Isten oltalmában éltem

Főoldal

VII. Fejezet

Bevonulok Katonának

A reménykedés időszaka

Első lépések a katonaság felé

A katonasággal kapcsolatos első esemény az összeírásra vonatkozó idézéssel érkezett. Mivel a katonaság még a korábbi, Balatonlelle-i tartózkodásom alapján vezette a rólam készült nyilvántartását, ezért az összeírás miatt Fonyódra kellett utaznom, 1962. március 9-én. Itt több év után találkoztam a régi osztálytársakkal mindkét iskolából, Balatonlelléről és Kislakról, mivel mindkét településen jártam iskolába. A találkozás csalódást jelentett, mert szinte senkit sem ismertem fel a régi osztálytársaim közül, és ők sem emlékeztek rám, ezért elég hűvös társalgással telt el az idő, mire végeztek velünk, és visszautazhattunk, ki-ki az otthonába. Ezután nem sok idő telt el, és ismét idézés érkezett, ekkor azonban egy orvosi vizsgálatra hívtak, de ekkor már Budapest XVIII. Kerületi Kiegészítő Katonai Parancsnokságra kellett mennem.

Mivel ezt az eseményt szombatra szervezték, és ekkor már túl voltam a keresztségemen, ezért úgy döntöttem, hogy szombaton nem megyek el ilyen foglalkozásra, hiszen a hitem és meggyőződésem szerint a szombat az Úré, a Tízparancsolat szerint. Ezért úgy gondoltam, elmegyek még pénteken a Kiegészítő Parancsnokságra, hogy bejelentsem, másnap szombaton nem fogok megjelenni a vizsgálatra. Elmondtam nekik is, hogy én adventista hívőként a Biblia szerinti hetedik napot ünneplem Isten törvénye, a Tízparancsolat alapján, ezért ezt a napot én csak az Istennel kapcsolatos dolgokkal töltöm, semmilyen más egyéb elfoglaltságban nem veszek részt.

Először próbáltak meggyőzni, hogy a katonaságnál én nem mondhatom meg, hogy mit szeretnék, itt parancsolnak, és nekem engedelmeskednem kell. Erre elmondtam, hogy ez nekem olyan lelkiismereti kérdés, amihez szigorúan ragaszkodom, nekem az Isten törvénye áll minden egyéb törvény felett. Végül belátták, hogy minden erőlködésük hiábavaló, mert velem nem mennek semmire a parancsukkal, ezért egy másik napra helyezték át az orvosi vizsgálatomat. Ekkor adtak egy hivatalos iratot, amelyben felszólítják az orvosi Szakrendelő Intézetet az általuk megnevezett vizsgálatok elvégzésére. Ennek eredményét pedig személyesen kellett elvinnem a Katonai Kiegészítő Parancsnokságra.

A harmadik élményszerű eseményem pedig a sorozás volt, amit szintén Budapesten, a XVIII. Kerületben rendeztek meg.

A sorozó bizottság hét vagy nyolc személyből állt, összetételében civilek és katonák vegyesen. A Bizottság Elnöke, egy magas rangú tiszt megkérdezte tőlem, hogy melyik alakulathoz szeretnék kerülni, mivel nekik is van velem kapcsolatban egy különleges elgondolásuk. Én azt válaszoltam, hogy valójában egyik alakulathoz sem szeretnék bevonulni, mivel a lelkiismereti meggyőződésem szerint én „nemharcoló” vagyok. Ez azt jelenti, hogy nem fogok fegyvert emelni egyetlen embertársamra sem, és olyan irányú kiképzésben sem akarok részt venni, ahol arra akarnak képezni, hogy miként és hogyan kell megölni a másik embert. De a katonai esküt sem tehetem le, mert abban olyan dolgokat kell megfogadni eskü alatt, amikről én előre tudom, hogy nem teljesíthetem. Ezért én senkit sem szeretnék becsapni a hamis eskütétellel.

Ettől a bejelentésemtől nagyon kiakadtak, pár pillanatig néma csendben és tanácstalanul néztek egymásra. Ezután még elmondták, hogy ők a parlament épületében szolgálatot teljesítő dísz-századhoz szerettek volna bevonultatni.

Később még azt is elmondták, hogy a kijelentésemtől azért döbbentek meg, mert tudomásuk van arról, hogy korábban én KISZ titkár voltam. Ezért szinte kíváncsian kérdezték, hogyan jutottam el odáig, hogy ilyen elveket fogadtam el, ki tudott meggyőzni ilyen lehetetlen dolgokról. Ezután hosszabb vita alakult ki a bizottságban lévők és köztem, de teljesen eredménytelenül záródott. Végül figyelmeztettek arra, hogy a választásomnak és a döntésemnek súlyos következménye lesz a jövőmet illetően, amire én azt válaszoltam, hogy ezeket a következményeket én kész vagyok vállalni.

