Isten oltalmában éltem

Főoldal

V. Fejezet

Egy új korszak kezdete

Az Istenbe vetett hitem kibontakozása

Útban a változások színhelyére

Mivel időközben nagykorú lettem, és a tanulmányaimat is befejeztem, ezért az intézet is elbocsátott, megszüntette az állami gondozottság jogait és kötelezettségeit. Így elérkezett annak az ideje, hogy teljesen független és önálló életet kezdjek, kilépjek a nagybetűs „Életbe”. Így érkeztem meg Balatonlellére, és indultam el a Kishegyre vezető mintegy 4-5 kilométeres úton a nevelőszüleim házához. Útközben természetesen a jövőmön gondolkodtam, vajon mi lesz ezután, hogyan fog alakulni az életem. Miközben ezen gondolkodva róttam az utamat, hirtelen eszembe villant, hogy még az intézetben úgy döntöttem, amikor majd olyan körülmények közé kerülök, hogy önálló életet kezdhetek, akkor megpróbálok majd én is olyan életkörülményt kialakítani magamnak, mint amilyet a hívő emberek élnek. Ezzel együtt az is eszembe jutott, hogy most éppen olyan körülmények közé megyek, ahol ezt kipróbálhatom, vajon tudok-e olyan életet élni. Akkor sem történik semmi, ha nem sikerül, de legalább megpróbálom.

Ez a gondolat teljesen izgalomba hozott, már csak azért is, mert az is eszembe jutott, hogy a hívő életformával nem lehet összeegyeztetni sok mindent az én életemben. Ha valóban ilyen próbát akarok tenni, akkor sok mindent ki kell zárnom az életemből, legalábbis addig, amíg ez a próbaidő tart. Korábban ugyanis én a budapesti fiatal fiúk nagyvilági életét éltem. Nagyon szerettem táncolni, szerettem a rövid italokat, és még elég erősen dohányoztam is. Bár a sportorvos tanácsára többször is próbáltam abbahagyni a dohányzást, de sohasem sikerült végleg leszoknom róla. Amikor ez eszembe jutott, akkor szinte teljesen kilátástalannak tűnt előttem a kilátásba helyezett próbám sikere. Úgy gondoltam, ha korábban a dohányzásról sem tudtam lemondani, akkor hogyan tudnék most sokkal többről egyszerre lemondani. Ez a felismerés nagyon komor hangulatot támasztott bennem. Ezzel együtt azonban egyre jobban felerősödött bennem egy olyan gondolat is, hogy én tényleg ilyen gyenge akaratú ember volnék, akit a hajlamai és a vágyai irányítanak és uralják az életét? Ez a kettős gondolat olyan nyomással nehezedett rám, hogy megszakítottam az utamat. Mivel éppen egy erdő mellett mentem el, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek az erdő csendjébe, higgadtan végig gondolni ezt az új helyzetet és lehetőséget.

Ahogy egy fa tövében ültem és azon töprengtem, hogyan legyen a továbbiakban, egyszer csak felvillant előttem egy gondolat, amit először még teljesen el akartam vetni magamtól, de nem tudtam, és ez egyre nagyobb erővel tört fel bennem. Ez annak átgondolására késztetett, hogy amennyiben tényleg létezik Isten, akkor a hívőkhöz hasonlóan próbáljam meg imádsággal felszólítani arra, hogy legyen a segítségemre. Így aztán kissé még magam előtt is szégyenkezve, de mégis letérdepeltem ott az erdőben, és elkezdtem imádkozni. Az imám tartalmát röviden így tudom az emlékeim alapján összefoglalni.

„Mindenható Isten, én nem tudom, hogy te valóban létezel-e? Ha valóban létezel, és tőled van az, hogy én most egy teljesen új és másfajta életet éljek, akkor tudod azt is, hogy mennyi mindent kell kizárnom az életemből ahhoz, hogy tényleg hívő emberhez illően legyek képes élni. De akkor azt is tudnod kell, hogy én a dohányzásról már többször szerettem volna leszokni, de egyszer sem sikerült, mindig visszaestem. Ezért azt gondolom, hogy most sem fog sikerülni. Ha valóban létezel, és tényleg olyan Isten vagy, mint ahogy én hallottam felőled, akkor Te képes vagy nekem segíteni abban, hogy sikerüljön megváltoznom, és lemondanom azokról a dolgokról, amik nem egyeztethetők össze a hívő ember életszokásaival. Ha valóban létezel, akkor bizonyítsd be a létezésedet előttem azzal, hogy segítesz leszokni a cigarettáról. Én megteszem azt, hogy eldobom az utolsó doboz cigarettámat is, de ami utána jön, abban tőled várom a megoldást, én ott már tehetetlen vagyok.”

