Isten oltalmában éltem

Főoldal

VI. Fejezet

Életem sorsfordító helye

Szentendrén, a Juhász családnál

Beilleszkedésem a Juhász családban

A kialakult új helyzetem ismét válaszút elé állított. A nevelőszüleim otthonát el kellett hagynom, de pillanatnyilag még nem volt se otthonom, se munkahelyem. Azt azonban elhatároztam, hogy mindenképp Budapestre költözök vissza, és ott keresek valamilyen megoldást a helyzetemre. Ebben a kilátástalannak látszó helyzetemben elfogadtam egy váratlanul felajánlott segítséget, ami átmeneti megoldást jelentett számomra. Ebben az időben Juhász Mihály volt a gyülekezet lelkésze Balatonlelle körzetében, ahol a nevelőszüleim laktak, és ő ajánlotta fel segítségét arra az időre, amíg találok magamnak albérletet és munkahelyet. Juhászék Szentendrén laktak, és ott volt a családnak egy rózsakertészetük, ahol nagybani eladásra termelték a rózsát. Itt kínált fel részemre napszámos munkát addig, amíg a szakmámban találok megfelelő munkahelyet. Mivel pedig elég nagy házban laktak, és volt három fia, ezért azt mondta, hogy a fiúk szobájában nekem is tudnak adni egy ágyat addig, amíg találok albérletet. Így gondoskodott a jó Isten rólam, rajta keresztül akkor, amikor teljesen kilátástalanná vált előttem, hogy merre és hová menjek tovább.

Juhász testvérnőtől nagyon sok törődést és gondoskodást kaptam, de én is igyekeztem elvégezni a házban mindent, amivel segíteni tudtam a háztartás különböző területein. Nagyon gyorsan, szinte a jobbkeze lettem a konyhai munkákban, rendszeresen én készítettem elő a krumpli és zöldségek tisztítását, én mosogattam el minden edényt és konyhai eszközöket étkezések után. Emellett a kertben is elvégeztem az éppen aktuális munkákat.

A fiúk közül Gyulával kerültem barátibb kapcsolatba, Laci ekkor Kiskunfélegyházán tanulta a kovács mesterséget a nagybátyja műhelyében, Karcsi pedig még kisgyerek volt. Ibolyával eleinte a kölcsönös tiszteletadáson túl egyfajta hűvös távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat, noha szimpatikusnak, szépnek és vonzónak tartottam őt. Később azonban lényeges változás következett be a kapcsolatunkban.

A családdal rendszeresen jártam szombatonként a Budapesten lévő gyülekezetbe, kivéve akkor, amikor náluk, Szentendrén tartották meg a gyülekezeti alkalmat. A szombaton kívüli időszakok viszont nagyon szorgalmas munkával teltek el, mindenki végezte a neki rendelt feladatát.

Ibolyával való kapcsolatom kibontakozása

Mivel Ibolyával mindketten szerettünk olvasni, ez egyfajta plusz kapcsolatot jelentett közöttünk, nem sokkal a megismerkedésünk után. Beszélgetéseink közben meghatározó jelentőségű lett az irodalmi érdeklődésünk és tájékozottságunk. Mivel pedig a lelki és bibliai kérdések és témák iránt is hasonló volt az érdeklődésünk, ez szinte eleve meghatározta, hogy sűrűn voltunk egymás társaságában. Nagyon örültem, hogy Ibolyában egy friss és élénk gondolkodót találtam, akivel nem csak megbeszélni, hanem értelmes módon megvitatni is lehetett a felvetődő gondolatokat. Mivel pedig nem mindig és nem mindenben egyezett az elgondolásunk egy-egy kérdésben, ezért többször kaptuk rajta magunkat, hogy nagyon élénken érvelünk az éppen vitatott kérdés megvédése érdekében.

