5. - A mennyei Közbenjárónk

.

Bevezetés

Pál apostol mindenki számára teljesen egyértelművé teszi, hogy csak egyetlen közbenjáró létezik, és az nem más, mint Jézus Krisztus. „Mert… egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Ez az igei kijelentés kárhoztat minden olyan tanítást és hitéleti gyakorlatot, amikor emberek Jézuson kívül valaki másnak a közbenjárását akarják igényelni az Isten előtti ügyük érdekében. Jézuson kívül nem létezik más lehetőség a közbenjáráshoz. Az „új szövetség közbenjárója” (Zsid 9,15) egyedül csak Jézus. „És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (Csel 4,12).

Sokak ismeretében azonban eléggé homályos, hogy valójában mit is jelent az, hogy Jézus a közbenjárónk. Az emberekkel való beszélgetéseim közben nagyon sok lehetetlen elképzelést hallottam már arról, hogy Jézus mikor, hol, miért és ki előtt jár közben érettünk. Nem régen hallottam a legképtelenebb elképzelést. Az illető azt mondta, hogy Jézus „közbenjárói szolgálata továbbra is az élet folyósítása miatt van, amire szükségünk van még az örökkévalóságban is”. Ezért tartom szükségesnek, hogy ne fantáziáljon senki Jézus közbenjáró szolgálatáról, hanem a Bibliában található kijelentések alapján vizsgáljuk meg ezt a kérdést is, és keressük meg az Isten által adott hiteles válaszokat.

Az ószövetségi templomban végzett árnyékszolgálatot Isten szemléltető makettként adta népének, a nagy valóság megismerése érdekében, hogy az emberi családnak elképzelése lehessen arról, miként kezeli és rendezi Isten a bűn és a bűnös sorsát. Pál apostol ennek értelmében írta azt: „amelyek csak árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé” (Kol. 2,17.). Vagyis az árnyékszolgálat makettje azt mutatta be, hogy a nagy valóságban Krisztus, a mi nagy Főpapunk milyen módon végzi a közbenjárás szolgálatát.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a választ, akkor az árnyékszolgálat ismeretében azt kell mondjuk, hogy szorosan vett értelemben Jézus mennybemenetele után a főpapi szolgálatának az első szakasza nevezhető közbenjáró szolgálatnak, a második pedig engesztelési szolgálatnak. Valójában azonban Jézus közbenjáró szolgálata nem szűkíthető le ilyen egyszerűen egyetlen eseményre, mert az Ő közbenjáró szolgálata egy nagyon összetetten és sokrétűen bekövetkező érdekvédelmi eseménysorozatban teljesedik be. Az alábbiakban igyekszem pontokba szedve felsorolni azokat az eseményeket, amik alapján közbenjárónknak nevezhetjük Jézust.

A bűn hordozó Közbenjáró

Talán a legáltalánosabb vonatkozásban a bűneink hordozásában nyilatkozik meg. De Jézus ezt sem egyetlen dimenzióban teszi, hanem többféle módon és időben végzi a bűnhordozó közbenjárását értünk.

(1) Egyrészt Megváltóként a Gecsemánétól a Golgota keresztjéig vette magára és hordozta, amikor mindannyiunk vétke rajta nyugodott. Az Igében ilyen kijelentéseket olvashatunk ezzel kapcsolatban: „azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor. 5,21.). „Az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté” (Ésa. 53,6.). „Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata;” (Kol. 1,14.). Közbenjárása abban nyilatkozott meg, hogy átvette tőlünk a bűneinket, hogy ne bennünket súlytson a bűn büntetése, hanem Őt, a helyettesünket.

A földi templom árnyékszolgálatában, amikor a bűnös elvitte a bűnért való áldozatát az égőáldozati oltárhoz, akkor ott kezét az állat fejére tette, és megvallotta bűneit, és ezzel áthárította a megvallott bűneit az ártatlan áldozatra. Ettől kezdve az áldozat volt az áthárított bűn hordozója, és ebben a minőségében kellett elviselnie a bűnös helyett a bűn büntetését, vagyis a halált: „Mert a bűn zsoldja halál” (Rm 6,23). Így vette magára a Megváltó is a mi bűneinket a Gecsemánéban, hogy a Golgotán meghaljon helyettünk és értünk, hogy mi pedig az Ő igazságába öltözve megigazuljunk, és örök életet nyerjünk. Vagyis „bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2Kor. 5,21.).