Ettől fogva vártam a behívásomat. Minden hónap első szombatját böjtnappá különítettem el az életemben, amikor böjt és ima közben kértem Istent, hogy amikor majd megkapom a katonai behívót, akkor legyen velem, adjon olyan lelki erőt, hogy hűséges tudjak maradni Hozzá minden körülmények között. De miközben az idő múlt, egyik hónap a másik után telt el, a behívóm viszont mégsem érkezett meg.

Bizonyos körülmények alakulása arra engedett következtetni, hogy valami miatt mégsem kell bevonulnom katonai szolgálatra. Az történt ugyanis, hogy kiküldték a katonai adó fizetésére vonatkozó kötelezettségemet, mivel időben már elmaradottnak számítottam. A munkahelyemen havi rendszerességgel vonták le a fizetésemből a megállapított katonaadót. Abban az időben az volt az általános gyakorlat, hogy akire kivetették a katonai adó fizetését, azt már általában nem hívták be katonai szolgálatra. Az ilyen személyek a tényleges katonai szolgálat idejének megfelelő időszakban katonai adót fizettek. Ezt azokra vetették ki, akik egészségi állapotuk miatt alkalmatlanok voltak, vagy politikailag megbízhatatlannak voltak minősítve.

Mégis megérkezik a behívó

Bevonulásom a katonasághoz

Sajnos, legnagyobb megdöbbenésemre, egyszer hirtelen mégis megérkezett a katonai behívó, ami szerint 1964 április 28-án meg kell jelennem a Budapest VIII. kerületben, a Ganz Mávag egyik kulturális jellegű épületében, a Vajda Péter utcában. Itt gyűjtötték össze azokat a fiúkat, akiknek azt a sorsot szánták, hogy a Mezőtúr-i laktanyában kell letölteniük a katonai szolgálatot. Nehéz szívvel indultam el otthonról, mert tudtam, hogy a hitemmel kapcsolatos kiállásom miatt most többéves börtön vár rám, és én most valójában ennek a börtönbüntetésnek a letöltésére indultam el. Ibolya, aki ekkor már menyasszonyom volt, elkísért a busz állomáshoz vezető úton. Nagyon nehéz szívvel váltunk el egymástól, nehéz volt feldolgozni magunkban ezt a váratlanul jött fordulatot.

Amikor megérkeztem, nem tudom milyen okból, de nagyon hosszan várakoztattak bennünket, egy idő után viszont megtartották az eligazítást, amiben elmondták, hogy mi ettől a pillanattól fogva katonák vagyunk, és a mellénk osztott kísérőinknek kötelesek vagyunk engedelmeskedni. Ebédre hideg élelmet osztottak ki közöttünk, és végre délután elindítottak bennünket. Kivezettek a vasúti pályaudvarra, ahol vonatra szálltunk, és Mezőtúrra mentünk, az ottani laktanyába.

Megérkezésünk után kijelölték számunkra a körzetünket, azon belül azt a szobát, ahol megmutatták az ágyunkat. Ekkor névre szólóan megkaptuk az ágyhoz való felszerelést, és felszólítottak, hogy mindenki ágyazzon meg a kapott csomagjából. Ezután egyenként át kellett venni a katonaruhát, és minden egyéb dolgot, ami a katonai felszerelésünkhöz tartozott. Körülbelül harmincan voltunk egy szobában, emeletes ágyakon. Én a korábbi intézetis gyakorlatomhoz híven az emeletes ágyat választottam. Ezt az egész időt belső feszültséggel éltem meg. Elhatároztam, hogy minden parancsot és feladatot a legjobb képességem szerint fogom elvégezni. Ugyanakkor viszont lélekben készültem arra a pillanatra, amikor majd olyan dolgot fognak kérni tőlem, amit már hitben nem vállalhatok.

Az első napokban semmi említésre méltó dolog sem történt, kivéve azt, hogy a vegetárius étkezésemmel kapcsolatos problémáimat kellett megoldani. A sportos múltam hátterén az alaki kiképzés gyakorlata nekem semmit sem jelentett, mindent kiválóan hajtottam végre, amivel a közvetlen parancsnokaim szimpátiáját is megnyertem, annyira, hogy több esetben nekem kellett bemutatnom egy-egy gyakorlatot a többieknek.

Az étkezési problémák megoldása

A megérkezésünket követő napon, amikor ebédelni mentünk, kijelölték a helyünket egy-egy asztalnál, mert ettől kezdve minden alkalommal ugyanott kellett leülnünk. A többiek elkezdték az ebédelést, én azonban nem nyúltam hozzá az ételhez, mivel zsírral készült ételek voltak, én pedig már akkor is vegetárius voltam. Amikor észrevették, hogy nem fogyasztom az ételt, és kérdésükre azt válaszoltam, hogy ezt az ételt nem fogom megenni, akkor azonnal beindult a pánik, mert azt hitték, hogy éhségsztrájkolni akarok.

