Isten oltalmában éltem

Főoldal

IV. Fejezet

Intézetben, állami gondozottként

A szolnoki zárt gyermekintézetben

Az első benyomások

A viszonylag rövid utazás után nemsokára megérkeztünk Szolnokra, ahol egy átmenetinek nevezett, zárt rendszerű gyermekintézetbe kerültem. Ebben az intézetben gyűjtötték össze országosan azokat a gyerekeket, akik elszöktek otthonról, vagy éppen valamelyik intézetből. Ezért ennek az intézetnek az ablakain vasrács volt, a kapuja pedig állandóan be volt zárva. Bizonyára meglepően hangzik mindenki számára, de én ebben az intézetben töltöttem el a gyerekkorom legszebb időszakát, nagyon boldogan emlékszem vissza arra a néhány hónapra, amit ebben az intézetben tölthettem el. Talán az bizonyítja ennek valóságát, hogy amikor később nyári szabadságra távozhattam el az akkori intézeteimből, akkor mindig ide jöttem vissza, és úgy is fogadott mindenki, mint nyaraló vendéget, és az ott dolgozók kedveskedtek, egymással versengve igyekeztek örömöt szerezni nekem, mintha én valóban ennek az intézetnek a gyermeke lettem volna. Még ajándékokat is készítettek minden alkalommal részemre.

Amikor megérkeztünk, anyukám barátnője egy időre magamra hagyott az egyik szobában. Valószínű, hogy az igazgatóval és az illetékes gondozónővel beszélt rólam, mert amikor visszajött, akkor már nem egyedül jött. Akik vele jöttek, azok olyan közvetlen kedvességgel kezeltek, mintha már régóta ismertük volna egymást. Az egyiküket Piroska néninek szólította mindenki, így én is, az Ő felügyelete alá kerültem. Piroska néni olyan volt nekem ott az intézetben, mintha az édesanyám lett volna. Nagyon sok szeretetet és törődést kaptam tőle. Minden vasárnap kivitt az intézetből, ilyenkor nála, az Ő otthonában ebédeltem, és különböző közös programokat készített elő ezekre az alkalmakra. Egy idősebb nagynénjével laktak kettesben egy kertes családi házban a város zöldövezeti részében.

Az igazgató bácsi hasonlóan nagyon kedves volt hozzám. Minden igyekezetével azon volt, hogy az ő intézetükben töltött időmre boldogan emlékezzek vissza. Ennek érdekében olyan kiváltságokat élveztem a többi intézetis gyerekkel szemben, hogy nekem még kulcsom is volt az intézet zárt kapujához. Ezt a kulcsot ugyan az ügyeletesi szobában kellett tartanom, de amikor ki szerettem volna menni, akkor minden akadály nélkül átadta nekem az ügyeletes. Így rendszeresen kimehettem a vidámparkba, vagy éppen Piroska néni otthonába, amikor nem vele mentem el.

Az intézetben töltött helyzetemet még tovább javította az a körülmény, amikor meghozták a téli tüzelőt, a fát és szenet. A személyzet részére ugyanis gondot okozott, hogy miként kerül az le a pincébe, ahol a központi kazán volt. Amikor nekem tudomásomra jutott, hogy milyen gondja van az igazgatónak, azonnal felkerestem, és felajánlottam magamat erre a feladatra. Elmondtam, hogy ennél sokkal nehezebb fizikai munkát is el kellett végeznem a nevelőszüleimnél, akkor miért ne tenném meg itt, ahol annyi jót kapok. Így aztán én hordtam be az összes fát és szenet a helyére, és hasítottam fel a téli tüzeléshez a fát. Ezen kívül még egyéb takarítási munkákat is elvállaltam, hiszen az állandó aktív mozgáshoz szokott szervezetemnek hiányzott a fizikai erőkifejtés. Ezekkel az önként vállalt munkákkal viszont még jobban beloptam magamat a szívükbe.

Egy szökés előkészítése az intézetben

Az intézetben állandóan akadt valami tennivaló számomra, de ha nem, akkor én kerestem magamnak valamilyen elfoglaltságot. Ebből adódóan az egész épületet úgy ismertem, mint a tenyeremet, a pincétől a padlásig. A pincében való munkáim közben fedeztem fel, hogy az egyik helységből nyílik egy kis ablak egy olyan kéményszerű nyílásba, ami a pincének a szellőztetését biztosítja. Ennek a közel egy méterszer egy méteres szellőző kéménynek az egyik oldalában egy vaslétra volt beépítve. Egy alkalommal a kíváncsiság erőt vett rajtam, és felmásztam rajta a tetejére, és azt láttam, hogy a mi épületünk oldalán van ez a kémény, és a tetejéről kényelmesen ki lehetett menni a szomszédban lévő melléképületnek a tetejére, ami egy féltetős építmény volt.

Történt egyszer, hogy az egyik intézetis fiú azt mondta, hogy neki valamilyen módon ki kellene jutni az intézetből. Már nem emlékszem, hogy mivel indokolta azt, hogy mindenképpen haza kellene mennie, de akkor nagyon elfogadhatónak tűnt az indoka. Ezért aztán felajánlottam neki, hogy én tudok részére egy megoldást, ha mindenáron szeretne kimenni, azzal a feltétellel, ha megígéri, hogy szigorúan titokban tartja az általam biztosított lehetőséget, és az én közreműködésemet, bárhogyan is alakul majd a dolga. Miután megígérte, levezettem a pincébe, és megmutattam a szellőző kéményt, és elmondtam neki, hogy hová tud kijutni rajta. Onnan aztán már csak rajta múlik, hogy miként megy tovább.

Miután mindent megbeszéltünk, abban állapodtunk meg, hogy hajnalban fog indulni. Megegyezésünk szerint neki teljesen nélkülem kellett végrehajtania a szökését, hogyha bármilyen nem várt esemény közbejönne, akkor én ne kerüljek bajba miatta. A szökése sikerült, hiszen reggel hűlt helye volt, üres volt az ágya. Először még senkinek sem tűnt fel, csak később figyelt fel a mellette fekvő gyerek, hogy a szomszédjának az ágya még mindig nincs beágyazva, pedig perceken belül kell menjünk reggelizni, előtte viszont teljesen rendbe kellett tennünk a saját körletünket. Ekkor kezdték el keresni, hogy hová lett. Természetesen nagy felfordulást és izgalmat váltott ki az eltűnése az intézetben. Mivel többé nem jött vissza, így soha sem tudtam meg, hogy miként alakultak a további dolgai.

Egy különleges ünnep

Az intézet életében - valószínűleg évfordulószerűen - volt egy nap, amikor minden bentlakó gyerek kapott egy teljes ruhatárat. Engem a kisújszállási hadiárva ruhasegélyre emlékeztetett ez az esemény. Ekkor azonban már érettebb fiatalként éltem meg ezt az eseményt. Viszont volt bennem egyfajta görcs amiatt, hogy én mások jóindulatára vagyok utalva, esetenként elég nehezen éltem meg az ilyen helyzeteket, valahogy szégyelltem ezt a ráutaltságomat és egyúttal kiszolgáltatottságomat. De a vágyakozás mégis erősebb volt, hogy végre legyen egy szép új öltözetem. Mivel gyorsan növő kamasz voltam, ezért szinte mindig a kinőtt ruháim réme kísértett. Nem mutattam ugyan a környezetem felé, de magamban szégyelltem a boka fölött érő nadrágjaimat, és a csukló felett érő ingeket és kabátokat. A személyiségem részeként jelent meg már a korai éveimtől, hogy szerettem magam körül a rendet, vonzódtam a szép dolgokhoz, minden területen nagyon zavart az, ha a bennem élő rendszerrel ellentétesen történnek dolgok. Vagyis a gondolkodásomnak meg volt a maga sajátos rendszere, ahol mindennek a maga helyén kellett lenni. Így aztán annak híre, hogy mindenki új ruhát fog kapni, felizgatta az érdeklődésemet, mert ez azt jelentette, hogy vége a kinőtt ruhák időszakának, és egy új és jobb időszak jön el.

