„Az ötödik angyal is trombitált, és láttam, hogy egy csillag esett le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kulcsa” (1. vers). Ahogy az első trombita a Nyugat-római Birodalmat sújtotta, úgy az ötödik és a hatodik trombita főként a Kelet-római Birodalom ellen irányult. A leesett csillag jelképe itt is kettős vonatkozású, hasonlóan a nyolcadik fejezetben bemutatott csillagokhoz, illetve a tizenkettedik fejezetben található veres sárkányhoz. Az itt bemutatásra kerülő hullócsillag, mint jelkép elsősorban itt is Sátánt jelenti, és a mennyből való kivettetésre utal. Másodsorban azonban Mohamedre vonatkozik, aki mint egy Sátántól inspirált vezéregyéniség tűnt fel ebben az időben.

A „mélység kútjának kulcsa” nem volt birtokában kezdettől fogva, hanem csak úgy adatott ennek a leesett csillagnak. A „mélység” elsődlegesen, a föld kietlen, élet nélküli, puszta állapotát jelenti, amilyen a hat napos teremtés előtt volt: „A föld pedig kietlen és puszta volt, és setétség volt a mélység színén” (1Móz. 1,2.). „Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta” (Jer. 4,23.).

Másodlagosan viszont a démoni erők birodalma a mélység, illetve tartózkodási helyük a mennyből való kivettetésük után: „Mert nem kedvezett Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség láncaira adta oda őket” (2Pét. 2,4.). Eszerint a mélység azt a helyet vagy körülményt is jelenti, ahol a démoni erők tehetetlenségre vannak kárhoztatva. Ez tűnik ki abból az esetből, amikor Jézus a Gadarénusok földjén a disznónyájból kiűzte a démonokat, azok azt kérték Tőle: „ne parancsolja nékik, hogy a mélységbe menjenek” (Lk. 8,31.) (lásd még a 43 téma, III. pontját). Ebből adódóan az ötödik trombita olyan eseménysort mutat be, amikor Isten engedélyt ad az ördögi lelkeknek arra, hogy elhagyják a mélységet, ahol eddig Isten ítélete szerint tartózkodniuk kellett.

A „mélység kútja”, alatt olyan helyszínt vagy környezetet kell érteni, ahol sok víz van. A prófécia jelkép-nyelvezetében a „víz” népeket jelent, sok embert, tömegeket: „A vizek, amelyeket láttál… népek azok, sokaságok, nemzetek és nyelvek” (17,15.). Ebben az esetben a „mélység kútja” minden bizonnyal a kietlen Arábiai sivatag óriási kiterjedését jelenti, ahonnan Mohamed démoni erőktől fanatizált követői özönlöttek elő.

A Szentírás jelképrendszerében a „mélység kútjának kulcsa”, minden esetben a hatalom szimbólumaként szerepel. János a Jelenések könyvében többször hivatkozik arra, hogy látomásai egy-egy szereplőjének kezében valamilyen kulcs van. Jézussal kapcsolatban kétszer is tesz említést ilyen vonatkozásban: „nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (1,18.), és „ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van” (3,7.), Később egy angyal is kezében tarthat egy kulcsot: „láttam egy angyalt leszállani a mennyből, akinél van a mélységnek kulcsa” (20,1-2.). Az ilyen kijelentések alapján azt mondhatjuk, hogy akinek kezében van a kulcs, azé a hatalom. Az ötödik trombita esetében ez azt jelentheti, hogy Istentől engedély érkezett a „mélységben” lévő démoni erők kiengedésére az emberek közé, és ennek eszköze Mohamed volt. Jelenti azonban azt is, hogy Isten egy új politikai hatalomnak adott engedélyt arra, hogy a történelem színpadára lépjen, és hatalmat gyakoroljon a többiek felett. Mert Isten az, aki „dönt királyokat és tesz királyokat” (Dán. 2,21.).

Ez a kifejezés pedig, hogy „adaték annak”, arra utal, hogy egy olyan új, vallási és politikai nagyhatalommal kell számolni ebben az időben, aki a hatalmát úgy kapta, vagyis korábban nem rendelkezett vele. Ahogy minden hatalom Istentől származik, úgy ez is. Egykor Babilon királya, Nabukodonozor is így kapott Istentől hatalmat: „Te, oh király! királyok királya, kinek az egek Istene birodalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget adott” (Dán. 2,37.).

