I. A látomás színtere

A tizenkettedik fejezettel egy új próféciasorozat kezdődik meg a Jelenések könyvében, amely elhúzódik egészen a könyv végéig. A most következő szakasz a gonoszság erőivel küzdő egyház életét mutatja be előttünk, Krisztus születésétől a dicsőséges visszajöveteléig. Ebben a sorozatban megismerhetjük azt a három üldöző hatalmat, amelyet Sátán vonultat fel Isten egyháza ellen, hogy megsemmisítse azt. Megismerhetjük azonban Isten csodálatos szeretetét és hatalmát is, ahogyan a sok és nehéz viszontagság között küzdő egyház fölött ott tartja védő és oltalmazó kezét. Megismerhetjük azt, ahogyan a sátáni erők által kárhozatra ítélt egyházat végül mégis diadalra vezeti.

A látomás és a küzdelem színteréül szolgáló ég alatt nem a mennyet – mint Isten lakhelyét – kell érteni. A Biblia bemutatása alapján az ég három szintjével ismerkedhetünk meg. Pál apostol erről ír a korinthusiakhoz küldött levelében: „Ismerek egy embert a Krisztusban, a ki tizennégy évvel ezelőtt (ha testben-é, nem tudom; ha testen kívül-é, nem tudom; az Isten tudja) elragadtatott a harmadik égig… a paradicsomba” (2Kor. 12,2; 4.). Az első ég alatt a levegőégre kell gondolnunk, amit Isten a föld mennyezeteként teremtett, amely elválasztja egymástól a vizeket: „Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől” (1Móz. 1,7.). A második ég a levegőég fölött lévő mennyezet, ahová a Napot, a Holdat és a csillagokat helyezte Isten. „És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén” (1Móz. 1,14.). A harmadik ég pedig a Menny, az Isten uralkodásának székhelye. Valószínű, hogy János apostolnak ez a látomása a levegőég boltozatán vonul végig János előtt, mintegy filmszerűen. Ezt a valószínűséget erősíti meg az is, hogy amit lát az apostol, azok földi események, vagyis nem a Mennyben történnek.

A tizenkettedik fejezet egy tipikus példája a próféciai kinyilatkoztatásnak. Nem egy folyamatos eseménysort ismerhetünk meg a fejezeten belül. Csak az első hat vers és a tizenhetedik vers között van folyamatosság. A fejezet többi versei, a már elmondott történet egy-egy eseményét helyezik nagyító alá, és beszélnek arról részletesebben.

II. A Napba öltözött asszony

Krisztus és Egyháza közötti szoros kapcsolatot a Biblia több helyen is egy házassági kapcsolathoz hasonlítja. „Mert férjed a te Teremtőd, seregeknek Ura az Ő neve” (Ésai. 54,5.). „Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok.” (Eféz. 5,31-32.).

Ha viszont az Egyház elfordul Krisztustól, mint férjétől, és mások barátságát keresi, ezt Isten paráznaságnak tekinti. „Mindamellett amint hitszegővé lesz az asszony az ő társa iránt: úgy lettetek hitszegőkké irántam, Izráel háza, azt mondja az Úr” (Jer. 3,20.). „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” (Jak. 4,4.). A Krisztushoz való hűtlenség eseteiben parázna asszonyként mutatja be a prófécia az Egyházat. „megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vízen ül" (17,1.). Itt a tizenkettedik fejezetben azonban egy tisztességes asszony által, egy tiszta Egyházról ad képet a prófécia. Ez arra enged következtetni, hogy ebben a látomásban csak az Istenhez hűségesek kis maradékát jelképezi, mint igaz Egyházat. Ebben az időben ugyanis a zsidó népre, összességében már nem alkalmazható ez a jelkép.

A látomásbeli asszony egyik jellegzetessége, hogy a „Napba van öltözve” (1. vers). A „nap”, a világosságnak, a fénynek és az életnek a szimbólumaként van alkalmazva a Bibliában. Ezt a jelképet következetesen Jézusra alkalmazza a Szentírás: „Mert nap és paizs az Úr Isten” (Zsolt. 84,12.), „Ismét szóla azért hozzájok Jézus, mondván: Én vagyok a világ világossága” (Jn. 8,12.). A látomás bemutatása szerint az Egyház a Krisztustól kapott fénybe és dicsőségbe van felöltözve.

„Önmagunkban nincs világosságunk. Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a Nap nélküli Hold: egyetlen fénysugarunk sincs a sötét világ számára. Ha azonban az igazság napja felé fordulunk, és Krisztussal összeköttetésben élünk, akkor egész lelkünk megvilágosodik Isten jelenlétének fényétől.”  (EGW: GHB  44,2.)

