18.  A gyászruhába öltözött két tanúbizonyság

I. A két tanúbizonyság

Ebben a szakaszban azt figyelhetjük meg először, hogy a két tanúbizonyságnak Isten ad ösztönzést és lehetőséget a prófétálásra. Ebből arra lehet következtetni, hogy a két tanú Istenről, illetve az Istentől származó üzenetről prófétál, az igaz tanú hitelességével. János apostol több jelkép által is próbálja beazonosítani a két tanúbizonyságot: „Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak” (4. vers).

Zakariás könyvében találkozunk így együtt ezzel a két jelképpel. „Látok ímé egy merő arany gyertyatartót, tetején az olajtartója, rajta pedig annak hét szövétneke, és hét cső a szövétnekekhez, amelyek a tetején vannak; És mellette két olajfa: egyik az olajtartó jobb oldalán, a másik pedig annak bal oldalán… és mondám néki: Mi ez a két olajfa a gyertyatartó jobb és bal oldalán?… És mondá nékem: Ezek ketten az olajjal felkenettek, akik az egész föld Ura mellett állnak” (Zak. 4,2-3; 11; 14.). 

Ezek a jelképek az Ó- és az Újtestamentum írásaira vonatkoznak. Mindkettő felkenetett „olajjal”, azaz Szentlélekkel. Ezért mondja Péter azt, hogy a Szentírásban minden esetben „a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei”  (2Pét. 1,21.). Mindkét Testamentum a maga rendeltetése szerint, egy-egy időszakra vonatkozóan, „Jézus Krisztus kijelentése” (1,1.), vagyis Tőle származó bizonyságtétel, mert mindig Ő volt „a szent próféták Istene”, aki „bocsátotta el az ő angyalát, hogy megmutassa az ő szolgáinak azokat, amiknek meg kell lenni” (22,6.). A hétágú gyertyatartó pedig a gyülekezetet jelképezi, amelyet viszont a két oldalán elhelyezett két olajfa táplál. Ez a kép is azt mutatja, hogy az élő és világító gyülekezetnek egyetlen igazi tápláléka a Szentlélek által ihletett Ige.

Isten a Bibliát használja fel, hogy tanúskodjon és bizonyságot tegyen Róla és mellette, ezért az Igében több helyen is találunk ezzel kapcsolatos kijelentést. „Tudakozzátok az Írásokat... és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam.”  (Jn. 5,39.). „Mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság Lelke.” (19,10.). „Azok a dolgok, amelyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam.” (Jn. 5,36.). Az apostolok, akik személyesen élték át ezeket a jézusi cselekedeteket, lejegyezték az utókor számára.

Ugyanakkor a Biblia még más vonatkozásban is tanúbizonyság részünkre. Úgy az Ó-, mint az Új-szövetség hangsúlyozottan tesz bizonyságot Isten törvényének eredetéről és örök érvényűségéről. Mindkettő tanúbizonyságot tesz Isten szerető gondoskodásáról, vagyis a megváltás tervéről. Az Ószövetség az előképek, az áldozatok és a próféciák által, az Újtestamentum pedig hírt ad arról a Megváltóról, aki pontosan úgy jött el, ahogyan az előképek és próféciák azt előre jelezték.

A két tanúbizonyság gyászruhája ‒ mint jelkép ‒ több dolgot is elmond nekünk. A gyászruha, a halál tényére emlékeztető viselet, vagy külső jel. Isten Igéje gyászolja az egyházat, amely ebben az időben halott volt. Ezt mondja el a hét gyülekezeti levél üzenete: „Az a neved, hogy élsz, de halott vagy.” (3,1.).