Először még parancsokkal akartak rákényszeríteni az evésre, de amikor belátták, hogy másról van szó, mert elmondtam mindent, és tisztáztam előttük, és belátták azt is, hogy a parancsaiknak nincs semmi foganatja előttem, akkor abbahagyták. Ekkor a konyha főszakácsa jött oda hozzám, és kikérdezett az étkezési szokásaimról, illetve arról, hogy az adott körülmények között mit ehetek meg. Ettől kezdve a főszakács parancsára tettek félre részemre az előkészületben lévő ételekből, mielőtt bezsírozták volna, mint pl. a krumpliból, a tésztából, és még egyéb félkész ételekből, illetve esetenként még teljesen egyedi ételeket is elkészítettek részemre.

Egy alkalommal a szakaszunkat osztották be konyhai munkákra, nekünk kellett előkészítenünk a másnapi ételhez a krumplipucolást, a zöldségek tisztítását, stb. Miközben végeztük ezt a munkánkat, egyszer csak megjelent egy fehér köpenyes tiszt, és azt kérdezte, hogy ki a hívő közöttünk? Majd amikor jelentkeztem, akkor azt mondta, hogy menjek vele. Magával vitt az irodájába, és csak ott derült ki, hogy ő az egész laktanya hadtápfőnöke, egy alezredes.

Az irodájában leültetett, majd elmondta, hogy ő baptista, és évekkel azelőtt őt egy Háló Gyula nevezetű lelkész keresztelte meg. Ekkor megkérdezte, hogy rokonok vagyunk-e? Amikor elmondtam, hogy Háló Gyula a bátyám, akkor azonnal azt kérdezte, hogy miként tudna ő segíteni nekem, mert hallotta, hogy az étkezésemmel problémáim vannak. Ekkor elmondtam, hogy én a hitemmel összefüggésben vegetárius vagyok, ezért én itt sem akarom ezt a táplálkozási szokásomat felfüggeszteni. Közösen megbeszéltük, hogy mik azok az ételek, amiket én a jelen körülmények között elfogyaszthatok.

Ezek megbeszélése után azt mondta, hogy most elvezet az élelmiszer raktárba, ahol bemutat a raktárvezetőnek, ott majd nézzek szét, hogy a raktárban lévő ételek közül melyekből fogyaszthatok. Azt mondta, ha bármikor szükségem van az ott raktározott ételek közül valamelyikre, akkor vegyek egy söprűt a vállamra, és jöjjek ide a raktárba. Ha valaki útközben megállít, akkor mindig mondjam azt, hogy a hadtápfőnök parancsára megyek a raktárba takarítani. Ilyen módon teljesen megoldódott a táplálkozási problémám a katonaságnál töltött időszakra.

Az első szombatok a mezőtúri laktanyában.

Három szombatot töltöttem el a mezőtúri laktanyában, mindhárom alkalommal a fogdában végeztem. Az első hét munkanapjain nem történt semmi különös eset, ami problémát jelentet volna, egészen péntek estig. Az este közeledtével az ezred ügyeletes tisztje úgy döntött, hogy a mi körletünkben szemlét fog tartani, ezért általános körlet-nagytakarítást rendeltek el a szakaszparancsnokok. Ez az eset azonban elindította részemre azt a folyamatot, aminek következtében az összeütközéseim sorozata elkezdődött a katonai vezérkarral.

A közvetlen feletteseimnek elmondtam, hogy én már ebben a takarításban nem vehetek részt, mert a Nap lementével számomra elkezdődött a szombat, az Isten által adott nyugalomnap, és én ezen a napon semmilyen munkát nem végzek. A Biblia ugyanis azt írja elő, hogy „egyik estétől a másik estéig” (3Móz. 23,32.) tartsuk meg az ünnepeinket. Az örsöm és a szakaszom parancsnokai még megértéssel voltak felém, ezért megengedték, hogy ne vegyek részt az általános takarításban. Egyúttal viszont arra kértek, hogy lehetőleg ne legyek azok szeme előtt, akik a takarítást végzik, ne irritáljam őket a semmittevésemmel.

