Isten oltalmában éltem

Főoldal

II. Fejezet

Pestszentimrén A nagyszülőknél

Fogadtatásom és beilleszkedésem nagyapáméknál

Megérkezésem Nagyapámékhoz

Mondanom sem kell, hogy rendkívüli meglepetést szereztem azzal, amikor a késő esti órákban megzörgettem a nagyszüleim házának az utcára néző ablaküvegét, és ezzel az ágyukból ugrasztottam ki őket. Természetesen tele voltam szorongással és félelemmel. Egyrészt túl sok volt nekem az egész nap izgalma, ami a szökéssel és az utazással járt együtt, hiszen még nem voltam tizenegy éves sem, amikor mindez megtörtént velem. Amikor felértem Pestre, teljesen elbizonytalanodtam, hiszen nem tudtam, milyen járművel és milyen irányban juthatok ki Pestimrére, ahol nagyapámék laktak. Másrészt viszont féltem a nagyapámékkal való találkozástól is, hiszen nem tudtam, mit fognak szólni a szökésemhez, hogyan fogadják ezt a lépésemet, be tudnak-e fogadni az otthonukba, vagy egyáltalán, mi lesz velem pár perc múlva? Tele volt a szívem kétséggel és lelki gyötrelemmel.

A találkozás utáni pillanatokból azonban úgy tűnt, hogy nagyapámék valahol magukban, talán kimondatlanul ugyan, de számítottak a dolgok ilyen fejleményére, vagyis nem volt akkora a meglepetésük, mint ahogy én azt vártam tőlük. Magamban nagyon hálás voltam nekik a megértésükért, hogy nem szidással és a visszaküldés fenyegetésével fogadtak, hanem még ők igyekeztek a felzaklatott lelkemet megnyugtatni és lecsendesíteni. Ebben különösen nagyanyám törődése és szeretete jelentett sokat.

Nagyanyám mindjárt afelől érdeklődött, éhes vagyok-e, mikor ettem utoljára. Amikor mondtam, hogy bizony már nagyon éhes vagyok, akkor azonnal terítette az asztalt, és miközben én jóllaktam az odahozott ételből, eközben ők megpróbálták megbeszélni egymással, hogy most mihez is kezdjenek ezzel a váratlan fejleménnyel, hogyan legyen tovább. Az egyik szoba ablaka előtt volt egy heverőszerű fekhely, amit akkor hirtelen kijelöltek részemre, ezt igazította meg nagyanyám, és ágyazta meg részemre az éjszakai pihenésre. A későbbiekben viszont átkerültem a belső szobába, ott lett berendezve részemre egy ágy, mint a személyes területem. Bár tudtam, hogy ezzel még nincs lezárva az ügyem, mindazáltal kezdtem megnyugodni, és kissé színesebben látni magam körül a világot.

A mindennapok Pestszentimrén

A nagyszüleimnél töltött idő rövid volt, de emlékezetes maradt számomra, tudat alatt meghatározta a későbbi életemet és gondolkodásomat. Nagyszüleim hűséges baptista emberek voltak, így velük együtt én is rendszeresen elmentem a gyülekezetbe. Ez akkor sokat jelentett számomra, mivel ezen keresztül egy közösséghez tartozás érzése és tudata bontakozott ki bennem. Bár az igeszolgálat üzenete ekkor még nem érintett meg, de nagyon szerettem a kórus énekszolgálatait hallgatni. Az imaterem egyik oldalán a férfiak ültek, a másik oldalon pedig a nők. Felejthetetlen emlékként maradt meg bennem, ahogy nagyapám a férfiak oldalán elől, rendszerint egyedül ült a padsorban, mint valami vezéregyéniség a mögötte helyet foglaló férfiak között. Az igazsághoz tartozik, hogy a valóságban is a gyülekezet felszentelt presbitere volt, de a személyisége szerint is egy ilyen vezéregyéniség volt. Nagyanyám viszont sohasem indult el az imaházba úgy, hogy ne szakított volna le az udvarukban egy bazsalikom vagy borsmenta levelet, amit aztán egész úton és az imaházban is, újra és újra az orrához emelt, és élvezte a csodálatos illatát. Egy idő után én is megkedveltem tőle ezt a szokását, nagyon jó volt bele-bele szagolni ezeknek a leveleknek a csodálatos illatába.

Az itt töltött időből az elmaradhatatlan reggeli és az esti áhítatok emléke is mélyen a lelkembe íródott. Miután nagyanyám elkészítette a reggelit és megterítette az asztalt, mindenki elfoglalta a kijelölt helyét az asztal körül, akkor nagyapám megkezdte az áhítat megtartását. Kikereste az aznapra előírt reggeli igét a nagy családi bibliájában, majd elkezdte az áhítathoz való éneket az Ő határozott és erőteljes hangján, mire mindannyian belekapcsolódtunk. A hét minden napjára ki volt jelölve egy ének, reggel is és este is. Ezeket az énekeket mindenki könyv nélkül tudta. Így nagyapám csak elkezdte az aznapi éneket, és azonnal mi is belekapcsolódtunk az éneklésbe. Az ének után nagyapám felolvasta az igeszakaszt, néha még egy-két gondolatot fűzött hozzá, azután vagy ő, vagy nagyanyám imádkozott. Ezután fogtunk hozzá a feltálalt étel elfogyasztásához. Ugyanez történt este is.

