|
|
|
|
|
| Előző | Következő | Tartalomjegyzék | Főoldal |
A köznapi szóhasználatban az ösztönös jóság természetes megnyilatkozásának tekintjük az irgalmasságot.
A természetünknek ezek a reakciói nemcsak az embertársaink felé nyilatkozhatnak meg.
A környezetünkben lévő állatok vagy a természet élővilága is kiválthatja belőlünk az irgalmasság érzését.
Még egy élettelen tárggyal kapcsolatban is feltámadhat bennünk az irgalom.
Amikor csak azért nem dobunk ki valamit, mert annyira hozzánk nőtt, életünk részévé lett, pedig már elhasználódott és elveszítette a tényleges értékét.
A Bibliában a hűséget is magában foglalja az irgalmasság gondolata.
Ebben az esetben már nem ösztönösen gyakoroljuk az irgalmasságot, hanem tudatosan akarunk jót tenni.
Így gyakorol irgalmasságot Isten is velünk kapcsolatban.
Ezért szánja meg a szülő is a rossz magaviseletű gyermekét, és nem haragszik rá.
Ezt a fajta irgalmasságot a másik fél iránt érzett szeretet nyilatkoztatja meg és táplálja tovább.
Mind a kettő, hiszen az irgalmasság egy összetett reakció, ami kapcsolatban van a személyiségünk teljességével.
Az érzelem nélküli irgalmasság egy rideg és érdek orientált megnyilatkozás.
Ha viszont az értelem nem felügyeli és ellenőrzi az érzelmi megnyilatkozást az irgalmasság gyakorlásában, akkor csak egy túlfűtött, érzelgős, vak és felelőtlen irgalmasságról beszélhetünk.
Amikor az irgalmasság megnyilatkozik, akkor az a teljes ember minden természetes adottságában jelen van.
Az értelmünkkel fogjuk fel és dolgozzuk fel azt az információt, ami irgalmasságra indítja a lelkünket, és a testünk különböző tagjaival fejezzük ki, adjuk tudtára a környezetünknek.
Könyörület és szánalom a bajban és nehéz helyzetben lévőkön (Hós 11:8, Mt 9:36).
Megbocsátás a rosszindulatú bántalmak között is.
Egy barátságos pillantás, egy részvétteljes szó.
Az együttérzésnek minden kifejezése irgalmas tettnek számíthat az adott helyzetben.
A legtöbb alkalommal igen, de vannak kivételt képező esetek is.
Esetenként előfordulhat, hogy nevelő szándékú célzattal kell összekötni az irgalmas tett gyakorlását.
Előfordulhat, hogy a segítségre szoruló embert inkább halászni kell megtanítani, minthogy halat adjunk neki.
A nevelő szándékú irgalmasság megtanítja értékelni azt, amit kapott, és megbecsülni azt, amiért megdolgozott.
Meg kell tanulni a Szentlélek vezetésére és befolyására hagyatkozni az irgalmas tettek gyakorlásában.
Mivel a bűn világában az Isten szeretetének és jellemének a leginkább érzékelhető megnyilatkozása az irgalom, ezért bennünk is ezt a jellemvonást szeretné viszontlátni a mindennapi emberi kapcsolatainkban.
“Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban!” (Mik 7:18).
“Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6:36).
“Az önzetlen szeretet minden egyes szava és megnyilvánulása Krisztus szeretetének kifejezésre juttatása az elveszett emberiség iránt” (GHB 27,1).
Ha Isten bocsánatában akarunk részesülni, akkor minden esetben gyakoroljuk, amikor szükség van rá (Mt 6:12, 14-15).
Az adós szolgáról szóló példázatát is ezzel a tanító célzattal mondta el Jézus (Mt 18:23-35).
Jézus szerint nem szabad korlátok közé zárni a megbocsátás alkalmait, ha kell, akkor akár hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani (Mt 18:21-22).
A megbocsátásunk készsége, vagy éppen a megbocsátástól való elzárkózásunk minden esetben a lelkünk tükre, amely megmutatja, milyenek vagyunk a szívünkben.
Ha a megbocsátás a bennünk lévő szeretetből fakad, akkor nem fogjuk megkérdezni magunktól, hogy megbocsássunk-e vagy sem.
“Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, ezért terjesztettem reád az én irgalmasságomat” (Jer 31:3).
Isten arra tanít, hogy amit megbocsátottál, azt ne emlegesd fel újra, tudd végleg elfelejteni (Zsolt 103:8-12).
Nem az eseményt kell elfelejteni, hanem a fájdalmadat, a megbántottságodat.
“A feledékenység emberi tulajdonság, a felejteni tudás viszont egy isteni erény.”