Végre elérkezett a nagy nap, amikor egyenként mindenkinek le kellett menni az intézet egyik pincerészében kialakított ruharaktárba, ahol mindenkinek méretre válogattak teljes ruhatárat, a cipőtől a sapkáig mindent. Amikor rám került a sor, izgalommal mentem a raktárba, tele várakozással. Négyen voltak jelen a ruhaválogatásnál, három intézeti dolgozó hölgy, és az igazgató bácsi. Először méretet vettek rólam, majd elkezdődött a különféle ruhák válogatása. Kaptam inget, gatyát, zoknit, pulóvert, zsebkendőket, pizsamát, általában mindenből többet, hogy váltás ruhám is legyen. Majd elérkezett az esemény legizgalmasabb pillanata, amikor egy nagyon szép öltönyt is kaptam, majd pedig még egy nadrágot külön is. Nagyon boldogan néztem magamat a tükörben az új öltönyben felöltözve. Ekkor szinte megszűnt körülöttem a világ pár pillanatra, és ekkor én voltam a világ legboldogabb embere. Ebből a rózsaszínű világomból az igazgató bácsi szava hozott vissza, mert mellettem állva engem szólított meg. Azt mondta, hogy ebből az alkalomból ő személyesen szeretne nekem adni egy nyakkendőt is az új öltönyömhöz. Amikor megláttam a nyakkendőt a kezében, ahogy felém nyújtotta, nagyon meghatódtam tőle, az öröm könnyei teljesen elhomályosították a szememet, majd pedig a szívemet járta át egy meleg érzés. Ebben az állapotomban egyetlen köszönő szót sem tudtam kimondani, de a következő pillanatban már át is öleltem az igazgató bácsit, egy puszit nyomtam az arcára, és egy darabig még átölelve tartottam, Amikor végre elengedtem, akkor láttam, hogy az igazgató bácsi szeme is könnyes volt.

Egy másik intézetbe kell kerülnöm

Egyszer viszont behívattak az irodába, ahol közölték velem, mivel ez az intézet csak egy átmenetinek számító intézmény, ezért az iskolaév közeledtével nekem egy másik intézetbe kell kerülnöm. Ekkor elmondták azt is, hogy néhány nap múlva innen el fognak vinni Komádiba, egy nagy létszámú intézetbe, ahol lehetőségem lesz újra iskolába járni, és újrakezdeni a nyolcadik osztályt, amit a Balatonlelléről való szökésem miatt félbehagytam és ezért nem fejezhettem be. Sajnáltam ugyan, hogy el kell hagyjam ezt a szívemhez olyan közel került helyet, az itt dolgozókkal kialakult bensőséges kapcsolatot, de megértettem, hogy ennek így kell történni az én érdekemben is.

Amikor elérkezett a búcsú pillanata, akkor összejött az ott dolgozók teljes csapata, és együtt köszöntek el tőlem. Az igazgató bácsi az intézet dolgozóinak nevében elmondta, hogy nagyon megszerettek, ezért úgy válnak most el tőlem, mintha az ő fiuk lennék, akit egy időre el kell engedjenek maguktól. Ezért biztosít engem arról, hogy mindig szívesen várnak vissza, ha úgy érzem, hogy szívesen visszajönnék néhány napra, akkor tudjam, úgy jöhetek vissza, mintha hazajönnék. Akkor még nem fogtam fel teljesen ezeknek a szavaknak a jelentőségét, de később igen. Ezért valóban visszatértem többször is, a nyári szünetekből több hetet ebben az intézetben töltöttem el, és valóban úgy éreztem ott magam, mintha a családommal lennék együtt.

A Komádi gyermekintézetben

Amikor 1957 nyarának végén a szolnoki átmeneti intézetből Komádiba kerültem állami gondozottként, akkor egy lényeges fordulat következett be az életemben. Itt végeztem el újra a nyolcadik osztályt, mivel az előző évről nem kaptam bizonyítvány a több hónapos kimaradás miatt.

Komádinak nagy tanya-világa volt abban az időben, ezért a tanyasi gyerekeket az iskolaév idejére ebben az intézetben helyezték el, és csak az iskolai szünetekben mentek haza. A sok száz tanyasi gyerek mellett kb. 30-40 állami gondozott gyerek is volt. Így kerültem ide én is, eggyel szaporítva az állami gondozottak táborát.

Kapcsolatom az igazgatóval és a családjával

Komádiban az intézet igazgatója, aki később szinte a fiaként kezelt, és felügyelte minden lépésem, rendkívüli tekintélyként robbant be az életembe, akit viszont nagyon mélyen a szívembe zártam, szeretve és tisztelve őt. Valószínűleg egy apa ideált láttam és éreztem meg benne, akire nekem, az árva gyereknek akkor nagyon nagy szükségem volt. Ez az ember olyan hatást gyakorolt rám, amely teljesen meghatározta a későbbi éveimet és a személyiségem ideológiai irányultságát. A vele való kapcsolatom formálta és érlelte ki bennem, hogy egészséges öntudattal, határozottan legyek képes vállalni azt, amivel kapcsolatban magamban már döntést hoztam. Megtanított arra, hogy inkább tízszer is gondoljam végig, amit tenni akarok, de amikor döntöttem, akkor céltudatosan és határozottan hajtsam végre a tervemet és a feladatomat. Mivel Ő egy meggyőződéses ateista volt, ezért a Vele való kapcsolatom olyan befolyással kezdett érvényesülni bennem, amelynek eredményeként végül én is teljesen ateista lettem.

Az igazgató legidősebb fia velem egykorú volt, egy osztályba jártunk mindketten, és egészen rövid idő alatt összebarátkoztunk. Ettől kezdve a szabadidőmben elég sokat voltam náluk. Az Intézet területén több tanári lakás volt kiépítve, és ezek közül egyikben az igazgató és a családja lakott. Akkor teljesen természetesen fogadtam, hogy ez a család úgy viszonyult az otthonukban való megjelenésemhez, mintha mindig is közéjük tartoztam volna, mintha ez mindig is így lett volna. Csak a későbbi években gondolkodtam el azon, hogy a szeretet-adásukban milyen példaértékű volt az irányomban megnyilatkozó magatartásuk, és milyen sokat jelentett nekem akkor ez a szeretetteljes befogadás. Pár hét barátság után már szinte minden vasárnap az igazgató családjával ebédeltem.

Ez a befogadás viszont azzal járt együtt, hogy az igazgató ugyanazzal a szigorral kezelt engem is, mint a saját gyerekeit. Rendkívül szigorú ember volt. Minden kilengést szigorúan megbüntetett. Ez azonban nem a hagyományos értelemben vett büntetést jelentette. Mivel a fiatalabb éveiben élsportoló volt, ezért az intézeti gyerekek megbüntetésében is a sportfoglalkozás kapott elsőbbséget. Különböző tornagyakorlatokat kellett elvégezni, az elkövetett bűn mértékéhez igazodva. Ilyen gyakorlat volt pl. a nyújtott karral történő leguggolás és felállás több százszor, vagy éppen guggolva körbejárni, esetleg guggolva körbe ugrálni a hatalmas udvart magába foglaló futópályát, stb. Ezek a gyakorlatok rendkívül megerőltetőek voltak azoknak, akik először csinálták. Az intézeti gyerekek azonban lefekvés előtt már előedzésként megcsináltak 150-200 leguggolást csupán azért, hogy amikor majd a büntetést kell végrehajtani, akkor ne viselje meg annyira a fizikai kondíciójukat.

Egy alkalommal néhány társammal együtt az igazgató rajta kapott bennünket, amint a vécében éppen cigarettáztunk, ezért büntetésből kivezényelt bennünket a sportpályára, ahol másfél órán keresztül intenzíven tornáztatott bennünket. Amikor befejezhettük, akkor egyenesen a betegszobába vitetett bennünket. Már akkor is olyan kimerültek voltunk, hogy csak segítséggel tudtunk bemenni, másnap viszont teljesen magatehetetlenné váltunk az izomláztól, még az ágyban is úgy forgattak bennünket, mert a magunk erejéből képtelenek voltunk rá. Bár ilyen szigorú volt velünk, ha valami hibát vagy bűnt követtünk el, ennek ellenére mégis minden gyerek nagyon szerette Őt.

