A Bibliát tanulmányozó emberek többsége azzal a szándékkal veszi kezébe az Igét, mert lelkek mélyén egyfajta vonzódást érez egy magasabbrendű élet felé, olyan élet felé, ahol a bűn okozta terhes következmények már nem nehezítik sem egyéni, sem közösségi életét. A Bibliát olvasva közvetve vagy közvetlenül mindenhol ennek ígéretével találkozunk, és azzal a késztetéssel, hogy igyekezzünk már most elkezdeni ennek az életformának a megvalósítását az életünkben.
Már a Szentírás első könyvében is azt mondja Isten Ábrahámnak, a hívők atyjának, hogy “Járj én előttem, és légy tökéletes!” (I. Móz. 17,1.). Ezért nem meglepő, hogy Jézus már a leghatározottabban állítja oda a hívő ember elé ezt az isteni igényt;“Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes!” (Mát. 5,48.). A gazdag ifjúnak is a tökéletessé válás szükségességét állította oda az örök élet feltételeként; “Ha tökéletes akarsz lenni....” (Mát. 19,21.). Ennek az isteni kívánalomnak pedig természetes következménye az az állapot, amit a végidő szentjeiről mond el a Biblia. “Az ő szájukban nem találtatott álnokság, mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek” (Jel. 14,5.). Ezzel a kijelentéssel összhangban Jakab apostol is megerősíti; “ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember” (Jak. 3,2.).
Isten gyermekei azonban eléggé vegyes érzésekkel gondolnak erre az isteni kívánalomra, mint elérendő célra. A tökéletesség elérése utáni vágy természetesen nemcsak az ember lelki életére jellemző. Életünk bármely más területén is megfigyelhető ez a törekvés, mint természetes reakció. Megnyilatkozik a sport világban, a kétkezi munka minden ágában, a tudomány és a technika fejlődésében. Mindenhol az a vágyakozás figyelhető meg, hogy az ember szeretne tökéletes lenni, és ha ezt sikerült elérni, akkor lehetőleg még tökéletesebb.
Mint Isten gyermekei egyrészt tele vagyunk vágyakozással, hogy tökéletesen eleget tegyünk azoknak az isteni normáknak, amikről úgy gondoljuk, hogy a hívő életünk természetes következményeiként meg kell látszódjanak a cselekedeteinkben. Általában mindenki azt gondolja, hogy csak ezeknek a cselekedeteknek a felmutatása után beszélhetünk tökéletességről. Másrészt viszont tele vagyunk szorongással is, hogy vajon meg tudunk-e felelni Isten elvárásainak? Mikor tudunk végre teljesen összhangban élni a Bibliában található isteni normákkal? Vajon megállhatunk-e majd Isten előtt a megmérettetésünk alkalmával, a mennyei ítéletben?
Ha a keresztény ember tökéletessége valami elérhetetlen dolog lenne, akkor a Biblia írói nem buzdítanának oly kitartóan annak elérésére. Maga Isten sem állítana elénk ilyen célt, ha ez számunkra megvalósíthatatlan lenne. Elképzelhetetlen, hogy Isten, aki elültette az ember szívébe a tökéletesség utáni vágyat, egyúttal ne mutatná meg az elérésének lehetőségét és annak módját. Az igazi nagy kérdés sokszor nem is az, hogy eljuthatunk-e vagy sem a tökéletességre, hanem sokkal inkább az, hogy a Bibliában adott isteni kijelentések szerint mit jelent a tökéletesség?
Minden időben heves viták kereszttüzében állt a keresztény tökéletesség kérdése. Általában majdnem minden szemléletirányzat képvisel igazságot is és tévedést is.
A legtöbb keresztény szemében a tökéletesség nem több, mint egyfajta erkölcsi ideál, amit szerintük egyedül csak Jézus tudott elérni és megvalósítani. Ez a szemlélet a görög filozófia hatására jött be a keresztény gondolkodásba.
Mások viszont úgy vélekednek, hogy a tökéletesség nem más, mint az a cél, ami felé a hívő embernek nagyon komolyan kell törekednie, de itt, ebbe a földi életben senki sem érheti el. Úgy gondolják, hogy a tökéletesség csak a második advent után érhető el, amikor a megváltottak a Jézus által újjáteremtett állapotba kerülnek.
