1. Jézus korában a farizeusok szerint mi volt az a három dolog, aminek
a nyilvános gyakorlása a kegyes élet bizonyítékának számított?
A szegények közötti alamizsnaosztás, az imádságos élet és a böjtölésben
kifejezett megalázkodás.
Jézus is ezért foglalkozik ebben a fejezetben ezzel a három dologgal.
2. A közgondolkodás szerint mit nevezünk alamizsnának: egy cselekedetet,
valamilyen tárgyi dolgot vagy éppen egy érzelmi megnyilatkozást?
Pozitív értelemben általában a szegények, illetve
a valamilyen okból rászoruló emberek részére nyújtott rendszeres vagy alkalomszerű
könyörületességi adomány.
Alamizsna bármi lehet, aminek hiánya szükséghelyzetet teremt, és amit az
egyik ember a másiknak adhat segítségképpen.
Alamizsnaadás az emberi szív jóságát és együttérző
irgalmát fejezi ki, ha az minden érdektől mentesen történik.
Negatív értelemben viszont azt az adományt
nevezzük alamizsnának, amit értékében vagy éppen a lehetőségekhez viszonyítva
méltánytalanul és megalázóan kicsinek és kevésnek tartunk.
3. A hívő emberek gondolkodásában és gyakorlati
életében van-e Isten által adott szabályozója az alamizsnaadásnak, vagy
csak spontán, egyéni elképzelések szerint kell ezt gyakorolni?
Izráel életében törvény szabályozta az Isten akaratával
megegyező könyörületesség és irgalmasság gyakorlatát.
Ezt az isteni törvényt azonban mindenki a saját, egyéni lelkületének a
függvényében töltötte be.
Az újszövetségi időben pedig szinte változatlanul
került át a jótékonyság és az irgalmasság gyakorlása, de a megvalósítás
módja kissé átalakult a megváltozott körülmények miatt.
4. A szegényekről való gondoskodás milyen
törvényei szabályozták Izráel lelki és gyakorlati életét?
A nagycsaládokba és törzsekbe szerveződött
Izráelben mindenekelőtt a családok kötelessége volt a rászorulók
(árvák, özvegyek) támogatása és segítése (5 Móz 14:29, 15:7-11).
A termények betakarításának is megvolt a szegényeket
megsegítő rendje.
“Mikor a ti földetek termését learatjátok,
ne arasd le egészen a te meződnek szélét, és az elhullott gabonafejeket
fel ne szedd” (3 Móz 19:9, Rút 2:1-3).
“Szőlődet se böngészd végig, és a lehullott
szemeket se szedd fel. Hagyd ott azt a szegénynek és a jövevénynek”
(3 Móz 19:10).
Minden harmadik esztendőben, a második tizedet
(ami nem az Úrnak elkülönített szent rész volt 5 Móz 14:22-26) a kapuhoz
kellett kitenni a házban élő lévitának, az árvának és az özvegynek (5
Móz 14:28-29).
5. Milyen rendelkezéseket találunk az újszövetségi
időre érvényes jótékonyságra és alamizsna osztásra vonatkozóan?
Jézus maga is gyakorolta a szegények megsegítését, ezért esetenként Júdásnak
arra adott utasítást, hogy a közös pénztárból adjon nekik adományokat (Jn
13:29/b).
Jézus a tanításaiban is képviselte ennek a gyakorlati szükségét (Mt
19:21).
Az apostoli gyülekezet Jézus példájára egy közös alapot hozott létre a
szegények megsegítésére (Csel 2:45, 5:1-2).
A Joppéban lévő gyülekezetben élt egy Tábitha
nevezetű nő, aki “gazdag volt a jó cselekedetekben és alamizsnákban,
amelyeket osztogatott” (Csel 9:39/b).
Kornélius századosról is az van feljegyezve, hogy “sok alamizsnát osztogatott
a népnek” (Csel 10:2).
Pál apostolnak is szokása volt az alamizsna
gyűjtése is és a szétosztása is, még az összegyűjtés időpontját is kijelölte
(1 Kor 16:1-3, Csel 24:17).
1. A bűn milyen torzítása mutatkozott meg
Jézus idejében az alamizsnaadás jótékony célú gyakorlásában?
Jézus szavai szerint már egy színdarab eljátszásának a színvonalára süllyedt
le a jótékonyság gyakorlása.
Ahogyan akkor és vidéken még ma is, a színjátszók
különböző feltűnést keltő módon hívták fel az emberek figyelmét magukra
és a műsorukra, így történt ez a jótékonysági cselekmények bemutatása esetében
is.
A zsinagógákban és az utcákon hirdették ki azok neveit, akik adakozásukkal
támogattak valamilyen nemes célt.
Vannak, akik ezt a szerepüket látszólag tisztán
és teljes átéléssel játsszák végig, annyira, hogy színjátszás közben még
ők maguk is azt gondolják, hagy valóban ilyen komoly és jó emberek.
Csakhogy a szerepjátszásban a szerep sohasem
azonos az őt eljátszó színésszel, a szerepen kívül a színésznek mások a
személyes ismertetőjegyei.
2. Milyen cél vezeti azokat, akik feltűnést
keltő módon gyakorolják az alamizsnaadás cselekményét?
Isten és az emberek előtt akarják bizonyítani
a kegyes életük komolyságát.
Isten előtt azért, mert azt hiszik, hogy a
saját jó cselekedetükkel fogják kiérdemelni az üdvösséget.