Jól érzékelteti az igazgató tekintélyét az az eset, amikor a két túlkoros vezéregyéniségnek számító fiú összeverekedett a hálószobában lefekvés után. Körülbelül 35-40-en lehettünk egy hálószobában. Amikor kirobbant a verekedés, mindenki azonnal kiugrott az ágyából, és nagy ívben körbe vettük az egymással szembe álló fiúkat. Amikor már úgy tűnt, hogy egyik sem tud győztesként kikerülni a küzdelemből, akkor az egyik a szekrényéből elővette a bicskáját, mire a másik pedig a bakancsát kapta a kezébe. Így álltak pár pillanatig egymással farkasszemet nézve. Bennünket teljesen elfogott a félelem ettől a nem várt fejleménytől. Miközben mi tragédiát sejtve félelemmel vártuk a következő eseményt, abban a pillanatnyi csendben, váratlanul azt hallottuk, hogy valaki megzörgette a hálószobánk kertre néző ablakát. Amikor odafigyeltünk, akkor az igazgató arcát láttuk az ablak üvegén keresztül, a szobalámpák fényétől megvilágítva. Semmit nem tett vagy mondott, de nekünk a megjelenésének a tudata elég volt ahhoz, hogy mindenki azonnal az ágyában teremjen, a két verekedő is. A személyes jelenléte olyan tekintélyt sugárzott, és olyan tisztelet vette körül, hogy semmi mást nem kellett tennie. Nem is tett, csak bejött a szobánkba, mindenkinek nyugodalmas jóéjszakát kívánt, és lekapcsolta a villanyt, és ezzel le volt zárva az ügy.

Az iránta érzett szeretetem akkor teljesedett ki, amikor a nevelőanyám értem jött az intézetbe, hogy visszavigyen hozzájuk. Akkor az igazgató behívatott egy külön szobába, és tájékoztatott az új körülményről, és megkérdezett, hogy amennyiben én dönthetnék ebben a kérdésben, akkor mit választanék, visszamennék vagy maradnék. Természetesen én maradni szerettem volna. Ez után úgy rendezte el a dolgokat, hogy még csak nem is kellett találkoznom a nevelőanyámmal, és nem is vihetett el magával. Nagyon hálás voltam neki ezért.

Az iskolai élmények

Nagyon sok kedves emlék maradt meg bennem ebből az időből, de egyúttal olyan emlék is, amire nem szívesen emlékezem vissza, de mégis hozzátartozik ahhoz az időszakhoz, amit ebben az intézetben kellett eltöltenem. Egy külön fejezetet kitenne könyvemben, ha csak azokat írnám le, amik itt, ebben az intézetben történtek meg velem. Néhányat azért mégis megemlítek ezek közül.

Az ének tanárnő nagyon lelkes és elég népes énekes fiatalt gyűjtött és fogott össze az énekkórusban. Én mindig nagyon szerettem énekelni, az apámtól örököltem a szép énekhangot, ez volt a jó Istentől kapott személyes ajándékok egyike, ami sokszor vidította fel az életemet. Olyan különleges énekhangom volt, hogy a tanárnő mindig abba a szólamba tett be erősítésképpen, amelyiket a leggyengébbnek ítélt, esetenként egy kóruspróbán végig jártam mind a négy szólamot.

Az iskolaév közepe táján egy kórusversenyt rendeztek valahol, a helyszínre már nem emlékszem. Nagyon komolyan és lelkesen készültünk erre az alkalomra, aminek meg is lett az eredménye, mivel elsők lettünk a versenyen. Pár héttel ezután a rádiótól jött egy stáb az intézetbe – ekkor televízió még nem volt – és felvételeket készített a kórusunk énekeiből. Nekem pedig a „Hely halászok, halászok” kezdetű népdalt kellett elénekelnem szólóban. Heteken keresztül mindenki büszkén emlegette ezt az eseményt, hogy az intézetünk jó hírét ilyen módon gazdagíthattuk.

A tornatanárunkat viszont senki sem szerette, egy magának való öreglegény volt, aki egyáltalán nem tudott bánni a gyerekekkel. Én ugyan mindig szerettem tornázni, de ezzel a tanárral egyáltalán nem tudott kialakulni jó kapcsolatom. Mivel pedig ő volt a nevelőtanárunk is, vagyis az iskola utáni kollégiumi életünknek is része volt annyira, hogy a lakószobája a mi kollégiumi épületünkben volt, ezért közte és köztem egyre jobban kezdett kialakulni egyfajta ellenszenv, amit ő sajátos módon ki is fejezett ahol csak tudott. Ennek a hátterén robbant ki egy majdnem tragédiába torkolló esemény.

Az egyik tornaórán nem éreztem jól magam, és nem tudtam úgy elvégezni a kiadott gyakorlatot, ahogy kellett volna, ezért a tanár újra és újra el akarta velem végeztetni. Először még megcsináltam az ismétlést, de amikor harmadszor is utasított a végrehajtásra, akkor megéreztem, hogy most többről van szó, mint a gyakorlat, ezért bennem is feltámadt a dac és megtagadtam a végrehajtást. Ettől úgy bedühödött, hogy azonnal nekiállt a megbüntetésemnek. Ebben az intézetben lévő tanárok között bevett szokás volt a tenyeressel való büntetés. A tornatanár viszont fordított pozícióban végezte ezt, vagyis a kezünk fejét felül tartva kellett felé nyújtanunk, és ő erre ütött rá a saját tenyerével. Ez igen fájdalmas büntetési mód volt. Miután három-négy ilyen tenyerest kaptam mind a két kezemre, eszembe jutott az, amit a gyerekek egymás között mondtak. Ha megnedvesítjük a kezünk fejét, akkor nem fáj annyira az ütés. Ezért aztán gyorsan ráköptem a kezem fejére, a másik kezemmel pedig szétkentem, és így nyújtottam a tanár felé. Ettől céklavörös lett a feje, és olyan dühhel kezdte verni a kezem, hogy teljesen elzsibbadt, és már nem éreztem semmit, csak a tompa ütéseket. Amikor a többi fiú látta, hogy a tanár már elvesztette az önkontrollt, vagyis dühében már nem tudja mit csinál, akkor felszólították, hogy azonnal hagyja abba, és egyúttal olyan fenyegető pózban vették körül a tanárt, hogy amennyiben nem engedelmeskedett volna a felszólításuknak, azonnal nekiesnek, és iszonyúan megverik. Ezután nagyon megdagadt mindkét kezem, és több mint egy hét is eltelt, mire teljesen rendbe jött. Valószínű az igazgatóhoz is eljutott az eset híre, aki ezután beszélhetett a tornatanárral, mert ettől kezdve megszűnt a személyemet érintő kötözködése.

Emlékek a színjátszókörből

A Komádi Gyermekotthonban töltött időmnek különös színfoltja volt a színjátszókör, aminek nagyon lelkes és aktív tagja voltam. Az intézetnek volt egy kultúrterme, ezen belül pedig egy nagyon profi módon felszerelt színpad is, a hozzá tartozó helységekkel. Eléggé sokszínű műsorral készültünk a különböző eseményekre és ünnepekre.

Mivel szép énekhangot kaptam a jó Istentől, ezért adott volt, hogy az intézet kórusában is énekeltem, de esetenként a kórus szólóénekese is én voltam. De nagyon szerettem költeményeket is szavalni, már akkor is jó érzékem volt ahhoz, hogy tisztán kiejtve, és jól hangsúlyozva mondjam el a verseket.

A színjátszó körrel kapcsolatban bennem maradt még egy emlék, ami eléggé izgalmassá tette az egyébként nem túl eseménydús intézetis életünket. Már nem emlékszem, hogy milyen alkalomra készültünk fel a „Csipke Rózsika” című színdarabbal. Ebben a darabban nekem kellett a királyfi szerepét eljátszanom, aki majd a csókjával felébreszti kómás álmából a szépséges Csipke Rózsikát, amitől aztán az egész kastély személyzete is életre kel.

Csipke Rózsika szerepét egy szintén nyolcadikos Piroska nevezetű lány játszotta, egy nagyon szép lány. Az osztályunkból való fiúk megkérdezték, hogy tényleg meg fogom csókolni Piroskát a színdarab közben? Mire én azt mondtam nekik, hogy a szerepem szerint nekem csak úgy kell tennem, mintha megcsókolnám, vagyis csak fölé hajlok, de valójában nem kell megcsókolnom. Erre viszont el kezdtek piszkálni azzal, hogy persze hogy nem csókolom meg, hiszen gyáva vagyok, nem is merném valóságosan megcsókolni Piroskát. Ez a piszkálódás már olyan szintet ért el, hogy már én is el kezdtem szégyenkezni, és kételkedni abban, hogy valóban meg merném-e csókolni. Végül aztán úgy döntöttem, hogy fogadást ajánlok fel a fiúknak, miszerint én meg fogom csókolni Piroskát, ők pedig elfogadták tőlem a fogadást. Ha én vesztem el, akkor én nekik fogok venni egy-egy adag fagylaltot a város cukrászdájában. Ha viszont ők veszítik el, akkor ők fognak nekem venni egy akkora adag fagylaltot, amennyit meg tudok enni. Ehhez tudni kell azt, hogy a mi gyerekkorunkban sokkal szigorúbb erkölcsi elvek alapján működött a fiúk és lányok kapcsolata, mint a mai fiatalok között.