 (2) Másrészt viszont papi közbenjáróként vitte az áldozatként kiontott vérét, a Golgotától „a mennyei Felség királyi székéig” (Zsid 8,1). Azért vitte, hogy ott bemutassa az áldozatát, a kiontott vérét, ami a bűnbánó bűnösök helyett történt. Így végezte közbenjárását a földi templom papja is, amikor az égőáldozati oltártól a bűnbánó bűnös ügyét az áldozat vérének bemutatásával vitte be a kegyelem trónja elé.

A földi templom árnyékszolgálatából ismerhetjük, hogy a bűnös Istenhez közeledve csak az égőáldozati oltárig mehetett el, onnan pedig csak a szolgálatot végző pap vihette tovább az ügyét, vagyis közbenjárt a bűnös és a kegyelem trónja alatt elhelyezett törvény között, amely a bűnös halálát követelte. Így történik a nagy valóságban is. Mi is csak a mi oltárunkig, a Golgota keresztjéig mehetünk, ott pedig hit által Jézus lábainál tehetjük le a bűneink terhét, és attól kezdve már csak Jézus képviselhet bennünket a törvény ítélete előtt.

Ezzel a közbenjárásával védi ki és hárítja el a törvény kárhoztató ítéletét, majd pedig a saját igazságába öltözteti a bűnbánó bűnöst, hogy így részesítse kegyelemben és örök életben. Ezért mondja János azt, hogy „bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet Ő szentelt nékünk új, és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az Ő teste által” (Zsid.19-20).

Isten megváltó kegyelme nélkül mindannyian „holtak vagyunk a vétkeink és bűneink miatt” (Eféz 2,1), hiszen „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23), mi pedig bűnösök vagyunk. Ezért írja Pál azt, hogy az örök erkölcsi törvény „nekünk halálunkra van” (Róm 7,10), mivel leleplezi és megítéli bennünk a bűnt. Jézus azonban, főpapi szolgálatának részeként, közbenjárást végez értünk, az örök erkölcsi törvény elmarasztaló ítélete miatt.

Ő meghalt az általunk elkövetett bűn miatt, hogy mi élhessünk az Ő igazságába öltözve. Ezért a bűnös, Jézussal helyetcserélve, megigazult emberként élhet tovább. Mi tehát csak Jézus közbenjárásával szabadulhatunk fel naponta és folyamatosan a törvény ítélete alól, és részesülhetünk feltételes kegyelemben, vagyis a „bűnbocsátó kegyelemben”.

(3) Ugyanakkor Főpapként, a „bűntörlő kegyelmének” gyakorlása közben, a kegyelemidő lezárása utáni időben is bűnhordozóvá válik, amikor az eltörölt bűnöket veszi magára, hogy végül Sátánra hárítsa át, aki mindezeknek a bűnöknek a szerzője volt. A földi templomban végzett árnyékszolgálatokból ismerhetjük meg, hogy mi történik a nagy valóságban.

A földi templom árnyékszolgálatában Izráel főpapja azért ment be évente egyszer a Szentek-szentjébe a nép képviseletében az „Úrért való bak vérével”, hogy az év közben megbocsátott bűnöket, ‒ amik a közbenjárás szolgálat közben át lettek hárítva a templomra, ‒ ott magára vegye, és kihozza azokat a templomból, és ezeket a bűnöket Azázel bakjára hárítsa át, amely Sátánt jelképezte. Amikor pedig kijött, akkor „tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában.” (3Móz. 16,21-22.). Így lesz kizárva Sátán is az ezer év ideje alatt a kietlen és pusta földön. Egy mennyei angyal fogja meg és kötözi meg Sátánt, és veti „őt a mélységbe, és bezárá azt és bepecsételé ő felette, hogy többé el ne hitesse a népeket, míg betelik az ezer esztendő” (Jel. 20,3.).

