ISTEN SZERETETE AZ ÚJJÁSZÜLETÉS CSODÁJÁBAN
A keresztény gondolkodásban nagyon fontos helyet foglal el az újjászületésről szóló bibliai tanítás. Jézus Krisztus azt mondta ezzel kapcsolatban: “Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.....Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” (Ján. 3,3. 5.).
Ezzel Jézus arra utalt, hogy Isten legcsodálatosabb ajándékát az örökéletet csak azok nyerhetik el, akik újonnan születtek. Ez a születés azonban lényegét tekintve teljesen más, mint az evilági életre való születés, hiszen az újonnan született emberek “nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek” (Ján. 1,13.). Törvényszerűségeit tekintve viszont több ponton is lehet hasonlóságot felfedezni a kétféle születés között.
Ahogyan a testi ember létének fogantatása számunkra láthatatlan körülmények között történik, úgy az Istentől született belső lényünk fogantatása is ilyen módon történik. Amikor még senki semmit sem tud a bennünk megfogant új életről, az már mégis megtörtént, ezért ettől kezdve már létezik, él és fejlődik az emberi lélek mélyén, de az emberi szem számára még láthatatlanul. Az idő múlásával azonban, a fejlődésének mértéke szerint, egyre több jelét fogja adni annak, hogy létezik és van, annyira, hogy már a kívülállók közül is mindig többen fogják észrevenni a létezését. Először csak a közvetlen környezet figyel fel ezekre a jelekre, de végül mindenki számára láthatóvá válik ez a létezés.
Amikor egy kisgyermek magzati fejlődése eljutott a megfelelő stádiumba, akkor megtörténik a látványos megszületés, az új élet világra jövetele. Az újonnan született ember esetében ez hasonlóan történik a víztől való születés eseményében, vagyis a keresztség által. Mert a hívő ember a keresztség cselekményével teszi teljesen nyilvánvalóvá mindenki előtt, hogy benne egy változás történt, és ezzel vallja meg, ettől kezdve egy új életet szeretne elkezdeni.
Jézus Krisztus születésének bejelentésekor azt mondta az angyal Máriának; “a Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hívatok; Isten Fiának” (Luk. 1,35.). Ezt a Jézus születésével kapcsolatban adott kijelentést el lehetne mondani minden esetben, amikor egy Istentől való újjászületés történik, hiszen a Szentlélek száll akkor mireánk is, és a Magasságosnak ereje végzi el bennünk azt, aminek eredményeként egy új élet indul meg bennünk. De ahogy nem Mária kereste azt a lehetőséget, hogy tőle szülessen meg a világ Megváltója, hanem Isten kegyelme teljesedett be rajta, akként a mi újjászületésünket sem nekünk kell elgondolni és kivitelezni. Bennünk is az Isten kegyelme munkálkodik, már akkor, amikor mi még nem is tudunk róla. Amikor az újjászületés folyamatának elindítása érdekében a Szentlélek elérkezettnek látja az időt és körülményeket, akkor befolyása alá von bennünket, és ekkor egészen különös dolgokat élhetünk át.
Az újjászületés csodája számomra is egy felejthetetlen élményt jelentett. Fiatalemberként, a magam sajátos, Istentől elfordult életem körülményei között érintett meg először az Istentől jött világosság, amely teljesen új fényben világított meg előttem és körülöttem mindent. “Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben” (II. Kor. 4,6.). Amit eddig bolondságnak tartottam, annak most ebben a világosságban megláttam az értékeit és vonzóvá lett számomra. Amit eddig természetes dolognak tekintettem az életemben, azt gondolva, hogy nélküle sivár és értéktelen lenne az életem, abban most megláttam és megéreztem a bűnt. Hirtelen mindent teljesen más megvilágításban láttam, egy teljesen új értékrend kezdett kibontakozni előttem és bennem.
Amikor Isten elkezdi megvalósítani az újjáteremtés művét egy emberben, sohasem áll meg félúton, ezért én is egyre újabb dolgokat kezdtem megtapasztalni. Következő lépésként azt éreztem, hogy már zavar azoknak a dolgoknak a cselekvése, amikről megértve felismertem, hogy bűn. Az Édenben adott evangéliumban ígérte meg Isten, hogy “ellenségeskedést szerzek” (I. Móz. 3,15.). Ez az ellenségeskedés azt jelentette, hogy még mindig elkövettem ugyan az előző életemből hozott bűnöket, de már nem jelentette számomra azt, mint korábban, és eközben már nem éreztem jól magam, már nyugtalan volt a lelkiismeretem, zavart az amit teszek. Ahogy az ellenségünkkel nem szívesen időzünkegyütt, lehetőleg kerüljük a társaságát, akként munkálja Isten azt, hogy mi a bűnnel szemben érezzük ezt az ellenséges érzést, és ne érezzük jól magunkat akkor, amikor közel van hozzánk.