Valószínűnek tartom, hogy a lányokhoz is eljutott annak híre, hogy a fiúk között milyen fogadás jött létre. A Csipke Rózsika szerepét játszó Piroskával azonban mi nem beszéltünk erről, sem én, sem ő, nem tettünk megjegyzést a leendő eseménnyel kapcsolatban.

Egyszer aztán elérkezett az a nap, amikor elő kellett adnunk ezt a színdarabot. Az érintett fiúk között nagy volt az izgalom, gondosan megtervezték, hogy hova állítsanak őrszemet, aki ellenőríni tudja, hogy valóban megtörténik-e a csók. Részemről csak az okozott izgalmat, hogy mit fog szólni majd utólag Piroska, ha valóban megcsókolom, nem csak úgy teszek, mint ahogy a próbákon tettem. Amikor elérkezett a színdarabon belül az a pillanat, amikor a mélyen alvó Csipke Rózsika fölé kellett hajolnom, hogy megcsókoljam, akkor szép lassan, hogy az őrszemnek állított fiú is láthassa, fölé hajoltam, és a homlokára tettem az ajkamat és megcsókoltam. Ekkor a csókomtól felébredt Csipke Rózsika, felült fekvő helyzetéből, és pár pillanatig különös kifejezéssel a tekintetében nézett rám. Ekkor egy kicsit zavarba jöttem, de az oldal függönynél álló tanárnőnk is, aki azt hitte, hogy nem tudjuk folytatni a betanult szövegünket. Nekem akkor örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, amíg szó nélkül csendben voltunk, végül azonban minden nagyon szépen és rendben befejeződött.

Mivel megnyertem a fogadást, ezért a fiúk kénytelenek voltak eleget tenni az ígéretüknek, ezért megbeszéltük, hogy hány adag fagylaltot tudok elfogyasztani, majd ezt követően ennek az árát odaadták, hogy amikor kimehetek az intézetből, akkor megvehessem magamnak a fagylaltot.

Kezdettől fogva terveztem, hogy amennyiben megnyerem ezt a fogadást, akkor megpróbálom meghívni Piroskát, hogy megosszam vele a fagylaltozás örömét. Abban az időben, főként az intézetis gyerekek között nem mindennapi esemény volt az, hogy fagylaltot vehettünk.

Csak néhány nap múlva adódott olyan alkalom, hogy Piroskát megszólítsam, és megbeszéljen vele mindazt, ami történt, és azt is, hogy miért történt. Kissé feszélyezetten fogtam bele a történetem elmondásába. Mindenekelőtt elnézését kértem, hogy nem szóltam neki előre, de attól féltem, ha tudja, akkor nem adja beleegyezését, és így elveszítem a fogadást, és nekem kell megvennem a fagylaltokat a többiek számára. Pár mondat után megállított, és biztosított róla, hogy ő mindenről tudott, mert a lányok között is izgalmas téma volt ennek a várása az elmúlt hetekben. Majd azt is elmondta, hogy amennyiben megkérem rá, hogy egyezzen bele, akkor valószínűleg nemet mondott volna, de mivel nem beszéltünk róla, így hallgatólagos beleegyezését adja utólag. Bár én akkor nem értettem ezt a logikát, de mivel jól zárult a beszélgetésünk, ezért én gyorsan továbbléptem.

Ekkor megkértem, ha már így összehozott bennünket a színjátszó kör, akkor fogadja el a meghívásomat a városi cukrászdába egy fagylaltozásra, mert szívesen megosztanám vele azt az adagot, amit kifizettek a vesztes fiúk nekem. Mivel igent mondott, ezért közösen jóízűen elfogyasztottuk a finom fagylaltot, és közben jót beszélgettünk. Ez a beszélgetés segített hozzá bennünket, hogy kissé jobban megismerjük egymást, az egyéni sorsunkat, és a jövőre vonatkozó terveinket. Ettől kezdve közvetlenebb lett közöttünk a kapcsolat, de csak jó barátok maradtunk, semmi több.

Az elveszett takarékbélyegek

Ebben az időben az iskolákban a gyerekeknek lehetőségük volt takarékbélyegeket vásárolni, amit egy erre a célra való füzetbe kellett beragasztani. Így gyűjthettünk össze valamennyi pénzt az iskolai év alatt, amit azután év végén egyben visszafizettek, és a nyári szünethez előre gondoskodhattunk saját megtakarított pénzről. Ennek az ügyintézéséhez engem jelöltek ki, vagyis én árusítottam a bélyegeket egész évben. Én viszont egy tanárral voltam kapcsolatban, aki a felelőse volt ennek az egész ügyletnek. Ez a tanárunk egy göndör hajú, görögös kinézetű férfi volt, aki az orosz nyelvet tanította nekünk, egyébként pedig ő volt a párttitkár az intézetben.

Egyszer azt történt, hogy valamelyik gyerek ellopta a szekrényemből a pénzt és a bélyegeket, amit én csak akkor vettem észre, amikor az éppen esedékes elszámolásom következett volna a tanár felé. Amikor jelentettem a tanárnak, hogy mi történt, akkor ő úgy fogadta tőlem ezt a hírt, hogy én költöttem el a pénzt, és most valakire szeretném áthárítani a felelősséget. Ennek az általa feltételezett verziónak úgy akart érvényt szerezni, hogy iszonyúan felpofozott a tanári szobában. Az egyik pofonja akkorára sikeredett, hogy nem tudtam megállni a lábamon, hanem az egyik széken átesve, azt felborítva, elterültem a földön. Egy tanárnő végig bent volt a tanáriban, és mindennek tanúja volt. Ekkor azonban nagyon határozott hangon szólította föl az orosztanárt, hogy hagyja abba ezt a kegyetlen és emberhez méltatlan módszerét a fegyelmezésnek. Ennek a közbelépésnek köszönhetően elhagyhattam a tanárit. Utána viszont olyan elkeseredés lett úrrá rajtam, hogy azonnal elhatároztam, hogy ebben az intézetben egy percig sem maradok tovább.

Bementem a kollégiumba, összeszedtem néhány személyes dolgomat, és az intézet kertjének egy eldugott részén átmásztam a kerítésen azzal a szándékkal, hogy megszököm innen. Elindultam a vasútállomás felé, ami a településtől néhány kilométerre volt a határban. Mikor már szinte elértem az állomást, hiszen ez gyalogosan sokáig tartott, egyszer csak hallottam a hátam mögött egy motorbicikli zúgását. Rövid időn belül utol is ért, és akkor vettem észre, hogy az orosztanár ül a motoron. Természetesen visszavitt az intézetbe, ahol az igazgató hívatott magához. Mindent részletesen el kellett mondanom abból, ami történt. Mivel pedig nekem egy zár nélküli szekrényben kellett tartanom a takarékpénztár bélyegeit és az összegyűlt pénzt, azért az igazgató a tanárt marasztalta el a felelőtlensége miatt, hiszen neki egy lezárható fiókot vagy szekrényt kellett volna biztosítania részemre ennek a feladatnak a végzéséhez. A kegyetlen megverés miatt pedig az igazgató előtt kellett tőlem bocsánatot kérnie. Bár azt mondtam neki, hogy megbocsátottam, de ezt a kegyetlen eseményt sohasem tudtam elfelejteni.