Ezidőtájt beszélgettem egy Jugoszláviából való idősebb lelkésszel, aki elmondott nekem egy történetet. Ebben a történetben egy fiatalember felkereste a lelkészét, hogy kikérje a véleményét a választottjával kapcsolatban. A lelkész arra kérte, meséljen róla, mondja el, hogy milyen értékeket ismert meg benne. Erre a fiatalember el kezdte lelkesen mondani, nagyon értékeli benne, hogy csinos és pedáns a megjelenésében, környezetében pedig szereti a tisztaságot. Erre a lelkész a fiú elé tolt egy üres papírlapot és egy tollat, és azt mondta neki, hogy írjon a lapra egy nullát. A fiú nagyon meglepődött, de megtette. Majd a lelkész mondta neki, hogy folytassa, mondjon még többet a választottjáról. A fiú elkezdte sorolni, hogy nagyra értékeli a szüleivel való jó kapcsolatát, a közöttük lévő szeretet kapcsolatot, mert véleménye szerint ez a jövő családjukban meghatározó befolyásként jelenhet meg. Erre a lelkész arra kérte a fiút, hogy az előbbi nulla után írjon még egyet. Ettől kezdve a fiú tovább sorolta mindazt, amit felfedezett a választottjában jó tulajdonságként, de a lelkész utasítására mindig csak egy nullát kellett a lapra írni. Már kezdett kétségbeesni a helyzet miatt, és úgy gondolta, hogy valószínűleg rossz döntés volt részéről, hogy ehhez a lelkészhez jött tanácsot kérni. Ekkor azonban még eszébe jutott egy dolog, és úgy gondolta, hogy ezt még elmondja a lelkésznek.

Elmondása szerint annak is nagyon örül, hogy nagyon jókat tudnak beszélgetni a lelki dolgokról is, mindketten komoly érdeklődéssel tanulmányozzák a Biblia igazságait, és örömmel megbeszélik egymással. Ekkor a lelkész azt mondta neki, hogy most az összes nulla elé írjon egy egyest, vagy bármilyen más számot. A választottad minden tulajdonsága ugyanis csak ennek az utoljára említett tulajdonságnak a hátterén válik értékké a kapcsolatodban. Csak az Istennel való kapcsolata, és a lelki dolgokhoz való viszonyulása teszi őt igazán értékes házastárssá, akivel nyugodtan összekötheted az életedet.

Valószínűleg a velem beszélgető lelkész észrevehetett valamit az Ibolyával való kapcsolatunkban, ami miatt elmondta nekem ezt a tanító történetet. Később el is gondolkodtam rajta, és ennek hátterén próbáltam kielemezni az Ibolyával való kapcsolatomat. Mivel én már ismertem az egész történetet, ezért örömmel töltött el az a tudat, hogy mi Ibolyával különösen szerettünk beszélgetni bibliai és egyéb lelki dolgokról. Nem is volt a környezetünkben senki, sem neki, sem nekem, akivel olyan őszintén és részletekbe menően tudtunk volna beszélgetni. Ez a körülmény egyre jobban vonzott bennünket egymáshoz, aminek eredményeként mindkettőnkben egyre jobban tudatosult, hogy mi már többet jelentünk egymásnak, mint jó barát. Ez a felismerés még bensőségesebbé tette a kapcsolatunkat, és az együtt töltött időnket. Ennek következtében alakultak úgy a dolgok, hogy egy idő után már a lehetséges közös jövőnkről beszélgettünk egyre többet, ezért aztán egy idő után megkértem a kezét a szüleitől, így aztán ettől kezdve a menyasszonyom lett.

Találkozás a régi barátokkal

Mivel Szentendre közel volt Pesthez, ezért egyik nap úgy döntöttem, hogy este felkeresem a régi barátokat azon a helyen, ahol korábban együtt szoktunk szórakozni. Azzal a reménnyel tettem ezt, hogy őket valószínűleg most is ott fogom találni. Így is lett. Nagy meglepetést okoztam a megjelenésemmel. Semmit sem tudtak rólam, és így mindenki nagyon örült, hogy újra feltűntem közöttük. Nagy élménybeszámolót tartottunk, mindenki elmondta, hogy mi történt vele az elmúlt időben. Amikor rám került volna a sor, akkor az egyik fiú körbe kínálta a társaságot cigarettával. Annyira belemerültem a barátaimmal való beszélgetésbe, hogy magamról megfeledkezve én is kivettem egy szál cigarettát, és készültem arra, hogy meggyújtom. A mellettem lévő fiú gyújtott tüzet, és már készségesen hajolt is felém, hogy az én cigarettámat is meggyújtja. Így aztán a tűz fölé hajolva már kezdtem meggyújtani a cigarettámat, amikor azonban belém villant a felismerés, hogy mit is csinálok én. Azonnal elvettem a fejem a tűztől, és kioltottam a cigarettám, majd a megdöbbenésemtől magamba roskadva gondolkoztam, hogy most mit csináljak, és mit mondjak.