Annak érdekében, hogy lelkemben nyugalmat találjak, igyekeztem kerülni azokat a dolgokat, amiknek cselekvése belső nyugtalanságot okozott. Ez a megoldás azonban hosszú távon nem tudott eredményes lenni, hiszen a korábban megszokott bűnös életforma olyan vonzással jelentkezett bennem, hogy nem tudtam ellenállni, és engedtem a csábításnak. Ez viszont csak olaj volt a tűzre, a bennem dúló küzdelemre és nyugtalanságra.
Ebben a válságos pillanatban Isten egy embert küldött hozzám, aki megmagyarázta, hogy milyen folyamat megy most végbe bennem. Ekkor értettem meg, hogy ami most velem történik az nem más, mint a Lélektől való újjászületés kezdeményezése Isten részéről. De hogy ez az isteni kezdeményezés befejeződik-e, az attól függ, hogy most én az ember milyen döntést hozok, mit válaszolok Isten kezdeményezésére. Beleegyezem ebbe vagy elutasítom? Ettől a döntéstől függ, hogy Isten befejezheti-e bennem elkezdett művét vagy vissza kell lépnie. Mivel a bűn következtében az akaratunk is a bűn uralma és rabszolgasága alá került, ezért ilyen vonatkozásban is az Isten szabadító kegyelmére van szükségünk. Csak így vagyunk képesek jó döntést hozni, és akarni a bűntől való elfordulást és szabadulást. Isten tehát ekkor visszaadja a bűn uralma alatt lévő embernek a szabad akarati döntés lehetőségét, felszabadítja az alól a belső kényszer alól, ami eddig nem engedte a bűnnel szembefordulni. “Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a végrehajtást az ő jó kedvéből” (Fil. 2,13,).
Eddig a pontig csak az Isten cselekedett értünk. Ettől kezdve azonban már az ember reakciójára is szükség van. Isten ekkor vár először viszontszándékot az embertől. Azt várja, hogy éljünk a visszakapott szabad döntés lehetőségével. Az így visszanyert szabad akaratunkkal nyithatjuk meg szívünk ajtaját a Szentlélek befogadására. A befogadásnak ebben a pillanatában történik meg az isteni és az emberi akaratnak és szándéknak az egyesülése, és ebben az egyesülésben valósul meg bennünk az új élet megfogantatása. Az újjászületésünk eseményét ugyan Isten kezdeményezi, de csak a beleegyezésünkkel hajtja végre és fejezi be, ezért van szükség az újjászületéshez a két akarat egyesülésére.
Isten senkit sem kényszerít, mindenki szabadon választhat, Isten tiszteletben tartja az emberek szabad akaratú döntését, még akkor is, ha a rosszat választják. Ha viszont valaki elfogadja ezt az isteni kezdeményezést, “azoknak hatalmat ada, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek” (Ján. 1,12.). Ez az isteni hatalom olyan dolgok végrehajtására képesíti a Krisztusban hívő embert, amiket másként nem volna képes megtenni. - Amikor fiatalemberként a sportorvosom tanácsára próbáltam abbahagyni a dohányzást, akkor hiábavaló volt minden erőlködésem, mindig újra visszaestem. Amikor viszont az Isten melletti döntésem késztetett erre a lépésre, akkor olyan könnyen maradt el életemből, hogy a környezetemben lévőkkel együtt szinte csodálkoztam azon, miként lehetséges, hogy még csak nem is kívánom a cigarettát. - Ezt tudja jelenteni az Isten hatalmának és erejének a jelenléte a bűnös szokásoktól való szabadulásban.
Jézus Krisztus azt mondta: “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Ján. 3,16.). Ennek érdekében Isten végtelen szeretete minden ember esetében előkészíti az újjászületés lehetőségét akkor, amikor a legérettebbnek látja a körülményeket arra, hogy az ember válasza igen legyen az Isten kezdeményezésére. Kedves olvasó, Te mit válaszoltál akkor, amikor érezted Isten megszólítását. Ha pedig még nem érezted ezt a megszólítást, akkor biztos lehetsz benne, hogy egyszer be fog következni. Szeretném, ha akkor Te is igennel válaszolnál! Segítsen ebben a nagyon fontos döntésben a mi szerető Istenünk!