A nyári szünet

Amikor elérkezett az iskolaév vége, a tanyasi gyerekek elmentek haza, csak mi állami gondozottak maradtunk néhányan az intézet területén, akiknek nem volt hová menni a nyári szünetben. Szokatlan volt ez a nagy csend és üresség. Egyik délelőtt, amikor az udvaron fociztunk, a kerítés melletti úton ment hazafelé a piacról az egyik termelő a lovas kocsiján, aki dinnyét árult ott. Amikor megláttuk, odakiáltottunk neki, hogy mennyiért ad egy dinnyét. Ekkor megállította a lovait, és megkérdezte tőlünk, hogy mennyi pénzünk van. Természetesen nagyon kevés volt, hiszen mi senkitől sem kaptunk pénzt, és ezt tudta rólunk ez az ember is. Amink volt, azt a tanyasi gyerekeknek tett különféle szolgálatainkkal gyűjtöttük össze, de ez csak filléreket tett ki.

Amikor összegyűjtöttük az összes pénzünket, akkor odaadtuk neki. Ő pedig levett a kocsijáról öt vagy hat dinnyét és átadta nekünk. A tized részét sem tudtuk volna megvenni a pénzünkből. Olyan boldogok lettünk ettől a nem várt ajándéktól, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. Bevittük a dinnyéket a kollégiumba, és nekiálltunk az evésnek. Iszonyúan jóllaktunk, szinte majd szétfeszítette a gyomrunkat a megevett dinnye. Mindannyian az ágyainkra dőlve feküdtünk elpilledve a jóllakottságtól. Nem sok idő után az egyik gyerek azt mondta, hogy neki ki kell menni a vécére pisilni. Pár perccel később a másiknak is menni kellett. Majd egy idő után megállás nélkül valamelyikünk mindig a vécén volt. Ezért valamelyik azt mondta, hogy ő már unja ezt az állandó vécére járást, ezért úgy döntött, hogy kiül a hálószobánk egyik ablakába, ami egy parkosított kertre nézett. Ez az ötlet mindenkinek nagyon tetszett, úgyhogy pár perc múlva mindegyikünk ott ült valamelyik ablakban, és így könnyítettünk magunkon a kert füvére.

Talán még azt hadd említsem meg, hogy a nyári szünetből egy hónapot a szolnoki zárt intézetben töltöttem el, – én ott ekkor egy állandó kilépési engedéllyel rendelkeztem –, ez volt az én nyaralásom. Nagyon boldogan mentem vissza a szolnoki intézetbe, és igazán mondhatom, hogy felejthetetlen maradt számomra az ott töltött idő. Mindig hálával gondolok vissza azokra az emberekre, akik ott dolgoztak, akik emberségükkel és apró kedvességükkel igazán széppé és emlékezetessé tudták varázsolni az egyébként elég sivár életkörülményeimet.

A nyolcadik osztály elvégzése után eredetileg erdész szerettem volna lenni. Sajnos elkönnyelműsködtem a tanulást, a félévi eredményem nem érte el az a szintet, amit kellett volna. Az erdészeti továbbtanulásomhoz ugyanis legalább jelesre lett volna szükség, – nekem legalábbis ezzel indokolták a választásom elutasítását –, ezért új szakmát kellett választanom. Ebben a nem várt helyzetben úgy döntöttem, hogy akkor asztalosnak fogok tanulni. Ekkor még nem tudatosult bennem, csak később jöttem rá, hogy ezekben a dolgokban teljesen Lukács Gyula nevelőapám befolyása érvényesült. Ő ugyanis erdész volt, tőle tanultam meg az erdő és a természet szeretetét. De egyúttal asztalos is volt, és nagyon tetszett, amikor együtt dolgoztunk a kis műhelyében, amikor a kezem alatt átalakult és formálódott a fa. Ez a választásom ebben a helyzetben először még egy kényszerdöntés volt, később viszont nagyon megszerettem az asztalosságot, és kimondottan örültem annak, hogy így alakult az életem.

Asztalos inasként Budapesten

Kezdet a Széna-téri intézetben

Nagyon izgalmas volt az a pillanat, amikor 1958 nyarának végén végleg kiléptem a Komádiban lévő gyermekotthon kapuján, hogy elinduljak Pest felé, a nagy ismeretlen felé. Egy tanárnő kísért fel, hiszen állami gondozott voltam, és teljesen ismeretlen körülmények közé indultam el. Az akkor Moszkva tér mellett -, ma Szél-Kálmán tér -, a Széna-tér egyik oldalán van az épület, ami akkor diák kollégium volt, és itt kezdődött el egy teljesen új szakasz az életemben.

Vidéki gyerekként kissé szokatlan volt a pesti nyüzsgő élet. Viszont hamar alkalmazkodtam az új körülményhez, és meg is szerettem. Ebből az intézetből nagyon kevés emlék maradt meg bennem. Komádiban hozzá voltam szokva a nagy szabad térhez, a sportolási lehetőségekhez, itt viszont mindez hiányzott. Az intézet egyik része csak a hálószobákat biztosította, a hozzátartozó vizes blokkokkal. Ha ebből a részből kiléptünk, akkor egy keskeny utcai részen kellett átmenni az intézet másik területére, ahol egy kis udvar is volt, és többnyire itt töltöttük el a szabadidőnk egy részét.

Szerencsére ezen a helyen csak nagyon rövid ideig voltunk, talán egy hónapig. Ekkor készült el ugyanis egy különleges kollégium épületsor Zuglóban a Várna utcában, amit akkor minta intézetként hoztak létre, és én is azok közzé kerültem, akik elsőkként vehették birtokba ezt az új, és akkor még szinte luxusnak számító intézeti körülményt. Három, egymástól különálló háromemeletes épület képezte a kollégiumi részt, ezen kívül pedig egy külön épületben foglalt helyet a kollégiumhoz tartozó konyha és a hatalmas étterem. A kollégiumi szobák négy személyesek voltak, két egyemeletes ággyal. Külön orvosi rendelő tartozott a kollégiumhoz, állandó orvosi ügyelettel.

A személyiségem mélyéről rejtetten mindig felszínre jött egy olyan tulajdonságom, aminek hatására rövid időn belül a közösség középpontjába kerültem. Ez sohasem egy tudatos szándéknak a következménye volt, hanem egyszerűen mindig így alakultak a körülmények, anélkül, hogy én ezt akartam volna.

Mivel Komádiban az igazgatóval való közeli kapcsolatom befolyására ateista világnézet alakult ki bennem, és ezt hoztam magammal tovább, ezért az elsők között voltam, aki jelentkezett KISZ tagnak. Ez abban az időben még nem volt olyan magától értetődő dolog, hiszen a fiatalok többsége vallásos szülői háttérrel rendelkezett. Ha be is léptek a KISZ-be, akkor sem világnézeti meggyőződésből tették, hanem csak a fiatalokkal való közösség miatt, és mivel bizonyos előnyökkel is együtt járt az, ha valaki KISZ tag volt. Részemről azonban ekkor már ideológiai meggyőződés volt a materialista világnézet, és a vallásos élet teljes elutasítása.

A tanulmányaink elméleti részét a VII. kerületi Szondi utcában lévő iskolában tanították, a gyakorlati oktatás viszont a Pesterzsébeten lévő tanműhelyben volt. Mindkét helyre elég sokat kellett utazni.

A tanműhelyben lévő csoportunk mestere, Szloboda Ferenc volt, aki rövid időn belül felfigyelt a szorgalmamra és a kézügyességemre, ezért esetenként megkülönböztetetten figyelt rám és a munkámra. Nagyon élveztem a fával való munkát, a fa megmunkálásának és alakításának a tudományát. Mivel szerettem azt, amit tanultunk, ezért igyekeztem is azt minél tökéletesebben elvégezni. Belső igényemmé vált, hogy minél tökéletesebb legyen az, amit éppen el kellett végeznünk.

Az első feladatok között tanultuk meg a fűrészelés fogásait. Először a fűrésznek, mint szerszámnak olyan állapotba hozását, hogy azzal jól lehessen dolgozni. Majd elkezdtük azt tanulni, hogy miként lehet ezzel a keretes fűrésszel egyenesen vágni. Amikor ez már ment, akkor azt gyakoroltuk, hogy miként lehet úgy fűrészelni, hogy a bejelölt vonalnak csak az egyik felét vágjuk le, a másik fele viszont maradjon meg. Majd pedig azt gyakoroltuk, hogy ne csak a felénk eső oldalán haladjon egyenesen a fűrészünk, hanem az ellenkező oldalon is, vagyis megtanultunk párhuzamosan fűrészelni, hogy a másik oldalon is csak a vonalnak azt a felét fűrészeljük el, amelyiket a felénk eső részen. És így tanultunk meg egyenként minden asztalos szerszámmal dolgozni. Meg kellett tanulnunk minden munkaműveletet kéziszerszámmal elvégezni. Csak a második évben kezdődött meg, hogy elkezdtünk ismerkedni a gépekkel, és a velük való munkával.

