6. - A kegyelem és igazság Istene az Ő népe között

.

I. Igazság és kegyelem

Kezdetben azt mondta Isten az embernek, az Édenben minden a tiéd, csak egyetlen fát különítettem el magam számára, ahhoz ne nyúljál, az az enyém. Ha mégis megteszed, akkor bűnt követsz el, és akkor meg kell halnod, „Mert a bűn zsoldja halál” (Róm. 6,23.). Az ember azonban nem hallgatott Istenre, mert szakított a tiltott fa gyümölcséből, ezért „a bűn és a halál törvényének” (Róm. 8,2.) hatálya alá került, de nemcsak ők, hanem minden leszármazottjuk is.

Pál apostol nagyon egyértelmű képpel vázolja fel az emberi család bűneset utáni helyzetét a rómabeliekhez írott levelében.  Eszerint „sokan bűnösökké lettek” (5,19.), ezért „a halál minden emberre elhatott” (5,12.), de nemcsak a halál, hanem „a kárhozat” (5,18.) is, ami a végső és teljes megsemmisülést is jelenti.

A bűneset után tehát ez volt az alapállás. Mivel pedig Isten „királyi székének alapja Igazság és jogosság”, ezért az Isten igazságossága szerint az ember sorsa véglegesen megpecsételődött.

De mivel Isten nemcsak az igazság Istene, hanem a kegyelem Istene is, ezért azonnal életbe léptetett egy megoldást, amivel képes úgy igazságos maradni, hogy eközben mégis kegyelmet tudjon felajánlani az emberi családnak. Ezért írja Pál azt, hogy bár „a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban” (Róm. 6,23.). Ez csak úgy vált lehetségessé, hogy az Istenség egyik tagja vállalta azt, hogy rajta teljesüljön be az emberi család által elkövetett bűn büntetése. Ez a megváltó helycsere biztosította az emberi család számára a kegyelem lehetőségét, vagyis a visszatérés lehetőségét a halálból az életbe. Ez a kegyelem ugyan egyetemesen van felajánlva, de nem automatikusan érvényesül, mert Isten feltételekhez kötötte.

II. A hibás istenkép következménye

A keresztény világban eléggé általános jelenség, de még sok adventistának is az a legnagyobb problémája, hogy hamis istenképet enged kialakulni magában, és ezt akarja továbbadni és elfogadtatni másokkal is. Egyesek Istenből csak a szeretetét ismerik, és a kegyelmes voltát emelik ki, csak ezt hajlandók elfogadni, míg mások pedig csak a bűnt és a bűnöst szigorúan megítélő és megbüntető Istent. Sajnos mindkét irányzathoz tartozóknak téves az istenképük, ezért ezzel a hozzáállásukkal önmagukat is becsapják, és másokat is tévedésbe akarnak vezetni.

A hazugság atyjává lett bukott angyalfejedelem szeretné azt, ha egyetemesen torz istenképe legyen az embereknek. Neki teljesen mindegy, hogy mitől válik eltorzítottá az istenképük, csak ne olyan legyen, mint amilyet Isten szeretne bemutatni önmagáról. Mindezt annak ellenére próbálja tenni, hogy Isten nagyon határozott kinyilatkoztatásokat adott a Bibliában azzal kapcsolatban, hogy milyen Istenként kell nekünk Őt elfogadnunk

Számtalan helyen találhatunk kijelentést azzal kapcsolatban, hogy Őbenne nem egymással szembeállva, hanem tökéletes egységben egyesül és nyilatkozik meg a kegyelem és az igazság. Csak az emberek szeretnék ezt szétválasztva látni Benne, ki-ki a saját igényéhez és kívánságához igazítottan.

Mózesnek a Hóreben úgy mutatkozott be Isten, és erre kellett megtanítsa a választott népet is, hogy „Az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja büntetlenül…” (2Móz. 34,6-7.). Ezért foglalta össze hasonló kijelentéssel a megváltásunk lényegét Jézus, majd később az apostolok is: „úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3,16.). Mert Isten „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim. 2,4.). Ebben nyilatkozik meg az Isten szeretete, ez az Ő része. Az egyes emberek üdvösségre jutásának azonban Isten által szabott feltétele van, aminek a teljesítése pedig a mi részünk kell legyen.