Az ötödik trombitával kapcsolatos kijelentés, mint „első jaj” (12. vers), azt jelenti, hogy Isten nem oltalmazza többé a súlyos bűnökkel terhelt keresztény világot, amely elhagyta Őt és igazságát. Az iszlám hódításainak kulcsa II. Khosra perzsa uralkodó bukásával kapcsolatos, akit 628-ban győztek le, és ezzel megnyílt az út az arab hadak előrenyomulására.

Az Istentől kapott hatalom látható birtokosa a keresztény világ megbüntetésére Mohamed volt, illetve azok, akik az ő eszméit követték. Mohamed 571-ben született Mekkában. A korán árvaságra jutott gyereket nagybátyja nevelte fel. 25 éves korától egy gazdag kereskedő özvegyének alkalmazásába lépett, akit később feleségül vett. Kereskedő útjai tették lehetővé számára, hogy megismerkedjen a különböző vallások tanításaival. Egyetlen célt tűzött ki maga elé, hogy az egymással szembenálló és egymás erejét gyengítő arab törzseket egy közös vallás égisze alatt nagyhatalommá egyesítse. 610-ben - 40 éves korában - egy Mekka közelében lévő barlangba vonult el, és itt volt egy látomása, ami döntő módon befolyásolta további életét, és ettől kezdve indult el, prófétaként kinyilatkoztatva önmagát.

„Álmában megjelent neki Gábriel angyal, egy teleírt selyemkendővel, és felszólította, hogy recitálja el az írást… Amikor Mohamed felébredve kilépett a szabadba, égi hangot hallott, amely ezt mondotta: ‘Mohamed, te Isten küldötte vagy, és én Gábriel vagyok’. Ekkor egy alakot látott, aki mindenhová követte őt szemével.” (Helmuth von Glasenapp: Az Öt Világvallás 374. old.)

Mohamed 632-ben halt meg. Utóda pedig a legkedvesebb feleségének az apja, Abu Bekr lett.

II. A füstből kijövő sáskák

Krisztus evangéliumának világosságával szemben a mohamedánizmus nem tekinthető egy mennyből érkező fénysugárnak, hanem egy éppen annak elhomályosítását szolgáló eszköznek. Miként a füst eltakarja a napot, úgy próbált árnyékot vetni a kereszténység napjára, Jézusra, az iszlám: „és füst jött fel a kútból, mint egy nagy kemencének füstje; és meghomályosodék a nap és a levegőég a kút füstje miatt.” (2. vers). A próféciában jelzett gomolygó füst, az iszlám Istent káromló, és lelket romboló tévtanait jelképezi. Ahogy a füst mérgező anyagával megöli az embert, úgy árasztotta gyilkos gőzét az iszlám lélekfertőző eszméje is.

Az a meghatározás, hogy ez a füst a mélység kútjából jön fel, arra utal, hogy ez a tanítási irányzat a démoni erők birodalmából fakad, vagyis magától Sátántól.

„Ezeket az inspirációkat bizonyos testi jelenségek kísérték. Mintha mázsás súly nehezedett volna rá, úgy nyomta le valami a földre, tagjai reszkettek, verejték öntötte el homlokát, habzott a szája, és azt hitte, morgást vagy más zajt hall. Eredetileg ezek a sajátos lelki jelenségek az ő közreműködése nélkül jöttek létre, a későbbiekben úgy látszik, már abban a helyzetben volt, hogy ezeket szándékosan is, habár tudat alatt, elő tudta idézni. Egyébként érthetetlen maradna, hogy ezek a rohamai miért akkor jelentkeztek, amikor erkölcsileg erősen támadható rendelkezéseket adott ki, vagy éppen szexuális vágyainak kívánt nagyobb nyomatékot adni azzal, hogy ezeket isteni kinyilatkoztatásnak tüntette fel.” (Helmuth von Glasenapp: Az Öt Világvallás 375. old.)