Tudtam, hogy most mindent el kell mondanom arról, hogy időközben én megtértem, és hívő ember lettem. De nem tudtam, hogy miként fogjak hozzá, mennyit mondjak el belőle. Ezeknek a fiúknak ugyanis én voltam korábban a KISZ titkára, és annak idején én voltam a leghangosabb közöttük, amikor Isten létezése ellen kellett beszélni. Most pedig éppen én vagyok az, aki feladtam a korábbi meggyőződésemet, és most Istenről akarok nekik beszélni. Féltem megtenni ezt a lépést. Ahogy így magamba roskadva elcsendesedtem közöttük, egyszer csak azt érzékeltem, hogy mindenki felém fordulva engem néz. Egyikük meg is szólított, és azt kérdezte: „Talán rosszul érzed magadat?

Ez a kérdés mintha bekapcsolt volna bennem valamit, azonnal belefogtam a történetem elbeszélésébe. Mindent elmondtam nekik, elmondtam, hogy Isten hogyan mutatta meg önmagát nekem, hogyan válaszolt az imámban felvetett kérésemre. Elmondtam azt is, hogy ez miként hatott rám, hogyan változott meg ettől a gondolkodásom, és milyen döntéseket hoztam a saját életemre vonatkozóan a jövőt illetően.

Amikor befejeztem a beszédemet, akkor néhány pillanatig néma csend vett körül bennünket. Majd az egyikük csendesen elkezdett beszélni hozzám, és a fejemre olvasta, hogy annak idején éppen én voltam az, aki őt meggyőzte arról, hogy a vallás egy nagy szamárság, Istenre pedig csak azoknak van szükségük, akik valamilyen szinten sérültek lelkileg, ezért az Isten-hitbe menekülnek, így próbálnak maguknak egy védőfalat építeni. Ezután elmondta azt is, hogy amit most megtudott rólam, annak alapján egy erkölcsi nullának tekint, úgy érzi, hogy teljesen félre ismert, ezért ő nem is kíván tovább a barátjának tekinteni.

Megközelítően a többiek is hasonlókat mondtak, talán finomabban csomagolva, de a lényeg ugyanaz volt. A helyzet megítéléséhez azonban hozzátartozik, hogy a korábbi kapcsolatunkban is az volt a jellemző ránk, hogy mindig nagyon őszintén mondtuk el egymásnak a véleményünket, ezért a barátom hangvétele nem volt szokatlan közöttünk, kivéve az, hogy többé nem kíván a barátom lenni.

Éreztem, hogy ezzel egy áthatolhatatlan fal emelkedik fel közöttünk, és végleg elválaszt ezektől az emberektől. Ezután alig bírtam kivárni azt a pillanatot, amikor felállhattam, és elköszönhettem tőlük. Így váltam el végleg azoktól, akik korábban a legjobb barátaim voltak. Csak hónapokkal később tudtam megemészteni és feldolgozni magamban ezt az eseményt. Ekkor viszont már megértettem, hogy Isten ilyen módon szakított el ezektől a barátaimtól. Ha ez nem történik meg, akkor a jövőben állandó kísértést jelentett volna a barátságuk, egy állandóan nyitva hagyott ajtót jelentett volna számomra, amin bármikor visszatérhetek a világba. Így maga Isten zárta be számomra ennek a visszavezető útnak az ajtaját ezen az esti találkozásunkon.

Nem sokkal ezután eldöntöttem, hogy véglegesen Isten mellett kötelezem el az életemet. Ezért a gyülekezetemben bejelentettem, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Így került sor 1961. november 3-án a keresztségemre.

Egy Isten által ajándékozott munkahely

Egy különös tapasztalat

Ebben az időben (1961 második fele, és 1962 eleje) ­­­­nagyon sok időt töltöttem el azzal, hogy munkahelyet kerestem. Esetenként már-már úgy tűnt, hogy felvesznek, de amikor megemlítettem, hogy szombaton nem tudok dolgozni a lelkiismereti meggyőződésem miatt, azonnal elutasítottak. Akkor, abban a kommunista rendszerben még komoly hátrányt jelentett vallásos embernek lenni. Négy-öt hónapon keresztül mentem a meghirdetett álláshirdetésekre, egyik helyről a másikra, de a szombat miatt mindenhonnan elküldtek.

