Ha az üdvtörténet eseményeit kísérjük figyelemmel a Bibliában, akkor azt látjuk, hogy a második advent, vagyis Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele nemcsak az Ige kinyilatkoztatásaiban foglal el központi helyet, hanem a különböző korszakokban élő emberek gondolat- és hitvilágában is. Júdás apostol szerint már Énok is prófétált erről az eseményről, pedig ő még csak „a hetedik volt Ádámtól fogva” (Júd 14). Isten azonban látomásban mutatta meg neki Jézus dicsőséges visszajövetelét, ezért prófétálhatta azt: „Imé eljött az Úr, az Ő sok ezer szentjével” (u.o.).

Ábrahámról pedig Pál apostol emlékezik meg olymódon, hogy ő csak „Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örököstársaival. Mert várja az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója az Isten” (Zsid 11,9-10).

Majd később még ezekről az ősatyákról azt írja az apostol: „Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tett arról, hogy idegenek és vándorok a földön. Mert akik így szóltak, azok nyilvánosan azt jelentették ki, hogy hazát keresnek. És ha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek, lett volna idejük a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nekik várost” (Zsid 11,13-16).

Ez az Isten által készített város pedig az új Jeruzsálem, amely a megváltottak otthona lesz az örökkévalóságban. Egyúttal pedig a Föld és az egész világegyetem központja is, hiszen a Jelenések könyvének kinyilatkoztatása szerint még az Atya is át fogja helyezni az uralkodásának központját az új Jeruzsálembe. A Jelenések 21. fejezetében egészen részletesen olvashatunk erről. János azt írja ott: „Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük” (Jel 21,3). János apostol szóhasználatában a „sátor” valójában az otthont jelentő hely kifejezésére szolgál, ami azt jelenti, hogy Isten együtt fog lakni a megváltottakkal az újjáteremtett Földön, ez lesz a közös otthonuk.

Az Újszövetség könyveiből pedig talán Pál apostol írásaiból él leginkább a hívő emberek tudatában a második advent gondolata és reménysége. „Mert a mi országunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3,20). „Várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését” (Tit 2,13). „Mert Ő általa van menetelünk… egy Lélekben az Atyához. Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek, és cselédei az Istennek” (Ef 2,18-19). „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét… hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok… Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak” (Róm 8,15-17).