Amikor a Mester kiadta nekünk a napi feladatunkat, és megbeszéltük részletesen, hogy mit, hogyan kell elvégezni, akkor ő félrevonult a saját gyalupadjához, ahol különleges dísztárgyakat és díszdobozokat készített szinte szériában. Nekünk tanulóknak nagyon tetszettek ezek a díszdobozok. Ezért egy idő után elhatároztam, hogy én is megpróbálok készíteni egyet. Ettől kezdve nagy ügybuzgalommal figyeltem a Mestert, és igyekeztem ellesni tőle minden munkafázisban, hogy mikor mit csinál. Így egy idő után, már bátorságot éreztem magamban arra, hogy belevágjak a vállalkozásomba.

Amikor már majdnem kész voltam, akkor a Mester véletlenül rajtakapott, amint éppen a díszdobozom készítésével foglalkoztam. A kiadott munkámat ugyanis már befejeztem. Amikor meglátta, hogy mit csinálok, először nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy meg fog büntetni érte. Ehelyett azonban elvette tőlem, és elkezdte a saját kezében forgatni, és minden oldaláról megvizsgálta, végül pedig azt mondta: „Nem rossz”. Ettől kezdve viszont maga mellé vett, és belevont az ő munkájába, vagyis rendszeresen kellett neki besegítenem azokban, amiket ő készített. Valójában így tanított meg olyan plusz fogásokat és titkokat, amik nem tartoztak bele a szorosan vett képzésünkbe.

A szerszámok karbantartása, reszelése, köszörülése, melyikkel mit kellett tenni, nagyon hangsúlyos része volt az oktatásunknak. Mivel pedig én igyekeztem a szerszámaimat tőlem telhetően a legjobb állapotban és rendben tartani, ezért a Mester egy idő után mindig tőlem kért el egy-egy szerszámot, ha valamilyen munkafázist be akart mutatni. Így alakult ki fokozatosan, hogy egyre inkább kiemelkedtem a tanulótársaim közül a gyakorlati munkák terén.

A harmadik évben nagyon élveztem a szalagban való munkát, ahol egy-egy segéddel voltunk összepárosítva. Itt tanultuk meg, hogy egyetlen kalapácsütéssel hogyan lehet beverni a kisebb szögeket a fába, később már azt is megtanultuk, hogy a hegyénél meggörbített 65-ös szöget hogyan verhetjük be az ablakok bélésdeszkájába csupán két ütésre. Az első ütéssel beleállítottuk a fába, a másodikkal pedig tövig ütöttük, és mindezt egy szándékosan meggörbített szöggel, mert az ablak bélésdeszkájában görbén kell a fában menni a szögnek, ellenkező esetben valahol kibújna a hegye a fából.

Az iskolában viszont már egészen másként alakultak a dolgok. A tanulmányi eredményem végig csak jó közepes volt, mert az elméleti részből mindig csak annyit tanultam, amit éppen úgy ítéltem meg, hogy muszáj tudnom. A szakmai tárgyakat nagyon szerettem, azokból mindig kiválóan feleltem, ha felszólítottak felelni, akár még vitába is szálltam a tanárral, ha mi a műhelyben másként csináltunk valamit, mint ahogy azt ő tanította velünk. De aminek nem volt kapcsolata a szakmával, azokat eléggé hanyagoltam. Általában az képezte a tudásomat, amit a tanár órán elmagyarázott, szerettem odafigyelni, és ezzel be is fejeztem annak a tárgynak a tanulását.

A szakrajzot viszont különösen szerettem, a kedvenc tantárgyam volt. A házi feladatként kiadott dolgozatokat rendszeresen elkészítettem több társam részére is pénzért, egészen addig, amíg a tanár már felismerte az általam készített rajzokat. Így aztán a pénzszerzésemnek ez a forrása kiapadt.

Amikor szakmunkás vizsgára került sor, akkor a többiekkel ellentétben, akik a tételeket magolták, én inkább elmentem ping-pongozni készülés helyett. Úgy gondoltam, hogy amit eddig nem tanultam meg, azt már úgysem tudom kipótolni. Ezen a vizsgán a szakrajz tanárom, mint különleges képességű tanulót állított ki a vizsgabizottság elé, így aztán nem húzhattam tételt, hanem a vizsgabizottság tagjai mondták meg, hogy miből kell vizsgáznom. A kapcsolt gerébtokos ablaknak kellett a vízszintes és függőleges metszetét felrajzolnom a táblára, minden szerkezeti elemet méretezve megadnom. Mivel minden gondolkodás nélkül azonnal végrehajtottam a feladatot, ezért nagyon megdicsértek.

Kapcsolatom a családdal, vagyis a nagyszüleimmel.

Egy időben vasárnaponként mindig kijártam a nagyszüleimhez Pestszentimrére ebédre. Nagymamám nagyon jóízűen tudott főzni, számomra legalábbis az ő főztje nagyon finom volt mindig.

Az egyik ilyen közös ebéd nagyon emlékezetes maradt számomra. Arra már nem emlékszem, hogy milyen levest fogyasztottunk el, csak annak emléke maradt meg bennem, amikor Nagyanyám behozta a nagy tál krumplistésztát, és letette elénk az asztalra. Amikor Nagyapám kézbe vette a merítő kanalat, felém fordult, és azt kérdezte, akarsz versenyezni, hogy melyikünk eszik többet a krumplistésztából? Mivel én is szerettem ezt az ételt, így minden további nélkül igent mondtam. Így aztán elkezdődött a nagy verseny, amit sajnos végül Nagyapám nyert meg. Ekkor 75-80 éves korban volt, viszont még ekkor is nagyon jó étvágya volt.

Az ateista gondolkodásom ugyan bizonyos szinten választóvonalat jelentett közöttünk, mivel ők nagyon komoly hívő baptista emberek voltak. Viszont sohasem provokáltak. Nem örültek ugyan a helyzetnek, de hallgatólagosan elfogadták, hogy én ilyen vagyok. Valószínűleg a neveltetési körülményeimnek tudták be, ami igaz is volt.

Életemnek ebben az időszakában Nagyapámékon kívül szinte senkivel sem tartottam kapcsolatot. Egyedül Erzsike nővérem jelentette a kivételt, de ebben talán közrejátszott az a körülmény, hogy ő nagyapáméknál lakott.

Az Erzsikével való kapcsolatom is különös nyomot hagyott bennem bizonyos területen. Egy alkalommal együtt utaztunk a villamoson, ahol én vele szemben fogtam a kapaszkodót. Ekkor figyelt fel arra, hogy a körmeim milyen ápolatlanok, az ujjaim hegyén a körmök alatt eléggé sötéten virítottak az oda rakódott piszok foltok. Ekkor egy kis előadást tartott nekem arról, hogy milyen csúnya a kezem, és ez egy ilyen fiatalember esetében milyen szégyen. Elmagyarázta, hogy miként tisztítsam és tartsam rendben a kezem, különösen pedig a körmeimet. Mondanom sem kell, hogy nagyon szégyelltem magam, és attól kezdve végig azon igyekeztem, nehogy még egyszer a szeme elé kerüljön a piszkos körmöm. Ez a találkozásunk gyökeres változást hozott az életembe és a szemléletembe. Ahogy visszaértem az intézetbe, első feladatom volt, hogy rendbetettem a kezem. Ez az eset véglegesen, mind a mai napig meghatározta számomra a külső megjelenésemről való gondolkodásomat. Még a tanulótársaim is felfigyeltek a rajtam végbement változásra.

Különböző sport tevékenységeim

A Komádiban kialakult sport-szeretetemből következően Pestre kerülésem után először elkezdtem cselgáncsozni, majd egy barátom közbenjárására a bátyja bevitt bennünket a Belügy Minisztérium egyik edzőtermébe, ahol önvédelmi küzdősportot tanítottak. Ezt nagyon szerettem, de sajnos nem sokáig csinálhattam, mert nagyon bonyolult volt az edzéseken való megjelenés, oda ugyanis csak igazolvánnyal lehetett bejutni, vagy ha valaki bevitt, akinek volt igazolványa. Később a kardvívás lehetőségével ismerkedtem meg, és ez csábított el, így ettől fogva az MTK-ban kezdtem el vívni.