Amikor befejeztem az imádságomat, akkor valóban eldobtam a nálam lévő cigarettás dobozt, a gyufával együtt, és az ég felé nézve azt mondtam: Istenem, ezután te következel. Így indultam el tovább a nevelőszüleim háza felé. Útközben eldöntöttem, hogy erről a döntésemről senkinek sem fogok szólni semmit. Féltem attól, hogy nem tudok kitartani a döntésemben, és azt nagyon szégyelltem volna az emberek előtt.

Egy csodálatos tapasztalat

Megérkezésem után nagyon izgalmas órák következtek számomra. Felelevenedett bennem minden régi emlék, a jók is és a rosszak is. Az első utam az erdőbe vezetett, ahol szinte minden kis részlet az emlékezés erejével ölelt körül. Az első nap délutánja és estélye olyan gyorsan eltelt, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor már ágyban voltam, hogy még csak eszembe sem jutott a cigaretta, a rágyújtás kényszerítő ereje. Ez nagyon meglepett, ilyen még nem fordult elő velem. Másnap már tudatosan figyeltem magam, és azt kellett észrevennem, hogy nincs bennem az az ellenállhatatlan kívánság a rágyújtásra. Először még csodálkoztam ezen, próbáltam magyarázatot találni erre a különös jelenségre. Elemezni próbáltam magam, és azt vizsgáltam, mi történhetett velem, hogy nincs bennem a cigarettára való rágyújtás kényszerítő ereje. Először még azt hittem, biztos valamilyen betegség lappang bennem és készül kibontakozni, és annak valamilyen következményeként jelent meg bennem ez a változás. Amikor azonban eltelt megint egy nap, de a betegségnek semmilyen jele sem mutatkozott, és a cigaretta utáni kívánságom sem jelentkezett, akkor már teljesen izgalomba jöttem ettől a meglepő változástól. Különös módon csak a harmadik nap jutott eszembe, hogy én ezt az Isten létezésének bizonyítékaként kértem az imámban. Azt kértem akkor ebben az imámban, hogy amennyiben Isten tényleg létezik, akkor bizonyítsa be előttem a létezését azzal, hogy segít leszokni a cigarettáról. És ez a bizonyítás most Isten részéről megtörtént.

A felismerés első döbbenete rendkívüli izgalmat váltott ki belőlem, és csak nagyon lassan tudtam megnyugodni annyira, hogy végig gondoljam ennek az eseménynek az egész életemre bekövetkező kihatását. Amikor már mindent végig tudtam gondolni nyugodt körülmények között, akkor egyértelművé vált előttem, hogy ez az esemény az Isten létezésének bizonyítékaként történt meg velem, ráadásul úgy, hogy a bizonyításnak ezt a formáját én kértem Istentől. A következetes gondolkodásom előtt ekkor egyértelművé vált, hogy egy fordulóponthoz érkezett az életem. Ahogy Isten létezésének felismerése fölötti belső feszültségemet kezdte felváltani a nyugalom, úgy vált előttem egyre világosabbá, hogy a további életem valamilyen formában Istennel fog összekapcsolódni.

Mindenek előtt azt döntöttem el magamban, hogy ettől az időtől fogva véget vetek annak az életformának, amit eddig éltem. Ezután nem fogok szórakozóhelyekre járni, igyekszem megváltoztatni minden olyan szokásomat, ami eddig ugyan természetes volt számomra, de Istennel kapcsolatban ezek nem lehetnek ott az életemben. Eldöntöttem, hogy ettől az időtől fogva én is hívő ember leszek, és tanulmányozni fogom azt, hogy mik azok a dolgok, amiben meg kell változzon az életem. Ezt a meghozott döntésemet azonban egyelőre nem akartam elmondani senkinek sem. Korábban árva, egyedülálló gyerekként annyira hozzászoktam, hogy minden dologban önállóan kellett döntéseket hoznom, mert nem is volt rá lehetőségem, hogy megbeszéljem a dolgaimat bárkivel is, ezért most is ez a reflex működött bennem. Zárkózottabb lettem, egyre többet kerestem a magányt, az olyan körülményeket, ahol nem zavarta senki a gondolataimba való elmerülést.