Így jár közben Jézus is értünk, hogy a korábban megbocsátott,  majd pedig végleg eltörölt bűneink végre visszakerüljenek a bűn szerzőjére és kitervelőjére, Sátánra. Miután a bűnök végleges áthárítása megtörténik, ezzel Jézus végleg eltörli még az emlékezetét is a bűneinknek, és ezzel párhuzamosan öltöztet fel bennünket véglegesen az Ő igazságának ékes ruhájába. Ebben a szolgálatában viszont, mint a „bűntörlő kegyelem” Bírája áll mellettünk, és egyúttal mint bűnhordozó Közbenjáró.

Az útnyitó Közbenjárónk

Az a tény, hogy Jézus a feltámadása után emberfiaként ment fel a Mennybe főpapi szolgálatának végzésére, ezzel újabb titkokat tár fel a megváltás tervéből.

(1) Pál azt mondja, hogy Jézus mint emberfia „beljebb hatolt a kárpitnál, ahová útnyitóul ment be érettünk” (Zsid 6,19-20). Az elbukott ember ugyanis teljesen elveszítette azt a jogát, hogy Istennel közvetlenül érintkezzen. A bűn állt Isten és az ember közé. A bűn miatt az ember az örök élet lehetőségét is elveszítette. Isten már az Édenben elmondta és figyelmeztette az embert: „A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz” (1Móz. 2,16-17.). Mivel pedig az ember nem Istenre hallgatott, ezért Isten figyelmeztetése bekövetkezett, így az emberre a halál ítélete várt.

De Isten azonnal közbelépett az ember megmentése érdekében azzal, hogy az Istenség egyik személye „szolgai formát vett fel” (Fil. 2,7.), és emberré lett, hogy második Ádámként helyrehozza azt, amit az első Ádám elvesztett, és ezzel visszadja az életet az embernek. Ebben a közbenjárásában mondta önmagáról Jézus azt, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él” (Jn. 11,25.).

(2) Annak a kárpitnak az előképe, amire Pál hivatkozik, a földi templomban még a szolgálattevő papokat is elválasztotta Isten jelenlétének színhelyétől. Mivel az Isten dicsősége „megemésztő tűz” lenne a bűnös ember számára, ezért az elbukott angyalokhoz hasonlóan az emberek is elveszítették az Isten közelében való tartózkodás jogát, mert „ki lakhatik közülünk megemésztő tűzzel” (Ésa. 33,14.). „Mert a mi Istenünk megemésztő tűz” (Zsid. 12,29.).

 Ezért János azt mondja az elbukott angyalokról: „az ő helyük sem találtaték többé a Mennyben” (Jel 12,8). Ez azonban nemcsak az angyalokra vonatkozó kijelentés, hanem az emberi családra is érvényes, mivel az ember is inkább a bűnt választotta. Ezért a bűnössé vált ember nem élhetett többé közvetlen közösségben az el nem bukott lényekkel.

Jézus azonban a mennybemenetele által visszatéréshez való utat nyitott az Istentől elszakadt emberi család részére. Emberfiaként való mennybemenetelével újra kinyitotta előttünk azt az ajtót, amely a bűn miatt záródott be előttünk. Ilyen háttér mellett jobban meg tudjuk érteni a 24. zsoltár üzenetét is, ahol Jézus mennybemenetelének eseménye került leírásra. „Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók; hadd menjen be a dicsőség királya. Kicsoda ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya! Kicsoda ez a dicsőség királya? A seregek Ura, ő a dicsőség királya.” (Zsolt 24,7-10).

A Jézust kísérő és fogadó angyaloknak ugyan a dicsőség királya volt Jézus ekkor is, de Ő emberfiaként tért vissza a Mennybe a Földről. Az emberi család képviselőjeként vonult be a Mennybe, és emberfiaként végzi a főpapi szolgálatát is, mint ahogy majd emberfiaként fog visszajönni is az ég felhőiben. Ezt erősítette meg Jézus az Őt kihallgató főpap kérdésére adott válaszában is: „meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Mt. 26,64.).