Az első négy pecsét is a lelki halál fokozatos kiteljesedését mondja el a lovak színei által. De a hét trombita büntető ítéleti is erről beszélnek közvetve. Gyászban volt Isten Igéje, mert ebben az időben Isten igazságát elhomályosította és kiszorította az Egyházból a hagyományok tisztelete. A Katolikus Egyház 1229-es egyházi zsinata kimondja, hogy a „laikusok birtokában nem lehet Biblia”. De gyászban volt azért is, mert milliók vesztették életüket ebben az időben az inkvizíció kegyetlen ítéletei során, az Istenhez és Igéjéhez való hűségük miatt.

A gyász ideje 1260 napig fog tartani, mondja János. Ez az időszak a Pápaság korlátlan hatalmának az ideje 538-1798-ig. A Jelenések könyve háromféle módon jelöli meg ezt az időszakot:

–     „Negyvenkét hónap” (11,2; 13,5.)

–     „Ezer kétszáz hatvan nap” (11,3; 12,6.)

–     „Ideig, időkig és az időnek feléig” (12,14.)

A két tanúbizonyság azonban a gyász ideje alatt is teljesítette küldetését, vagyis prófétált mindazok számára, akik készek voltak figyelni rá. Isten Szentlelke nem szűnt meg bizonyságot tenni az Igén keresztül ebben az időben sem. A „prófétálás” olyan meghatározás, amely arra utal, hogy Isten ezt a korszakot is figyelmeztette a lehetséges ítélet és meglátogatás eseményére. „Adtam néki időt is, hogy megtérjen az ő paráználkodásából; és nem tért meg. Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből. És az ő fiait megölöm halállal; és megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint.” (2,21-23.).

II. A két tanúbizonyság hatalma

„Ha valaki ártani akar nekik, tűz származik szájukból” (5. vers). Isten szavának ártani olyan módon lehet, hogyha elferdítik annak üzenetét és értelmét, vagy ha eltiltják azt az emberek elől. Ha valaki ezt teszi, akkor viszont „tűz jön ki szájából”, vagyis a tűz ítéletét mondja ki az ilyen emberekre. Ezeknek része lesz a „tűznek tavában, amely a második halál” (20,14-15.).

„Ezeknek hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy az ő prófétálásuknak idejében eső ne legyen” (6. vers). Ez a kijelentés értelmezhető fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ahogy Illés próféciája alapján három és fél évig nem esett eső Izráelben, ilyen módon bármikor bezárhatja Isten az eget, hogy eső ne legyen. A Szentírás gyászruhába való öltözése tehát nem azt jelenti, hogy Isten lehetőségei korlátozódtak volna. Ugyanakkor ez a kép a „korai és késői eső” (Jóel 2,23.) vonatkozásában is értelmezhető. Egy olyan korszakban, amikor Isten igéjét ártó szándékkal kezelik, bezárul a Menny áldása, a Szentlélek mennyei esője csak korlátozottan hullik.

„Hatalmuk van a vizeken, hogy vérré változtassák” (6. vers). Ez egyrészt emlékeztetés az Egyiptomból való szabadulásra. Ilyen értelemben ez egy közvetett figyelmeztetés azoknak, akik Isten népének akarnak ártani. Másrészt viszont prófétai üzenet ez Istentől arra vonatkozóan, hogy egyszer eljön az az idő, amikor vissza fogja vonni kegyelmét a földről, és eljön az Ő haragjának napja. Különösen a második és a harmadik csapásra utaló üzenet ez. „A másik angyal is kitölté az ő poharát a tengerbe; és olyanná lőn, mint a halott vére; és minden élő állat meghala a tengerben. A harmadik angyal is kitölté az ő poharát a folyóvizekbe és a vizek forrásaiba; és lőn vér. És hallám, hogy a vizek angyala ezt mondja: Igaz vagy Uram, aki vagy és aki voltál, te Szent, hogy ezeket ítélted; Mivelhogy szentek és próféták vérét ontották, vért adtál nékik inni; mert méltók arra.” (16,3-6.).