Emberek felé pedig azért, hogy a figyelmüket magukra irányítsák és így
alapozzák meg előttük a jó hírüket és elnyerjék
az elismerésüket.
Ezt a jutalmukat mindig el is nyerik azonnal, de semmi többet.
Még a jó cselekvése is értéktelenné válik, ha rossz indítékból ered.
Az emberek örök kísértése, hogy előtérbe helyezze
és mások előtt felmagasztalja önmagát.
Ez a bűn gyökere, már Sátán is ezen a ponton
bukott el és fordult el Istentől, és az embereket is erre készteti (Ésa
14:13-14).
3. Milyen gyakorlatias tanácsokkal próbál Jézus visszatartani bennünket
a színjátszástól és a kegyességnek csupán a látszatától?
Amikor alamizsnádat osztod, akkor:
“Ne kürtöltess magad előtt!”
“Ne tudja a te bal kezed, hogy mit cselekszik a te jobb kezed!”
“A te alamizsnád titkon legyen!”
Ebben a jézusi parancssorban az átmenet fokozatossága
figyelhető meg.
A teljes nyilvánosság elől eljutni a teljes
elrejtettség állapotába.
“A te Atyád, aki titkon néz”,
ezért Ő előtte nem kell feltűnő módon megrendezni a dolgokat, hiszen Ő
mindig látja a tetteinket, még akkor is, amikor nem akarjuk.
Jézus azt akarja, hogy alamizsnánkat őszinteséggel
adjuk, sohasem érdekből fakadó számítás alapján, esetleg viszonzást várva,
és a jókedvű adakozót szereti az Isten (Lk 6:35, Zsid 13:16).
1. Mi az a nagyon fontos szempont, amire Jézus szeretné felhívni a figyelmünket?
Az alamizsnaadás ne csupán egy emberbaráti megnyilvánulás legyen, hanem
egyúttal egy vallásos cselekmény is.
“A te Atyád, aki titkon néz”, vagyis a kegyességnek ez a cselekménye
mindig az Isten jelenlétében történik, akár tudomásul vesszük, akár nem.
Az igazi kegyesség elsődlegesen nem két ember
között valósul meg, hanem az Istennel való személyes kapcsolatunkban.
A jótékonysági cselekményekben és emberi kapcsolatokban csak megnyilatkozik,
és nyilvánvalóvá válik az Istennel való kapcsolatunk minősége.
2. A szegényekről való gondoskodás összekapcsolható-e
az istentiszteleti alkalmainkkal?
Izráelben törvény szabályozta, hogy amikor évenként háromszor megjelennek
Jeruzsálemben az Úr előtt, akkor a családdal
örüljön és ünnepeljen az árva, az özvegy, a lévita és a befogadott jövevény
is (5 Móz 16:11, 14).
Jósiás király az istentiszteletek helyreállítása érdekében a húsvéti ünnepek
megtartásához áldozati állatokat osztott szét mindenkinek a nép fiai között
(2 Krón 35:7).
Nehémiás hasonlóan cselekedett a templomi szolgálat helyreállítása érdekében
(Neh 8:10).
“A szeretetből fakadó szolgálat: a legszebb
istentisztelet” (GHB 83,1).
3. Milyen áldásígéreteket találunk arra vonatkozóan, ha valaki szívesen
ad alamizsnát?
“Az irgalmas szemű ember
megáldatik, mert adott az ő kenyeréből a szegénynek” (Péld 22:9).
“Van olyan, aki bőven adakozik, és annál
inkább gazdagodik.. A mással jóltevő ember megkövéredik”(Péld 11:24-25).
“Kölcsön ád az Úrnak, aki kegyelmes
a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki” (Péld 19:17).
“Ha oda adod utolsó falatodat az éhezőnek..
olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize
el nem fogy” (Ésa 58:10-11).
4. Kell-e különbséget tenni a keresztény alamizsna és a világban gyakorolt
alamizsna alapelvei és céljai között?
Az Isten országának evangéliuma nem tűzte
ki célul azt, hogy megszüntesse az emberi társadalmakban található általános
nyomort.
A bűn világában a szegénység és a szegények
jelenléte hozzá tartozik a dolgok természetes rendjéhez (5 Móz 15:11).
A szegényeken csak akkor segítünk igazán keresztény módra, ha a gyakorlati
segítségünk az Istennek Jézus Krisztusban megnyilatkozó szeretetének a
bemutatásával kapcsolódik össze.
Ellenkező esetben a segítségünkkel az egész
világot megnyerheti ugyan valaki, de ha emellett a lelkében kárt vall,
akkor mindent elveszített, és a segítségünk semmit sem jelentett számára
(Mk 8:36-37).
5. Milyen megfizetésre és jutalmazásra gondolt Jézus, és mikor lesz
ez a bizonyos nyilvános megfizetés?
“Senki sem áraszthatja szívéből és életéből
másokra Isten áldásainak folyamát, hogy önmaga is ne részesülne gazdag
jutalomban” (GHB 83,3).
A Jézus által felvetett jutalom nem olyan fizetség, mint amit az emberek
adnak egymásnak az elvégzett munka béreként.
Ez a megfizetés inkább az Istennel való személyes
kapcsolat végeredménye vagy gyümölcse, ami az Isten kegyelméből és jóindulatából
fakad.
Erről a jutalmazásról beszél Jézus a dicsőséges
visszajövetelével kapcsolatban (Jel 22:12, Mt 25:34-36).