János apostol leírásából úgy tűnik ki, mintha először csak a messze távolból szemlélné az eseményt, majd pedig egyre közelebbről. Először mintha csak füstfelhőnek látna mindent. Később azonban már úgy látja, hogy a füst nem más, mint egy hatalmas sáskahad, majd pedig már lovasoknak látja a közeledő tömeget. Végül pedig egészen pontos leírást ad, kimondva azt is, hogy királyuk is van. Ezzel viszont teljesen egyértelművé teszi, hogy itt emberi lényekről beszél a jövendölés.

Ezekkel az ártó lényekkel kapcsolatban újra és újra elhangzik az, hogy „skorpió”, – „skorpióhoz hasonló farkuk van és fullánkjuk, és a farkukban van a hatalmuk” (9,3; 5; 10). Az evangéliumban Jézus a démoni vagy ördögi lelkeket nevezi skorpióknak, akik az emberek megrontására törnek. „Visszatére pedig a hetven tanítvány örömmel, mondván: Uram, még az ördögök is engednek nékünk a te neved által! Ő pedig monda nékik: Láttam a Sátánt, mint a villámlást lehullani az égből. Ímé adok néktek hatalmat, hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi nem árthat néktek.” (Lk. 10,17-19.). Másrészt viszont Ésaiás prófétán keresztül arról kapunk eligazítást, hogy a próféciák jelkép-nyelvezetében a „farok” alatt a hazug prófétát kell érteni „a fark pedig a próféta, aki hazugságot szól” (Ésa. 9,15.). Isten tehát azt akarja elmondani jelképek által, hogy ebben az időben a szabadon engedett démoni lelkek fognak hatalmat gyakorolni az embereken, egy magát prófétának tekintő vezéregyéniség által. Ezzel a hazugságot szóló prófétával lehet azonosítani Mohamedet, aki az új vallási irányzat prófétájának tekintette magát. Akiről viszont egyértelműen lehet bizonyítani, hogy démoni erők befolyása alatt volt.

Éppen ezért a füstből kijövő sáskák nem is a növényzetet bántják - mert hogy ez meg is van tiltva nekik, - hanem az embereket. A kijelentés szerint azonban az embereknek is csak egy bizonyos osztályát bánthatják és kínozhatják, „akiknek homlokukon nincs az Istennek pecsétje” (4/b vers). Az iszlám gondolkodás szerint ez azokra vonatkozik, akik nem mohamedánok, különösen pedig a katolikus szerzetesekre és papokra.

„Rátaláltok majd egy másfajta népre is, amely a Sátán zsinagógájához tartozik, akik leborotválják ékességüket: ezeknek kíméletlenül hasítsátok szét a fejét.” (Edward Gibbontól idézve; S.D.A. 7BC 791-792. old.)

A trombita üzenete szerint ez a meghatározás az egész hitehagyott kereszténységet érinti. A homlokon lévő pecsét ebben az esetben a Szentlélekre vonatkozhat. Ezzel összefüggésben Pál apostol azt írja: „meg ne szomorítsátok az Istennek ama Szent Lelkét, a ki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára” (Eféz. 4,30.). Ebben az esetben feltétlenül az isteni oltalmat, az isteni védettséget jelentette a pecsét. Ez a parancs tehát egyértelmű utalás arra, hogy a „füstből kijövő sáskák” küldetése csak a hitehagyott kereszténység ellen irányul.

Az iszlám hódítók olyan tömegben zúdultak a keresztény világra, mint ahogy a növényvilágra a sáskák. A sáskák általában nem bántják az embert, de a próféciában megjelenő sáskáknak olyan fullánkjuk van, mint a skorpióknak. Ezeknek a sáskáknak olyan hatalom adatott, amilyen a skorpióknak van. A skorpió marása pedig rendkívül fájdalmas az ember számára, de csak ritka esetben halálos kimenetelű. A sáskák állandó és gyakori támadása arra szolgál, hogy gyötörjék és sebezzék a kereszténységet, de ne semmisítsék azt meg. „És adaték azoknak, hogy meg ne öljék őket, hanem hogy kínoztassanak” (5. vers). Az emberek már inkább a halált kívánták, mert mindig csak újabb szenvedések elviselésére kímélték meg őket. „Annakokáért azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük” (6. vers).