Végre találtam egy olyan álláshirdetést, ahol öt napos munkahéttel dolgoztak, így a szombat is szabad volt. Itt ugyan nem dolgozhattam volna a szakmámban, csak segédmunkásként egy nagy raktárban, de ekkor már nem érdekelt, hogy milyen munkát kell végeznem, csak a szombatot kapjam meg. Másnap reggel azonnal jelentkeztem az illető vállalat munkaügyi osztályán. Meg is egyeztünk, hogy már másnap felvehetem a munkát. Ekkor viszont a munkaügy vezetője azt kérdezte tőlem, hogy asztalos szakmunkás létemre miért akarok segédmunkásként dolgozni? Ekkor röviden elmondtam, hogy adventista vallású vagyok, és mi Isten törvénye alapján a szombatot tartjuk nyugalomnapként, ezért mi szombaton nem dolgozunk. Mivel pedig a szakmámban nem találok olyan munkahelyet, ahol a szombat munkaszüneti nap, ezért szeretnék itt alkalmazásba kerülni, mert itt nem kell dolgozni szombaton. Ekkor visszaadta a munkakönyvemet, és azt mondta: „Nagyon sajnálom fiatalember, de nem vehetjük fel. Önt nem azért taníttatta az állam, hogy szakmunkás létére segédmunkásként dolgozzon. Helyezkedjen el a szakmájában, mi nem fogjuk alkalmazni.”

Mintha forró vízzel öntöttek volna nyakon, úgy megdöbbentett ez a váratlan fordulat. Teljesen elkeseredett állapotban mentem haza. Ez az eset arra késztetett, amit már korábban is forgattam magamban, hogy abbahagyom ezt a munkakeresést, mert teljesen kilátástalannak tűnt. A gyülekezetben hallottam, hogy vidéken a TSZ-ekben vannak adventista brigádok, akik együtt, kollektíven kapták meg a szombati munkaszünetet, mivel helyette vasárnap dolgoztak. Ennek ismeretében döntöttem el, hogy én is keresek magamnak egy olyan helyet, ahol az adventista brigád be tud fogadni, és akkor én is mezőgazdasági munkával biztosítom magamnak a megélhetésemet.

Amikor már az első lépéseket megtettem, hogy egy ilyen brigádot találjak, akkor váratlanul kaptam egy levelet, egy teljesen ismeretlen valakitől. Eredetileg a nevelőszüleim címére ment a levél, de ők utánam küldték a Juhászék szentendrei címére. Ebben a levélben a következő rövid értesítés volt olvasható: „Amennyiben még nem helyezkedett el, akkor a legrövidebb időn belül feltétlenül keressen fel.” Majd alatta az aláírás és egy budapesti cím. El sem tudtam képzelni, hogy ki küldhette ezt a levelet részemre. Végül is úgy gondoltam, hogy egy próbát még megér, ezért még aznap estefelé elindultam, hogy felkeressem a megadott címet, amiről a helyszínen kiderült, hogy egy magánlakás.

Egy idős ember nyitott ajtót, akiről akkor azt gondoltam, hogy még sohasem láttam. Felmutattam a kapott levelet, és mondtam, hogy én vagyok az, akinek címezték ezt. Erre behívott a lakásba, és hellyel kínált. Majd elmondta, látja rajtam, hogy én nem emlékszem rá. Ekkor elmondta, hogy kb. egy évvel ezelőtt abban a kórházban találkoztunk egymással, amelyikben a nevelőapámat látogattam meg. Akkor ő a nevelőapám melletti ágyon feküdt. Én akkor a két ágy között a hokedlin ülve mondtam el nevelőapámnak, hogy rövidesen végzek az iskolával, és utána szeretnék egy új munkahelyet találni magamnak, ahol egyedi munkákat végezhetek, mert a cégünk, ahová a tanműhelyünk tartozik, csak szalagmunkára tud alkalmazni. Én viszont nem szeretnék ilyen gépies rendszer része lenni. Ezt a beszélgetést ő akaratlanul is végighallgatta. Mivel pedig ez nagyon szimpatikus volt neki, ezért most eszébe jutottam, ugyanis most az ő munkahelyén éppen ilyen igényekkel keresnek asztalost, és ő azonnal rám gondolt. Majd pedig megkérdezte, hogy mit szólok hozzá?