Isten eszköze a felkészítésemben

A következő napokban, hetekben igyekeztem beilleszkedni a család mindennapi életébe. Hétközben együtt dolgoztam nevelőapámmal és a napszámosokkal. Nevelőszüleim ugyanis az állattartás mellett főként kertészkedésből éltek. Több holdas gyümölcsösük volt, a fő profilt az őszibarack termelés képezte. Volt egy állandó napszámosuk, aki maga is adventista volt, Fazekas Ferencnek hívták. Főként ezzel az emberrel kellett együtt dolgoznom mindennap, különböző feladatokat végezve. Isten igen jelentős szerepet szánt Fazekas Ferencnek az én megtérésemben. Ő volt az, aki munka közben csendesen ugyan, de igen kitartó rendszerességgel magyarázta nekem a bibliai igazságokat és főként a próféciákat, így próbált Isten felé vezetni. Esetenként olyan érdekfeszítően vetette fel és mondta el az egyes témákat és a magyarázatait, hogy szinte vártam a magyarázatok kibontakozását. Sokszor még a munka végzésében is megálltam, mert képtelen voltam tovább dolgozni, olyan erős volt bennem az érdeklődés. Az ő lelkes magyarázata szerettette meg velem a próféciákat, ami a hívő életem, és később a lelkészi szolgálatom egyik szakaszának meghatározó része lett. Mivel a szakvégzettségem területén nem találtam olyan munkahelyet, ahol megadták volna a szabad szombatot, ezért továbbra is a nevelőapámék kertészetében dolgoztam több hónapon keresztül. Ekkor ugyanis már eldöntöttem magamban, hogy csak olyan módon vállalok munkát, ha biztosítani tudják részemre a szombati munkaszünetet.

Már nyár vége volt, amikor egyik nap, miközben a házunktól távolabb lévő földünkön dolgoztunk, délben letelepedtünk, hogy elfogyasszuk a magunkkal hozott ebédet. Ekkor ebéd közben, mintha csak mellékesen érdeklődne tőlem Fazekas Ferenc, megkérdezte, - „Nem gondoltál még arra, hogy te is hívő ember legyél? Nem érzel magamban olyan késztetést, hogy megkeresztelkedjél, és végleg elkötelezd magad Isten előtt?” Majd elmondta azt is, ő úgy látja, hogy a keresztségemnek semmi akadálya sem volna, hiszen valójában úgy élek itt közöttük, mintha én is hívő ember lennék. Amikor befejezte a beszédét, csak nézett rám, gyengéden mosolyogva, és várta tőlem a választ. Ekkor mondtam el először valakinek mindazt, ami az elmúlt hónapokban velem történt. Ekkor jött elő belőlem először mindaz, ami a lelkemben kavargott állandóan, de magamba zártam. Most viszont jól esett, hogy végre elmondhattam valakinek, hogy kibeszélhettem magamból mindent.

Természetesen mindenki nagyon örült a döntésemnek, annak ellenére, hogy még egyelőre nem akartam megkeresztelkedni. Az már túl sok lett volna nekem egyszerre, még ezt a döntésemet is fel kellett dolgoznom magamban. Át kellett rendezni mindent az életemben, tervet készíteni és célt állítani magam elő a jövőt illetően.

Egy újabb fordulat

Sajnos nevelőanyámmal most sem tudtunk harmonikusan együtt élni, egyre többször okozott feszültséget a viselkedése, egyre többször keserítette meg a napjaimat. Egy darabig próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ő ilyen, ezt akkor is tudtam, amikor úgy döntöttem, hogy visszajövök. Ahogy viszont teltek a hónapok, egyre jobban kitisztult előttem az, hogy én nem ilyen életet képzeltem el magamnak, és ha ezen nem tudunk változtatni, akkor ismét elhagyom a nevelőszüleimet. Most azonban már nem gyerekként, hanem érett fiatalemberként néztem szembe a problémával. Ezért egy beszélgetést kezdeményeztem a nevelőszüleimmel, akiknek elmondtam, hogy szeretnék végleg elválni tőlük. Felvázoltam előttük a családban lévő állandó veszekedéseket, a feszült légkört. Elmondtam, hogy én ehhez nem vagyok hozzászokva, és nem is akarok hozzászokni. Kértem őket, hogy közös megegyezéssel bontsuk fel az örökbefogadással megkötött kapcsolatunkat, és váljunk el egymástól békességgel. Nem lelkesedtek ugyan a felvetésemnek, de mivel látták a határozottságomat, ezért végül ők is beleegyeztek.

A megbeszélésünket követően a Járási Gyámhatósággal felvettem a kapcsolatot, és kértem tőlük, segítsenek abban, hogy ez az elválásunk hivatalos keretek között és formában is megtörténhessen. Így került sor Fonyódon a Járási Gyámhatóság irodájában arra, hogy hivatalosan is megszüntették az örökbefogadási megállapodást, és visszaírták a családi nevemet az édesapám nevére, így lettem Lukács Sándorból ismét Háló Sándor.