Az átlagon felüli hosszú karom és lában olyan testi tulajdonságot jelentett a vívásban, amit a nagyon jól működő reflexeimmel kiegészítve kiválóan tudtam kihasználni. Ebből adódóan rendkívül gyorsan haladtam előre a minősítésekben, egymás után értem el kiváló eredményeket az osztályozó versenyeken.

Az elért sikerek viszont nem voltak jó hatással a fiatal gondolkodásomra, és mivel csak magamnak kellett dönteni minden helyzetben, ezért egyre több időt töltöttem a sikereim helyszínén, az edzőteremben. Ez a megváltozott körülmény a tanulásom rovására ment, ezért a nevelő tanárom úgy döntött, hogy mint állami gondozott tanulót kötelessége eltiltani a sporttól, ezzel kényszerített rá a tanulásra. Így aztán egy idő után teljesen abbahagytam a vívást.

A KISZ jelentősége az életemben

Az egyéniségemben mindig volt valami, amiből következően nagyon rövid idő alatt vezéregyéniségként tekintettek rám a társaim. Erre először a szolnoki intézetben figyeltem fel, de ettől kezdve már tudatosan számoltam ezzel a sajátos helyzetemmel.

Valószínűleg ennek tudható be az is, hogy amikor az MHSZ-be kerültem (Magyar Honvédelmi Szövetség fiatalok számára), ott is rövid időn belül vezető szerepet töltöttem be. Később pedig a KISZ-ben is (Kommunista Ifjúsági Szövetség) titkárnak jelöltek és választottak meg abban az intézetben, ahol voltunk.

A KISZ tagságomban mindenekelőtt az ideológiai állásfoglalásom fejeződött ki és öltött alakot. Itt találtam meg azokat az embereket, akik világnézeti kérdésekben ugyanúgy gondolkodtak, mint én. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentőségű volt az, hogy a fiataloknak ehhez a közösségéhez tartoztam. Szerettem a közösségi alkalmakat, nagyon jó baráti kör alakult ki körülöttem, és ez mindennél fontosabb volt számomra. Ez a közösség biztosította azt a hiányt az életemben, amit a családnak kellett volna, ez azonban teljesen hiányzott az életemből.

Önálló vállalkozásaim

A Mesterem megkülönböztetett figyelmet fordított a szakmai felkészítésemre, és mivel ez még megfelelő igyekezettel, akarással és önbizalommal párosult, ezért nagyon hamar elkezdtem az önálló vállalkozásomat. Eleinte nagyon kevés „fusi” munkám volt, mivel nem volt ismeretségem, akik egymásnak ajánlottak volna. Ez a helyzet azonban egy váratlan körülmény hatására teljesen megváltozott.

Mivel nagyon szerettem olvasni, ezért a Zuglói Szabó Ervin könyvtárba jártam, onnan kölcsönöztem ki az olvasnivaló könyveimet. Annyira szerettem olvasni, hogy egy-egy jó könyv esetén akár az egész éjszakát is képes voltam átolvasni, különösen a történelmi regényeket kedveltem. A rendszeres és elég sűrű könyvtárba járásom azt eredményezte, hogy az egyik könyvtárossal nagyon összebarátkoztam, és egészen jó kapcsolatba kerültem, mint a könyvek szerelmese. Ez a könyvtáros mindig félretette részemre azokat a könyveket, amikhez nehéz volt hozzájutni, mert nagyon keresett könyvek voltak.

Mivel a megismerkedésünk közben az is ismertté vált, hogy én asztalosnak tanulok, ezért egy alkalommal megkérdezte, az ismeretségi körömből nem tudnék-e ajánlani neki egy asztalost, aki elvállalna az otthonában bizonyos javítási munkákat. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy milyen munkáról lenne szó. Amikor elsorolta, hogy milyen munkákra gondolt, akkor úgy gondoltam, hogy azokat én is el tudnám végezni hétvégeken, és azokon a délutánokon, amikor rövidebb tanítási alkalmak vannak. Amikor azt mondta, hogy neki én is megfelelek, ha el tudom vállalni, akkor azonnal döntöttem. Nagyon meg volt elégedve az elvégzett munkáimmal, ezért mindig újabb és újabb feladatokkal bízott meg. Mivel viszonylag mérsékelt áron vállaltam el tőle a munkákat, ezért ettől kezdve egyre több munka elvégzésével bízott meg.

Igyekeztem a legjobb tudásom szerint elvégezni minden elvállalt munkát, amikkel ő is nagyon meg volt elégedve, ezért ettől kezdve mindenkinek elmondta, hogy milyen ügyes asztalos tanulót ismert meg, aki nagyon szépen csinált meg nála minden munkát. Így ajánlott tovább egyre több ismerősének, és így rövid időn belül annyi munkám jött össze, hogy a tanulótársaim közül kellett megkértem némelyiket, hogy segítsenek, mert már egyedül nem győzöm.

Pár hónap után már négy-öt, esetenként még tíz tanulótársam is nekem dolgozott, hol órabérben, hol pedig a kiadott munkát fix összegért kellett megcsinálnia. Vagyis én vállaltam fel a munkákat, és velük végeztettem el. Ettől kezdve többé már nem voltak anyagi gondjaim, olyan dolgokat engedhettem meg magamnak, amikre azelőtt még gondolni sem mertem. Ha valamelyikük megszorult anyagilag, akkor mindig tőlem kértek kölcsön.

Fordulat a gondolkodásomban és az életemben

A kibontakozás háttere

Már Komádiban az igazgató személyes hatására kezdett kibontakozni bennem az ateista világszemlélet, majd Budapesten a Várna utcai intézet nevelő tanárának szinte atyai gondoskodása következtében kerültem olyan befolyás alá, aminek eredményeként végül egy kemény vonalú, meggyőződéses ateista lettem.

A Várna utcai intézetben, egy bizonyos időtől fogva rendszeres ideológiai viták folytak az épület emeletének azon a szintjén, ahol az én szobám volt. A hosszú folyosó közepén volt kiépítve egy eléggé nagy társalgó, és ezen a helyen bárki bekapcsolódhatott a beszélgetéseinkbe. A vitáink hátteréről tudni kell azt, hogy az intézetben lévő fiataloknak csak egy töredéke volt állami gondozott, a többiek vidékről feljött fiatalok voltak, akik vallásos szülői nevelés hátterével kerültek fel Budapestre tanulni, és a mi kollégiumunkban helyezték el őket. Az intézetünk három különálló épületből állt, mindegyik háromemeletes volt, és ez az épületegyüttes több mint ezer fiatalnak adott otthont. Ezek a fiatalok ugyan KISZ tagok voltak, de valójában a lelkük mélyén többségükben még maguk is vallásosan gondolkodtak valamilyen szinten. Ezért, amikor ezekre az ideológiai vitákra került sor, - márpedig ez elég sűrűn előfordult -, akkor mindig én voltam az Isten-tagadók táborának a vezére, ugyanis a történetemnek ebben az idejében már KISZ titkár voltam, és hivatalból is védtem a mundér becsületét. Mivel a KISZ-en belül mi állandó képzésben részesültünk ideológiai kérdésekben, a vallásos fiatalokról viszont nem volt elmondható, hogy képzést kaptak volna, ezért ez a körülmény mindig azt eredményezte, hogy szinte lehengereltük őket az érveinkkel.

A vallásos háttérből jött fiatalok között azonban volt egy fiú, akivel külön kettesben is elég gyakran folytattam beszélgetést. Valahogy ösztönösen kerestem a vele való beszélgetési alkalmakat. Ez a fiú egészen egyedi módon közelítette meg vitáink során a számomra kritikus kérdéseket. Amikor én próbáltam felhozni a hagyományos érveket, akkor mindig megállított, és azt mondta: „Ezeket senki nem tudja megfelelően sem bizonyítani, sem megcáfolni, ezért én értelmetlennek tartom a megvitatását”. Ugyanakkor nagyon gyakran feltette nekem azt a kérdést, hogy „Mit ad neked ez a te hited?”, majd pedig igyekezett elmondani azt, hogy neki mit jelent az, hogy ő hisz Isten létezésében. Nem emlékszem rá, hogy milyen vallású volt, mert nem az egyháza tanítását képviselte a beszélgetéseinken, sohasem hivatkozott a vallási hovatartozására, hanem teljesen csak a gyakorlati életünkre ható dolgokról beszélt velem, illetve arról, hogy milyen tartalmat és értékeket nyerhetünk azzal, ha az egyik vagy a másik irányzat hívei vagyunk.