Ekkor eléggé reménytelenül elmondtam, hogy ez mind nagyon szép, csakhogy nekem van egy problémám, én ugyanis szombaton nem tudok dolgozni. Majd pedig röviden elmondtam neki, hogy én adventista vagyok, és röviden felvázoltam előtte, hogy mit jelent ez ebben az esetben. Mivel ez az ember zsidó volt, a szombattal kapcsolatos kiállásom még inkább szimpatikussá tett előtte. Ezért azt mondta, hogy nem ő az illetékes állás felelőse ugyan, de szerinte mindenképpen meg kellene próbálnom a jelentkezést, elmondva a problémát is. Legfeljebb nem sikerül, de semmiképpen se tegyem meg azt, hogy még csak meg sem próbáltam. Még azt is megígérte, hogy ő is közbenjár majd az érdekemben. Ekkor megegyeztünk, hogy másnap reggel jelentkezni fogok a munkahelyen.

Így is történt. Másnap reggel megjelentem ezen a munkahelyen, és megkerestem azt a személyt, aki a levelet írta nekem. Ő azonnal magával vitt, és bemutatott annak a vezetőnek, akinek a hatáskörébe tartozott ennek az állásnak a betöltése. A bemutatkozás után az ismerősöm elmondta, hogy nekem van egy problémám, de szerinte ez nem olyan dolog, ami miatt nem tölthetném be ezt az állást. Ezután intett a fejével, hogy most mondjam el a problémámat. Az illető vezető végig hallgatott, majd pedig lehajtva a fejét el kezdett gondolkodni. Én ekkor teljesen biztos voltam abban, hogy azt fogalmazza magában, hogy miként mondja meg, ilyen feltételekkel nem tud alkalmazni. Amikor végre felemelte a tekintetét, azt mondta: valójában nem lát a problémámban olyan akadályt, amit nem lehetne megoldani. Vagyis felvesznek próbaidőre, és ha a munkám is megfelel nekik, akkor az állást én tölthetem be végleg.

Ezután még elmondta, hogy szombaton ugyan nem kell dolgoznom, de a szombati munkaidőt le kell dolgoznom. Ezért azt kérdezte tőlem: „Önnek melyik megoldás a jobb, vasárnap jön be szombat helyett, vagy mindennap tovább marad két órával a rendes munkaidőn felül?” Természetesen én az utóbbit választottam. Amikor pedig megtudta tőlem, hogy Szentendréről fogok bejárni dolgozni, akkor még azt is megkérdezte, hogy a hosszú és időigényes utazásra való tekintettel eldönthetem, hogy mikor akarom kezdeni a munkaidőmet, hatkor, hétkor vagy nyolckor.

Szinte úgy éreztem magam, hogy ez nem is valóság, ami most történik velem, hanem csak álmodom az egészet. A gyorsan pergő események azonban rádöbbentettek, hogy mindez bizony valóság. Isten csodálatosan megsegített akkor, amikor én már feladtam, amikor én már semmi lehetőséget sem láttam arra, hogy a szakmámban helyezkedjem el, hiszen még segédmunkásnak sem vettek fel ott, ahol pedig szabad szombat volt.

Ezután a beszélgetés után azonnal a személyzeti osztályra vezettek, ahol a most megismert vezető bemutatott, mint aki be fogom tölteni a meghirdetett asztalos állást. Először még volt bennem valamennyi szorongás, hiszen ebben az időben a személyzetis vezető mindig pártember volt, és tartottam attól, hogy ő még valami kifogást talál bennem, és így elvesztem ezt az utolsó reménységemet is. Most azonban nem történt semmi, elvette a munkakönyvemet, felvette az adataimat, és egészen barátságosan köszöntött az egész vállalat és a többi dolgozók nevében az új munkahelyemen. Nem akartam hinni a fülemnek, szinte forgott velem a világ. Végül pedig még azt mondta, hogy a munkát már holnap reggel meg kell kezdenem. Végül egy viszontlátásra köszöntéssel elbúcsúztunk egymástól.

Így teremtett Isten szinte a semmiből nekem egy csodálatos munkahelyet. Ez a munkahely az „Országos Idegenforgalmi Szálloda és Étterem Vállalat” volt, amelyhez Budapest nagy szállodái tartoztak, mint pl: a Gellért, a Royal, az Asztória, stb. Engem konkrétan a cukrászati részleghez vettek fel karbantartó asztalosnak. A székhelyem, vagyis a műhelyem a „Vörösmarty Cukrászdában” volt, a néhai „Zserbó”-ban. Munkaterületként Budapest több nagy cukrászdája is hozzánk tartozott.

Ennek kapcsán sokszor eszembe jutott az az énekünk, ami úgy kezdődik: „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van”. Milyen különös, ahogy Isten el kezdte előkészíteni már egy évvel korábban azt a körülményt, hogy nekem jó munkahelyem legyen. Amikor én már kezdtem feladni, úgy láttam, hogy a T.Sz-en kívül már semmi lehetőség sem maradt számomra, akkor Isten szinte a semmiből egy csodálatos körülményeket biztosító munkahellyel ajándékozott meg.