„Megverjék a földet akármi csapással, valamennyiszer akarják” (6. vers). Tehát nem csak arra van hatalmuk, hogy olyan csapásokat idézzenek elő, amelyek Egyiptomban megtörténtek. Ha bármilyen ítéletet feljegyeztek valamikor is a Szentírás lapjaira, azok be is teljesedtek, és a jövőben is be fognak teljesedni.

III. A mélységből feljövő fenevad

Amikor a két tanúbizonyság befejezi a gyászruhában való prófétálást, akkor egy újabb hatalom lép fel ellene a küzdőtérre. Sátán előre látja, hogy a végidő közeledtével meg fog növekedni az érdeklődés Isten Igéje iránt. Ezért, mielőtt ez az érdeklődés kialakulna, megpróbálja megsemmisíteni a Szentírást, később pedig meghamisítani igyekszik annak üzenetét. Sátán mindig újabb és újabb módszereket talál ki, hogy Isten Igéjének figyelmeztető és leleplező üzenetét hatástalanítsa. Még az előző támadás szinte el sem múlt, és már egy másik oldalról indul a következő veszedelem Isten Igéje ellen.

„A mélységből feljövő fenevad hadakozik ellene, és legyőzi őket, és megöli őket” (7. vers).  A „mélység” bizonyos esetekben a démoni erők tartózkodási helyét fejezi ki a Bibliában. Péter levelében azt olvashatjuk, hogy „nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség lánczaira adta oda őket” (2Pét. 2,4.). A gadarénusok földjén a két tisztátalan lélekből kiűzött démonok is azt kérték Jézustól: „hogy ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek” (Lk. 8,31.). Eszerint a János által adott prófécia azt jelenti, hogy ez az Isten Igéje ellen támadó hatalom valamilyen módon a démoni erőktől van inspirálva. Ennek a hatalomnak viszont abban az időben kellett támadnia, amikor a két tanúbizonyság gyászideje lejárt, vagyis 1798 tájékán. Ezek a meghatározások csak egyetlen hatalomra illenek rá, az első Francia Köztársaságra, ez a hatalom ugyanis éppen ebben az időben támadt, vagyis 1789-1799 közötti időben. Ha valamire mondható, akkor az ateizmusra igen, hogy Sátántól inspirált fenevad, ami Isten ellen és az Ő Igéje ellen támadt. Ez a hatalom valóságosan hadakozott Isten Igéje ellen.

A Francia Forradalom, uralmának rövid ideje alatt különös erővel lépett fel a vallás és Isten Igéje ellen. A Forradalmi Nemzetgyűlés 1793. november 26-án többek között olyan határozatot hozott, amiben csalásnak és hazugságnak nyilvánította a kereszténységet, helyette pedig bevezette az emberi ész istenítését. Tilalmat mondott ki a Bibliára, aminek következtében összegyűjtöttek és elégettek minden elérhető Bibliát.

„És a népek és ágazatok, és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holttestét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik sírba tenni” (9. vers). Isten Igéje ugyanis csak akkor él, ha befolyásával szemben az emberek szíve nyitott. Ha viszont megkeményedett az emberek szíve a befolyásával szemben, akkor olyan néma, mintha halott lenne. Érthető szó szerint is ez a kijelentés, hiszen a nyílt utcákon és tereken égették el a Bibliákat. A „három és fél nap”-ra vonatkozó kijelentést a bibliai időpróféciák értelmezésénél használt nap-év elv alapján kell figyelembe venni. Ez az időszak 1793. november 26-tól, 1797. június 17-ig tartott. Ugyanis 1793-ban szavazta meg a francia Nemzetgyűlés a bibliaellenes törvényét, aminek értelmében kezdték el a megsemmisítését és az elégetését. 1797-ben viszont kiadták a vallásszabadságot újból biztosító türelmi rendeletet.

