23. A tengerből feljövő fenevad

I. Összefüggések az előző látomással

A tizenharmadik fejezet tanulmányozásánál nagyon fontos szem előtt tartani azt, hogy ez a látomás kiegészítő részét képezi a tizenkettedik fejezetben jelzett küzdelem-sorozatnak. Ez a látomás kinagyítottan mondja el az asszony pusztai üldöztetését. Az Egyháznak az előző fejezetben jelzett 1260 éves üldöztetéséről beszél bizonyos szempontok alapján. János azt is világossá akarja tenni, hogy a Sátán nem mindig ugyanazt a hatalmat használja fel az Egyház üldözésére.

Az előző fejezet azzal fejeződik be, hogy a sárkány azaz Sátán, „álla a tenger fövenyére” (18. vers). A tizenharmadik fejezet fenevadja viszont éppen a tengerből jön fel. Ennek a két dolognak az összecsengése egyértelművé teszi, hogy ez a fenevad milyen erők tevékenysége folytán jött létre. Ezt a következtetést erősíti az a kijelentés is, hogy a „Sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (2/b vers). A  „tenger” itt is a népeket, az emberei tömegek sokaságát jelenti, ahogyan ezt már előzőleg láthattuk. Ez a Fenevad tehát nem egy határokkal körülzárt országból támad fel, hanem az emberi tömegek közül, határokra való tekintet nélkül. Ez a kép jelentheti azt is, hogy az emberek által sűrűn lakott területen fog életre kelni. Ez a fenevad ugyanazt a politikai hatalmat jelképezi, mint a sárkány, ‒ vagyis a Római Birodalmat ‒ csak a jelkép szerint egy döntő változás állt be a jellegében.

A látomás ezt úgy érzékelteti, hogy a korona átkerült a fejekről a szarvakra. A korona az uralkodás szimbóluma. A szarvak viszont királyokat, illetve királyságokat, vagyis országokat jelentenek. Már Dániel próféciái is jelzik, hogy ennek a politikai hatalomnak az életében egy lényeges változás fog bekövetkezni. „Ebből az országból tíz király támad, és más támad utánuk, és az különb lesz mint az előbbiek” (Dán. 7,24.). A próféciai bemutatás szerint az uralkodás gyakorlásában történik ez a lényeges változás. Ez az esemény két részletben teljesedett be, amikor a Római Birodalom tíz királyságra szakadt szét. Ebben az időben ugyanis, Róma püspöke uralkodói elsőbbséget igényelt magának, először az Egyházban, majd pedig a politikai élet területén is. Az uralkodói jog ekkor ugyan a királyok kezébe került át, de a közös egyházi irányítás miatt egy egységes fenevadként tekinthetők továbbra is.

A fenevad azonosításával kapcsolatban különös hasonlításokkal találkozunk: „e fenevad, amelyet láték, hasonló volt a párduchoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (2. vers). Ez a bemutatás kétségtelenül a dánieli állatképekhez vezet vissza bennünket, amivel több dolgot is szeretne érzékeltetni velünk. Ez az új politikai hatalom magában hordozza az előző világbirodalmak alapvető tulajdonságait. Az Isten szemében ez a hatalom is ugyanolyan vérengző fenevad, mint az előző birodalmak. Ez a hatalom mindegyik elődjétől átvett valamit, és az, amit átvett, döntő módon megváltoztatta jellegét. Így vált mindig hasonlóbbá az előző fenevadakhoz.

Ez a változás, a Katolikus Egyháznak a pogány filozófiától és babonáktól fertőzött tanításainak az átvételével vált nyilvánvalóvá. A dánieli állatképekre, fordított sorrendben való visszautalás, a születéstáblázatokra emlékeztet. Ezzel a képpel a prófécia az „ősokra”, az igaz fenevadra, vagyis Sátánra akarja irányítani a figyelmünket. Minden üldöző hatalom tőle származik. Ezt erősíti az is, hogy a felsorolás utolsó megnevezettje a sárkány, akit az előző fejezetben Sátánnal azonosít János: „a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (12,9.).