A Zserbóban nagyon jó munkahelyet találtam, illetve kaptam Istentől. Szinte a második otthonom volt. Kiemelkedő megbecsülést kaptam mindenkitől, de én is igyekeztem elvégezni a legtökéletesebben mindazt, amit rám bíztak. Itt dolgoztam (1962. 02. 12-től – 1964. 05. 22-ig) egészen addig, amíg kissé megkésve ugyan, de mégis megkaptam a katonai behívómat. Ez viszont megint egy komoly változást és egy új fejezetet nyitott az életemben.

A Zserbóban töltött idő

Mivel nagyon szerettem azt a változatos munkát, amit itt a Zserbóban kellett végeznem, ezért lelkesen, szorgalommal és mindig jókedvvel csináltam mindent. A munkatársakkal nagyon jó kapcsolatom alakult ki, szinte mindenkivel.

Egy alkalommal észrevettem az egyik üzletben való tartózkodásom közben, hogy milyen sérülés van az egyik asztalon. Mivel a vendégek előtt mindig terítővel volt letakarva az asztal, ezért ők ezt nem vették észre, én azonban éppen egy olyan pillanatban voltam ott, amikor nyitás előtt az előkészületeket végezték a teremben. Mivel a tanuló éveim alatt gyakorlatot szereztem a barokk stílusú dísztárgyak és az intarziás dobozok készítésében, ezért azonnal felajánlottam, hogy én ezt a hibát ki tudom javítani az asztalon. Amikor az üzletvezető beleegyezett, levittem a műhelybe, és elvégeztem a javítást, ami olyan jól sikerült, hogy ettől kezdve a cukrászda stílbútorainak javításait is nekem kellett végezni. Ez nagy előrelépést jelentett a munkahelyemen, mivel megfelelő szakember hiányában egy ideje ezeket a javításokat mindig csak halogatták, így eléggé sok javítani való gyűlt össze. A vezetők nagyon örültek, és egyúttal megkönnyebbültek, amikor kiderült, hogy ezeket a munkákat is el tudom végezni.

Nem sokkal később felhívatott magához a gazdasági vezetőnk, ő volt a közvetlen főnököm, és egy kéréssel fordult hozzám. Elmondta, hogy a most következő vasárnap fogják kicserélni az üzletekben a függönyöket külsős szakemberek. Az lenne a kérése, hogy kivételesen jöjjek be én is ezen a vasárnapon, hogy legyen mellettük valaki közülünk, és segítsem őket, mint házigazda. Egyúttal pedig figyeljem meg, hogy miként végzik ezt a munkát, mert őszerinte nem olyan ördöngös feladat ez. Úgy gondolta ugyanis, hogy ezt én is el tudnám végezni. Ha jól odafigyelek, és legközelebb én is ki tudom cserélni a függönyöket és egyéb drapériákat, akkor végre ezt is meg tudjuk oldani házon belül, egyúttal pedig én is jól járok, mert ezt a munkámat külön fogják megfizetni. Így is lett, és ettől fogva az én feladatom lett az üzlethelyiségekben a függönyök és drapériák cseréje.

Mivel nagyon szerettem a finom cukrászsüteményeket, ezért különleges kiváltság volt az a lehetőség, hogy bejárási jogom volt a sütemények részére elkülönített hűtő raktárba, ahol nagyon sok finomságot lehetett találni. Ezért, amikor nagyon megkívántam valami édességet, akkor csak fogtam a kulcsot, és már mentem is a hűtőraktárba, és megkerestem azt a süteményt, amiből a legszívesebben ettem volna éppen akkor.

Különösen a krémest szerettem nagyon. Nagyon finoman készítették el a Zserbóban. Ezzel kapcsolatban egy különös történet maradt meg bennem.

Amikor a cukrászok összeállították a krémest, akkor egy ideig a hűtőházban tartották, majd azután egy általam méretre készített léc segítségével egyforma szeletekre vágták fel az egész összeállítást. Először levágták a szélét egyenesre, és onnan kezdve szeletelték méretre. A levágott szélek, és amiből már nem jött ki egy egész szelet, az hulladéknak minősült. Az így összegyűlt krémes hulladékot bizonyos porciókra osztva becsomagolták, és ajándékba adták oda azoknak, akik szállítottak valamit a cukrászdába, vagy valamilyen más módon kerültek oda. Mivel nagyon sok volt a jelentkező az ilyen csomagokra, ezért sohasem kaphattam annyit belőle, hogy végre egyszer úgy igazából annyit ehessek krémesből, amennyit szeretnék.