A sáskák később János előtt már lovas harcosok alakját öltik magukra, és ezekben a lovasokban az arab hódítók jellegzetes külső jegyeit ismerhetjük fel. „A sáskáknak formája pedig hasonló volt a viadalhoz felkészített lovakhoz; és a fejükön mintegy aranyhoz hasonló koronák voltak, és az orcáik olyanok voltak, mint az emberek orcái. És olyan hajuk volt, mint az asszonyok haja; és fogaik olyanok voltak, mint az oroszlánoknak. És olyan mellvértjeik voltak, mint a vas mellvértek; és az ő szárnyaik zúgása olyan volt, mint a viadalra száguldó sok lovas szekerek zúgása. És skorpiókhoz hasonló farkuk volt, és fullánkjuk; és a farkukban volt a hatalmuk, hogy ártsanak az embereknek” (7-10. vers). Arábiában a lovaglás tudománynak, sőt művészetnek számított, illetve ilyen szinten kellett minden férfinek a ló hátán megmaradni.

A koronák által utalás történik az arab férfiak jellegzetes fejdíszére a turbánra, amely minden igazhitűnek a dísze és büszkesége volt.

Az emberi orca annak kifejezésére szolgál itt, hogy ezeknek a csapásoknak a tényleges végrehajtói a valóságban emberek voltak.

A hosszú haj általános viselet volt az arab férfiaknál is.

Az oroszlánfogak az erőnek, és a vad, vérengző indulatoknak a jelképe.

A vas mellvértek arra utalnak, hogy az ítélet végrehajtásában megállíthatatlanok, sérthetetlenek. A vas mellvért jellemző volt azonban az arab hódítók fegyverzetében is.

A szárnyak zúgása az íjász lovasok harci technikájának jellegzetes kísérő hangja volt. Az egyszerre kilőtt nyílvesszők hangja hasonlít a sebesen repülő madár szárnyának zúgásához. A skorpióhoz hasonló fullánk is erre a fegyvernemre utal.

„És a farkukban van a hatalmuk”. Ez pedig utalás az iszlám hódítók lófarkas zászlóira, amely a harcosok fanatizálásának volt az eszköze.

„Királyukként pedig a mélység angyala van felettük” (11. vers). Itt válik teljesen nyilvánvalóvá az iszlám mozgalom démonikus ihletettsége. Sátán személyes hatalma állt az iszlám erők térhódításai mögött. Sátán, aki „emberölő volt kezdettől fogva” (Jn. 8,44.). Az angyal azt mondja a királyukról, hogy „annak a neve zsidóul Abaddon, görögül pedig Apollion, azaz Vesztő a neve” (11. vers).

Héberben az „ABBADON” = pusztulás, romlás.

Görögben az „APOLLÜON” = az, aki tönkre tesz, a pusztító, a vesztő.

III. A sáskáknak adott idő

A prófécia szerint „öt hónap” (5; 10. versek) adatott ennek a hatalomnak, hogy kínozza az embereket. Itt az egyetemes próféciai időszámítás szabálya szerint jelképes időről van szó, amely szerint egy nap alatt egy évet kell érteni. Ha egy hónapot 30 nappal számolunk, akkor ez a prófétai időegység 150 évnapot határoz meg.

Az itt megadott prófétai idő 1299-1449-ig terjedő időszakra vonatkozik. 1299. július 27. egy fordulópontot jelentett az iszlám történetében. Ebben az időben az egyesült iszlám törzsek a Nikodémia melletti baphaumi csatában az első egyesített haderőt vezették Bizánc ellen I. Othman szultán vezetése alatt. Ettől az időtől kezdve állandóan dúlták és pusztították a bizánci Birodalmat. 1449. volt az az időpont, amikor megszűnt Bizánc politikai önállósága. 1448-ban meghalt VIII. János (Paleologos).

Utóda Konstantin - János fivére - kikérte II. Murad török szultán engedélyét arra vonatkozóan, hogy a trónt elfoglalhatja-e. Ezt az engedélyt kapta meg 1449. január 6-án. Ebben az időben azonban egy döntő változás történt a politikai élet területén, amit azonban már a hatodik trombita próféciája mond el számunkra.