Amikor az újjászületés megtörténik, akkor ez nem a teljes lényünk újjászületését jelenti, hanem csak azt, hogy ekkor valami új dolog született meg bennünk, amely az Istennel való közösségünk által képes tovább fejlődni, és így kiteljesedni a teljes lényünkben. Ezért imádkozik Pál apostol is úgy az efézusi gyülekezet tagjaiért, hogy “hatalmasan megerősödjetek az Ő Lelke által a belső emberben” (Eféz. 3,16.), mert ennek az új emberünknek fejlődnie és erősödnie kell az életben maradása érdekében.
Az újjászületés élményén átjutott ember egyre jobban egy különös kettősséget kezd észrevenni magában. Pál apostol saját tapasztalatként így fogalmazta meg ezt a különös élményt: “Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban” (Róm. 7,22-23.). Ezzel azt mondja ki Pál, hogy a régi természetünk valamilyen szinten még az újjászületés után is létezik bennünk. A régi természetünk viszont a bűn felé vonz bennünket, esetenként olyan erővel, hogy nem tudunk ellen állni.
E kettősség miatt egy állandó küzdelem folyik lelkünkben a régi és az új természetünk szintjén. Ez a küzdelem azonban nem a másik természet megváltoztatására irányul, hanem a legyőzésére és elpusztítására. Vagyis a régi természetünk csak elerőtelenedni tud és elpusztulni, de sohasem fog megszentelődni, viszont az újonnan született természetünk sem fog sohasem vétkezni. Ezért az Ige azt mondja: “Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a lélek ellen törekedik, a lélek pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, amiket akartok” (Gal. 5,16-17.). “Annak okáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldöklitek, éltek. Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai” (Róm. 8,12-14.). Így küzd egymással ez a két természet, hogy valamelyik felülkerekedjen, valamelyik jobban erősödjön a másiknál, és lehetősége legyen kiteljesedni az egész lényünkben.
A bennünk dúló küzdelem kimenetele mindig azon dől el, hogy melyik természetünket tápláljuk és erősítsük, illetve melyiket hanyagoljuk el. Amelyiket elhanyagolva magára hagyjuk, az fokozatosan elgyengül. Ez olyan mértékig történhet, hogy akár meg is halhat bennünk ez a természetünk. Pál apostol éppen ennek a lehetőségét veti fel, azt mondván, amennyiben a Jézussal való közösség eredményeként megfeszítjük az ó emberünket, akkor ezzel megerőtelenül bennünk a bűnnek teste annyira, hogy ezután már nem kell törvényszerűen szolgálnunk a bűnnek.
Nagyon érdekes Pálnak ez a hasonlata, hiszen köztudott, hogy a keresztre feszítéstől még nem következik be azonnal a halál, hanem csak nagyon hosszú idő után fokozatosan gyengül el és hal meg a felfeszített test. Lelki értelemben is hasonló a folyamat. Ha Krisztussal együtt “a mi ó emberünk megfeszíttetett”, akkor csak “megerőtelenül a bűnnek teste”, de még nem halt meg (Róm. 6,6.). Ezért éljük át mi is azt a szomorú tapasztalatot, hogy még az újjászületésünk után is érzékeljük a régi természetünk jelenlétét az életünkben. Ha nem is halt meg teljesen ez a régi megromlott természet bennünk, az Isten által teremtett új természetünk miatt viszont napról-napra gyengül bennünk. Ilyen módon lehet a test bűnös cselekedeteit is megöldökölni az újjászületett lélek készségével és a Szentlélek segítségével (Róm. 8,13/b.). Ez a nemes küzdelem történik a megszentelődés folyamata alatt. Az újabb és újabb bűnök legyőzésével tesszük erőtelenné és öljük meg az óemberünket, vagyis a régi természetünket, “amely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt” (Eféz. 4,22/b.).
“Ha pedig világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van; közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincsen mi bennünk.” (I. Ján. 1,7-8.).