Ennek a beteljesedéséről prófétált Ésaiás, amikor azt írta: „Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik” (Ésai. 60,1-2.). Ez a fény és dicsőség, a jó cselekedetekben megnyilvánuló krisztusi lelkületet jelenti. „Ti vagytok a világ világossága… Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket” (Mt. 5,14; 16.). Ez a szimbólum azt is meg akarja ismertetni velünk, hogy a látomásbeli Egyház nem a saját ruhájába van felöltözve, hanem az igazság Napjának dicsőségébe, vagyis Krisztus igazságába: „adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei” (19,8.).

A látomásbeli asszony másik jellegzetessége, hogy a „lábai alatt volt a Hold” (1. vers). A „Hold” az ótestamentumi szertartási rendszert jelképezi, amely akkor vesztette el érvényét és fényét, amikor Jézus Krisztus nyilvánosságra hozta a nagyobb világosságot. A látomásbeli Egyház azonban még a régi szertartási rendszeren épült fel. Ez a szertartási rendszer képezte az Ószövetségi Egyház tanításának és lelki életének az alapját. Ezért áll a látomásbeli asszony a Holdon.

Miként a Hold a Nap fényét csak halványan tükrözi vissza, akként az ószövetségi szertartások is csak halvány fényt voltak képesek visszaadni a nagy valóságból, a testet öltött Isten Fia életéből és áldozatából. Az ószövetségi szertartási rendszer fénye és dicsősége csak kölcsönzött, miként a Holdé. Ez a fény azonban elég volt ahhoz, hogy az Egyház felépüljön rajta, és éljen általa.

A látomásbeli asszony harmadik jellegzetessége, hogy az „ő fejében tizenkét csillagból korona” (1. vers) van. A „korona” a lelki győzelem, és az örök élet jelképe. „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró” (2Tim. 4,7-8.). „Légy hűséges mind halálig, és néked adom az életnek koronáját” (2,10/b.). A tizenkét csillag szimbóluma lehet a tizenkét apostolnak, vagy a tizenkét pátriárkának. A döntő szempont az, hogy a Szentírás a teljesség számaként használja a tizenkettes számot, mint ahogy tizenkét hónapból áll egy teljes év, és tizenkét órája van a Biblia szerinti napnak, a mai időszámítás szerint pedig kétszer tizenkét óra tesz ki egy teljes napot.

Miként a tizenkét pátriárka, és a tizenkét apostol, a hit győzteseiként állnak előttünk, akként az igazi Egyház is, a hit diadalmas győzőinek a serege. Ez a jelkép kifejezi azt a jézusi ígéretet is, hogy a Krisztusra épülő Egyházon még a pokol hatalmai sem tudnak diadalt venni (Mt. 16,18.). Ez az Egyház diadalmas győzőként kerül ki abból a hatalmas küzdelemből, amelyet Sátán folytat ellene.

A látomásbeli asszonyt, vagyis Egyházat, olyan időben pillanthatjuk meg a látomás bemutatásában, amikor éppen szülni készül. Ez a kép meghatározza a látomásbeli esemény időpontját is. Rámutat arra az időre, amikor a megígért Megváltó megszületett, illetve amikor elkezdte szolgálatát. A megszületett Fiú, aki a sárkány elleni küzdelem középpontjába kerül, azonos a megígért Megváltóval, vagyis az asszony magvával, ahogyan az ősevangéliumban került bemutatásra (1Móz. 3,15.). Ebben az ígéretben az asszonyt már jelképes fogalomként használja fel az Úr. Az asszony vajúdása a gyötrelmes lelki várakozás idejére utal, ahogyan az Egyház hűségesei, szenvedésteli vágyódással várták a Messiás megérkezését.

III. A veres sárkány

A veres sárkány beazonosítását maga János apostol végzi el, Ő „ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (9.vers). A sárkány veres színe a vérontásra utal, amely kezdettől fogva megjelölte útvonalát és tevékenységnek színterét. Jézus szerint Sátán „emberölő volt kezdettől fogva.” (Jn. 8,44.). Az emberi történelem során mindig az volt az eltökélt szándéka, hogy elpusztítsa az Isten szentjeit.

Sátán jellegzetes tulajdonságainak egyike viszont az, hogy tevékenysége közben mindig leplezni próbálja magát. A látomásban megadott jelkép szerint, most is a háttérből akar ártani, egy eszköze által, amely fölött teljes hatalmat és irányítást gyakorol. Ez az eszköze a bemutatásra kerülő időben a pogány Római Birodalom volt.