Amikor viszont az ezred ügyeletes tisztje jött ellenőrizni a körletet, akkor már ők is azt akarták, hogy a század-szemlén én is vegyek részt, sorakozzak fel a többiekkel, és teljesítsem az ott kiadásra kerülő parancsokat, amit viszont én megtagadtam. Ezért, amikor az ezredügyeletes megjelent, és jelentették neki, hogy én nem vagyok hajlandó részt venni a szemlén, akkor iszonyú botrányt csapott, bejött hozzám a szobába, és rettenetes ordítozás között próbált rám nyomást gyakorolni, hogy mégis sorakozzam fel a többiek között. Először próbáltam elmagyarázni neki, hogy miért nem vehetek részt a század szemlén, de belém fojtotta a szót, és tovább ordított velem. Amikor viszont a többszöri felszólításával sem tudott rám hatni, akkor belátta, hogy ezzel a próbálkozásával nem megy semmire sem, ezért úgy döntött, hogy akkor letartóztat, és egy tizedessel lekísértetett az ezredügyeletre.

Ott egy százados fogadott, aki kihallgatott, és jegyzőkönyvet vett fel az esetről. Kihallgatása során derült ki, hogy a fiatalkori életünk több ponton is hasonlít egymáshoz. Ő is árva gyerekként, nevelőszülőknél nevelkedett, Ő is hívő családhoz került, mint én, csak Ő egy baptista családhoz, míg én adventista nevelőszülőkhöz.

Kihallgatás közben jutott eszembe, hogy a gyülekezetemben ezen a szombaton mindenki böjtölni fog, és imádkozni értem, hogy a rám váró megpróbáló körülmények között tudjak hű maradni Istenhez. Amikor ez eszembe jutott, ettől egészen felvillanyozódtam, és lelkileg teljesen megnyugodtam. Ez a gondolat olyan hatással volt rám, hogy ezt még a kihallgatást vezető százados is észrevette rajtam. Meg is kérdezte tőlem, mire gondoltam, hogy így megélénkültem? Ekkor elbeszéltem neki, hogy a gyülekezetemben most mindenki értem imádkozik. Nagyon tetszett neki ez az összetartás.

A kihallgatás végén a százados megígérte, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy oda vehessen a saját századába, ahol biztosítani tudja számomra a szombati nyugalmat. Ez azonban nem sikerült, mert addigra már magasabb politikai érdekek szóltak közbe a további sorsomat illetően.

A katonaság fogdájában

Miután az ezredügyeletes befejezte a kihallgatásomat és a személyes jellegű beszélgetésünket, rábízott az ügyeleten szolgálatot teljesítő egyik katonára, akivel lekísértetett a fogdához, ahol hétfő reggelig kellett maradnom. Ennek elteltével ugyanis visszakísértek a századomhoz, és mintha mi sem történt volna, éppen úgy folytatódott minden, mint előtte.

A fogdán szolgálatot teljesítő őrparancsnokok közül az egyikkel egészen különös tapasztalatot éltem át többször is. A mezőtúri laktanyában töltött időm alatt három hétvégét töltöttem el a fogdán, mert minden pénteken megismétlődött a parancsmegtagadás. A századunk politikai tisztjének, egy őrnagynak, külön gondja volt arra, hogy a szombat miatti hétvégéket kihasználja arra, hogy megtörjön a kitartásomban. A három hétvégéből két alkalommal ugyanaz a szakaszvezető teljesített szolgálatot, mint őrparancsnok, és a fogdák is az őrparancsnokság épületében voltak.

Amikor ez a szakaszvezető őrparancsnok megtudta, hogy nem fogadom el az átadott ételt, akkor először Ő is azt hitte, hogy éhségsztrájkot akarok tartani, ezért azonnal hozzám jött, hogy kivizsgálja a helyzetet. Feltett kérdéseire válaszképpen azonnal tisztáztam vele, hogy szó sincs éhségsztrájkról, én csupán vegetárius vagyok, ezért nem tudom elfogyasztani a nekem átadott ételt. Ekkor megkérdezte, hogy milyen ételeket fogyasztok el, és amikor elmondtam részletesen, akkor magamra hagyott és elment. Nem sokkal később azonban visszajött egy nagy tálca megrakott étellel, amin kenyér, margarin, főtt tojás, sajt, és egy csomó zöldhagyma és retek volt. Ehhez tudni kell, hogy még csak április vége volt, vagyis ezek a zöldségek még primőr árúnak számítottak. Még azt is elmondta, hogy ezekből az ételekből annyit egyek, amennyi csak jól esik, a többit pedig beteszik a hűtőbe, és amikor újra megéhezem, akkor jelezzek feléjük, és újra behozzák majd részemre a fogdába. Így gondoskodott részemre Isten még a fogdában is az élelmezésemről.

A fogda ágya sajnos csak egy sima deszkalap volt, ezért semmit sem tudtam aludni rajta az első éjszaka. Olyan kemény volt rajta a fekvés, hogy reggelre minden porcikám kegyetlenül fájt. A második éjszakára viszont már annyira fáradt voltam, hogy az egész éjszakát végig tudtam aludni. Reggel a szolgálatban lévő őrnek kellett megrugdosni az ajtómat, hogy felkeltsen, mert még mindig aludtam.