János apostol azt mondja, hogy a Jézus világosságában járó, vagyis az újjászületett embernek még van mitől megtisztulnia, még ebben az állapotában is szüksége van Jézus megtisztító kegyelmére. Ebből viszont az következik, hogy csak abban az emberben él Isten igazsága, aki a Szentlélek világosságában már folyamatosan felismeri azokat a bűnöket, amiktől Jézus által tisztulást kell nyernie.
Ha valaki sötétben van és a legközelebbi fényforrás messze van tőle, akkor még sok mindent nem lát meg és nem vesz észre. Valaki egyszer egy közösségi szálláshelyéről távozva sötétben öltözött fel és úgy ment el, hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert nem akarta zavarni a társait. Ennek az eredménye viszont az lett, hogy csak világosságra jutva vette észre, hogy nem a saját cipőjét vette fel. És így vagyunk mi is, hiszen a világ sötétségéből megyünk mindig közelebb és közelebb a világ világosságához, Jézus Krisztushoz. Annak függvényében, ahogy közeledünk a világossághoz, mind jobban észre fogjuk venni azokat az eltéréseket, amiket a sötétben még nem láttunk meg magunkban. Így ad lehetőséget Isten arra, hogy a teherbírásunk arányában szembesüljünk azokkal a rossz tulajdonságainkkal és bűneinkkel, amiket még le kell vetkőznünk magunkról.
Az a tény, hogy az újjászületésünk pillanatában Isten nem egyszerre láttatja meg velünk az összes levetkőzni való bűneinket, és nem egyszerre szembesít vele bennünket, ez az Ő végtelen szeretetének és kegyelmének a megnyilatkozása. Tanítványaihoz intézett búcsú beszédében többek között éppen ezért mondta Jézus a következőket: “Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most még el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra” (Ján. 16,12-13.). Isten tehát csak fokozatosan jelenti ki előttünk mindazt, amit el kell hagyni, amit le kell vetkőzni, amitől meg kell tisztulni. Ha mindezt egyszerre mutatná meg, akkor szinte biztos, hogy kétségbe esnénk, és azt mondanánk, hogy mi erre képtelenek vagyunk, ez meghaladja az erőnket, ezért inkább hozzá sem fogunk. Ezért Isten, kegyelmében, csak a hozzá való közeledésünk arányában tárja fel a lelkünk problémáit.
Pál apostol leveleinek az egyik legbátorítóbb evangéliuma az, hogy az újjászületésen átesett embert Isten minden esetben a benne lévő új emberrel azonosítja mindaddig, amíg az új ember él bennünk, amíg az újjászületett lényünkkel való akarati közösség jellemez bennünket. Miközben Pál leírja, hogy micsoda küzdelmet vív ez a két természet bennünk, eközben azt is elmondja, amikor már nem akarom cselekedni azt, amit Isten bűnként mutatott meg életemben, akkor már csak a bennem lakozó bűn az, ami ezeket a tetteket elköveti. Ezért mondhatta ki Pál a rómaiakhoz írott levelében azt a summázó evangéliumi üzenetet. “Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.” (7,20.). Ha ugyanis az akaratom már nincs benne a bűn cselekvésében, mert “nem azt teszem, amit akarok”, de mégis vétkezek, akkor Isten nem tulajdonítja nekem ezt az elkövetett bűnt, nem azonosít velem, mivel az akaratom nem volt benne. Isten az általa teremtett, az újonnan született belső emberemmel azonosít, ami viszont sohasem vétkezik. A bűnt minden esetben a még meglévő óemberem követi el, ha erősebbnek bizonyult az új emberemnél, mivel meggyengült a Jézussal való kapcsolatom.
Az ilyen körülmény mindig akkor következik be, amikor elhanyagoljuk a Jézussal való kapcsolatunk ápolását és megtartását, mert csak a Vele való kapcsolatunkban tudjuk megőrizni magunkat. Jézus a szőlőtőkéről szóló példázatában azt mondja: “nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Ján. 15,5/b.). Nélküle vizsont minden esetben és törvényszerűen a még meglévő óemberünk kerül felülre bennünk. Mulasztásunk gyökere mindig az, hogy elengedtük Jézus kezét, aki meg tudott volna tartani a kísértésben.