Erről a fenevadról azt írja János, hogy „a sárkány adá az ő erejét annak, és az ő királyiszékét, és nagy hatalmat” (2/b. vers). Ezt a kijelentést kétféleképpen is lehet értelmezni. Az egyik értelmezési lehetőség az, ha a sárkányt a pogány Rómával azonosítjuk, ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a pápaság a római császároktól vette át az uralkodást. A pápák a római császárokat követték trónjukon, és uralkodásuk székhelye is ugyanaz a város lett, vagyis Róma. Uralkodásuk határa is a Római Birodalom egykori területére korlátozódott abban az időben. Justiniánus kelet-római császár rendelete által emelkedhetett fel Róma püspöke az egyház fejévé, vagyis ténylegesen is a „sárkány”, azaz a pogány Róma adta neki az erejét, a királyiszékét és a hatalmát.

„Az összes szent egyházak (gyülekezetek) feje, és Isten összes szent papjainak a feje”. (Codey Justitiánus I. könyv I. cikkely)

Ez a törvény 533-ban lett kiadva, de a pápa szempontjából csak akkor lépett hatályba, amikor Róma felszabadult az ariánus uralom alól 538-ban.

A másik értelmezés szerint, a sárkányt Sátánnal lehet azonosítani, a próféciában adott kijelentés alapján. A Katolikus Egyház többszörösen is igazolta a történelem folyamán, hogy mögötte Istennel szemben ellenséges erők állnak. Tanításaiban fokozatosan cserélte fel a tiszta evangéliumot, a pogány eszmékkel. Elvakult gőgjében az Isten örök érvényű törvényét is megváltoztatta. A második parancsolatot teljesen eltörölte, amely a képek és szobrok imádását tiltja. Ezért, hogy ki legyen a tíz parancsolat, a tizediket kettéválasztotta. A negyedik parancsolatot pedig annyira átfogalmazta, hogy ne lehessen belőle kivenni, hogy az Isten által elrendelt nyugalomnap a szombat napja, és nem a vasárnap.

Leginkább azonban a vérengző természete bizonyítja, hogy milyen lélek irányítása alatt áll. A hamis vallásnak, az emberek fölötti ilyen befolyása és uralma, szintén a nagy vezér, azaz Sátán egyéniségéről tanúskodik.

„Sátán erőfeszítései, hogy Krisztus gyülekezetét erőszakkal megsemmisítse, meghiúsultak… Sátán ezért új tervet készített, hogy eredményesebben harcoljon Krisztus országa ellen, miközben zászlóját a keresztények gyülekezetében emelte fel.” (EGW: NK  38,2. 4.)

II. A fenevad története röviden

Mielőtt János apostol részletesen beszélne a fenevadról, előbb rövid áttekintést ad annak történetéről. Közvetlenül a színrelépésekor erőt, királyiszéket és nagy hatalmat kap a sárkánytól (2/b. vers). Uralkodásának egy bizonyos idejében azonban halálos sebet kap az egyik feje (3/a. vers). Halálos sebe azonban meggyógyul annyira, hogy őt csodálván, végül az egész föld követi majd (3/b vers).

Ugyanerről a fenevadról a tizenhetedik fejezetben is megismétli János ezt a rövid történeti áttekintést, egészen sajátságos módon. „A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs; és a mélységből jő fel, és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak (akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe e világ alapítása óta) látván a fenevadat, amely volt és nincs, noha van.” (17,8.). A halálos sebének ideje alatt ugyanis úgy tekinti, úgy mutatja be, mintha nem létezne. Amikor azonban meggyógyul ez a sebe, akkor pedig úgy, hogy újra van. Mert újra van hatalma, újra káromolja az Istent, újra imádják őt az emberek, és megint üldözni fogja a szenteket.

Nagyon fontos odafigyelnünk a prófécia precíz kinyilatkoztatására. A fenevad nem egyéb részén, hanem a fején kapta a halálos sebet. A csapás tehát nem az egyház laikus tömegét éri. Nem is valamelyik országban vagy földrészen éri ez a csapás az egyházat. A halálos seb az Isten hűséges gyermekeit üldöző hamis vallás „fejét” kell, hogy érje, vagyis a pápát, illetve a pápaságot, mint intézményt. Ez az Isten ellenes uralkodási forma kapja a halálos sebet.