„És a föld lakosai örülnek és örvendeznek... mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait.” (10. vers). Ezek a szavak azokra az emberekre vonatkoznak, akik gyűlölték a Bibliát, akiknek lelkiismeret-furdalást okozott a belőle hangzó üzenet. Alig van az ember számára nagyobb gyötrelem, mint a bűnös lelkiismeret. Az Isten Igéje az ember lelkének mélyére hatol és megítéli még a gondolatokat is. „Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid. 4,12.). Isten Igéje viszont csak azoknak kegyetlen, akiket az Igében adott isteni kijelentés, a dédelgetett rossz szokásaiban és bűneiben zavar. Ezek az emberek nagyon örültek akkor, hogy többé nem fog hangzani feléjük a Biblia erkölcsi intése és feddése.

IV. A nagy város

E súlyos vereség színhelyét egy városhoz köti a prófécia: „amely lélek szerint Sodomának és Egyiptomnak neveztetik” (8. vers). Sodoma az erkölcsi romlottság jelképévé vált a Bibliában. „De a jeruzsálemi prófétákban is rútságot láttam: paráználkodnak és hazugságban járnak; sőt pártját fogják a gonoszoknak, annyira, hogy senki sem tér meg az ő gonoszságából; olyanok előttem mindnyájan, mint Sodoma, és a benne lakók, mint Gomora.” (Jer. 23,14.). Ilyen állapotok uralkodtak abban az időben Franciaországban is, a korabeli feljegyzések szerint. Egyiptom pedig arról nevezetes, hogy kész volt dacolni az Istennel, és megkérdőjelezni még a létezését és hatalmát is: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak? Nem ismerem az Urat” (2Móz. 5,2.). Ez a magatartás jellemezte a forradalom vezetőinek gondolkodását is Istennel szemben.

„Ama nagy város... ahol a mi Urunk is megfeszíttetett” (8/b. vers). E meghatározás alapján sokan úgy gondolják, hogy Jeruzsálemről van szó, mivel ott feszítették meg Jézust. Azonban ezt a meghatározást is az előzőekhez hasonlóan jelképesen kell érteni. Ebben a történelmi időben egyetlen országban sem érvényesült olyan mértékben a Krisztus-ellenes szándék, mint éppen Franciaországban. Az Isten gyermekeit ért üldözések tulajdonképpen Jézus ellen irányultak. Ebben az országban kísérhetjük nyomon a Waldensek, az Albigensek és a Hugenották mészárlását. De ez a lelkület nyilatkozott meg a forradalomban is. A Biblia nyilvános elégetése által a valóságban Jézust vetették el, és feszítették meg. Mivel a Biblia Jézus Krisztustól származó kinyilatkoztatás, ezért a Biblia megsemmisítésével jelképesen Krisztust feszítették fel.

János más összefüggésben is beszél „ama nagy város”-ról. A Jelenések könyve következetesen említést tesz egy jelképes városról, és valószínű, hogy itt is ugyanarra gondol a prófétikus kijelentés. Ezt a várost Rómával azonosíthatjuk, ahol a legfőbb pap uralkodik, mint Pontifex Maximus, úgy a pogány időszakban, mint a keresztény időben. Azért is fogadhatjuk jelképesen a nagy város megjelölést, mert máshol asszonynak nevezi János azt, amit itt városként akar szemléltetni. „Leomlott, leomlott Babilon, a nagy város! mert az ő paráznaságának haragborából adott inni minden pogány népnek" (14,8.). „És az asszony, amelyet láttál, ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain" (17,18.).

Az „asszony” megjelölés viszont minden esetben az egyház szimbóluma a próféciában (lásd: Jel. 20/II. részt.). János azonban itt arról beszélt, hogy ennek a városnak csak a „tizedrésze esik el” (13. vers). Ezzel a megjegyzéssel viszont a dánieli próféciákra irányítja figyelmünket. Dániel többszörösen is megjövendöli azt, hogy a Római Birodalom tíz királyságra fog szétszakadni. Franciaország viszont egyike volt a „tíz király”-ságnak, amelyek a felbomlott Római Birodalomból keletkeztek, így tehát szó szerint teljesedett be a jövendölés.