Ennek hátterén Pál apostol egy nagyon gyakorlatias tanulságot von le és ajánl megtanulásra: “azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint” (II. Kor. 5,16/a.). Az előzőek alapján azt láttuk, hogy Isten az újjászületett embert nem azonosítja az óembere által elkövetett bűnnel, ha az akarata már nincs benne az elkövetett bűnben, csupán erőtelenségből követte el azt, ezért nem is tulajdonítja azt neki. Vagyis ebben az esetben nem a test cselekedete alapján, nem az óembere alapján ítéli meg, hanem a benne megszületett új ember alapján, és ezzel azonosítja. Pál apostol ezzel azt is mondja, hogy mi, mint Isten gyermekei, hasonlóképpen viszonyuljunk egymáshoz. Ha a testvérem vétkezik, akkor ne ítéljem el őt azonnal a cselekedete miatt, hiszen lehet hogy ő maga is szenved attól a tettétől, de még nem volt ereje szembefordulni vele és küzdeni a szabadulásért. Bár bele esett Sátán csapdájába, de már ő sem akarja azt. Ezért mondja az apostol az, hogy “mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint”, csak az újjászületett lényén keresztül. Komoly tanító lecke ez számunkra is. Tudjuk úgy látni és elfogadni egymást, ahogyan Isten teszi ezt velünk.
Az újjászületett ember első ösztönös reakciójában az Isten közelséget keresi. Ott érzi jól magát, ahol Isten jelenlétét is megérzi és tapasztalja. Mivel a megváltozott helyzet eddig el nem érhető körülményeket és lehetőségeket nyitott meg számára, ezért tele van örömmel, boldogsággal és hálával Isten iránt, akitől mindezt megkapta. Természetesen mindenki a maga sajátos vérmérséklete szerint juttatja ezt kifejezésre. Vannak, akik viharos lelkesedéssel, másoknál csupán a belőlük áradó öröm sugárzása árulkodik a lelkük állapotáról. De vannak olyanok is, akik mint egy féltett kincset rejtegetik mindenkitől visszahúzódva, mert még maguknak is hozzá kell szokni és fel kell dolgozni.
A másik lény felé való szeretetünket általában úgy szoktuk kimutatni, hogy keressük azokat a lehetőségeket, miként tudnánk örömöt szerezni. Ez általában így működik a családi körben és a társadalmi élet különböző területén, de így történik az Istennel való kapcsolatunkban is. Ezért az újjászületett ember azt keresi, hogy “mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm. 12,2/b.).
Istenünk akaratát, mint az új élet alapelveit a Biblia fogalmazza meg és ismerteti meg velünk. Pál apostol szerint “az az Isten akarata, a ti szentté lételetek” (I. Thess. 4,3.). Eszerint Isten nem akarja, hogy mindig az újszülött állapotunk szintjén maradjunk, “többé ne legyünk gyermekek”, hanem eljussunk mindnyájan az “érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Eféz. 4,13-14.).
Ezt a lelki növekedést megszentelődésnek is nevezi a Biblia, amely a teljes lényünk folyamatos átalakulását eredményezi. A megszentelődésnek ebben a folyamatában a belső új természetünk napról-napra megújul, és megerősödik a Szentlélek által, vagyis újabb és újabb nemes lelki tulajdonságot ölt magára. Eközben folyamatosan vetkőzzük le magunkról régi életünk szerint való ó emberünket, amely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt, aminek eredményeként egyre inkább megerőtelenül bennünk a bűnnek teste, vagyis a régi természetünk. Így valósul meg fokozatosan az, hogy egyre kevésbé fogunk engedni a bűnnek, mert a régi természetünk elgyengülésével elveszítette bennünk a bűn az uralkodó és irányító pozícióját és hatalmát.
Ez a bennünk végbemenő változás és átalakulás olyan, mint amikor valaki egy nagyon súlyos betegségből elkezd gyógyulni. Az ilyen gyógyulás nem azzal kezdődik, hogy a beteg kiugrik az ágyból és örömében máris körbe szaladja a házat. A gyógyulás jelének tekinti már azt is, ha ki tud ülni az ágya szélére, majd később pedig mások segítségével egy-két lépést tud tenni a szobában. Vagyis a gyógyulás csak egy lassú folyamat eredményeként bontakozik ki. Isten rendkívüli csoda által is meg tudna szabadítani bennünket a régi természetünk átkos jelenlététől és minden következményétől, mint ahogy Jézus is gyógyított meg így betegeket, akik egyik pillanatról a másikra már egészségesek voltak. Ezek azonban csak rendkívüli esetként tekinthetők. Általában viszont Isten az általa adott törvényszerűségek útján adja meg a gyógyulást a testünk minden betegségéből.