Természetesen vannak olyanok is, akik csak azt látják, hogy a tökéletesség az üdvösség elnyerésének a feltétele, ezért csak azok üdvözülhetnek, akik már eljutottak a tökéletesség szintjére. Mivel pedig ismerik saját gyengeségeiket, ezért állandó félelemmel és rettegéssel gondolnak a Jézussal való találkozás pillanatára. Ebből adódóan a Jézus dicsőséges visszajövetelének boldog reménysége és várása teljesen ismeretlen a gyakorlati kereszténységükből.
A nagy kérdés tehát az, hogy mit jelent az a tökéletesség, amit a Biblia képvisel, és a hívő ember elé állít elérendő célként. Illetve mit értettek a Biblia írói a tökéletesség szó alatt, mivel nekünk is ugyanúgy kell értenünk.
Sokszor okoz bajt az, hogy már egy előre kialakított és megformált véleménnyel közelítenek a tökéletességgel foglalkozó igehelyekhez. Máskor pedig a Biblia szellemétől idegen filozófia nézőpontjából próbálják meg értelmezni az isteni kijelentéseket. De az is előfordul, hogy a Biblia régies kifejezéseit a mai modern nyelv fordulataival és szavaival helyettesítik be, és ezért teljesen más következtetésre jutnak, mint amiről az Ige beszél. Az ilyen hozzáállású emberek általában nem arra kíváncsiak, hogy mit mond a Biblia, hanem a saját véleményüket és gondolataikat szeretnék elmondatni a Bibliával. Ezért fordul elő olyan sokszor, hogy ugyanaz a szövegrész teljesen ellentétes tanítások hivatkozási alapjául szolgál.
Minden nyelvterületen érvényes az a szabály, hogy egyes szavaknak többféle jelentése is lehet. Ilyen értelemben a “tökéletes” szó is használható többféle dolog és többféle állapot kifejezésére. A jelentésbeli különbségeket és árnyalatokat viszont csak a szövegkörnyezet és a Biblia egészének figyelembe vételével tudjuk érzékelni. Mindig arra kell törekednünk, hogy azt a jelentését találjuk meg, amit a Biblia írói szándékoztak adni az adott szövegben.
A Biblia úgy mutatja be a tökéletességet, mint azt az életcélt, amelynek elérésére minden kereszténynek törekednie kell. Ezért a tökéletes szóban megtaláljuk a befejezettség gondolatát, és kifejezi azt is, hogy valami a csúcsra ért, beteljesült, valóra vált, beérett. Ez az elérendő cél azonban mindig az általunk megismert isteni kívánalmak függvénye. Csak a megismert igazság vonatkozásában vizsgálhatjuk életünket és cselekedeteinket, hogy azok tökéletesek-e vagy sem. Isten a mi érdekünkben nem mutatja meg egyszerre az elérendő célt, mert akkor képességeinket ismerve elcsüggednénk és feladnánk a küzdelmet, úgy gondolva, hogy oda mi úgysem tudunk eljutni. Ezért Jézus a tanítványainak is azt mondta, “Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljön amaz igazságnak Lelke, elvezérel majd minden igazságra.” (Ján. 16,12-13.). Így vezette Isten minden korban az övéit, és vezet bennünket is a tökéletesedés útján mindig feljebb és közelebb magához.
A Biblia több példával is érzékelteti az emberrel kapcsolatos tökéletesség viszonylagos voltát. Általában nem a bűntelen ember megjelölésével kapcsolatban használja a tökéletesség fogalmát. Akiket tökéletesnek nevez, azok távolról sem mentesek az emberi gyengeségektől, hibáktól és bűnöktől.