Az állandó kihallgatások

Az első szombatot követően, alighogy visszavittek a századomhoz, már jött is egy katona azzal a paranccsal, hogy X.Y. tiszthez kell kísérjen kihallgatásra. Ettől kezdve egyik kihallgatást követte a másik, mert mindenáron szerettek volna megtörni az elvi kiállásomban. Ezeken a kihallgatásokon esetenként több tiszt is jelen volt, akik szinte bombáztak a kérdéseikkel, majd pedig próbáltak meggyőzni arról, hogy milyen lehetetlen dolgot képviselek.

Voltak napok, amikor olyan kimerült voltam már idegileg és szellemileg a folyamatos kihallgatásoktól, hogy már nem voltam képes felfogni még a kérdéseiket sem. Többször el kellett mondják, mire megértettem, hogy mit kérdeznek. Ezeknek a kihallgatásoknak a hátterében a zászlóaljunk politikai parancsnoka állt, egy őrnagy, aki nagyon keményvonalas kommunista és ateista ember volt. Róla viszont azt is elmondhatom, hogy nagyon komoly Biblia ismerettel rendelkezett, elég sok igeverset könyv nélkül, fejből is el tudott mondani.

Valószínűleg a nevemhez csatolt dossziéból tudhatott olyan személyes információt, hogy korábban én is az ő vonalát képviseltem, mint KISZ titkár. Ezért nagyon dühítette, hogy a Pártnak egy ilyen embere szerinte átállt az ellenség oldalára, és most ilyen primitív és demagóg elveket vall. A Párt szégyenének tekintett. Ezért amikor megbizonyosodott arról, hogy már nem tud visszafordítani, mert minden igyekezete lepereg rólam, akkor stratégiát váltott, és minden igyekezetével azon volt, hogy annyira megnehezítse számomra a katonaságnál töltött hátralévő időmet, amennyire ezt a rangja és a beosztása lehetővé tették számára.

A családtagok megidézése

A hitbeli gondolkodásomban és kiállásomban szerettek volna személyes befolyásolással is hatni rám. Ennek érdekében keresték meg Ibolyát, aki akkor még csak a menyasszonyom volt, és Erzsike nővéremet. Táviraton keresztül küldtek idézést részükre, Ibolyának a következő szöveggel: „Vőlegénye érdekében azonnal jelenjen meg a fenti parancsnokságon”, vagyis a mezőtúri laktanyában.

Amikor megérkezett a katonasághoz, bevezették egy irodába, ahol hét különböző rangú tiszt fogadta. Először szerették volna meggyőzni arról, hogy ez a vallásosság, amit mi hiszünk és gyakorlunk, egy elmaradott, buta dolog, egy felvilágosult korban élő fiatalnak ilyet már nem szabad elfogadni. Amikor látták, hogy Ibolyát nem hatja meg a kiselőadásuk, akkor megpróbáltak Isten létezésével kapcsolatban vitát provokálni, majd az élet keletkezéséről való elgondolásukkal, vagyis az evolúciós elméletükkel rukkoltak elő.

Ibolyának azonban egy egészen friss élménye volt ezen a téren, úgyhogy mondhatni, teljesen felkészült volt a témában. Az előtte való hetekben volt ugyanis a kertészeti technikumban az érettségivel kapcsolatos vizsgája, és éppen a fejlődéselméletről szóló tárgyat húzta ki vizsgatételként. Amikor meglátta a témát, akkor odament a vizsgabizottság egyik tagjához, és azt mondta, hogy visszaadja a tételt, mert ő ebből a témából nem hajlandó vizsgázni, mivel a személyes hitbeli meggyőződése miatt nem hisz abban, amit ebben a tételben kellene elmondania, hiszen ennek pont az ellenkezőjét vallja. Az illető tanár el kezdett vele kiabálni, hogy mit képzel, és nem adhatja vissza a kihúzott tételt. Pár pillanat múlva viszont megszólalt egy idősebb férfi, valószínűleg a vizsgabizottság elnöke volt, hogy hagyják békén a hölgyet, hiszen ez a tétel már régen megbukott. A tankönyvekben ugyan még benne van ez az elmélet, de már nagyon sokan megkérdőjelezik a valóság alapját. Majd Ibolyát felszólította, hogy húzzon egy másik tételt. Amikor a tiszteknek ezt elmondta, akkor azzal zárta, hogy amennyiben már a tudomány képviselői is bizonytalanok ennek az elméletnek a hitelességét illetően, akkor ne akarják őt most itt éppen a tiszt urak újra győzködni.