Isten Igéje a mi bűntől fertőzött állapotunkat is ilyen súlyos betegségnek tekinti, amiből csak a Mindenható Isten tud meggyógyítani. “Mert vétkeztünk! Ezért lett beteg a mi szívünk” (Jer.Sir. 5,16-17.). “Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény” (És. 1,5-6.).
Ebből a lelki bűnbeteg állapotunkból egyedül Istennél van megoldás és gyógyulás, mert Ő “megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden betegségedet” (Zsolt. 103,3.). Ezért ehhez a gyógyító Istenhez való visszatérésre és a Vele való folyamatos kapcsolatra szólít fel bennünket az Ige. “Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert... Ő gyógyít meg minket... bekötöz minket! Megelevenít minket... hogy éljünk az Ő színe előtt” (Hós. 6,1-2.).
Pál apostol szerint “ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, imé újjá lett minden” (II. Kor. 5,17.). A gyakorlati életünkben ez azt jelenti, hogy az újjászületett ember többé nem olyan önző módon él, mint korábban csak magának, hanem Istennek és másoknak. Ennek megvalósítása érdekében keresi és kutatja, “mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm. 12,2/b.). Amikor viszont megérti Isten akaratát, akkor az Isten kívánalmaihoz már nem úgy viszonyul, már nem úgy akarja azokat megvalósítani életében, mint előző életében.
Isten törvénye már korábban is rámutathatott a bűnre a cselekedeteinkben vagy akár a szívünk mélyén megbújó kívánságokban is. Hiszen “az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsid. 4,12.). Emiatt azonban a törvényben csak a tilalmakat láttuk, az Isten szüntelenül vádoló eszközét, amely csak arra jó, hogy leleplezzen bennünket és a büntetésünket követelje. A lelkiismeretében ilyen módon vádolt ember úgy igyekszik rendezni ezt a lehetetlen helyzetét Isten előtt, hogy megpróbálja megtartani azokat a tilalmakat, amiket megismert a törvényből. A bűntől elszakadni akaró igyekezete azonban szinte mindíg kudarcra van ítélve, ha a saját erejéből akarja azt megvalósítani.
Amikor Isten egy új helyzetet teremt az újjászületett ember számára, akkor ezzel együtt azt is munkálja benne, hogy többé ne a tilalmakat lássa a törvényben, amit neki meg kell tartani. A Szentlélek segítségével felismerheti azt a lehetőséget, hogy neki inkább betölteni kell a törvényt annak szellemében, mint csupán a betűje szerint külsőségekben megtartani. A kettő közötti különbség a törvényhez való viszonyulás vonatkozásában jut kifejezésre. Ez az új viszonyulási forma abból fakad, hogy az Istentől jövő világosságban már megértette és tisztán látja a törvény igazi jelentőségét és rendeltetését. Ahogy Krisztus sem azért jött, hogy csupán a betűje szerint tartsa meg a törvényt, hanem hogy betöltse, hogy életében és tetteiben nyilatkozzon meg a törvény nagy alapelve, a szeretet. Így tőlünk is ugyanezt várja el Isten. Ilyen értelemben helyez hangsúlyt Pál a mi esetünkben is a törvény betöltésére, amikor azt mondja: “Annakokáért a törvénynek betöltése a szeretet” (Róm. 13,10/b.).
Amikor valaki csak a betű szerint akarja megtartani a törvényt, akkor azon igyekszik, hogy ne lopja el azt, ami a másik embertársáé, mivel a törvény ezt tiltja. Amikor viszont a szeretet jegyében betölteni akarja ezt a parancsolatot, akkor azon gondolkodik, hogy mit adhatna a másiknak a sajátjából, mivel a törvény betöltése a szeretet adásában nyilatkozik meg és válik valósággá. Amikor csak a betű szerint akarja megtartani a törvényt, akkor arra ügyel, nehogy megöljön valakit a kezével, a nyelvével, a gyűlöletet sugárzó tekintetével, mert a törvény ezt tiltja, és ha ez sikerült, akkor úgy érzi, megtartotta a parancsolatot. Amikor viszont betölteni akarja, akkor már azon gondolkodik, hogy miként adhatná oda még önmagát is, az életét, az idejét és mindenét amije csak van a másiknak, illetve a másikért.
