődött utánam.

Valószínűleg a barátom szülei értesítették a rendőrséget, és adták meg az információt arról, hogy most éppen a matiné filmet nézzük. Úgy gondolom, hogy nem merték felvállalni annak a kockázatát, hogy ne értesítsék a hatóságot, hogy egy fiatalkorú szökésben van, és éppen náluk tartózkodik. Mint később megtudtam, már országos körözés is ki lett adva a rendőrségen belül, mint elveszett kiskorúra.

Amikor a rendőr azt kérdezte tőlünk, hogy melyikünk a Lukács Sándor, akkor én csöndben hallgattam. A nevelőszüleim ugyanis örökbe fogadtak, és nevükre írattak, ezért akkor a Lukács vezetéknevet viseltem. Ha rajtam múlott volna, akkor a rendőr sohasem tudta volna meg, hogy én vagyok az általa keresett személy. Csakhogy az egyik barátom gyorsan tájékoztatta a rendőrt, rám mutatva jelezte, hogy én vagyok Lukács Sándor, de régebben más nevet viseltem. Első felindulásomban legszívesebben képen vágtam volna ezt a fiút, amiért elárult. De amikor a rendőr azt mondta, hogy akkor menjek vele, nem volt mit tennem, elindultam vele a rendőrségre.

A rendőrségi őrszobán átadott az ügyeletes parancsnoknak, aki bevezetett egy szobába, és aprólékosan kihallgatott, részletesen végig beszélte velem az egész történetemet, mindent el kellett mondanom. Amikor végeztünk, hozatott valahonnan ebédet részemre. Amikor ezen is túl voltam, akkor közölte velem, hogy éjszakára el fognak helyezni valahol, másnap reggel viszont rendőri kísérettel visszavisznek a nevelőszüleimhez. Ez a közlés először megdöbbentett, majd kiváltott bennem egy nagyon kemény dacot, ezért nagyon határozottan kijelentettem a rendőr előtt, hogy ez a szándékuk egy teljesen hiábavaló lépés. Ha ugyanis valóban visszavisznek, akkor tudniuk kell, ahogy amint ők elhagyják a nevelőszüleim házát, legkésőbb egy félóra múlva én is indulok, és újból el fogok szökni tőlük. Én ugyanis soha többé nem akarok hozzájuk tartozni. Ezen a kijelentésemen annyira meglepődött a rendőrparancsnok, hogy egy darabig értetlenül állt előttem, nem tudott mondani semmit. Valószínűleg nem szokott hozzá, hogy egy ilyen fiatal gyerek ilyen határozottan nemet mondjon neki.

Rövid csendes hallgatás után viszont azt kérdezte tőlem, akkor mit csináljon velem, tudok neki mondani valami elfogadható választ? Erre a kérdésére azonban már fel voltam készülve, mert a kihallgatás ideje alatt végig gondoltam, hogy én mit szeretnék kezdeni a további életemmel. Ezért arra kértem, intézze el, hogy intézetbe kerülhessek, mint állami gondozott. A parancsnok erre azt mondta, beszélni fog a gyámhatóság vezetőjével, és meglátja, hogy onnan milyen választ fognak adni. Erre azonban csak másnap kerülhetett sor, ezért engem elhelyeztek egy szobában, ahol a nap hátralévő részét és az éjszakát töltöttem.

A rendőr parancsnok nagyon figyelmes volt velem szemben, minden szükségletemről személyesen gondoskodott. Másnap, miután megreggeliztem, értem jött egy rendőr, és elvezetett a városházára, és ott a gyámhatósági osztályra. Két nő volt a szobában, ahová megérkeztünk. A rendőr átadott nekik, majd pár perc múlva eltávozott.

Az egyik nő elmondta, hogy a kérésem szerint intézetben fognak elhelyezni állami gondozottként, ehhez azonban mindenek előtt a személyi adataimat kell megtudják tőlem, majd pedig el kell mondanom előttük is mindent nagyon aprólékosan mindarról, ami velem történt, ami miatt ezzel a kéréssel fordultam hozzájuk. Ezek után elkezdődött az adataimnak a felvétele. Az egyik nő csak kérdezett, a másik pedig egy írógép előtt ült, és mindazt leírta, ami velem kapcsolatban diktálva lett részére.

Amikor az adataim közben az anyám nevét kellett bemondanom, akkor én szándékosan nem a nevelőanyámat mondtam, noha hivatalosan őt kellett volna mondanom, hiszen teljesen örökbe fogadtak, mintha az ő gyermekük lennék. Bennem azonban olyan dac volt velük szemben, hogy inkább meghaltam volna, minthogy a szüleimként elismerjem őket. Ezért amikor elmondtam az édesanyám nevét, akkor egy pillanatra megdöbbenést vettem észre annak a nőnek az arcán, aki a kérdéseket intézte hozzám. Majd hirtelen még felvetett néhány kérdést anyukámmal kapcsolatban, és amikor ezekre is válaszoltam, akkor elcsendesedett, és egy darabig nem szólt semmit. Számomra már egy kissé kínos volt ez a csend, már kezdett egyfajta szorongás erőt venni rajtam, azt gondoltam, hogy valami rossz következik ebből a különös helyzetből. Az engem kérdező nő azonban egyszer csak felállt, odajött hozzám, majd azt kérdezte tőlem, ismerem-e őt, emlékszem-e rá? Amikor azt válaszoltam, hogy nem, akkor elmondta, hogy ő volt az édesanyám legjobb barátnője, és most az adataim alapján ismert fel, hogy ki is vagyok én. Ekkor könnyes szemmel átölelt, és arról biztosított, hogy ettől a perctől fogva ő fog gondoskodni a jövőm felől, ezért végre nyugodjak meg, és ne féljek, mert ő mindent meg fog tenni azért, hogy a legjobban alakuljon a jövőben az életem. Így gondoskodott rólam a jó Isten akkor, amikor én már teljesen elhagyatottnak éreztem magam, amikor úgy gondoltam, hogy senkim sincs, aki szeretettel törődne velem és gondoskodna rólam.

Sajnos az anyukám barátnőjének, ennek a gyámügyes nőnek a neve nem maradt meg az emlékezetemben, így csak a személyére, és a gondoskodó szeretetére tudok mindig hálás szívvel visszagondolni. Azon a napon elvitt magával a saját otthonába, ott töltöttem a nap hátralévő részét és az éjszakát, és másnap reggel indult el velem, hogy elhelyezzen, mint állami gondozott gyermeket az első intézeti állomáson, Szolnokon.