Ez a „halálos seb” 1798-ban érte az egyház központi vezetését. Február 15-én a francia hadsereg egyik tábornoka ‒ Berthier ‒ fogolyként, Franciaországba vitte a nyolcvanegy éves pápát, ahol mint fogoly meg is halt 1799 augusztusában. „Végül  pedig, 1809 májusában Napóleon megszüntette az Egyházi Államot is, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta.” (Gergely Jenő: A pápaság története, 271. old.). Ebben az időben mindenki meg volt győződve róla, hogy ezzel a Katolikus Egyház sorsa véglegesen megpecsételődött.

A prófécia azonban arról is szól, hogy ez a halálos seb egyszer be fog gyógyulni, méghozzá annyira, hogy az egész föld újra követni és imádni fogja. E kinyilatkoztatás történeti teljesedésének az idejében élünk most. Ez a seb nem egyszerre, hirtelen gyógyult meg, hanem lassan és fokozatosan, mint általában a súlyos seb. Napóleon minden erőfeszítése ellenére is 1799-ben újra választották a pápát, aki a következő évben be is vonult Rómába, a magyar huszárok kíséretében. 1801-ben pedig maga Napóleon kényszerült lehetővé tenni az Egyházi Állam helyreállítását, bár az Egyházi Állam végleges rendezésére csak 1929. február 14-én került sor. Napjainkban pedig tanúi lehetünk annak, hogy miként szélesedik és erősödik a pápaság befolyása és vezető szerepe a nemzetek és egyházak között. Ez azonban még csak a lábadozás időszaka, még nem gyógyult meg teljesen, hiszen még nincs olyan hatalma és befolyása, mint amilyen korábban volt.

III. „Adaték néki”

A továbbiakban János azt látja, hogy „adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája” (5/a. vers). Már az első versben is találunk utalást erre vonatkozóan: „az ő fejein a káromlásnak neve” (1/b. vers) van. Itt kétségtelenül azokról az istenkáromló címekről van szó, amelyeket az egyház koronás feje igényel magának, mint pl: „Isten Fiának földi helytartója”, „A legszentebb atya”, stb.

Az előzőekből természetszerűen következik, hogy ez a fenevad „megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra.” (6/a. vers). Néhány jellemző példát szeretnék idézni egy XVIII. századi római-katolikus hittudós enciklopédikus műveiből: (Promspta Biblioteca” - „Készenléti Könyvtár” IV. kötet 25-29. old. Lucius Feraria: „Papa”II. c. művéből.)

„A pápának oly nagy és oly magasztos a méltósága, hogy már nem is egyszerű ember, hanem mintha Isten volna, és Isten helyettese.”

„A pápa hármas koronát visel annak jeléül, hogy királya mennynek és a földnek, valamint a kisebb egyházaknak.”

„A pápa olyan a földön, mintha Isten lenne, Krisztus híveinek egyetlen uralkodója, a királyok feje, teljhatalmú ura, akire a Mindenható Isten nemcsak a földi, hanem a mennyei birodalom irányítását is bízta.”

„A pápa oly nagy hatalommal és erővel rendelkezik, hogy még az isteni törvényeket is megváltoztathatja, kifejtheti és megmagyarázhatja.”

„Mindazt, amit maga az Úr Isten és a Megváltó művelt, az ő helytartója is megtehet.”

„Szidalmazza az ő nevét, és az ő sátorát.” (6/b. vers). Káromlásának ez a második pontja, és két módon is gyakorolja ezt. Ez a hatalom mindenekelőtt felállította Rómának, mint az ő királyiszékének tekintélyét, hogy ezzel elvonja az emberek figyelmét a mennyei templomról, és a benne folyó szolgálatról. Arra törekszik, hogy Krisztus áldozata és mennyei szolgálata leértékelődjön az emberek előtt. Ugyanakkor, Krisztus mennyei szolgálata helyett, és szerinte annak teljességeként, a „szentmise” áldozatot iktatta be, amely állítása szerint a pápaság hatalmát jelenti még Krisztus felett is.

