Isten oltalmában éltem

Főoldal

VIII. Fejezet

Előzetesként a Fő utcai börtönben

Megérkezésem a Fő utcai börtönbe

Mezőtúrról vonattal érkeztünk fel Budapestre. A kísérő tiszt nagyon emberségesen viselkedett velem szemben. Amikor a Margit hídon leszálltunk a villamosról, akkor azt mondta, hogy neki végig megbilincselve kellett volna engem tartani, de ő ettől eltekintett, hiszen tudja, hogy nem közönséges bűnöző vagyok. Mivel azonban nemsokára odaérünk a katonai ügyészségre, oda viszont már csak megbilincselve kísérhet be, ezért most fel kell tegye rám a bilincset. Ettől kezdve, ahogy mentünk gyalogosan a börtön felé, nagyon megnéztek bennünket az emberek. Én viszont csak mosolyogtam magamban, nem igazán volt hatással rám ez a körülmény.

Az ügyeletes ügyész irodájában minden személyes dolgomat elvettek, majd kikérdeztek mindenről részletesen, ezután pedig letartóztattak újra, és egy fegyőrnek átadva, elkísértettek a börtöncellámba.

Egy tizenhat ágyas, viszonylag nem nagy cellába vezettek be. Ezekben a cellákban háromszintes vaságyak voltak elhelyezve, ahol én egy második emeleten lévő ágyon, vagyis a harmadik szinten kaptam helyet. A szoba berendezéséhez tartozott még egy asztal, és minden rab részére egy-egy hokedli. Ezenkívül volt egy mosdókagyló egy hidegvizes csappal, és egy húsz liter körüli kerek vasedény, lezárható fedéllel ellátva, amit „kübli”-nek neveztek. Ez volt a vécénk, amit naponta kétszer kellett kivinnünk egy központi helyre, és ott kiüríteni és kimosni.

A cella bejárati ajtója egy nagyon vastag, masszív ajtó volt, rajta egy kb. 20x20-as kis tömör deszka ablakkal, ami mindig zárva volt, ezt tátikának nevezték. Ezt nyitották le, amikor valamit akartak közölni velünk, ezen keresztül beszéltek hozzánk, illetve az étkezések alkalmával ezen keresztül adták be az ételeket egyenként osztva ki részünkre. A tátika fölött még volt egy kis optikai kémlelő, amin keresztül a fegyőr bármikor be tudott nézni a cellákba, így ellenőrizte a rabokat, mit tesznek és hogyan viselkednek.

A cellákban volt még egy ablak is, amely a belső udvarra nézett, de ez az ablak nagyon magasan volt beépítve, hogy a rabok ne tudjanak kinézni rajta. Ennek ellenére, amikor a nőket sétáltatták reggel, akkor a legtöbben igyekeztek felmászni a legfelső ágyakra, és onnan kikukucskálni, noha az udvarnak csak az egyik sarkát lehetett a mi cellánk ablakából látni.

Első élményem a börtönben

Abban az időben egy különös szokás volt ebben a börtönben. Az új rabokat „felavatták” a börtönélethez.

Ez abból állt, hogy a többiek éjjel felkeltették az újoncot álmából, és megpróbálták kifaggatni oly módon, hogy az előzetes letartóztatásban lévő új ember azt higgye, az ajtón keresztül az ügyeletes fegyőr teszi fel neki a kérdéseket, és adja ki később az utasításokat. Ezt úgy csinálták, hogy az egyik rab az ajtó elé guggolt, és valamilyen módon olyan hangot képzett a beszédjéhez, hogy úgy hallatszódjon, mintha az ajtón kívülről jönne be a hang.