Történt azonban egyszer, hogy egy munka elvégzése miatt megint be kellett mennem dolgozni vasárnap. Napközben, amikor valamiért keresztül mentem a cukrász műhelyen, a cukrászmester odaszólt nekem. Sanyi, most annyi krémest ehetsz, amennyi csak beléd fér, - Akarod? - kérdezte tőlem. Persze hogy akartam. Erre megpakoltak nekem egy cukrász lemezt krémes szélével, amit levittem a műhelybe, és nekiálltam a krémes evésnek. Ettem-ettem, egészen addig, amíg teljesen jóllaktam, hogy már egy falatot sem tudtam volna többet enni, noha még a felét sem fogyasztottam el annak, amit kaptam. A maradékot elvittem haza magammal. Ettől kezdve viszont egy nagy változás következett be a krémeshez való viszonyulásomban. Ezután is szerettem a krémest, de már csak annyit kívántam belőle, hogy amikor lehetőségem volt, akkor csak a kés hegyével vágtam egy falatnyi darabot, amit azután elfogyasztottam, de ez elég is volt, többet nem kívántam.

Ebben az időben Juhász Ilonka nénit, a későbbi anyósomat kértem arra, hogy tanítson meg néhány étel elkészítésére. Ekkor ugyanis egyedül éltem egy albérletben, és főtt ételhez hét közben csak akkor jutottam hozzá, ha magam elkészítettem. A munkahelyen a többi dolgozóval én is kaphattam volna főtt ebédet, de én ekkor már vegetárius étrenden voltam, ezért az ott adott ételeket már nem fogyaszthattam el.

Ilonka néni segítségével olyan jól sikerültek a munkahelyemen készített ételek, hogy egy idő után már híre ment az ott dolgozók között. Egy alkalommal tojás pörköltöt készítettem, és éppen le akartam ülni, hogy elfogyasszam az ebédemet, amikor bejött a főnököm a műhelybe valamilyen munka megbeszélése ügyében. Amikor megérezte az étel illatát, akkor megkérdezte, hogy mit készítettem ebédre, mert tudta rólam, hogy vegetárius vagyok. Elmondtam neki, hogy tojás pörköltet főztem, kagyló tésztához. Mivel kellemesnek találta az illatát, ezért arra kért, hogy egy falatnyi adaggal hadd kóstolja már meg, mert ilyen ételről ő még nem hallott. Erre kitettem neki egy kis tányérra néhány falatnyit. Amikor elfogyasztotta, akkor azt mondta, hogy ez nagyon finom, ezért arra kér, amikor legközelebb is ezt fogom ebédre készíteni, akkor annyit készítsek, hogy neki is jusson egy adag, mert ez nagyon ízlik neki. Így aztán rendszeresen velem ebédelt, amikor tojás pörkölt volt az ebédem.

Egy alkalommal viszont rakott krumplit szerettem volna készíteni, de ekkor már a mellettem lévő műhelyben dolgozó villanyszerelő is összeállt velem, és együtt főztük a déli ebédünkhöz való ételeket, természetesen vegetárius módra. Ez az esetem egy pénteki napon történt, ezért azt terveztem, akkora adagot készítek, hogy nekem másnapra is maradjon, így akartam biztosítani a szombati ebédemet. Ez azonban akkora adag volt, hogy a rezsómon már nem tudtam volna elkészíteni. Ezért egy ötletem támadt a megvalósítást illetően.

Mivel ismertem a cukrász műhelyek munkarendjét, ezért tudtam, hogy a sütő kemencébe nem raknak be semmit a déli ebédszünetben, miközben a kemence bekapcsolt állapotban marad, hogy ne hűljön ki. Ezért megkérdeztem az illetékes cukrászmestert, hogy ebben az ebédidőben nem lehetne-e betenni az én edényemet a rakott krumplival.