Ezután azzal próbáltak rá hatni, hogy teljesen kilátástalan a velem való kapcsolata, mivel engem most több év börtönre fognak elítélni, és ha a szabadulásom után visszahívnak a katonasághoz, és ismét megtagadom a parancsot, akkor újra elítélnek. Majd ecsetelni próbálták előtte, hogy a rám való várakozás közben elrepül felette a fiatalsága, és végül ott marad egyedül, már senki sem fog ránézni, megmarad öreglánynak. Ibolya erre csak annyit mondott nekik, hogy ezt hagyják meg az ő gondjának, hogy mit kezd a saját életével, és mit gondol mindarról, amit most megpróbáltak felvázolni előtte.

Amikor már megbizonyosodtak afelől, hogy Ibolyára nem tudnak hatással lenni, akkor a mintegy másfél órás hiábavaló győzködés után végre engem is behívtak, hogy találkozhassak Ibolyával. A találkozásunk nagyon rövid ideig tartott. Noha örültem az Ibolyával való találkozásnak, de bennem volt az a feszélyező érzés is, hogy ezek a tisztek ne tudjanak észrevenni rajtam és bennem semmi gyengeséget, mert akkor megpróbálják kihasználni és visszaélni vele. Így aztán még csalódást is okoztunk nekik, mert szerintük nagyon hűvösen üdvözöltük egymást Ibolyával. Arra viszont elég volt ez a találkozás, hogy meggyőzzem Ibolyát, hogy a körülményekhez viszonyítva jól vagyok, hitbeli meggyőződésemben pedig továbbra is kitartok. Így aztán el is búcsúztunk egymástól.

Ezután Erzsike nővéremet idézték be, hogy megpróbálják felhasználni a visszafordításomra. Róla tőlem tudták, hogy nem adventista, hanem baptista, ezért ő a katonai szolgálattal kapcsolatban nem azt vallja, mint én. Viszont vele sem jártak jobban, mint Ibolyával. Vele nem is kezdeményeztek olyan vitát, hanem csak elmondták neki, hogy mit várnak tőle. Vagyis próbáljon meg lebeszélni, igyekezzen meggyőzni, hogy amit felvállaltam, az egy hiábavaló és értelmetlen dolog.

Nagyon tisztán emlékszem, hogy amikor találkoztam Erzsikével, és magunkra hagytak egy szobában, akkor nagy komolyan felém fordult, és azt mondta. Engem most azzal bíztak meg, hogy próbáljalak lebeszélni. Én azonban csak azt tudom mondani neked, hogy ezt te most itt, a hitedből fakadóan kezdted el, ezért fejezd is be. Én értékelem a te hitben vállalt kiállásodat, a jó Isten pedig meg fog segíteni abban, hogy végig hű tudjál maradni Istenhez, a hited szerint. A nővéremnek ezek a bátorító szavai megnyugtatóan hatottak rám, nagyon hálás voltam neki a megértéséért, szavai nagyon megerősítettek.

A törzsőrmesterrel való ütközéseim

A szakaszunk közvetlen parancsnoka egy törzsőrmester volt, akivel nagyon hamar kialakult köztünk egy kölcsönös ellenszenv és ellentét, vagyis ki nem állhattuk egymást. Az első napokban, amikor még csak az alaki kiképzés tartott, mindent kiválóan el tudtam végezni, hiszen korábban az MHSZ-nél voltam, (katonai jellegű szervezet fiataloknak) egy idő után ott is, mint vezető, ahol komoly kiképzést kaptam ezekből az alaki gyakorlatokból. Itt Mezőtúron, amíg nem kerültek a figyelem középpontjába a hitemmel kapcsolatos problémák, addig még a törzsőrmester is a kegyeibe fogadott, annyira, hogy több esetben engem állított ki a szakasz elé, hogy egy-egy gyakorlatot bemutassak a többieknek. Az első összeütközésünk akkor következett be, amikor valószínűleg a kihallgatást vezető tisztek nyomására minden gyakorlatomat leminősített, mindenben kifogást keresett. Végül kiszólított a sorból, a többiek közül, és engem akart gyakorlatoztatni a többiek előtt, azt ordítva, hogy ezt nekem meg kell tanulnom. Pedig ugyanolyan jól elvégeztem azt a gyakorlatot is, mint a többiek.