Amikor engem is felébresztettek, első álmomból ébredve még én is azt hittem, hogy a fegyőr beszél hozzám, de amikor le kellett szállnom a második emeleten lévő ágyamról, akkor már valami felkeltette a gyanúmat, és ettől kezdve jobban odafigyeltem a beszélő hangra. Az állami gondozottként, intézetben töltött évek tapasztalatai jó előkészítő iskolák voltak az ilyen helyzetekre. Amikor pedig már teljes bizonyossággal tudtam, hogy itt csak egy átverésről van szó, akkor lehajoltam, és az ágyam mellé elhelyezett bakancsomat felvéve, teljes erőmből odadobtam az ajtóhoz. Ennek hatására egy hatalmas jaj hallatszott, majd nagy zűrzavar, mert ettől kezdve nem tudták, hogy miként folytassák az előkészített akciójukat, teljesen elbizonytalanodtak. Ekkor tudomásukra hoztam, hogy én intézetis gyerek vagyok, mindenféle trükköt ismerek, ezért többet velem ne próbálkozzanak semmivel, mert aki mégis megteszi, azt nagyon megverem.

Ebben az időben ugyanis még eléggé erősen élt bennem a régi természetem, a régi szokásom szerint ugyanis nagyon gyorsan lekevertem valakinek egyet, mivel eléggé hirtelen indulatú ember voltam. Ez a reakció azért tört fel belőlem, mert az intézetben, ahol éltem, farkas törvény uralkodott, ahol a fennmaradás érdekében erősnek kellett maradni. Ezt még az is segítette, hogy egy barátom közreműködésével speciális képzésben is részesültem a Belügy Minisztérium keretein belül, különböző küzdősportokban. A barátom nagybátyja volt ugyanis ott az edző. Ezért az ilyen helyzetekben nemigen ijedtem meg a kortárs fiataloktól. Ez után az eset után, végül is elég jó kapcsolatom alakult ki a cellában lévő előzetesben lévő társaimmal.

A Fő utcai előzetes legnagyobb problémája számomra a mozgásszegény időtöltés volt. Volt ugyan minden reggel egy közös reggeli torna a börtön belső udvarán, nekem azonban, az én igényeimnek ez kevés volt. Ezért azon töprengtem, hogy miként tudnám kielégíteni a mozgáshiányomat. Első napokban még ott a zárkában végeztem olyan tornagyakorlatokat, amivel nem zavartam a többieket.

Egyszer azonban felfigyeltem egy különös esetre. A folyosón szolgálatot teljesítő fegyőr elkiáltotta magát, és azt kérdezte, ki vállalkozik a csikózásra. Már előző napokban is hallottam ezt kiáltani, de fogalmam sem volt róla, hogy ez mit jelent, és kiknek szól. Most azonban megkérdeztem a zárkámban lévőktől, hogy mi az a „csikózás”. Ők pedig elmondták, hogy ez nem más, mint a folyosó takarítása. A nevét onnan kapta, hogy a folyosó kövét úgy takarították a rabok, hogy volt egy másfél méter hosszú és kb. 40-50 centi széles deszkalap, ami körbe volt tekerve pokróccal. Ehhez a deszkához egy erős kötél volt hozzáerősítve a két végén, ami elől egy szintén másfél méter hosszú rúddal volt összekötve. Ezzel a rúddal három elítélt húzta maga mögött ezt a szerkezetet, másik két elítélt pedig a deszkán ülve fényező pasztát kentek maguk előtt a padlólapra. Az alattuk lévő pokrócba csavart deszka ezt beledolgozta a padlólapba, és ezzel felfényesítette. Ezzel a csikónak nevezett szerkezettel sokszor mentek végig a folyosón. Mire befejezték, addigra úgy ragyogott a folyosó kőpadlója, hogy teljesen tisztán lehetett látni magunkat benne, mint egy tükörben. Egyébként, ha nem voltak önként jelentkezők, akkor a fegyőr minden további nélkül valamelyik zárkából kiszólított annyi embert, ahányra szüksége volt.