Jézus útnyitó szolgálata az örök élet lehetőségén túl azt is jelenti, hogy újra helyet készít az emberi családnak az el nem bukott lények között. Ezért mondta Jézus mennyei küldetésével kapcsolatban a következőket: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben és higgyetek én bennem… Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.” (Jn 14,1-2).

Ez az ígéret viszont elsősorban nem arra vonatkozik, hogy lakóházakat fog építeni nekünk, hogy a mennyei tartózkodásunk ideje alatt legyen hol lakjunk. Sokkal inkább arra vonatkozik, hogy a főpapi szolgálata által az elveszített helyünket állítja helyre az el nem bukott lények között. Ahogy a mindennapi életben használjuk azt a kifejezést egyes emberekkel összefüggésben, hogy neki „semmi helye sincs közöttünk”, akként használja a Biblia is ezt az Istentől elszakadt bűnösökre alkalmazva. Jézus azonban ezt az eljátszott helyünket akarja visszaállítani a főpapi szolgálata által. Így készíti el annak lehetőségét, hogy ismét helyünk legyen az el nem bukott lények között.

Mivel mi képtelenek vagyunk arra, hogy visszaszerezzük az elveszített helyünket a szent lények között, ezért bátorít bennünket Jézus arra, hogy „higgyetek Istenben és higgyetek én bennem” (Jn 14,1). Ezért mondja Pál azt: „Ennekokáért ő mindenképen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez” (Zsid. 7,25.).

A főpapi szolgálattal kapcsolatos bűnrendezési eljárásra és vizsgáló ítéletre nem Istennek van szüksége, hanem az el nem bukott világok lakóinak. Isten ebben az eljárásában szeretné felfedni a teremtett világok lakói előtt, hogy a bűnössé lett emberek között vannak olyanok, akik méltók arra, hogy újra visszafogadják őket maguk közé. Ezt pedig kétféle módon éri el Jézus.

Egyrészt a vizsgáló ítélet közben rámutat a követőinek bűnbánatára és megtérésére. Felfedi azt, hogy az újjászületésük utáni időben már nem volt benne az akaratuk a bűn cselekvésében, annak ellenére sem, hogy esetenként még erőtlennek bizonyultak. Másrészt viszont saját igazságának adományozása által olyan jogi helyzetet teremt a megváltottak részére, mintha sohasem vétkeztek volna. Ezért Jézustól minden bűnbánó bűnösnek megadatik az a lehetőség, hogy „felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba;”, és így ez a Krisztustól kapott „fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei”-ként lesznek figyelembe véve az ítéletben (Jel 19,8).

(3) Jézus útnyitásának azonban van még egy harmadik dimenziója is, ezért Pál azt mondja, hogy a Főpapunk „beljebb hatolt a kárpitnál” (Zsid 6,19), és ott ült le „a mennyei Felség királyi székének jobbjára” (Zsid 8,1). Ezzel a közbenjáró lépésével Jézus olyan utat nyitott meg előttünk, amin csak a megváltott ember követheti Őt.

Ha nem következik be az ember bukása, ha nem történik meg a Golgota áldozata, akkor az emberi család egyetlen lépést sem tehetett volna ezen az úton. A megváltás azonban lehetővé tette, hogy az ember bensőségesebb kapcsolatba kerüljön Istennel, mintha sohasem bukott volna el. Ellen White két pontban összegzi írásában a megváltás művének ezt a különleges eseményét.

„Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, és ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit nem lehet többé széttépni. Örökre magához kötözött minket.”   (ELLen G. White: Jézus Élete 17. old. - Advent Kiadó 1989)

„Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a Mennybe helyezte. Az 'embernek Fia' az, akivel megosztja a világmindenség trónját.”  (u.o:)

Pál apostol méltán mondja azt, hogy „nagy a kegyességnek eme titka” (1Tim 3,16). Szinte felfoghatatlan, hogy a Megváltónk milyen magasságba emel fel bennünket. Elveszett állapotunkból az Isten családjának legközvetlenebb tagjaivá válunk. Az Isteni Tanács annyira komolyan gondolja ezt, hogy még az Atya is ott fogja hagyni a Mennyet, és uralkodásának központját áthelyezi az újjáteremtett Földre, csakhogy az emberi család között lehessen Ő is, a fiaivá fogadott emberek között. A Jelenések könyvében olvashatjuk: „az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük” (Jel. 21,3.).

(4) Annak érdekében, hogy ez megtörténhessen, Jézus most végzi megváltói szolgálatának utolsó feladatát. Most dől el minden ember sorsa életre vagy halálra. Ezért mondja Pál, azért kell a legfőbb dolgunknak tekintenünk azt, hogy van egy Főpapunk, aki közbenjár érettünk, és ez a Főpap a mi barátunknak vallja magát, miközben az Istenség egyik személye is.

Jézus közbenjáró szolgálata nem csak jogot akar biztosítani nekünk arra, hogy örökké együtt élhessünk a mennyei lényekkel, hanem alkalmassá is szeretne tenni bennünket tenni erre az életre. Akit a Biblia  „békesség Fejedelmének” nevez, arról Pál azt mondja, hogy Ő „a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thess. 5,23.). Vagyis az alkalmassá válásunk, a megszentelődésünk útját is Ő tartja nyitva előttünk, mert Ő maga „az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn. 14,6.).

Jézusnak ez a felbecsülhetetlen cselekedete bennünket is cselekvésre akar késztetni és kötelezni. „Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet Ő szentelt nékünk új, és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az Ő teste által. És lévén nagy papunk az Isten háza felett: Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől.” (Zsid 10,19-22). Ezen az úton nem lehet Jézust követni bárhogy és bármilyen állapotban, hanem csak „igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől”.

Közbenjáró Sátán vádjaival szemben

Jézust Közbenjárónknak tekinthetjük akkor is, amikor Sátán vádjaival szemben védelmez bennünket. Mert az Ő vádpontjaival szemben mi tehetetlenek vagyunk, hiszen minden ellenünk felhozott vádpont kivétel nélkül igaz. Zakariás könyvében mondja el a Biblia, hogy miként megy végbe ez az esemény a nagy valóságban. „Azután megmutatta nekem Jósuát, a főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, és Sátánt, aki jobb keze felől állt, hogy vádolja őt. És mondá az Úr Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, te Sátán; dorgáljon meg az Úr, aki magáévá fogadja Jeruzsálemet. Avagy nem tűzből kikapott üszög-é ez? Jósua pedig szennyes ruhába volt öltöztetve, és ott állt az angyal előtt. És szóla és monda az előtte állóknak, mondván: Vegyétek le róla a szennyes ruhákat! És monda néki: Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!” (Zak. 3,1-4.).

Sátán vádjaival szemben az engesztelési nap ítéletének Bírójaként védelmez így bennünket Jézus. Mivel mi tehetetlenek vagyunk a felhozott vádakkal szemben, hiszen minden igaz, amit Sátán állít, ezért Isten kegyelme nyilatkozik meg abban, hogy nem csak Sátán áll mellettünk a megítéltetésünk alkalmával, hanem az Úrnak Angyala is. Védelmét azonban nem úgy adja, hogy megpróbálja bebizonyítani az ártatlanságunkat, mert ez lehetetlen volna, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk. Ezért Sátán nem is rágalmazóként áll ott, nem kitalált bűnökkel vádol, hanem a megtörtént, az elkövetett bűnöket olvassa a fejünkre. Ezért hallgatott Józsua is a Vádoló szavai előtt, mert minden igaz volt, ami ott elhangzott. Ahogy a bűn megfertőzi és beszennyezi jellemünket, úgy jelképezi Józsua szennyes ruhája a bűnnel szennyezett lelkünket. „És mi mindnyájan olyanok voltunk, mint a tisztátalan, és mint megfertőztetett ruha, minden mi igazságunk.” (Ésa. 64,5.).