„Kétség nélkül a sárkány elsősorban Sátánt ábrázolja. De Sátán legnagyobbrészt az ő eszközei által működik a földön. Az istentelen emberek képében igyekezett ő megsemmisíteni Jézust, mihelyt megszületett. Bárhol is képes volt Sátán uralni egy kormányt annyira, hogy az véghez vigye ravasz terveit, ott az a nemzet abban az időben Sátán képviselője lett. Így például Ezékiel 28-ban lehet látni, ahol Sátán, mint Tyrus királya van ábrázolva. Ez azért történt, mivel ő teljesen uralta az államot. A keresztény korszak első évszázadaiban az összes pogány nemzetek közül Róma volt Sátán fő eszköze, hogy az evangélium terjedését megakadályozza és azért az egy sárkány által lett ábrázolva.” (EGW: NK  620,1. – 1932-es kiadás)

A veres sárkány földi megfelelőjéről is ad az apostol adatokat, hogy ezek által még könnyebben felismerhessük és beazonosíthassuk. A harmadik versben azt olvashatjuk róla, hogy „hét feje van” és „az ő fejeiben hét korona”. Az a tény, hogy a sárkány fejeinek mindegyikén királyi korona van, arra utal, hogy a hét fej, hét királyságot, azaz hét uralkodói hatalmat jelképez. Mivel azonban a hét fej a jelkép szerint egy állaton van, azért ez a kép egyetlen Birodalommal kapcsolatban akarja bemutatni a hét uralkodó hatalmat. A pogány Római Birodalom az egyedüli, amelyikre ráillik a jelképnek ez a része.

A Római Birodalom történelme folyamán ugyanis hét uralkodási forma váltotta egymást, illetve vett részt a birodalom irányításában és az uralkodásban.

„És tíz szarva van” (3. vers). Már Dániel könyvében is találkozunk ezzel a jelképpel. A Dánielnek adott magyarázat szerint ez a tíz szarv, tíz királyt, azaz tíz országot jelent.  „A tíz szarv pedig ez: Ebből az országból tíz király támad” (Dán. 7,24/a.). Ez azt jelenti, hogy a Római Birodalom tíz királyság területén uralkodott. De jelenti azt is, hogy egy idő után tíz önálló királyságra szakadt szét. Ebben az időben azonban a szarvakon nincs korona, hanem csak a fejeken. A jelképnek ez a része tehát arra utal, hogy a Római Birodalom által leigázott királyságok megtarthatták országaikat, de a korona által jelképezett uralkodás a sárkány fejeit illette, vagyis a Római Birodalom éppen hatalmon lévő uralkodóját.

A veres sárkány első cselekedeteként egy különös esemény van feljegyezve: „a farka után vonszá az ég csillagainak harmadrészét, és a földre veté azokat” (4/a. vers). A próféciák jelkép-nyelvezetében csillag által mindig valamilyen teremtett lény van megjelölve. Jelenthet egy embert, mint a harmadik trombita próféciájában, vagy éppen Pál apostol kijelentésében amikor „Istennek szeplőtlen gyermekeiről” mondja azt, hogy „az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette… fényletek, mint csillagok e világon” (Fil. 2,15.). Jelenthet azonban egy mennyei angyalt is, hiszen Sátán is ilyen módon van bemutatva Ésaiás által, mint egy „fényes csillag” (Ésai. 14,12.). A Jelenések könyvében pedig Jézus Krisztus is így mutatkozik be: „Én vagyok… ama fényes és hajnali csillag” (22,16/b.). A jelen esetben viszont az „ég csillagai” kifejezés az Istenhez közel álló lényeket jelképezi.

Amiképpen a sárkány kétféleképpen is beazonosítható, úgy a sárkánnyal kapcsolatos események egy része is kettős teljesedésre utal. Az „ég csillagainak harmadrésze” jelképezi azokat az angyalokat, akik Sátánra hallgatva társai lettek a lázadásban.

„Mikor Sátán elégedetlenkedni kezdett a mennyben, nem tárta panaszát Isten és Krisztus elé, hanem az angyalok közé vegyült, akik tökéletesnek tartották őt. Azt terjesztette közöttük, hogy Isten igazságtalanul bánt el vele, mivel Krisztust részesítette előnyben. Ennek a félremagyarázásnak az lett a következménye, hogy - mivel Sátánnal értettek egyet -, az angyalok harmada elvesztette ártatlan, fenséges állapotát és boldog otthonát.” (EGW: 5Test.  291,1.)