Az előző gondolatokban Isten feltételeket is szab a szeretetének érvényrejutása elé. Egyik feltétel a Megváltóban való hit, ha „valaki hisz Őbenne”. Ez a hit azonban nem a létezésében való hitet jelenti, hanem ennél sokkal többet. A létezését „az ördögök is hiszik, és rettegnek” Tőle (Jak. 2,19.). Rengeteg ember él a földön, akik mind azt vallják magukról, hogy hisznek Istenben, miközben az életmódjuk alapján ezt senki sem gondolná róluk. A bibliai hit feltétel nélküli bizalmat és ráhagyatkozást jelent, ami az Isten akaratának cselekvésében jut kifejezésre, mert „a hit, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában” (Jak. 2,17.).

Az üdvösségre jutás másik feltétele pedig az Isten iránti viszont szeretetünk. Jézus a nagy parancsolatban fogalmazta meg ennek a lényegét. „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt. 22,37.). A szeretetről viszont nemcsak beszélni kell, hanem annak tettekben és cselekedetekben kell kifejeződni: „ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal” (1J. 3,18.). „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait” (1Jn. 5,3.). Jézus ilyen vonatkozásban is eligazít bennünket, elmondja, hogy milyen tetteket vár tőlünk a szeretetünk valódiságának igazolásaként „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Jn. 14,15.).

Mivel a hibás és torz istenkép kialakulása a magukat  kereszténynek valló emberek között is egyre általánosabbá válik, ezért Isten szeretné népét is ébredésre és megújulásra szólítani. „Az Úrnak minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják.” (Zsolt. 25,10.). De ha ez az elvárt megújulás nem következik be, akkor Isten megvonja a megelőlegezett kegyelmét, hogy helyette a „igazság és jogosság” (Zsolt. 89,15.) Istenének ítélete érvényesüljön.

Ahogy közeledünk a „boldog reménységünk” beteljesedéséhez, vagyis Jézus dicsőséges visszajövetelének idejéhez, úgy válik egyre inkább aktuálissá Pál apostol figyelmeztető felhívása: „ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk.” (Róm. 13,11.). Isten egyre inkább enged meg olyan körülményeket népe között, amiben kezd nyilvánvalóvá válni, hogy „különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és aközött, aki nem szolgálja őt” (Mal. 3,18.).

A szabad akaratunk tiszteletben tartása mellett Isten mindent megtesz annak érdekében, hogy végre ébredés következzen be a lelki életünkben. Esetenként különböző formában jelentkező megrázó eseményeket enged meg azért, hogy felébredjünk. A Biblia nyelvezete az ilyen eseményeket „rostálás”-nak nevezi, mivel a rosta is úgy válogatja szét a magokat, hogy rázással mozgásba hozza őket, aminek hatására szétválasztódás jön létre.

III. A „rostálás” jelentősége és célja

A „rostálás” mindig Isten eszköze volt a történelem folyamán, és az volt a rendeltetése, hogy népe vegyes összetételének szétválogatását végezze el általa. Viszont nem minden esetben Isten kezdeményezi a rostálást, hanem esetenként csak megengedi Sátánnak, hogy cselekedjen. Jézus ilyen összefüggésben mondja az evangéliumban azt: „Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát” (Lk. 22,31.). A prófétai írások viszont megemlékeznek arról is, hogy más esetekben pedig Isten indítja el a rostálás folyamatát, hogy „megrostálja a népeket” (Ésa. 30,28.). „Mert ímé, én parancsolok, és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak; de nem esik a földre egy szemecske sem.” (Ámos 9,9.).

Isten azért engedi meg, hogy ilyen szelektáló folyamatok induljanak be az Egyházban, különösen a végidőben, mert nemcsak üdvösségre jutó emberek vannak közöttünk. A Bibliában több olyan kinyilatkoztatás található, amikben Isten arra mutat rá, hogy ennek a vegyes összetételnek egyszer szét kell választódnia egymástól. Jézus ennek szemléltetésére mondta el „tíz szűz”, a „konkoly és a búza”, a „jó és gonosz szolga” példázatokat.