János apostol itt földinduláshoz hasonlítja a francia forradalmat, amely a tíz királyság egyikét megsemmisítette. Nagyon találó ez a kép, hiszen ez a forradalom megrázta egész Európát. A „tíz király” egyikét viszont ‒ a francia királyságot ‒ eltörölte, teljesen megsemmisítette ez a földindulás, akkor amikor a királyi családot kivégezték.

„És megöleték a földindulásban hétezer ember neve” (13. vers). Tekintettel arra, hogy itt szinte mindent szimbolikus nyelvezetben mond el az Ige, ezért így kell érteni a nevek megöletését is. Ez a kijelentés az emberi címek és rangok eltörlésére utal, amelyek a nevekkel együtt voltak használva. Ezeket a címzetes neveket és rangokat nyirbálta meg erőteljesen a forradalom eszmeileg is, és valóságosan is. A hetes szám viszont valószínűleg itt is valamilyen jelképes vonatkozásban kerül említésre.

V. A két tanúbizonyság feltámadása

„De három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől őbeléjük, és lábaikra állának” (11/a vers). Ez az időszak, mint ahogy már említettem, (lásd a III. pontot) 1793. november 26-tól, 1797. június 17-ig tartott. Ugyanis 1793-ban szavazta meg a francia Nemzetgyűlés a bibliaellenes törvényét, aminek értelmében kezdték el a megsemmisítését és az elégetését. 1797-ben viszont kiadták a vallásszabadságot újból biztosító türelmi rendeletet.

„Nagy félelem esék azokra, akik őket nézik” (11. vers). A bűnös lelkiismeret, amely gyötörte a gonoszokat a két tanúbizonyság prófétálásának idején, most még egyszer feltámadt. Mindazok, akik örvendeztek a tanúbizonyságok halála felett, most elámultak annak feltámadását látva, és félelem töltötte el őket.

„És hallának nagy szózatot az égből, amely ezt mondja nekik: Jőjjetek fel ide. És felmentek az égbe felhőben; és látták őket az ő ellenségeik.” (12. vers). Ennek megértését Dániel próféta teszi lehetővé a Nabukodonozornak adott egyik magyarázatával.  „Látám, hogy ímé, egy fa álla a föld közepette, és annak magassága rendkívüli volt. Nagy volt a fa és erős, és magassága az égig ért, és az egész föld széléig volt látható. Levelei szépek és gyümölcse sok, és táplálék volt rajta mindeneknek; alatta árnyékot talála a mező vada, és ágain lakozának az ég madarai, és róla evék minden élő.” (Dán. 4,7-8.).

Ahogy Dániel látomásában, úgy itt is a növekedés nagyságát fejezi ki ez a kép. A tanúbizonyságok ilyen mértékű felmagasztalása azzal magyarázható, hogy a Szentírás figyelemreméltó népszerűsége növekedni kezdett a 19. század eleje óta. Nem sokkal a francia forradalom után ugyanis egymás után alakultak a Bibliatársulatok. 1804-ben a Brit- és Külföldi Bibliatársulat, 1816-ban pedig az Amerikai Bibliatársulat. Ezek a társulatok pedig azért alakultak, hogy lehetőleg minden ember kezébe el tudják juttatni a Bibliát.

Látomásában János még azt látja erről a két tanúbizonyságról, hogy „felmenének az égbe, felhőben; és látták őket az ő ellenségeik” (12. vers). A felhőnek ilyen módon való alkalmazása a Bibliában minden esetben az Isten jelenlétét és közelségét akarja kifejezni. Ez a jelképes bemutatás méltó felmagasztalásban részesíti a Bibliát. Még az ellenségnek is meg kell látni, hogy Isten Igéjének nem árthatnak, mert az Ige, Isten védelmét élvezi. Csak az emberi dicsőség mulandó, Istennek beszéde azonban megmarad örökké. „Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull: De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.” (1Pét. 1,24-25.).