„Az oltárnál nemcsak felajánlom Jézus Krisztust, hanem azonos vagyok Vele: ‘én Jézus Krisztus vagyok’.” (Bánk József: Jézus közelében 103. old.)

„Ha a pápaság megértené, hogy voltaképpen kicsoda ő, bele is halna… Krisztus hatalmat adott a papnak valóságos teste felett. Kötelezi magát, hogy engedelmeskedik a konszekráló papnak, és a pap szavára elrejtőzik a szentségi színek alatt. Mi több, ez az elrejtett Isten teljesen átengedi magát szolgájának, aki kezébe veszi Őt, elhelyezi a tabernákulumban, kiteszi az oltárra imádásra, táplálékul adja a hívőknek, és önmaga is magához veszi Krisztus szent testét.” (Bánk József: Jézus közelében 20-21. old.)

„Szidalmazza… azokat, akik a mennyben laknak.” (6/b. vers). A pápai hatalom káromlást gyakorló tevékenységének harmadik megnyilatkozása a mennyei lények ellen irányul, azok hatalmának a semmibevételében ölt testet. Itt valószínűleg célzás történik a Szentháromságra, de mindazokra is, akik velük együtt szolgálatot végeznek az emberi család megmentése érdekében, vagyis a szent angyalokra is vonatkozik. A mennyei lények szidalmazása részben a szentek imádásával, és közbenjáró szolgálatával kapcsolatos.

„Azt akarom, ahogy nevemet ismerik az egész világon, úgy ismerjék meg Szeplőtlen Szívem Szeretetének Lángját is, melyet nem bírok már tovább Magamban tartani, robbanó erővel tör felétek. Szívem Lángjával megvakítom a Sátánt. Veletek összefogva Szívem Szeretetlángja fel fogja perzselni a bűnt.”

„Gyermekeim, Szent Fiam keze lesújtani készül, már alig bírom visszatartani. Ha Szeretetlángomat segítségül hívjátok, közösen megmenthetjük a világot.” (Kivonatok a „Szeretetláng” című katolikus lelkinaplóból.)

A másik vonatkozása pedig a katolikus papság felmagasztalásában nyilvánul meg, a mennyei lényekkel szemben.

„A pap egyetlen szentmisével sokkal nagyobb dicsőítést ad Istennek, mint amit az összes angyalai és szentjei valaha adtak vagy adni fognak… A pap méltósága túlszárnyalja az angyalokét is. Az angyalok ugyanis Isten parancsainak véghezvivői, de nem parancsolnak neki. Az oltárnál, a szentmisében viszont a pap szinte Istennek is parancsol.” (Bánk József: Jézus közelében 20-21. old.)

„Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze” (7/a. vers). János apostol a későbbiekben úgy szól erről a hatalomról, hogy „részeg volt a szentek vérétől, és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől” (17,6.). A inkvizíció rémtettei, amelyben ez valósággá vált, mindenki előtt ismeretesek. A pápaság elismeri, hogy használta az üldözés fegyverét, de azzal mentegeti cselekedeteit, hogy ez csak a jog szerinti gyakorlása volt annak a hatalomnak, amellyel Krisztus ‒ állítólag ‒ felruházta őt.

„Mikor a püspök vagy a képviselői, vagy az inkvizíció átadja a világi hatóságnak azokat az egyéneket, akiket vétkeseknek talált az eretnekség bűnében, ‒ a város elöljárója vagy podestája köteles azonnal átvenni őt, és legfeljebb öt napon belül végrehajtani az ellenük hozott ítéletet.” (Katolikus Enciklopédia ‒ IV. Ince pápa  „Ad extirpanda” kezdetű vulgatájából.)

„És adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen” (7/b. vers). Egyértelmű utalás ez arra, hogy a pápaság hatalma és befolyása, az egész lakott földre kiterjed. Ez a hatalom csak részben teljesedett be a pápaság középkori uralkodása idején. A jövendölésnek ez a része inkább a jövő időre vonatkozik, amikor majd szószerinti értelemben fogja az egész föld követni, minden nemzetség, nyelv és nép. Hatalmát pedig abban fogja gyakorolni, hogy akik nem hódolnak meg előtte, azokat megöli: „mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, megölessenek” (13,15/b.).