Dávidról azt találjuk az Igében, hogy “az ő szíve tökéletes volt az Úrhoz, az ő Istenéhez”, “tökéletesen követte az Urat” (I. Kir. 11,4. 6.). Ez a tökéletes Dávid azonban még arra is képes volt, hogy egy embert megölessen, csakhogy a feleségét elvehesse tőle. És bizonyára még sok egyéb hibás lépést is felsorolhatnánk az életéből, miközben a Biblia tökéletes szívűnek minősíti. Viszont teljesen más színben látjuk Dávidot akkor, ha az elkövetett bűnei felett bánkódó embert nézzük, ha azt látjuk, hogy milyen őszinte bűnbánattal menekült Istenhez mindig, amikor Sátán le tudta őt győzni a kísértéseivel. Ilyen pillanatokban születtek meg azok a zsoltárok, amikben megfogalmazva találjuk, hogy milyen csodálatos menedék és oltalom az Isten kegyelme azoknak, akik bizalommal veszik igénybe. Dávid csupán a Kísértő áldozatává lett ezekben a bűnökben, de nem adta át magát a bűn uralmának. “Ha hamisságra néztem volna szívemben, meg nem hallgatott volna az én Uram. Ámde meghallgatott Isten, figyelmezett könyörgésem szavára. Áldott az Isten, aki nem vetette meg könyörgésemet, és kegyelmét nem vonta meg tőlem.” (Zsolt. 66,18-20.). “Mert...Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet óh Isten nem veted te meg!” (Zsolt. 51,19). Ilyen háttér alapján mondja tökéletesnek Dávidot a Biblia. A tökéletessége tehát csak egy viszonylagos tökéletesség. Ennek a megállapításnak a summázatát a Királyok könyvében találjuk megfogalmazva. “Mert Dávid azt cselekedte, ami kedves volt az Úr előtt, és nem távozott azoktól, amelyeket parancsolt néki az ő életének minden idejében, kivéve a Hitteus Uriás dolgát.” (I. Kir. 15,5.).
Izráel egy másik királyáról, Asáról is nagyon pozitív képet ad a Biblia.
Róla is kimondja azt, hogy “Asának szíve tökéletes volt az Úrhoz életének minden napjaiban” (I. Kir. 15,14.).
Ez a kijelentés azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy Asa lelkiismeretét nem terhelték bűnök. A Biblia beszámolójában
találunk olyan történeti feljegyzést is, ami arról szól, hogy ez a király egy bizonyos helyzetben teljesen eljátszotta
az Isten bizalmát. Nemcsak hogy semmibe vette az Istentől küldött üzenetet, hanem még a prófétát is börtönbe vetette, és
dühében még a nép közül is sokakat megnyomorított (II. Krón. 16,1-10). Ez a példa is jól mutatja, hogy a tökéletesség
mennyire viszonylagos az emberre vonatkoztatva. Lehet, hogy megvan ugyan az emberben az őszinte szándék Isten akaratának
követésére, a megvalósításban azonban gyakran mégis hiba csúszik be, mert esendőek vagyunk. Isten azonban az
erőtelenségeink ellenére is kegyelmével és szeretetével vesz körül bennünket, “Mert Ő tudja a mi formáltatásunkat;
és megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt. 103,14.).
Abszolút tökéletesnek csak az Istent mutatja be a Biblia, és mivel Ő ilyen tökéletes, ezért nincs szüksége változásra, még a változás árnyéka sem közelíthet hozzá. Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad, (Jak. 1,17. Zsid. 13,8.) mert abszolút tökéletes. Mi azonban nem tudunk olyan tökéletesek lenni, mint Isten. “Avagy a Mindenható tökéletességére eljuthatsz-é?” (Jób. 11,7.).
“Az emberi tökéletességnek előbb az általános, majd a megváltottakra vonatkoztatott jelentését így körüljárva láthatjuk, hogy ez a fogalom az emberre vonatkoztatva kizár minden abszolút értelmezést. Az abszolút tökéletesség csakis Istenről mondható el és Krisztusról, mint annak egyedüli megtestesítőjéről. Mennyei példaképünkhöz való hasonulásunk azt kívánja tőlünk, hogy ne lankadjunk Isten tökéletes jellemének a szüntelen csodálatában.” (ED. 12. - Jezn Zurcher: A keresztényi tökéletesség 83,2.)
Ezért mondható az, hogy az emberek esetében a tökéletesség mindig csak egy viszonylagos állapot marad, Istenhez viszonyítva sohasem tekinthető a teljességnek. Még emberi mértékek szerint sem tekinthető teljességnek, hiszen a fejlődés lehetőségével élve ez az állapot mindig változik, és ami változik, aminek szüksége van változásra, arról egyáltalán nem mondható el, hogy tökéletes. Isten azonban mégis tökéletesnek mondja valamennyi állapotában. Mert ahogy a növekedésben lévő növényeket tökéletesnek tekintjük fejlődésük minden állapotában, akként nevezhető tökéletesnek a bűn világában élő ember is. Ez a tökéletesség nem mondható olyan állapotnak, amit már nem lehet jobbítani és tökéletesbíteni, de Isten mégis tökéletesnek tekinti fejlődésének minden fázisában.