A rostálás tényét szem előtt tartva mindig meg kell különböztetni egymástól, a jelenleg még „küzdő Egyházat”, a majdani „diadalmas és győztes Egyháztól”. A „küzdő Egyházban” még lehetnek és vannak „balga szüzek”, „konkolyok” és „gonosz szolgák” is, csak a „Diadalmas Egyház”-ban fog ez a kettősség megszűnni. Ez viszont csak Jézus dicsőséges visszajövetelekor fog teljes mértékben megvalósulni, amikor „majd Önmaga elébe állítja dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Eféz. 5,27.).

Nagyon fontos tudomásul venni, hogy mi nem minden esetben tudjuk teljes bizonyossággal meghatározni és eldönteni, hogy jelenleg ki melyik csoporthoz tartozik, de nem is bízta ránk Isten ennek a megítélését. Azért sem lehet nekünk ezzel foglalkozni, mert a két csoport között még átmenet lehetséges, hiszen amíg Isten kegyelmének ideje tart, addig mindenki számára biztosított a megtérés és változás lehetősége. Isten minden ember esetében képes az újjáteremtés munkáját elvégezni, ha az ember kész odaszánni magát Isten kezébe.

Mi csak a nyilvánvaló bűnöket ismerhetjük fel az emberek életében, a cselekedetekről nyilatkozhatunk és mondhatunk ítéletet, mivel a Szentlélekkel való közösség hatása alatt különbséget kell tudjunk tenni a jó és a rossz között. De a megtérés lehetőségét Isten még mindenki számára biztosítja, aki élni akar vele.

Egyszer azonban ki fog majd derülni a különbség, ezt azonban az Isten fogja napvilágra hozni. Akkor majd, „azon a napon… meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és aközött, aki nem szolgálja őt.” (Mal. 3,17-18.).

IV. Együtt, de nem egységben

A rostálás nem minden esetben jelenti azt, hogy a két táborhoz tartozók szervezeti és közösségi szinten is szétválasztódnak és elkülönülnek egymástól. Létezik egy belső rostálódás is, ami csak a lelkületbeli különbözőségeket jeleníti meg a gyülekezetek közösségében.

A bibliai próféciák alapján számon tartunk egy állandó és folyamatos rostáló eseményt, ami mindig jelen volt és van az Egyházban, hol Isten, hol Sátán kezdeményezéseként. Ugyanakkor a belső, lelkületbeli szétválasztódás egyre jobban fel fog erősödni Jézus dicsőséges visszajövetele előtt. De a végidőben bekövetkező nehézségek és megpróbáló körülmények hatására be fog következni egy olyan rostálás is, amely szervezeti szinten is szétválasztja majd egymástól azokat, akik Krisztussal közösségben élik az életüket azoktól, akik megelégednek csupán a kegyesség látszatával.

A szétválasztó rostálás végleges és befejező eseménye viszont csak Jézus dicsőséges visszajövetelekor fog bekövetkezni, amikor már csak azok maradhatnak Isten népe között, akik „mindvégig állhatatosak” (Mt. 24,13.) és hűek maradtak.

Amikor Pál apostol a belső szétválasztódással kapcsolatban azt mondja, hogy kerüljük azokat, „akiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét” (2Tim. 3,5.), akkor ezzel nem azt akarja mondani, hogy szakítsunk meg minden kapcsolatot azokkal, akikről úgy gondoljuk, hogy csak a kegyesség látszatával élik a hitéletüket, és határolódjunk el tőlük. Elszakadás esetén ugyanis az Isten Egyházától is el kellene szakadni, mivel ők is az Isten házának tagjai, csak éppen másként élnek benne. Pál nem azt mondja, hogy szakadjunk el tőlük, hanem csak arra szólít fel, hogy „kerüljük” azokat, akik másként élnek, mint kellene, - és ennek a felszólításának komoly oka van.

Kerülnünk kell őket azért, mert a velük való közösség, ‒ a különbözőségünkből adódóan ‒, nagyon sok rosszindulatú ütközéshez teremtene alkalmat. A közmondás azt tartja: „Ha valaki bemegy a malomba, az maga is lisztes lesz”. A „kegyesség látszatával” élők mindig támadják azokat és az elveiket, amit képviselnek, mert a tőlük különböző életük tövist jelent a lelkük számára. Ezért, ha felveszed velük a küzdelmet, akkor a te lelked is „lisztessé válhat”, megfertőz az a gondolkodásmód, és az a lelkület, amelyben ők élnek, befolyást fog gyakorolni rád az a légkör, ami körülveszi őket.