Először tehát a Sátánnal együtt elbukott mennyei angyalokkal kapcsolatban mondja a látomás azt, hogy a sárkány „maga után vonta, és a földre vetette őket” (4/a. vers). Ez a jelképes ábrázolás azonban beteljesedett földi vonatkozásban is. Amikor az „ég csillagai” kifejezés alatt az Istenhez közel álló embereket, vagyis Isten népének vezető testületét értjük. Ilyen értelemben használja a Jelenések könyve az Isten szolgáinak megjelölésére is ezt a jelképet: „A hét csillag a hét gyülekezet angyala” (1,20.), akikre a gyülekezetekhez küldött üzeneteinek a tolmácsolását bízta. Ebben a látomásban azonban olyan emberek vannak jelképezve, akik Izráel vonatkozásában voltak úgy tekintve, mint akik közel állnak Istenhez. Ez a három hatalmi kör pedig a királyokat, a szanhedrint és a papságot jelentheti. A látomás szerint az „ég csillagainak harmadrészét” vetette földre a sárkány. Ez a prófécia azáltal teljesedett be, hogy a Római Birodalom végérvényesen megszüntette Izráelben a királyságot, a három hatalmi szintnek az egyikét, vagyis a harmadát.

IV. A sárkány célja meghiúsul

Ezek után János azt látja, hogy „álla az a sárkány a szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye” (4. vers). Az ötödik vers viszont újra megerősíti azt a következtetést, hogy a Fiú, akit meg akart ölni, nem más, mint a megígért Megváltó. Az uralkodásának ezt a módját két prófécia is megerősíti Jézusra alkalmazva. A második zsoltárban azt olvashatjuk, hogy az Isten által felkent király az a „Fiú”, aki uralkodik a pogányokon, akiről tudjuk, hogy Ő királyok Királya, és uraknak Ura, aki az Isten haragjának ítéletét hajtja végre a gonosz világ felett. Ezt a következtetést erősíti az a kijelentés is, hogy ez a Fiú, „aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet; ragadtaték…  Istenhez és az ő királyiszékéhez” (5. vers). Ez a kijelentés egyetlen személyre alkalmazható csak, Jézus Krisztusra. Jézusnak ezt az elragadtatását a tanítványai is láthatták: „az ő láttukra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől” (Apcs. 1,9.), „aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia” (Zsid. 4,14.). A látomásban adott kijelentésben utalást találunk arra is, hogy a sárkány szándéka és erőfeszítése teljesen sikertelen volt a Fiú ellen.

A „sárkány, ama „régi kígyó” (9. vers), egy földi eszköze által, vagyis a Római Birodalom által állt a „szülő asszony elé, hogy mikor szül, annak fiát megegye” (4. vers). Így lett a trónjáért remegve aggódó Heródes, Sátán eszköze, aki Jézus életére tört. Heródes, mint a római császár kegyeltje, Rómától kapta uralkodói székét. Pilátus szintén a „római jog” őre volt Judában. Ilyen értelemben mindkét személy Jézus halálos ítéletét a Római Birodalom képviselőiként hozták meg.

A Fiúnak azonban nem árthatott a sárkány, ezért tehetetlen haragjában az asszony ellen fordult. Az asszony viszont elfutott előle a „pusztába, ahol Istentől készített helye volt” (6. vers).

V. Boldog aki olvassa, hallgatja és megtartja

Azt érthettük meg, hogy Krisztus egyháza a Napba van öltözve, azaz Krisztus dicsőségébe és világosságába. Krisztus ma is dicsőségébe, és igazságába akarja egyházát felöltöztetni. Azt jelenti ez, hogy Krisztus az egyházában mindenkinek biztosítja az Ő igazságát, a bűn nélküli életét. Csak ebbe az igazságba felöltözötten állhatunk meg Isten királyiszéke előtt feddhetetlenül. Ha ezt a ruhát valóban felöltöttük magunkra, akkor ez azt is jelenti, hogy életünket a jó cselekedetekben megnyilvánuló, krisztusi lelkület kell, hogy jellemezze.

Amíg igényeljük Jézus Krisztus igazságát, és abba öltözünk, addig a győzelem és az örök élet koronája biztosítva van részünkre. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról sem, hogy Isten népének ellensége ma is résen áll, ma is hadakozik azok ellen, akik az asszony magvával, azaz Jézus Krisztussal kapcsolatban vannak. „mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen” (1Pét. 5,8.). Vagyis senki sem bízhatja el magát, Krisztus nélkül senki sincs biztonságban.

A múlt tapasztalatai nem óvnak meg a jövőtől senkit sem. Sátán az Istenhez közel állókat is le tudja rántani a földre, ha megfeledkeznek arról, hogy egyedüli biztonságuk az Isten közelsége. „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek… mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15,5.). Boldogító azonban az a tudat, hogy az Isten nemcsak a korai Egyház számára készített menekülési lehetőséget, és biztonságot. Ez az Isten a mi oltalmunk és menedékünk is lehet. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe… A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk” (Zsolt. 46,2-3; 8.).