Amikor megértettem, hogy mi is ez a csikózás, azonnal jelentkeztem, hogy én feltétlenül szeretnék részt venni benne. Végre megtaláltam magamnak itt ebben a bezárt mozgásnélküliségben is azt a lehetőséget, hogy még akár el is fáradhatok. Ettől kezdve mindennap figyeltem a csikózásra felszólító kiáltást, és már zörgettem is a zárka ajtaját, jelezve, hogy én szeretnék részt venni benne. Ez így ment napról-napra, aminek az lett a következménye, hogy az egyik fegyőr, akit mi „Fernander”-nek neveztünk el, mert annyira hasonlított a Fernander nevű francia színészre, felfigyelt arra, hogy én mindennap jelentkezem. Ezt ő a szorgalmamnak tulajdonította, amitől fogva megkülönböztetetten figyelt rám, és a maga módján igyekezett megjutalmazni is ezért.

Az étkezéssel kapcsolatos tapasztalatok

A Fő utcai börtönben nagyon nehéz időszakot éltem át az első napokban. Mivel zsírral főztek, ezért számomra a vegetárius étkezésem miatt, szinte semmilyen étel sem volt ehető. Ezért megpróbáltam a magam módján megoldást találni erre a helyzetemre. Azt tapasztaltam, hogy többen is kevésnek találják a napi adagként kapott ételt, ezért felajánlottam, hogy én odaadom valakinek a teljes ebédemet, ha ő is nekem adja a reggelijéből és a vacsorájából azt a részt, amit én megehetek. Reggel ugyanis mindig kaptunk a kávé, tej, vagy tea mellé különböző kiegészítőket, nemcsak szalonnát vagy szalámit, hanem vajat, sajtot, tojást, lekvárt. Esetenként pedig, főleg hétvégén, amikor vacsora nem főtt étel volt, akkor ahhoz is adtak ilyen kiegészítőket. Az egyik fiatal társam mindjárt jelentkezett, hogy ő benne van ebben a cserében. Egy másiknak pedig a vacsorámat kínáltam fel a reggeli pótlékért cserébe. Azt is elfogadta egy másik fiú. Így aztán már kezdett megoldódni az étkezéssel kapcsolatos gondom.

Mikor pedig a „Fernander”-nek nevezett fegyőr megtudta, hogy nekem a kosztolásommal kapcsolatban milyen nehézségeim vannak, attól fogva igyekezett ebben is segíteni nekem. Amikor olyan jellegű ételt osztottak a konyhások, amiről tudta, hogy azt én is megehetem, akkor mindig dupla adagot méretett ki részemre. Ellentmondást nem tűrően szólított fel, hogy hozzam a másik csajkámat is, nem számított, hogy az ételt osztó konyhás rab tiltakozott ellene, hiszen neki is a létszám szerint lett kiadva az étel mennyisége. Volt olyan eset is, amikor hétvégén főtt tojást is osztottak a hideg vacsorához, akkor képes volt az ételosztó edényből kilopni négy-öt tojást, csak azért, hogy azt majd odaadja nekem. A végén már szinte sportot űzött abból, hogy miként tudja átverni a konyhás rabokat, csakhogy nekem félretehessen valamilyen ételt.

Amikor pedig megtudta azt is, hogy nekem a sok hideg étel miatt sokkal több kenyérre van szükségem, mint a kapott adag, akkor valamilyen módon elintézte, hogy attól fogva minden nap dupla mennyiségű kenyeret hoztak részemre, még akkor is, ha nem ő volt szolgálatban az ételosztáskor. Így gondoskodott rólam a jó Isten ebben a helyzetemben. Isten mindig meg tudja találni a lehetőségeket ott is, ahol mi már teljesen tehetetlenül állunk a problémák előtt.