Először még bizonytalankodott egy kicsit, de végül mégis beleegyezett. Ekkor azonban ő is előállt egy ötlettel. Azt mondta, ha már a kemencében sütjük, akkor mindegy, hogy mekkora adagot teszünk bele, ezért úgy csináljuk, hogy neki is jusson belőle, mert ezt ő is szereti. A cukrászmester adott egy réz üstöt, azt mondván, hogy ebben készítsem el, és ebben fogjuk kisütni. Az előkészületek sürgés-forgása mások figyelmét is felkeltette, így aztán végül 10-12 személyre való adagot kellett készíteni, úgyhogy még az üstöt is ki kellett cserélni egy nagyobbra. Rakott krumplihoz való hozzávalókat teljesen a cukrászok adták, mivel ők is dolgoztak azokkal az alapanyagokkal, amikre nekem volt szükségem. Ettől kezdve minden hónapban kellett egyszer egy olyan napot tartani, amikor rakott krumpli volt az ebédem, de mindig ilyen kollektív módon készítve és elfogyasztva.

Ebben az időben már nem volt időm arra, hogy a hagyományos értelemben vett sporttevékenységet folytassak, a mozgás igényem viszont még meg volt. Ezért ki kellett találnom valamit. Ezidőtájt figyeltem fel arra, hogy az emeleti étkező helységben mindig a falhoz támasztva látok egy ping-pong asztalt, ezért megkérdeztem, hogy szokták is azt használni, vagy csak egy elhagyott kellék ott a falnak támasztva. Ekkor elmondták, hogy hetente kétszer, munka után edzést szoktak tartani ott, mert a „Cégünknek” van egy csapata, akik rendszeresen versenyeznek, és itt a Zserbóban is vannak hárman, akik ennek a csapatnak a tagjai.

Ezután az illetékeseknél kérdeztem tovább, hogy bekapcsolódhatnék-e én is ebbe a ping-pongozásba? Versenyezni nem akarok, de szívesen ütném a labdát én is. Mivel igent mondtak, ezért ettől kezdve nem rendszeresen ugyan, de elég sűrűn megfordultam én is az edzéseken, ahol felváltva játszottunk az asztalnál. Egy idő után már olyan jól ment, hogy szerintem a többiek sem tudtak jobban, mint én. Egy alkalommal a vezérigazgató is ott volt az edzésünkön, mert ő is a csapat tagja volt, és ekkor felfigyelt a ping-pongozásban való képességemre, ezért felkért, hogy legyek póttag a csapatukban, a rendes tagságot ugyanis ekkor már nem vállaltam.

Ezt a körülményt megkoronázandóan egyszer az történt, hogy értesítettek, vasárnap lesz egy verseny, ahol helyettesítenem kellene az egyik versenyzőt, aki lebetegedett. El is mentem, ahol nagyon érdekesen alakultak a dolgok. A verseny végére nekem még maradt egy olyan játékom, aminek az eredménye kellett eldöntse, hogy győztes vagy vesztes félként fejezzük be ezt a napot. Kissé rosszul esett, amikor az ott lévő vezérigazgató olyan hangosan, hogy én is halljam, azt mondta az egyik csapattársának, hogy mondjanak le a győzelemről, mert én biztosan nem fogok az ellenfelemmel szemben győzni, hiszen az egy profi játékos.

Így aztán én is elég kedvetlenül fogtam hozzá a szettekhez, ezért az elsőt el is veszítettem. Még a második közepén is vesztésre álltam, amikor egy olyan védési sorozatot produkáltam, amitől az ellenfél teljesen kibukott, és nagyon idegessé vált. Már a vívós időmből ismertem ezt a jelenséget, és tudtam, ha én meg tudom őrizni a nyugodtságomat, akkor még lehet reményem a győzelemre. Ezért aztán fel is tudtam jönni, és le is hagytam az ellenfelemet, így ezt a szettet már én nyertem meg. Amikor a harmadik döntő szettre került a sor, akkor már szinte remegett az idegességtől az ellenfelem, mert ő is tudta, hogy nem hivatásos versenyző vagyok, hanem csak amatőrként ugrottam be helyettesíteni. Ezt a körülményt szégyellte, hogy én amatőrként mégis megvertem a második szettben. Az ő idegessége és az én nyugalmam meg is hozta az eredményt, nagyon csúnyán elvertem a harmadik szettben. Így az én közreműködésemmel jutott a csapat a győzelemhez. A vezérigazgató később bocsánatot kért tőlem a megjegyzéséért és a bizalmatlanságáért. Azt mondta, hogy ő még ilyen nyugalmat nem látott versenyen, ahogy én játszottam végig a harmadik döntő szettet, miközben én is tudtam, hogy mi a tétje az én játékomnak.