Azt is meg kell tanulni, hogy a nagy bántásokat és sértéseket is készek legyünk megbocsátva elfelejteni (Ésa 1:18).
Minden érdektől mentesen, személyválogatás nélkül bocsássunk meg mindenkinek.
“Ha egy rossz ember igazságtalanságától szenvedsz, akkor bocsáss meg neki, hogy ne legyetek rosszak mind a ketten!”
A megbocsátást viszont nem lehet a hibák és a bűnök elnézésével azonosítani.
Bár minden elnézést tekinthetünk úgy is, hogy meg van bocsátva a dolog, de nem minden megbocsátás tekinthető elnézésnek is.
A megbocsátásnak van egy érzelmi része, ami azt jelenti, hogy a megbántás ellenére már nem haragszom, helyette már szeretni is képes vagyok, még akkor is, ha nem kértek bocsánatot.
“Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4:26).
“Minden mérgesség és fölgerjedés és harag..... kivettessék ti közületek minden gonoszsággal együtt. Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak; miképpen az Isten is megengedett néktek Krisztusban” (Ef 4:31-32).
Isten ezt úgy gyakorolja, hogy már akkor megbocsátott nekünk, amikor még bűnösök, erőtlenek és ellenségei voltunk (Róm 5:6-10).
A Golgotán bemutatott áldozat által pedig kifejezésre is akarta juttatni a megbocsátó szándékát.
Jézus a kereszten ezért imádkozhatott úgy, hogy “Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23:34).
A megbocsátásnak viszont van egy jogi része is, amit csak akkor gyakorolhatunk, ha a vétkező már belátta és a bocsánatkérésében be is vallotta a bűnét.
Isten nem hatalmaz fel és nem kér arra, hogy olyan embert is biztosítsunk a megbocsátásunk jogi következményéről, aki nem képes beismerni a bűnét.
A bocsánatkérés nélküli megbocsátás csak a bűneiben erősíti meg a vétkezőt.
A megbocsátás jogi részéhez Isten is azt mondja; “Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz” (Ésa 55:7).
A megbocsátás jogi oldala biztosítja azt a körülményt, amely a bűnöst felszabadítja bűnének terhe alól, és visszaállítja a szeretetnek a korábbi állapotát, amit az elkövetett bűn rontott meg.
Minden bűnnek van valamilyen következménye is, de a megbocsátás nem minden esetben tudja megszüntetni ezeket, mivel nem is ez a rendeltetése.
“A ítélet irgalmatlan az iránt, aki nem cselekszik irgalmasságot” (Jak 2:13).
Jézus következetesen tanította, hogy Isten megbocsátó kegyelmére csak azok számíthatnak, akik maguk is gyakorolják az irgalmasságot, az együttérzést és a megbocsátást (Mt 6:14-15, 18:35).
Jézus dicsőséges visszajövetelekor az emberek megítélésének csak egyetlen mértéke lesz; megnyilatkozott-e életükben az együtt érző irgalom vagy nem (Mt 25:31-46).
Soha ne az emberek elismerésének elnyeréséért történjen, még önmagunk számára sem kell feltétlenül egy tudatos cselekedetként végrehajtani az irgalmasságot (Mt 6:1-4).
“Ne kürtöltess magad előtt.... hogy az emberektől dicséretet nyerjetek” (2. vers).
“Ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed” (3. vers).
“Uram, mikor láttuk, hogy éheztél és tápláltunk volna?” (Mt 25:37).
Ha valamit teszünk, azt “nem szomorúságból vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2 Kor 9:7).
Isten már most is megkülönböztetett kegyelemben részesíti az irgalmasságot gyakorló embereket.
“Kölcsön ád az Úrnak, aki kegyelmes a szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki” (Péld 19:17).
“Aki bőven adakozik, annál inkább gazdagodik... A mással jóltevő ember megkövéredik, és aki felüdít, maga is üdül” (Péld 11:24-25).
Az irgalmasság jutalmazása abban a boldogságban kiteljesedik, amit Jézus megígért.
Ez a boldogság lehet a lélek belső öröme és békéje, amely egy irgalmas cselekedet következményeként árad szét bennünk.
“A részvétteljes szív édes békét, csendes megelégedettséget érez, s míg másokkal jót tesz, önmagáról megfeledkezik” (GHB 27,2).
Ez a boldogság lehet az Istentől elnyert irgalom eredménye is, amikor a bűnbocsátó kegyelem élményének hatása alatt vagyunk (Zsolt 32:1-2).
A boldogságnak ez az ígérete vonatkozhat az üdvösség jutalmára is, amit majd csak Jézus dicsőséges visszajövetelekor fogunk elnyerni (Jel 20:6, 19:9).