„És adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig” (5/b. vers). Ez a kijelentés legelőször is arra irányítja figyelmünket, hogy ez a fenevad valahonnan kapta ezt a hatalmat, vagyis valaki megengedte neki, hogy ezt a hatalmat gyakorolja egy meghatározott ideig. A Jelenések könyve egyértelműen utal arra, hogy Isten adta ezt az időt a pápaságnak, lehetőséget adva neki a megtérésre: „Adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg” (2,21.). Eszerint a Pápaságnak adott idő nem a hatalmának a gyakorlására adatott neki, hanem a gonoszságából, az Isten ellenes cselekvéseiből való megtérésre.

Isten azonban mindjárt figyelmeztet is a prófécia üzenetével arra, hogy a megátalkodottságának az lesz a következménye, hogy ágyba veti őt. „Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal; és megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint.” (2,22.). Ez az esemény teljesedett be 1798-ban, ez volt az a halálos seb, ami miatt tehetetlen, ágyban fekvő beteggé lett.

Ahogy azt már korábban is említettem, a negyvenkét hónap azonos az 1260 éves pápai önkényuralom idejével. A próféciában egy hónapot minden esetben harminc nappal kell számolni, ezért a negyvenkét hónap 1260 napnak felel meg. Mivel azonban a prófécia jelképesen használja a napokat, mint időegységeket, ezért a valóságban minden nap egy évet jelent, így itt 1260 évet kell érteni a megadott idő alatt. Ez az időszak 538 ‒ 1798-ig tartott.

A pápaság tehát csak 538-tól kezdve élhetett azzal a hatalommal, amit a korábbi zsinatok, és a keletrómai császár rendelete biztosított részére, vagyis attól kezdve, amikor a keletrómai birodalom hadserege felszabadította Rómát az ariánus gótok megszállása alól. Viszont 1798-ban elveszítette ezt a hatalmát, amikor Napóleon tábornoka Berthier, letartóztatta a pápát, aki a fogságban meg is halt.

IV. „Imádják őt a földnek minden lakosai”

A fenevad imádásával kapcsolatban egy különös dologra figyelhetünk fel. Aki a fenevadat imádja, az egyúttal a sárkányt is imádja: „És imádák a sárkányt, aki a hatalmat adta a fenevadnak; és imádák a fenevadat” (4/a. vers). Ez egyrészt azt jelenti, hogy a fenevadon keresztül magát Sátánt imádják az emberek. Sátánnak pedig éppen ez volt a célja ennek a hatalomnak a létrehozásával, hiszen ő kezdettől fogva ezt akarta elérni: „megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát… Akinek eljövetele a Sátán ereje által van” (2Thess. 2,3-4;  9/a.).

„A hamis vallásnak ez az óriási szervezete, Sátán hatalmának mesterműve, annak az erőfeszítésének az emlékszobra, hogy magát trónra ültesse, és a földön akarata szerint uralkodjék.” (EGW: NK  46,f.)

Másrészt viszont ez azt is jelenti nekünk, hogy ennek az ismerete által Isten egy rendkívüli felelősséget, és küldetést bízott ránk az emberek felé. Nem hagyhatjuk, hogy az emberek tudatlanságukban egy hamis imádat résztvevőivé váljanak, és ezért elvesszenek.

A fenevad irányában megnyilvánuló imádat okaként azt mondják az emberek, hogy nincs hozzá hasonló: „ezt mondván: Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele?” (4/b. vers). Ez a kijelentés egyrészt arra utal, hogy a pápaság minden politikai hatalom fölé fog emelkedni. Nem lesz hozzá hasonló vezéregyéniség. Nem lesz hozzá hasonló, aki az emberiség problémáira megoldással szolgálna, kiutat mutatna a gazdasági csődből. Csak ő lehet az a központi személy, aki a nemzetközi közbiztonság megteremtését garantálni tudja a nemzetekre gyakorolt befolyása révén, és ennek eredményeként végre „ezt mondják: Békesség és biztonság” (1Thess. 5,3.). Ugyanakkor bizonyos eszmei és erkölcsi értékek visszaállítására az emberek gondolkodásában és életében szintén csak őt tekintik alkalmasnak.