Kerülnünk kell a gondolkodásmódjukat, az Istennel való kapcsolatuk módját és formáját, az Isten Igéjéhez és igazságához való viszonyukat. Kerülnünk kell őket azért, mert ők olyan lelki környezetben élnek, ahol nem mindig az Isten által adott szabályok érvényesülnek, és mellettük az ő törvénytelenségük fertője veszélyeztetne. Kerülnünk kell a velük való közösséget, ha komolyan imádkozunk azért, hogy „ne vígy minket a kísértésbe”. Kerülnünk kell őket azért is, mert ők egy nekünk idegen légkörben élnek, és ennek a légkörnek az illata nem lehet kellemes és kívánatos egy lelki ember számára. Lelki ember számára az őket körülvevő lelki légkör mérgező, amiből menekülni kell, és lehetőleg elkerülni a benne való hosszabb tartózkodást.

V. A rostálás módjai és a következmények

A rostálás kétféle módon jelenik meg az Egyház életében. Először Isten hoz létre olyan körülményt, aminek hatására először egy belső csoportosulás jön létre, majd később pedig az egymástól való elválás. Ha ez nem hoz eredményt, akkor Isten teret enged Sátánnak az Egyházban, hogy az általa választott módszerekkel végezzen egy szelektáló rostálást Isten népe között. Ezekben az eseményekben azonban mindig megnyilatkozik az Isten kegyelem, ezért mondja a próféta azt, hogy „nem esik a földre egy szemecske sem.” (Ámos 9,9.). Olyan ez, mint amikor a héber ifjakat bevetették a tüzes kemencébe, ahol minden megégett, de nekik semmit sem árthatott. „A tűznek semmi hatalma nem lett az ő testükön, és egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket” (Dán. 3,27.).

A belső megosztást kiváltó rostálás okának tekinthető az, amikor Isten népének lelki állapota nem megfelelő. A végidővel kapcsolatban ezt a problémát a laodiceai gyülekezethez intézett üzenetében mondja el Jézus. „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév… Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen:” (Jel. 3,15-17.).

Jézusnak ez a leleplező kijelentése „mély benyomást gyakorol majd annak szívére, aki elfogadja, és arra indítja, hogy célját magasra tűzze, és a teljes igazságot hirdesse. Sokan képtelenek lesznek ezt a határozott bizonyságot elviselni. Ezek majd szembeszállnak vele, és ez idézi elő Isten népe között a rostálást.” (1Test. 181. -1857 - TL. 233,2.)

Az a határozott bizonyságtétel, ami ilyen hatást képes kiváltani, nem más, mint a hit általi megigazulás üzenete: „Ez Isten műve, amely porba hullajtja az ember dicsőségét, és véghez viszi az emberért azt, amire önmagáért a saját erejéből nem képes”. (E.G.W: RaH 1902. szept. 16.). De aki nem képes a saját dicsőségétől elfordulni és Isten előtt megalázkodva önvizsgálatot tartani a Szentlélek által vezérelt módon, az ki fog hullani Isten rostájából.

Amikor ez a rostálás megkezdődik, akkor az egyik tag megmarad a „sem hideg, sem hév” állapotban, a másik pedig él azzal a lehetőséggel, amit Jézus felajánlott a szabadulás és a győzelem érdekében. Vagyis nem a langymeleg állapot jelenti az igazi problémát laodiceában, hanem csak az, ha valaki Isten figyelmeztetése és tanácsa ellenére is megmarad a langymeleg állapotában.

A rostálást kiváltó okok között említi a Biblia a tévtanítók és a tévtanok feltámadását is. Ezek megerősödése meghatározó eszközzé válik Isten népének megrostálásában, különösen a végidőben. Az Ősellenség ezzel tudja a leghatékonyabban megkörnyékezni és elhitetni Isten Egyházának tagjait. Amilyen mértékben ellanyhul Isten Igéjének tanulmányozása, olyan mértékben homályosodik el az Istentől származó kinyilatkoztatások ismerete, ami a melegágyát képezi annak, hogy Sátán színre tudjon lépni a megtévesztő féligazságaival, ami a legveszélyesebb és legmegtévesztőbb hazugság.