Mivel éreztem, hogy ez a hirtelen és minden valós indok nélküli hangulatváltozás a hitem miatti büntetésnek számít, ezért úgy döntöttem, hogy ebbe nem megyek bele, nem fogom neki engedni, hogy ilyen nyilvános megalázásba vigyen bele. Ezért aztán egyszerűen nem engedelmeskedtem a parancsainak, hiába ordított velem a többiek előtt, semmit sem csináltam meg abból, amit mondott. Végül ő szégyenült meg az egész szakasz előtt, és bele kellett törődnie, hogy nem tud rám hatni, mert egyszerűen nem engedelmeskedem neki. Azt hittem, hogy szétrobban a tehetetlen dühétől, miközben tudatosult benne, hogy semmilyen hatással sincs rám a keménykedése és az ordítozása. Itt a katonaságnál a különböző szintű parancsnokok nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy valaki fel meri vállalni, hogy nem engedelmeskedik a parancsuknak. Ezért aztán, ettől fogva egy kemény küzdelem alakult ki közöttünk, ami végleg meghatározta a további kapcsolatunkat.

Még egyszer volt közöttünk egy nagyon komoly összecsapás, de ez már a katonai időszakom utolsó napjaiban történt.

Kivezényeltek bennünket a nagy gyakorlótérre, ahol fegyveres gyakorlatokat kellett volna gyakorolnunk, amit viszont én nem voltam hajlandó elvégezni. Elmondtam neki, én nem fogok olyan gyakorlatokat tanulni, hogy miként kell az embertársaimat megölni. Minden alaki gyakorlatot elvégzek, még a fegyverrel is, de éleslövészeti gyakorlaton már nem veszek részt. Ekkor újra nekem esett, és magából kikelve ordított velem, bele az arcomba, mindenképpen próbált megfélemlíteni.

Amikor belefáradt a hiábavaló ordítozásba, és egy véletlenül megejtett mosolyomból rájött, hogy semmi esélye sincs velem szemben, akkor egy tizedes felügyeletére bízott, azzal a paranccsal, hogy amíg a többiek végzik a kijelölt gyakorlatot, addig a tizedes alaki gyakorlatokat végeztessen velem.

A tizedes először megpróbálta végrehajtatni velem a különböző gyakorlatokat, de én mondtam neki, hogy ne erőltesse a dolgot, mert úgysem fogok elvégezni egyetlen gyakorlatot sem. Neki is jobb, ha nem ordibál velem feleslegesen, mert ekkor én már eldöntöttem, hogy egyetlen olyan parancsnak sem fogok engedelmeskedni, amiket a hitem miatti büntetésül akarnak velem végrehajtatni. Ekkor ugyanis már tudtam, hogy csak napok kérdése, hogy végleg letartóztassanak, és átadjanak a hadbíróságnak.

Záró események Mezőtúron

A hadosztály parancsnokai egy utolsó kihallgatásra idéztek maguk elé, ahol több tábornoki rangban lévő tiszt is jelen volt a kihallgató bizottság tagjai között. Valójában egyetlen kérdésre kellett választ adnom ez alkalommal.

Ennek érdekében a hadosztály politikai tisztje, egy altábornagy felvázolta előttem, hogy mik a jövőre vonatkozó terveik velem kapcsolatban. Eszerint rövidesen egy munkásszázadba fognak átirányítani, ahol az egész katonai időm alatt asztalosként kell dolgoznom építkezéseken. Ezért ettől fogva már egyáltalán nem kell fegyverrel foglalkoznom, ott úgy étkezhetek, ahogy akarok, csak legyen erőm a munkához. A szombatot is biztosítják részemre munkaszüneti napként, akár a legközelebbi gyülekezetbe is elmehetek, mert engedélyezni fogják részemre az eltávozást.

Majd azt mondta. Miközben ők ennyi mindenben engedékenyek, készek alkalmazkodni az én problémáimhoz, igazodni az én hitbeli álláspontomhoz, egyet viszont ők is elvárnak cserébe ezért, éspedig azt, hogy a katonai esküt tegyem le, mert az eskütétel nyilatkozatát nekem a nyilvánosság előtt alá kell írnom.

Ekkor azt kérdeztem tőle: Altábornagy elvtárs, becsületes dolognak tartja, hogy úgy tegyek fogadalmat és esküt, hogy eközben tudja rólam, a lelkiismereti meggyőződésem miatt nem fogom betartani azt, amit a katonai eskü szövege tartalmaz és követel, ezért az ilyen eskü csak mások megtévesztését szolgálná? Pár pillanatnyi gondolkodás után azt válaszolta: „Ön most nincs abban a helyzetben, hogy kérdezzen. Az ön feladata az, hogy egyértelmű választ adjon az előbb feltett kérdésemre”.