Természetesen itt is beírattak az iskolába, és folytattam a tanulást, de az itteni iskolából nemigen maradt meg olyan emlék bennem, amit érdemes volna leírni. Annál inkább emlékezetes maradt számomra egy iskolán kívüli időtöltésünk, a helyi speciális játékaink egyike, amit nagyon megszerettem.

Ebben az időben Pestszentimre és Pestszentlőrinc között villamossal lehetett közlekedni. Itt viszont abban az időben még csak egy vágányon történt a villamosok közlekedése, amit bizonyos távolságoknál kitérők egészítettek ki. Ezeknél a kitérőknél várta meg a hamarabb megérkező kocsi a szembejövőt, és miután mindkét irányból megérkeztek a kitérőhöz, csak akkor indulhattak tovább egymást elkerülve. Előtte azonban még kicseréltek egymás között egy rövid bothoz hasonló tárgyat, ami az adott szakaszhoz tartozott.

A villamoskocsik formája és felépítése is teljesen más volt, mint a mai villamosoké. A zárt fülke mindkét végében egy viszonylag nyitott peron volt, amit csak egy felemelhető vasráccsal lehetett viszonylag biztonságosan becsukni, bár ezt általában nem szokták felemelni. Az eléggé messze elhallatszó csörgő-csattogó villamos hangjából már látatlanul is lehetett tudni, hogy milyen messze van tőlünk, mikor érkezik meg a megállóba.

Az emlékezetes játékunk abból állt, hogy a Pestszentimrei végállomás és az első kitérő közötti szakaszon, mi gyerekek a kocsi fülkén kívül lévő elég hosszú ütközővasra ültünk fel. Így utaztunk az egyik villamossal oda, a kitérőben pedig átszálltunk a visszafelé jövő villamosra. Nagyon szerettük ezt az ütközőn való zötykölődést, izgalmas és szórakoztató időtöltés volt számunkra. Természetesen abban az időben senki sem törődött úgy a biztonsági előírásokkal, mint ma. A villamos vezetők is tudták, hogy a gyerekek az ütközőn ülve utaznak a kocsijukon, de őket sem zavarta ez.

Újabb jelentős fordulat

Mivel az 1950-es évek elején iszonyú szegénység volt az egész országban, ezért az én további életemet is döntően meghatározta ez. Másrészt viszont nagyapám már idős ember volt, ezért fokozott terhet jelentett számára ebben a gazdaságilag nehéz világban a nővéremmel és velem kiegészült család létszükségletének a biztosítása. Valószínűleg ez késztette nagyszüleimet arra a döntésre, hogy Erzsike nővéremet és engem megpróbálnak örökbefogadó nevelőszülőkhöz kiadni. Először a nővéremre került sor, de nem sokkal később nekem is találtak örökbefogadó szülőket. Nagyszüleim nem nagyon beszéltek velünk erről, velem csak az utolsó napokban ült le nagyapám és mondta el a szempontjait. Őt csak az az egyetlen cél vezérelte, hogy az örökbefogadók hívő emberek legyenek, mert ez egyfajta garanciát jelentett neki a mi további sorsunkat illetően.

A Pestszentimrei baptista gyülekezetben az egyik testvércsaládnak volt egy ismerőse, talán szomszédja, akiknek az egyik rokonuk szeretett volna örökbe fogadni egy fiút. Így ezen a vonalon a választás rám esett. A nagyapámmal való beszélgetésből csak arra emlékszem vissza, amikor azt mondta: „nem baptisták ugyan, de hívő emberek”, és ez neki megnyugtató gondolat volt. Ezután került sor a leendő nevelőanyám látogatására, aki miután találkozhatott velem, nagyapámékkal megbeszélte az egész eseménynek a folyamatát. Majd pedig rövid időn belül bekövetkezett az a pillanat, amikor el kellett indulnom egy teljesen új környezetbe, és teljesen idegen emberek közé, akiket nevelőszülőkként kell elfogadjak az életemben.

Azt persze senki sem kérdezte meg, hogy én, az érintett személy mit gondolok erről, és mit érzek magamban? Ebben a helyzetben ez teljesen mellékes volt, csak az számított, hogy mindenki túl élje ezt a szegénységet, a sok rossz közül lehetőleg a legkevésbé rosszat választva.

Annak ellenére, hogy az új változásnak a várása közben tele voltam szorongással és izgalommal, ugyanakkor mégis egyfajta közömbösség jellemezte a viselkedésemet. A felettem eltelt évek, és annak minden tragédiája, nehézsége és küzdelme egyfajta megkeményedést alakított ki bennem az élet adta problémákkal szemben. Ebből a megkeményedésemből következő közömbösségem viszont csak egy kifelé mutatott arc volt, mert belül a lelkemben, mások elől elrejtve tele voltam szorongással és a jövőtől való félelemmel. Ekkorra azonban már kialakult a viselkedésemben az a természetes tapasztalati bölcsesség, amiből tudtam, hogy nem mindig jó az, ha mindenki számára szabad bepillantást engedek a lelkembe, az érzéseimbe és a gondolataimba. Sokan visszaéltek ezzel a lehetőséggel, és ezt a saját bőrömön kellett megtapasztalnom. Ezért ekkor már egy tapasztalt harcosként indultam el az életem újabb küzdőterére, Balatonlellére, a leendő nevelőszüleim otthona felé.