Az örökkévaló evangéliumban megígért és felajánlott kegyelem végrehajtása viszont úgy kezdődik, hogy a vádakkal szemben tehetetlen bűnös egyszer csak azt hallja, hogy az Úrnak Angyala a parancsok sorozatát adja ki, és ezek a parancsok sorba megváltoztatnak mindent a Sátán által vádolt bűnössel kapcsolatban.

Első parancsával a Vádolót hallgattatja el. Valószínűleg azáltal, hogy nyilvánosságra hozza azt a körülményt, hogy ezekért a bűnökért mindenek előtt Őt a vádolót terheli felelősség, mert Ő vette rá a bűnöst azoknak a bűnöknek az elkövetésére, amivel most vádolja őket. Így vezettek egyszer Jézus elé is egy bűnös nőt, azt mondván, a törvény szerint halálra méltó, és azt várták, vajon Jézus mit mond. Jézus viszont azt mondta: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ… Azok pedig ezt hallván és a lelkiismeret által vádoltatván, egymásután kimentek a vénektől kezdve mind az utolsóig” (Jn. 8,7;  9.), vagyis a lelkiismeretükben beismerték, hogy az asszony bűnében ők is részesek.

Ezután az előzőek kiegészítéseként elhangzik az Úr Angyalának másik parancsa, amivel elvégezteti a bűnösön azt, amit magától soha sem tudott volna megtenni: „Vegyétek le róla a szennyes ruhákat”, mondotta az ott álló társainak. Józsuának pedig azt mondta: „Lásd, levettem rólad a te álnokságodat”. Harmadik parancsa pedig arra vonatkozik, hogy a szennyes ruháitól megtisztított bűnös egy másik ruhába legyen felöltöztetve: „ünnepi ruhákba öltöztetlek téged”.

Ha a Biblia szerint a szennyes ruha a mi bűneinket és álnokságainkat jelképezi, akkor ez a másik ruha az Isten által nekünk tulajdonított bűntelen életet kell, hogy jelentse. Erről a ruháról beszél János apostol is a Jelenések könyvében, mint ami a szentek igazságos cselekedeteit jelképezi: „És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei” (19,8.).

János apostol is úgy beszél erről a ruháról, mint ami nem a sajátjuk azoknak, akik magukra ölthetik, nem ők élték meg a vele kapcsolatos tiszta és szent életet. A Biblia itt olyan igazságos cselekedetekről ír, amiket a megajándékozottak úgy kaptak, „adaték nékik”. Jézustól kapják ugyan, de a saját tulajdonuknak tekinthetik, mintha a saját cselekedeteik lennének, mintha ők éltek volna olyan szent életet. Jézus minden bűnbánó bűnöst szeretne felöltöztetni az Ő igazságának fehér ruhájába, az Ő bűntelen életébe. Azért, hogy Sátán ne vádolhassa többé őket a múltban elkövetett bűneikért. Hogy bizakodva és reménnyel gondolhassanak arra a pillanatra, amikor majd meg kell állniuk Isten ítélőszéke előtt.

Nagyon fontos figyelni arra a részletre is, hogy Jézus ekkor nem az Atya Istennel szemben áll az ember oldalára mint védő és Közbenjáró, hanem Sátánnal, a vádolóval szemben véd meg bennünket. Ez a részlet azért nagyon fontos, mert tudnunk kell, hogy az Atya ugyanúgy szeret bennünket, mint a Fiú, ezért Tőle nem kell az emberi családot senkinek sem megvédeni. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn. 3,16-17.).

Amikor pedig ez megtörténik, hogy már ebben a fehér ruhájában állhatunk az Úr előtt, akkor már a Vádoló sem tud semmit mondani ránk. Így véd meg bennünket a mi hatalmas Közbenjárónk az ellenség vádjaival szemben.