Mivel anyukám halála és elvesztése nagyon megrázott, ezért ettől kezdve eléggé visszahúzódó, magamba zárkózó fiú lettem. Sokszor kerestem a magányt, szerettem egyedül lenni, ilyenkor gondoltam végig mindent, ami velem történt, illetve azokat a hatásokat és körülményeket elemeztem végig, amivel kapcsolatba kerültem. Ezekben a magányos óráimban jött felszínre bennem először, hogy azok az érvek, amiket ezeken az ideológiai vitákon eléggé vehemensen képviselek, azok nekem, önmagam számára már nem elég meggyőzőek. Azt éreztem, hogy kezd kicsúszni alólam a talaj, kezdtem elveszíteni a személyes meggyőződésemet, mint ateista. Újra és újra végig gondoltam minden érvet, amit a vitáinkban a vallásos fiúk felvetettek az idők folyamán. Sokat gondolkodtam a bennünket körülvevő élővilág és természeti jelenségek létezésének tényén. Egyre jobban éreztem egyfajta bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy ez a csodálatos világ csak úgy magától, véletlenül alakult ki és fejlődött olyanná, amilyen állapotban mi láthatjuk őket. Isten létezését még ekkor sem fogadtam el, csupán a korábbi meggyőződésem kezdett egyre erőtlenebbé válni bennem. Ez a körülmény nagyon kellemetlen módon kavarta fel a lelkemet, állandó feszültségben és nyugtalanságban voltam, teljesen odalett a belső békém és nyugalmam. Noha általában egyfajta nyugodtság jellemezte a mindennapi életemet, de a felszín alatt egy rendkívül lobbanékony, hirtelen indulatú ember voltam. Mivel pedig ebben az időben elveszítettem a belső nyugalmamat, ezért ez nagyon sok kellemetlen konfliktus kiváltója lett. Amikor tudatosult bennem, hogy mi történik velem, akkor mivel rendszeresen sportoltam, ezért igyekeztem különböző sport tevékenységekben elfojtani a belső feszültségemet. Nagyon nehéz időszak volt ez számomra.

Fordulópont a gondolkodásomban

Ebben az időben gyakran menekültem a magányba, hogy végre nyugalmat találjak a lelkemnek, de nem sikerült. Szerettem volna lezárni magamban azt, hogy mindig ezekről az ideológiai kérdésekről gondolkodom, de nemigen sikerült. Újra és újra azon kaptam magam, hogy már megint ezek a kérdések foglalkoztatják a gondolataimat. Viszont egy idő után olyan változás következett be, hogy már az én gondolkodásom is kezdett átállni arra a vonalra, hogy azt vizsgáljam, mit ad nekem az ateista meggyőződésem. Próbáltam keresni magamban azokat az értékeket, amiket ebből a meggyőződésemből nyertem. Összeállítottam a listámat, amikről úgy gondoltam, hogy ezeket az értékeket az ateista meggyőződésem alakított és formált ki bennem, illetve az életemben. Később azonban rájöttem, hogy ezek az értékek akkor is kialakulhattak volna az életemben, ha nem vagyok ateista. Ettől a felismeréstől még jobban elbizonytalanodtam.

Különös módon egyre többször gondoltam vissza a korábbi évekre, a nevelőszülőknél töltött időkre. - Természetesen akkor én még nem gondoltam, hogy mindez a Szentlélek csendes, láthatatlan munkája bennem, amivel előkészíti szívemet az evangélium befogadására.

Visszaemlékezéseimben magam elé képzeltem azokat a hívő családokat, akiket megismerhettem. Próbáltam elemezni az életüket, és egyszer csak azt vettem észre magamban, hogy egyre kívánatosabb és vonzóbb számomra az ilyen családi élet. Különösen Balatonlellén a Faragó család élete maradt meg bennem nagyon élénken, hiszen elég sokat voltam velük együtt, mivel volt egy velem majdnem egykorú fiuk, és vele nagyon jó barátságban voltunk. Faragó Ilonka néni viszont olyan volt számomra, mintha az anyám lett volna, sokkal inkább, mint az örökbefogadó nevelőanyám. Ilonka nénivel mindvégig megmaradt ez a jó kapcsolatom, egészen a 2010-ben bekövetkezett haláláig. Amikor csak tehettem, mindig meglátogattam, és mindig azt éreztem, hogy ő sokkal több nekem, mint egy az idős hívő asszonyok közül.

Az intézet falai között is így tört fel bennem az emlékezés, és arra gondoltam, hogy én is olyan családi életet képzelek el magamban, mint amilyet az ő otthonukban megismerhettem. Valójában ez volt az első olyan pont, aminek hatása alatt arra gondoltam, hogy egy ilyen boldog családi élet kedvéért még akár hívőnek is érdemes lenni, ha ennek az életnek ez az ára és a jutalma. Így jutottam el odáig, hogy egy idő után már terveket szőttem magamban. Arra gondoltam, amikor majd olyan körülmények közé kerülök, hogy önálló életet kezdhetek és családot alapítok, akkor megpróbálok majd én is ilyen életkörülményt kialakítani a családomban. Igaz, hogy én nem hiszek Istenben, de annak érdekében, hogy nekem is ilyen boldog családi életem legyen, érdemes hívőnek lenni. Amikor pedig ez a tervezgetett elgondolás határozottá érlelődött bennem, akkor végre megnyugodtam, végre lecsendesedett bennem minden, végre felszabadult a lelkem attól a nyomástól, amit az utóbbi hónapokban ez az állandóan visszatérő zaklató, megválaszolatlan kérdések váltottak ki bennem.

Egy váratlan esemény

Már utolsó éves voltam a szakiskolában, amikor váratlanul egy látogatóm érkezett az intézetbe, olyan személy, akire semmilyen körülmények között sem számítottam. A volt nevelőanyám látogatott meg. Erről annyit érdemes megemlítenem, hogy nagyon rossz volt a viszonyom a nevelőszüleimmel, a nevelőanyám nagyon gonosz módon bánt velem, és végső elkeseredésemben döntöttem el, hogy elszököm tőlük. Annak idején a rendőrségen én kértem, hogy helyezzenek el intézetben, állami gondozottként, mert nem akarok visszamenni a nevelőszülőkhöz. Így kerültem intézetbe, és lett belőlem állami gondozott. A nevelőszüleimmel pedig teljesen megszakítottam minden kapcsolatot, noha a nevüket viseltem továbbra is.

Ennek hátterén a nevelőanyám látogatása rendkívül meglepő és váratlan esemény volt. Személyesen ugyan nem találkoztunk, mert a látogatása idején én éppen edzésen voltam, és onnan csak késő este érkeztem meg a kollégiumba. Ebben az időben nagyon aktív sportéletet éltem, az MTK-ban vívtam, kardozóként. Így csak üzenetet hagyott részemre a portán. Látogatásának az volt a célja, hogy értesítsen arról, a nevelőapám kórházba került Budapesten, meg fogják műteni, és szeretné, ha néhányszor meglátogatnám ez idő alatt. Szeretném megjegyezni, hogy nevelőapámmal jó volt a kapcsolatom, őt szerettem is, de a családban sajnos nem ő volt a meghatározó személyiség, ezért is vált tarthatatlanná a náluk való életem. A kapott hír hallatán valóban meg is látogattam a nevelőapámat.

Amikor megérkeztem és újra találkoztunk, akkor nagyon megdöbbentett az, amit láttam. Egy összetört, megöregedett embert láttam viszont, és ettől a látványtól nagyon megesett a szívem rajta. Valójában ők még ekkor is az én örökbefogadó szüleim voltak, ezért az ő nevüket viseltem, Lukács Sándor volt a nevem. Amikor mindez végig futott rajtam, akkor ott az ágy mellett döntöttem el, hogy amikor végzek az iskolámmal, akkor újra visszamegyek hozzájuk, és nem hagyom, hogy öreg korukra teljesen elhagyatottak maradjanak. Arra gondoltam, hogy azóta én is idősebb lettem, valószínűleg már másként fog alakulni a közös családi életünk, talán a nevelőanyám is tanult a múlt hibáiból, és másként fog viselkedni.