Mindezek miatt az emberek csodálván követik, és imádják ezt a hatalmat. Ez a kijelentés másrészt egy kihívást és kérkedést is jelent az Isten felé. Az Isten részéről ugyanis „Mihály” az, aki nevében hordozza ezt a kihívást Sátánnal, az ellenséggel szemben (lásd még: a 21. tanulmány I. pont magyarázatát). Most pedig Sátán, az őt imádó tömegen keresztül vissza akarja fordítani ezt a kihívást Jézus felé. Isten azonban nem hagyja válasz nélkül ezt a vakmerő kihívást. „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni” (10. vers). Ezt az isteni választ azonban csak az tudja befogadni, akinek van lelki készsége erre: „Ha van füle valakinek, hallja!” (9. vers). Ez a hatalom milliókat vetett fogságba és ölt meg kegyetlen halállal. Isten viszont előre kinyilatkoztatta, hogy ő is fogságba fog jutni, és meg fog halni. Ez volt a Pápaság halálos sebe. Viszont előre figyelmeztette arra is, hogy ahogyan ő sokakat megöletett, úgy ő is meg fog semmisülni Isten ítélete alatt: „És megfogaték a fenevad, és… elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” (19,20.). „Ez a második halál, a tűznek tava” (20,14.).

János apostol ismételten hangsúlyozza azt, hogy milyen méretekben jelentkezik a fenevad imádata: „Az egész föld követé a fenevadat” (3/b. vers), „Annakokáért imádják őt a földnek minden lakosai” (8/a. vers). Ezek a szavak azt jelzik, hogy a fenevad egy bizonyos időben az egész földön, „minden nemzet, nyelv és nép” fölött fogja gyakorolni hatalmát és vezető szerepét.

A fenevad imádata alól csak azok képeznek kivételt, akiknek neve ebben az időben is be van jegyezve az „élet könyvébe”. Az élet könyve „a Bárányé, aki megöletett e világ alapítása óta” (8/b vers). Ebben a kijelentésben prófétikus ígéret hangzik el, de múlt időben, viszont a jövőre vonatkoztatva, és nem azért, mintha már beteljesedtek volna. Istennél azonban olyan biztos a jövő is, mintha már beteljesedett volna. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy az élet könyve azoknak a nevét tartalmazza, akik Jézus Krisztust személyes Megváltójuknak elfogadták, és állhatatosan meg is őrizték a Vele való élő kapcsolatukat. Ezeket jellemzi János a tizedik vers kijelentése által, amikor azt írja: „Itt van a szentek békességes tűrése és hite”. Ez a bemutatás egy párhuzamos kinyilatkoztatás a hármas angyali üzenetet elfogadók győzőiről adott kijelentéssel kapcsolatban: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (14,12.). Tulajdonképpen mindkét helyen a győzőknek ugyanarról a seregéről kapunk kinyilatkoztatást.

V. „Boldog, aki olvassa, hallgatja és megtartja”

Boldogságunk először is abból a biztonságból fakad, hogy mindezek nem érnek váratlanul bennünket, mert Isten kijelentette nekünk, és mi megismerhettük ezeket. A kérdés az, hogy személy szerint mennyire, és milyen cselekedetekkel akarunk válaszolni Isten üzenetére. Jó tudni, hogy Sátán bármilyen erőket vonultat is fel Isten népe ellen, fölötte nincs hatalma, ha tagjai egy még nagyobb Küzdő, azaz Jézus Krisztus mellett maradnak. Jó tudni azt is, hogy Jézus az övéit számon tartja, nevüket az élet könyvében feljegyezve őrzi. Jézus a tanítványait is azzal bátorította: „azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben” (Lk. 10,20.). Abban a könyvben őrzi nevüket, amely az Övé, ‒ „a Bárányé” ‒ így tehát azokat is övéinek tekinti, akiknek neve ebben a könyvben fel van jegyezve.