Az imáinkat közvetíti az Atyához

Közbenjárást végez értünk Jézus akkor is, amikor élünk azzal a lehetőséggel, hogy az Ő nevében forduljunk az Atyához imáinkban. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 16,23). A földi templomban Jézusnak ezt a közbenjáró szolgálatát az a pap szemléltette, aki jó illatú áldozattal egészítette ki a bűnbánó bűnösnek a bűnbocsánat érdekében bemutatott áldozatát. Így jár közben Jézus is, az Ő bűntelen életének jó illatával értünk. Ezért kell nekünk mindig Jézus nevében fordulnunk az Atyához imáinkban, mert így Jézus érdeme, mint jó illat kerül az imáinkhoz, és ezáltal válik elfogadhatóvá az Atya előtt. Ezért Jézus „mindenképen üdvözítheti azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettük” (Zsid 7,25).

Amikor Jézus arra tanít, hogy az Ő nevében imádkozzunk az Atyához, akkor ezzel azt is mondja, hogy ne Ő legyen az imáink címzettje, hanem az Atya. „Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben" (Mt 6,9). Jézus közbenjárásának részeként viszont biztosított részünkre az, hogy az Ő nevében mondhatjuk el kéréseinket az Atyának, mert „senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam" (Jn 14,6). Ebben az esetben pedig „amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16,23.).

Bíróként az Atya előtt

Közbenjárást végez Jézus értünk akkor is, amikor a törvény kárhoztató ítéletét védi ki és hárítja el rólunk, és így részesít kegyelemben és örök életben. Ugyanis „Az Atya nem ítél senkit, az ítéletet teljesen a Fiúnak adta” (Jn 5,22). Ezért Jézus, mint az ítélet Bírója, az általa meghozott ítéletet az Atya elé viszi, mintegy jóváhagyásul. Ez azonban nem abban az értelemben jelenti a jóváhagyást, mint ahogy mi emberek szoktuk ezt gyakorolni. Ez az Atya elé vitel csupán azt jelenti, hogy Jézus, mint az Örökkévaló Istenség egyik tagja bejelenti az Atya előtt, amit a közbenjáró imádságában fogalmazott meg: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek” (Jn 17,24). Ezért Ő „mindenképen üdvözítheti is azokat, akik ő általa járulnak Istenhez" (Zsid 7,25). Mivel pedig a megváltásunkra vonatkozó tervet együtt fektették le, és a végrehajtása közben is tökéletes egység volt közöttük, ezért Jézusnak ez a bejelentése csupán a közöttük lévő szeretet és a mindenekben való egység fejeződik ki. Mert az Atya és a Fiú mindent együtt hajtottak végre a műltban és hajtanak végre a jelenben és a jövőben is. Mivel pedig Jézusnak ez a bejelentése a mennyei lények hatalmas serege előtt történik, ezért ez a közbenjáró bejelentés az Atya és a Fiú közötti tökéletes egység kifejeződéseként hangzik el az egész teremtett világ előtt. Jézusnak ez a gesztusa az Atya felé azzal is kapcsolatos, amiről Pál apostol ír, miszerint Isten „ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak;” (Eféz. 1,10.).

Amikor Jézus ebben a vizsgáló ítéletben azt állapítja meg, hogy a vizsgálatra kerülő személy mindvégig állhatatos és hű maradt, akkor az Atya elé terjeszti az esetét, és azt mondja, Atyám, ő is azok közé tartozik, akit szeretnék örök életben részesíteni. Az ítéletet ugyan Jézus hozza meg, hiszen Ő áldozta fel az életét, és annak adja, akinek Ő akarja, de a Békesség Tanácsának három isteni személye mindig egymással összhangban és egységben cselekszik, mert Ők egyek. Az Atya ugyan lemondott arról az előjogáról, hogy az emberi családot megítélje, de Jézus mégis bevonja Őt azzal, hogy az általa már elbírált személynek az ügyét odaviszi az Atya elé, hogy az Atya jóváhagyása is benne legyen a végső ítéletben. Ezzel tölti be azt a tisztét, hogy ítélő Bíróként is Közbenjárónk legyen.