Isten abszolút tökéletességéhez viszonyítva Ellen White a következőképpen fogalmazza meg azt a lehetőséget, ahogy mi emberek a tökéletességünket elérhetjük:
“Legyetek tökéletesek!...... Ha a nekünk adott javakkal jót cselekszünk, akkor kicsiny körünkben tökéletesek lehetünk mi is, mint Isten az övében.” (G.H.B. 79,3.)
“Miként Isten tökéletes a saját viszonylataiban, az embernek is tökéletesnek kell lennie a saját viszonylataiban.” (Test. 4. 591.)
“Amiképpen Isten az ő hatalmas hatáskörében tökéletes, azonképpen kell nekünk is tökéletesnek lennünk abban az arasznyi körben, melyben élünk és mozgunk.” (Pátr. Próf. 603,2.) (535,2.)
János apostol az újjászületett emberről mutat be olyan képet, amit a maga nemében tökéletesnek kell tekintenünk. Ebben az Igében azt mondja: “Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik; hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt” (I. Ján. 5,18.).
Nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a kijelentéssel, mert van ugyan elképzelésük az újjászületésről és a tökéletességről, de önmagukat is ismerik, és ez visszatartja őket a nyilatkozásban. Ennek az Igének ismeretében nem merik azt mondani, hogy ők is újjászületett emberek, hiszen azt nem mondhatják el, hogy ők már nem vétkeznek és még a gonosz sem illeti őket. Így aztán inkább bölcsen hallgatnak, mintsem hogy átgondolnák a kialakított véleményüket és szemléletüket, és választ keresnének Isten előtt a kérdőjeleikre.
Az értetlenség vagy a félreértés abból fakad, hogy az újjászületés fogalmát általában a teljes emberre vonatkoztatják mindenestől. Mintha az újjászületéssel teljesen megszűnne létezni az óemberünk, a régi megromlott természetünk.
Amikor Pál apostol azt írja, hogy “Levetkezzétek ama régi élet szerinti óembert...”és “Felöltözzétek amaz új embert... valóságos szentségben” (Eféz. 4,22. 24.), akkor két nagyon fontos dolgot jelent ki. Egyrészt azt, hogy ezt a műveletet nem az újjászületés előtt kell az embernek elvégezni, hiszen akkor még képtelen ilyen cselekedetre, még a szándéka sincs meg hozzá. Ezért ebből az következik, hogy az újjászületett embert még nem tekinthetjük abszolút értelemben szent lénynek, hiszen még vannak levetkezni való dolgai. Másrészt viszont ez azt is jelenti, hogy az újjászületett emberben együtt él a két természet, a régi és az újonnan született. Bár ez az együttélés állandó harcot és küzdelmet jelent számára. De ez a küzdelem nem a másik természet megváltoztatására irányul, hanem a legyőzésére és az elpusztítására. A régi romlott természetünk ugyanis sohasem fog megszentelődni, de az újonnan született természetünk sem fog vétkezni, a gonosz még csak érinteni sem tudja. A bennünk lévő két természet küzdelmének a tétje az, hogy melyik tud megerősödni, mert ez a másik elerőtlenedését és esetleg a halálát, a megsemmisülését fogja jelenteni. A küzdelem kimenetele attól függ, hogy melyiket táplálom, melyik igényét elégítem ki.
Pál apostol azt is leírja egész részletesen, hogy ez a két természet milyen módon él együtt és küzd egymással bennünk (lásd: Róm. 7,18-25.). Az újonnan született belső emberünkről azt mondja, hogy már gyönyörködik az Isten törvényében, már az Isten törvényének akar szolgálni, már meg van benne az akarás a jó cselekvésére. A régi természet ellenállása miatt azonban még nem mindig tudja végrehajtani azt a jót, amit szeretne. Még nagyon sokszor nem találja meg a módját annak, hogy miként vigye véghez azt a jót, amit pedig gyönyörűségesnek talál. Ezért még sokszor a régi bűnöket cselekszi, pedig már gyűlöli azokat, már nem akarja cselekedni azokat.
Vigasztaló viszont az a tudat, hogy ennek a küzdelemnek a fordított változata is működik. Mert a test bűnös cselekedeteit is meg lehet öldökölni az újjászületett lélek készségével és a Szentlélek segítségével (Róm. 8,13/b.). Ez a nemes küzdelem történik a megszentelődés folyamata alatt. Az újabb és újabb bűnök legyőzésével tesszük erőtlenné és öljük meg az óemberünket (Róm. 6,6. Kol. 3,5.).