Pál apostol az efézusiakhoz írott levelében hívja fel a figyelmet arra, hogy a tanításnak különféle szelei fognak fújni, és aki nem alapozza meg hitét Krisztusban, és a Tőle adott kinyilatkoztatásokban, azt könyörtelenül magával fogja sodorni. Nem bízhat senki abban, hogy őszintén hiszi igazságnak a hazugságot, mert mindenkinek van Bibliája, amiből megismerheti az Istennek igazságát, ha akarja. Amikor Sátán be tud csapni valakit a féligazságokból levezetett hazugságaival, annak minden esetben előzménye van, csak egy hibás lelki életre épülő megtévesztés lehet. Pál apostol azt írja: „mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre. Azért bocsátja rájuk Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak… akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” (2Thess. 2,10-12.).

Ezért int és figyelmeztet később mindenkit az apostol: „többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele” (Eféz. 4,14.). Mert Jézus szerint „hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is” (Mt. 24,24.).

De mivel mi védettnek gondoljuk magunkat a kívülről jövő tévtanokkal szemben, ezért egyfajta álbiztonságban érezzük magunkat, és elbizakodottá válunk. Miközben pedig egyáltalán nem vagyunk védettek a közöttünk támadó tévtanításokkal szemben. Ezért Isten arra figyelmeztet, hogy az Ellenség közöttünk fog eszközöket választani magának. Egyrészt kívülről „jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak.” Másrészt pedig „ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják” (Csel. 20,29-30.). Ellen G. White a következőképpen foglalja össze az Igének ezeket a figyelmeztetéseit.

„Isten fel akarja rázni népét álmából, és ha erre minden egyéb eszköz hatástalan marad, akkor majd jönnek a tévtanok, amelyek elvégzik a rostálás munkáját, és elkülönítik a búzát a polyvától… A hívők ne elégedjenek meg véleményekkel és az igazságra vonatkozó, rosszul megalapozott fogalmakkal. Hitünknek az Isten Igéjének szilárd alapjain kell nyugodni.” (5Test. 706-707.)

Jelenleg ebbe a helyzetbe sodródik az Egyházunk. A tanításnak mindenféle irányból támadó szele akar magával sodorni bennünket. A legképtelenebb igeértelmezéseknek vagyunk tanúi, amiket úgy tálalnak a gyülekezetek elé, mintha Isten Igéje valóban azt nyilatkoztatná ki, amit a hamis tanító képvisel.

Velük szemben egyetlen védelmünk csak az Isten Igéjében adott kijelentések lehetnek. Jézus példája szerint nekünk is a Szentíráshoz kell menekülnünk, és azt mondani: „mi van megírva? mint olvasod?” (Lk. 10,26.). Ehhez azonban csak a rendszeres igetanulmányozás adhat olyan többletet, ami megtarthat bennünket a megpróbáltatásoknak ebben az idejében.

„A hívők ne elégedjenek meg véleményekkel és az igazságra vonatkozó, rosszul megalapozott fogalmakkal. Hitünknek az Isten Igéjének szilárd alapjain kell nyugodnia…” (5Test 707. -- Vegyes BT. 64,f.). Hitünk szilárdan álljon Isten Igéjének tanításain, mert csak ez biztosít védelmet a közöttünk támadó tévtanítók hamis tanításaival szemben. A béreabeliek lelkületével mi is ellenőrizzük és nézzünk utána, akikről azt írja Pál apostol: „Ezek pedig nemesebb lelkűek voltak a Thessalonikabelieknél, úgymint kik bevevék az igét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek.” (Csel. 17,11.)

A végidő Egyházában tehát a fenti okok miatt alakul ki a tagság vegyes összetétele, ami törvényszerűen generálja az Isten által megjövendölt végső nagy rostálás szükségességét. De először csak belső szelektálódás formájában, később pedig már egymástól elszakadva is. Így alakul ki a Jézus által előrevetített példázatok képe: „a konkoly és a búza”, az "okos és balga szüzek", és "a jó és a gonosz szolgák" csoportosulásai. Az ellentétes csoportok egymástól való elválása azonban különböző időben és alkalommal következik be.