Erre azt mondtam. Isten engem arra tanít a Biblia által, hogy az én beszédem mindig egyértelmű legyen. Ha valamiről előre tudom, hogy nem vállalhatok, mert ellentétes Isten törvényével, akkor nem mondhatok rá igent. Ezért a válaszom az: én olyan dolgot nem fogadok meg, nem teszek rá esküt, amiről eleve tudom, hogy semmilyen körülmények között sem fogom betartani. Ennek megtételét hazugságnak tekinteném, mások megtévesztésére irányuló törekvésnek, ezért én ilyet nem tudok megtenni, akármilyen következménye lesz is ennek rám nézve. Ezek után közölték velem, hogy a nyilatkozatom alapján rövidesen le fognak tartóztatni, és elszállítanak Budapestre, hadbíróságra. Ekkor parancsot adtak az engem kísérő szakaszvezetőnek, hogy kísérjen vissza a körletbe.

De alig hagytuk el a kihallgató termet, pár pillanat múlva már újra nyílt mögöttünk az ajtó, és az előbbi altábornagy, a hadosztály politikai tisztje jött ki utánunk, és megállított bennünket. Odajött hozzám, és azt mondta: Nem tudtam úgy elengedni, hogy ne mondjam meg, nagyon becsülöm a kiállásáért, az elvhűségéért. A magyar néphadseregnek is minél több ilyen becsületes, elvhű emberekre lenne szüksége. Ezután kezet fogott velem, és visszament a terembe.

Ennek a magas rangú tisztnek ez az elismerő nyilatkozata, és az, hogy kész volt utánam jönni, egy rendkívüli lelki megerősítést jelentett számomra ott, amikor úgy érezhettem, hogy mindenkitől elhagyatottan teljesen magamra maradtam ebben a lelki megpróbáltatásomban. A jó Isten megerősítését véltem meglátni ebben, mintha ott, akkor ez a politikai tiszt az Isten eszköze lett volna felém.

Másnap éleslövészetet rendeltek el a századunk részére, ahol véglegesen állást kellett foglalnom a hitem mellett, és meg kellett állnom az egész század előtt rám kényszerített hitpróbában.

Amikor rám került a sor, először megkérdezték tőlem, kész vagyok-e átvenni a fegyvert. Amikor igent mondtam, akkor pár pillanatra mindenki kérdően nézett rám, már kezdték azt hinni, hogy feladtam a korábbi kiállásomat. Amikor érzékeltem a tanácstalanságukat, akkor elmondtam, hogy nekem nem az a problémám, hogy megfogom a fegyvert, hiszen ezt a korábbi alaki képzéseken is megtettem. Sőt, azt szeretném, ha én foghatnám a világ összes fegyverét, mert akkor soha sem használhatnák emberi életek kioltására. Az én problémám az, hogy mit tesznek azzal a tárggyal, amit fegyvernek neveznek, hiszen a civil életben is nagyon sokszor fogunk a kezünkbe olyan tárgyat, amivel lehet ember ölni is, de az emberek rendeltetésszerűen nem ilyen célra használják. Ezért én most sem vagyok hajlandó a kezembe adott fegyvert oly módon használni, ami az embertársaim megölésének technikájára akar megtanítani.

Miután végig hallgattak, a kezembe adták a fegyvert és a lőszereket, felszólítottak, hogy mint a Magyar Néphadsereg katonájának kötelességem ezt a gyakorlatot is végrehajtani. Ezután várták, mit fogok tenni, ez alkalommal ugyanis mozgó emberi alakokra kellett lőni. Én azonban csak álltam egy helyben, kezemben a fegyverrel, és nem tettem semmit, hiába adták ki az újabb és újabb parancsokat.

Először a századparancsnokom próbálkozott azzal, hogy rávegyen a gyakorlat végrehajtására, amikor azonban nem hallgattam rá, akkor egy addig még ismeretlen százados lépett elém, és nagyon határozott fellépéssel próbált parancsot adni számomra. Mivel eddig őt nem ismertem, ezért megpróbáltam elmondani részére, hogy miért nem hajtom végre a parancsát. Ő azonban belevágott a szavamba, és újra parancsba adta az előzőeket, de ekkor már sokkal emeltebb hangon. Ettől kezdve többet nem mondtam neki semmit, hanem csak álltam előtte, és néztem rá, a dühtől egyre jobban eltorzuló ábrázatát. Pár perc múlva a századparancsnokom lépett közbe, és a szakaszparancsnokom részére parancsba adta, hogy tartóztassanak le, és kísérjenek el a laktanya fogdájába.

Ekkor következett be az első hivatalos letartóztatásom, ami után levették a vállapot a ruhámról, ezzel hivatalosan megfosztottak a „honvéd” rangomtól, majd pedig bekísértek a fogdára. Ez volt az utolsó éjszakám Mezőtúron és a fogdán is, mert másnap hajnalban indultak velem fel Budapestre, a Fő utcai katonai börtönbe.

Mezőtúron 1964. április 28-tól, május 25-ig voltam, ettől kezdve viszont Budapestre kerültem át, a Fő utcai katonai börtönbe, ahol előzetes letartóztatásba helyeztek.