Amikor János apostol azt mondja, hogy az újjászületett ember nem vétkezik, akkor Ő is csak az Isten által teremtett új belső emberre gondol. Ez abból tűnik ki, hogy ugyanabban a levelében nagyon határozott hangon óv attól a tévedéstől, hogy azt gondoljuk magunkról, bennünk már nincs bűn, csupán azért, mert újjászületett emberek vagyunk. Hiszen ha már “világosságban járunk”, még akkor is szükségünk van arra, hogy “Jézus Krisztusnak vére megtisztítson minket minden bűntől” (I. Ján. 1,7.). “Ha pedig azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság sincsen mi bennünk” (u.o: 8. vers). Eszerint tehát Isten igazsága csak abban az emberben él, aki a Szentlélek világosságában járva, már folyamatosan felismeri azokat a bűnöket, amiktől Jézus vére által tisztulást kell nyernie. És ha ezeket megvallja, akkor “hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztít minket minden hamisságtól” (u.o: 9. vers).
Ebben a levelében János egy csodálatos evangéliumot fogalmaz meg. Mert miközben határozottan kijelenti, hogy nincs olyan ember, aki azt mondhatná magáról, hogy nincsen bűn benne, addig az újjászületett emberről mégis azt mondja, hogy már nem vétkezik, még a gonosz sem illeti őt. Ezt a látszólagos ellentmondást az oldja fel, hogy az újjászületésen átesett embert Isten minden esetben az általa teremtett új emberrel azonosítja mindaddig, amíg ez az új ember él. Pál apostol ezt a csodálatos isteni üzenetet nagyon tömören összegezve mondja el. “Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint. De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban..... Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn” (Róm. 7,22-23. 20.). Az újjászületett belső ember tehát az Isten törvényében és annak cselekvésében gyönyörködik, és egyáltalán nem akarja a bűnt cselekedni, ezért sohasem fogja az akaratát hozzá adni. Ha viszont mégis elkövetem azt, amit már gyűlölök és nem akarom, akkor azt már “nem én mívelem”. Isten oldaláról nézve azért, mert Ő már az általa teremtett új emberrel azonosít. Az ember oldaláról nézve pedig azért, mert ebben a cselekedetben nem volt benne a szabad akaratom. Csak azért történt meg, mert erőtelen voltam, mert figyelmetlen voltam a Kísértő ravaszságával szemben, mert éppen akkor eresztettem el Jézus kezét, és Nála nélkül én semmire sem vagyok képes.
János apostol kijelentése azonban még többet is jelent annál, mint csupán egy ilyen jogi rendezés. Levelében János azzal magyarázza ezt a helyzetet, hogy az újjászületett ember azért nem vétkezik, “mivelhogy Ő az Istentől született”, és mint ilyen “benne marad annak magva” (I. Ján. 3,9.). Mivel pedig ez az isteni mag, amiből az újjászületés történik nem romlandó, hanem romolhatatlan mag (I. Pét. 1,23.), ezért nem tud neki még a gonosz sem ártani, nem tudja megrontani.
A természet világának példáin keresztül is tudjuk, hogy minden mag génjeiben hordozza azokat a paramétereket, amelyek meghatározzák, hogy mivé válhat és fejlődhet. Ezért minden mag vagy arra az állapotra fejlődik ki, amit génjeiben hordoz, vagy elpusztul, de sohasem lesz mássá. Ezért az elvetett uborka magból mindig uborka fog felnőni, sohasem lesz belőle borsmenta vagy kapor. Ekképpen az isteni magból született új ember sem fog elkövetni bűnt, mert más természetet hordoz a génjeiben. Az isteni magból született új ember sem fog megromlani csupán attól, hogy bennem a bűnös emberben kezdte meg az új életet, és bennem kell gyümölcstermővé fejlődnie. “Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, - mondotta Jézus - mimódon növekednek. A sötét, hideg földből vagy a folyók medrének iszapjából bújnak elő, bimbóznak és illatoznak.” (G.H.B. 99,2.).
Ilyen módon állítja tehát János apostol azt, hogy az újjászületett ember nem vétkezik, mert megőrzi magát, és még a gonosz sem illeti őt. Ezért tekinthetjük az újjászületett ember lelki állapotát a tökéletesség egyik dimenziójának.
(Nem befejezett írás)