VI. A rostálás különböző eseményei

Általában azt szoktuk mondani, hogy Isten rostálása, egy állandó és folyamatos esemény, ami mindig jelen van az Egyházban, mert Isten Lelkének megtisztító munkája mindig működik. Ugyanakkor viszont szükséges megemlíteni, hogy a végidőben lesz egy rendkívüli rostálás is, amikor nemcsak nyilvánvalóvá válik, hogy ki melyik csoporthoz tartozik, hanem bekövetkezik az Egyház teljes megtisztulása, és a különböző lelki beállítottságú emberek egymástól való elszakadása is.

A folyamatos rostálással kapcsolatban Jézus elmondott egy példázatot, amiben szemléltette az állandó rostálás szükségességének a tényét. Azt mondta: „a tengerbe vetett háló mindenféle halat összefog”, ezért „a halászok, a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig” visszadobják a tengerbe (Mt. 13,47-48.).

A történelem folyamán mindig voltak olyan emberek, akik különböző indokkal ugyan, de elhagyták az Egyházat, és visszatértek az előző közegükbe. Esetenként a gyülekezet rossz lelki állapotát hozták fel a saját mentségükre, a valóság viszont az volt, hogy Sátánnak sikerült a hitéletüket, a Jézussal való közösségüket megtörni. Azok ugyanis, akik a gyülekezeti tagok miatt szakítják meg a hitéletüket, ők nem Krisztushoz tértek meg. Amikor olyanokkal találkozunk, akik csak a kegyesség látszatával élik a hitéletüket, azokat el lehet kerülni, de az egyháztól elszakadni nem kell és nem is szabad, mert az Egyház „Krisztus teste” (1Kor. 12,27.), aminek pedig mi a tagjai vagyunk, ezért eggyé kell forrni vele.

Pál apostol ezzel összefüggésben tesz fel egy nagyon fontos kérdést: „Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől?”, majd azonnal választ is ad rá: „semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől” (Róm. 8,35;  39.).

A végidőben bekövetkező rostálás kialakulása először csak belső szinten jön létre, csak belső megosztottságot eredményez, és csak később bontakozhat ki belőle az egymástól való tényleges elszakadás is. A téma vizsgálata közben érdemes arra is odafigyelni, hogy az egymástól való elszakadások különböző eseményekkel és körülményekkel kapcsolatban következnek be. A belső rostálás tényét röviden úgy lehet összegezni, hogy ezt a megvallott és a megélt igazság közötti különbség idézi elő, ami az egyes emberek életében nyilatkozik meg.

A balga és okos szüzekről elmondott jézusi példázatban a szüzek együtt várják a vőlegényt, miközben a közöttük lévő különbség már korábban kialakult, hiszen az egyiknek tartalék olaja is van, a másiknak pedig nincs. Jézus szerint a „a szüzek” csak az „éjféli kiáltás” hatására ébrednek fel az alvásukból, és a „balga szüzek” csak ekkor döbbennek rá a végzetes hiányosságukra, és válnak el az „okos szüzek” csoportjától, nem sokkal a vőlegény megérkezése előtt (lásd: Mt. 25,6-12.).

A szüzeket felébresztő „éjféli kiáltás” pedig nem más, mint amit a próféciákban hangos kiáltásnak nevezünk, amitől Isten népének végre fel kellene ébredni. A történelemnek az a pillanata viszont már nem ad lehetőséget senkinek sem a változtatásra. A „balga szüzeknek” sorsát is véglegesen megpecsételte a korábbi életük, és az Istennel való kapcsolatuk. Ezért amikor végre ők is be akarnak menni a menyegzői házba, már zárva találják az ajtót, és amikor zörgetnek, hogy bebocsátást kérjenek, akkor azt a választ kapják Jézustól: „nem ismerlek titeket" (Mt. 25,12.).

Ez az esemény a próféciák idősíkjában az Isten népe között elhangzó „hangos kiáltás” próféciájával kapcsolódik össze, aminek eredményeként Isten Lelke kiárad, mert „eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső” (Hós. 6,3.). Péter apostol a pünkösdi prédikációjában egy próféciát nyilatkoztatott ki, amikor azt mondta: „térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy így eljöjjenek a felüdülés idei az Úrnak színétől” (Csel. 3,19.). Ezzel pedig azt mondta ki, hogy Jézus főpapi szolgálatában a „bűntörlő kegyelem” ítélete megtörtént Isten népe felett, mert az Istentől jövő „felüdülés”-ben, vagyis a „késői esőben” csak ezt követően részesülhetnek. Péter próféciának a lényegét Ellen G. White a következőképpen foglalta össze.