Előkészületek a tárgyalásra

A Fő utcai börtön zárkájának magányát azok az eseménynek törték meg egy-egy rövid időre, amikor ügyészi kihallgatásra vezettek el, vagy éppen az ügyvédem jött be hozzám egyeztetni a tárgyalásra való felkészülésében, vagy amikor Ibolya látogathatott meg. Emlékeim szerint csak egyszer volt erre lehetőség, az is eléggé különös körülmények között. Itt az elítéltet és a látogatót egy mennyezetig érő vasrács, vagy inkább vasháló választotta el egymástól. Ezen a vashálón keresztül történő beszélgetés számomra elég zavaró volt. Egy idő után már vibrált a szemem. Jó volt Ibolyával találkozni, de az állandó közvetlen figyelem a fegyőrök részéről nagyon zavart, mert szinte semmit sem lehetett mondani a másiknak, amit ők nem hallottak volna. Amúgy sem vagyok nagyon beszédes természetű ember, de ilyen körülmények között még kevesebb szavam volt. Szerencsére Ibolyának nincsenek ilyen gátlásai a beszélgetés terén, mint nekem, ezért hol ő beszélt, hol pedig kérdezett, és volt mit elmondanom, így aztán valahogy eltöltöttük azt a rövid időt.

Az ügyvédemet hivatalból jelölték ki a védelmemre, ő azonban a legjobb választásnak bizonyult. Legelőször kiment Ibolyáékhoz Szentendrére, hogy minél több információja legyen az ügyemmel kapcsolatban. Azután keresett fel engem itt a börtönben, és egyeztette velem az elgondolását a védelmemre vonatkozóan.

A tárgyalásom és az ítélet

Az idő múlásával párhuzamosan egyre izgatottabban vártam a tárgyalás eseményét. Szerettem volna már túl lenni rajta, hogy végre kikerüljek ebből a szobafogságból. Amikor végre elérkezett a tárgyalás ideje, akkor nagy izgalommal vártam a menetének kibontakozását. Nekem szinte semmit sem lehetett mondanom. Mezőtúrról a zászlóaljunk politikai tisztje, az őrnagy jött el, és egy szakaszvezetőt hozott még magával. Az őrnagy súlyosbító körülményként említette a tárgyaláson, hogy az egész zászlóalj személyzete előtt tagadtam meg a feletteseim parancsát, amivel nagyon súlyosan befolyásoltam a fegyelmet és a felettesek iránti tiszteletadást. Egyébre viszont már szinte semmire sem emlékszem az egészből, csak az ítélethirdetésben hallottak maradtak meg bennem kitörölhetetlenül. Ez ugyanis nagyon meglepett, mégpedig nagyon kellemesen. Volt ugyanis egy elgondolásom, hogy mire számíthatok, hiszen abban az időben 4-5 év börtönt szabtak az ilyen vallásos hátterű parancsmegtagadással kapcsolatos esetekben. Amikor viszont meghallottam a bíró szájából, hogy az én ítéletem három év, örömömben majdnem felugrottam a székről. Erre egyáltalán nem számítottam, hogy ennyivel kevesebb lesz az ítéletem.

Amikor visszamentem a zárkába, mindenki tekintete rám szegeződött, várva a beszámolómat, és ekkor lelkendezve újságoltam, hogy csak három évet kaptam. Először azt hitték, hogy időközben valami bajom lett, ezért megpróbáltak kijózanítani azzal, hogy tudatosítják bennem, hogy „ember, nem felmentettek, hanem 3 évet kaptál”. Mire én elmondtam nekik, hogy ezért a parancsmegtagadásért, ami az én vádpontom alapját képezi, még senki sem kapott előttem 3 évet, korábban mindenki 4-5 évet kapott. Végre megértették az örömöm okát, de elmondták, hogy azért ez a 3 év mégis csak sok idő.

Az ítélet kihirdetése után már nem sokáig maradtam a Fő utcai börtönben, mert nemsokára közölték velem, hogy Baracskán fogom letölteni a kiszabott ítéletet a közbűntényesek között. Összesen kb. egy hónapig voltam előzetes letartóztatásban, 1964. május 25-től június 15-ig. Ekkor szállítottak el néhányunkat a Fő utcai börtönből a baracskai börtönbe.