„Isten megsemmisítő ítéletének ideje egyúttal az Isten irgalmasságának az ideje is azok részére, akiknek semmi alkalmuk sem volt az igazságot megismerni. Az Úr szeretettel fog rájuk tekinteni, kegyelmes szíve megindul irántuk, irgalmas karja még mindig ki van tárva megmentésükre, mialatt azok számára bezáródott az ajtó, akik nem akartak bemenni.” (Rew.Her. 1906. júl. 5. -  S.D.A. C. 7. 979. - UNE. 127-128)

A konkoly és a búza példázatából pedig azt is láthatjuk, hogy ez a kétféleség már egészen korai időben kialakul, már a magvetés pillanatában is jelen van, hiszen nem azonos magból fejlődik ki a búza és a konkoly, és a magvetőjük sem ugyanaz. Egymástól elválasztva viszont csak az aratáskor lesznek. (lásd: Mt. 13,26-30.).

Jézusnak ez a példázata nagyon világosan mondja ki azt, hogy a konkoly és a búza együtt növekszik, ugyanabban a közegben, egymás mellett. A gazda szolgái ugyan már elég korán észreveszik, hogy konkoly is van a búza között, és a háttérben létrejött, de szemmel nem látható összefonódások miatt azonban tovább is ott kell maradjanak ahol vannak, mert a gazda szerint nem lehet kiszedve elkülöníteni a búzától. Együtt vannak ugyan, de nem egységben, mert nem azonos a természetük. Hasonlítnak ugyan egymásra, de a gyümölcsük már különbözik, amit Jézus is a felismerés jeleként említ: „az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt. 7,20.).

A jó és gonosz szolgák példázata pedig azt mutatja be, hogy a rostálásnak még Isten szolgái között is meg kell történni. Bár ez a példázat is azt jelzi, hogy a jó és gonosz szolgák is együtt vannak a ház Urának visszajöveteléig (lásd: Mt. 24,45-51.).

A példázat középpontjában a ház Urának visszajövetele áll, amit a szolgáknak felkészülten kellene várni. Ők azonban különböző módon használhatják ki a várakozás és az Urukkal való találkozásra szánt felkészülési időt. Amikor a ház Ura visszatér, minden szolgájának számot kell adnia a rábízott feladat elvégzéséről, és ennek alapján mindegyiket megítéli és minősíti.

Jézus a példázatban azokat tekinti „hű és bölcs szolgának”, akik mindig megfelelő időben adták a rájuk bízottak számára a szükséges élelmet. A „gonosz szolga” jelképe viszont azokra vonatkozik, akik szintén a ház Urának szolgájának vallják magukat, a tetteikkel viszont azt fejezik ki, hogy nem várják az Urukat, ezért nem is végzik el a rájuk bízott feladatot, „a szolgatársaikat pedig verni kezdik, és a részegesekkel enni és inni kezdenek” (Mt. 24,48-49.).

Az teljesen egyértelmű, hogy a „ház Ura” Jézusra mutató jelkép, aki most ugyan távol van tőlünk, de nemsokára vissza fog jönni. A példázatbeli „szolgák” azonosításának azonban van egy tágabb és egy szűkebb értelmezése. Tágabb értelemben szolgának minősül mindenki Isten Egyházában, hiszen Jézus minden követőjére rábízott valamit az örökkévaló evangélium hirdetésének munkájából. Szűkebb értelemben viszont azokat az embereket jelképezi, akiket Isten azzal bízott meg, hogy az Ő házanépének, vagyis az Egyházában élőknek biztosítsák a szükséges lelki táplálékot rendszeresen és időben.

A „gonosz szolga” nem végzi a rá bízott munkát, és a ház Urának visszatérésével kapcsolatban is közömbösséget mutat. Hiszen úgy gondolkodik, hogy “halogatja még az én uram a hazajövetelt” (Mt. 24,48.). A hűséges szolgatársakkal szemben pedig kegyetlenek, lelki és szellemi vonatkozásban verik és bántalmazzák őket. Szolgálat helyett a könnyelmű és gondtalan életmódot választják, és olyanok társaságát keresik, akik szintén ilyen életet élnek.

A „ház népe” pedig az Isten Egyházához tartozó emberek közösségét szemlélteti, mindenki ebbe a csoportba tartozik, aki szövetségi kapcsolatot hozott létre Istennel, akiknek a neve fel lett jegyezve az élet könyvében.

Jézus a juhok és a kecskék példázata által is azt akarta bemutatni, hogy a kétféle jelképpel szemléltetett csoportok különbözőségének kialakulása is korábban jön létre, de a szétválasztásuk majd csak Jézus dicsőséges visszajövetelekor fog megtörténni. „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.” (Mt. 25,31-33.).

Ezékiel próféciájából szintén azt ismerhetjük meg, hogy „akik sóhajtanak és nyögnek” azok miatt, amik az Egyházban történnek, vagyis az elpecsételtek, szintén együtt vannak és maradnak azokkal, akik utálatos dolgokat cselekszenek Isten előtt. „És monda az Úr néki: Menj át a város közepén, Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, akik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, amelyeket cselekedtek annak közepében. És amazoknak mondá az én hallásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvezzen a ti szemetek, és ne szánakozzatok: Vénet, ifjat, szüzet, gyermeket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azokhoz a férfiakhoz, akiken a jegy van, ne közelítsetek, és az én templomomon kezdjétek el. Elkezdék azért a vén férfiakon, akik a ház előtt valának.” (Ezék. 9,4-6.).

Ez a próféta azt mutatja be, hogy a szétválás majd csak az Isten büntető ítéletének végrehajtásakor következik be. Ez pedig csak a kegyelemidő lezárása után teljesedik be a hét csapás kitöltetésekor. „És hallék nagy szózatot a templomból, amely mondja vala a hét angyalnak: Menjetek el és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát.” (Jeé. 16,1.). Először tehát „az Isten szolgáinak elpecsételése” (Jel. 7,3.) történik és valósul meg, azután pedig az Isten ítéletének végrehajtása.

Ebben a próféciában domborodik ki a legjobban, hogy a kegyelem és igazság Istene miként fog megnyilatkozni az Ő népe között a végidőben. Mert azok, „akik sóhajtanak és nyögnek mindazokért az utálatosságokért, amelyeket cselekedtek annak közepében”, nem érdemből kapják az üdvösséget és az örök életet, hanem kegyelemből. Azoknak pedig, akik „utálatosságokat… cselekedtek”, az igazság Istene rendeli el a maguknak választott életmódjuk következményeként járó igazságos ítéletüket.

Jézus is azt mondja a nagy prófétikus beszédében, hogy amikor „a gonoszság megsokasodik”, akkor „a szeretet sokakban meghidegül” (Mt. 24,12.). Jézus kijelentése szerint nem mindenkiben alakul ki ilyen állapot, de ez a lelkületbeli különbözőség fokozatosan bontakozik ki „sokakban” a második adventet várók között. A „meghidegül” szó arra utal, hogy korábban bennük is égett az Isten iránti szeretet tüze, de fokozatosan kihűlt, hogy helyette a „gonoszság” sokasodjon meg bennük.

Jézus éppen ezért hozza fel az utolsó gyülekezeti korszak elleni panaszaként azt, hogy „langymeleg” (Jel. 3,15-16.) vagy. Pál apostol szerint ez akkor jön létre, amikor a kegyes élet csak látszat, csak a képmutatás terméke, még akkor is, ha nem tudatos megnyilatkozásról van szó. De az apostol szerint nincs mögötte tartalom, mert hiányzik az Isten lelkének szíveket átalakító hatalma és ereje. „Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (2Tim. 3,5.).

Pál apostol az egyik levelét úgy kezdi: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára” (Róm. 12,1.). Most én is így szeretnék kérni mindenkit, hogy fogadjuk meg Jézusnak azt a tanácsát, ami az egyetlen megoldást jelentheti számunkra. „Azt tanácsolom néked, hogy (1) végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; (2)  és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; (3) és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” (Jel. 3,18.). De hogy Jézusnak ezeket a tanácsait és ajánlatait miként tudjuk elfogadni és aktivizálni az életünkben, azt majd a következő részben szeretném elmondani.