Jézus a gazdag ifjúban is ezt a lényeges szemlélet váltást szerette volna elérni. Amikor ugyanis beszélgetés közben a törvényre került sor, akkor ez az ifjú azonnal azt mondta, hogy ő már gyermek korától fogva megtartotta a törvényt, ezért úgy érezte, már semmi fogyatkozás sincs benne. Jézus azonban a betöltés oldaláról közelítette a törvényt. Ezért azt mondta neki, menj haza, add el a vagyonodat és oszd szét a szegények között, mert “a törvénynek betöltése a szeretet”.
Az újjászületett és az Isten kegyelmében élő ember számára tehát nem értéktelenedik el, nem válik hiábavalóvá az Isten törvénye. De mivel Jézus világosságában él, ezért már teljesen mást jelent és mást mond számára a törvény. Mivel már nem a tilalmakat látja benne, ezért már nem elviselhetetlen terhet jelent a megtartása, hanem inkább örömöt és gyönyörűséget. “Az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal” (Zsolt. 1,2.).
A mindennapi életből is ismerős az a kép, amikor a munkahelyi főnök parancsol valamit és azt a munkahelyi fegyelem miatt muszáj elvégezni. Mennyire más a helyzet akkor, amikor a szerelme kér valamit ugyanettől az embertől. A kettejük közötti szeretet kapcsolat teljesen átértékeli azt a kívánalmat, ami cselekvésre kell hogy késztesse. Az Istennel való kapcsolatunkban is ez a törvényszerűség működik.
Minden azon múlik, hogy szeretjük-e Istent, vagy nem, illetve, mennyire szeretjük. Szeretet hiányában csak terhet jelent a törvény, mert úgy látjuk, hogy csak egy csomó tilalom fogalmazódik meg benne felénk. Ha viszont szeretjük Istent, akkor a törvényben már azt a segítő eszközt látjuk, ami az Isten iránt érzett szeretetünk kifejezésében ad segítséget. János apostol éppen ezért mondja: “Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal” (I. Ján. 3,18.). Az Isten törvénye szerinti élet tehát nem más, minthogy testet ölt, mások számára is láthatóvá és érzékelhetővé válik a bennünk lévő szeretet. Ezért írja Pál apostol azt: “a törvénynek betöltése a szeretet” (Róm. 13,10/b.). Az Istent szerető emberben ezért soha sem fogalmazódik meg olyan gondolat, hogy az Isten törvényét nem lehet megtartani. A szeretet oldaláról nézve minden másnak látszik. “Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek” (I. Ján. 5,3.).
Jakab apostol levelében egy komoly figyelmeztetés fogalmazódik meg a törvénnyel kapcsolatban. “Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye fog megítélni” (Jak. 2,12.). Isten azonban nem azt fogja majd vizsgálni a törvény által, hogy megtartottuk-e a törvény tilalmait, hanem azt, hogy betöltöttük-e a szeretet alapelvét, amely a törvényben fejeződik ki. Ezért Jakab apostol az előző figyelmeztetését magyarázva még így folytatja: “Mert az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmasságot; és dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen. Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit? Ha pedig az atyafiak, férfiak vagy nők, mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, És azt mondja nékik valaki ti közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik, a mikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna? Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” (Jak. 2,13-17.). Isten tehát ilyen cselekedeteket vár el az újjászületett embertől a törvény alapján.
Amikor Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele végre beteljesedik, akkor az örök erkölcsi törvény alapján megítélt embereket két csoportra fogja szét választani. Egyik oldalon azok fognak állni, akik ellenálltak annak a vonzásnak, amely a Golgotán megnyilatkozó szeretetből áradt feléjük, ezért bennük sem tudott kialakulni az a szeretet, amit a törvény képviselt. A másik oldalon viszont azok fognak állni, akik Isten törvényében felismerték a szeretet alapelvét és igyekeztek ezt a mindennapi életükben cselekedve, betölteni a törvényt. Ezeknek Jézus azt fogja mondani: “Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám..... Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt. 25,34-36. 40.).
“Ne azon aggódjunk, hogy Isten mit gondol rólunk, hanem arra gondoljunk, hogy mit gondol Krisztusról, a mi helyettesünkről.” (2. S.M. 32,2.)
“Isten számára csak Krisztus érdemének illata teszi jótetteinket elfogadhatóvá. Bennünket pedig az isteni kegyelem tesz képessé arra, hogy megtegyük azt, amiért Isten megjutalmaz. Tetteinknek önmagukban és önmagunktól nincs értékük.” (R.a.H. 1895 jan. 29.)
“Amikor felismerjük, hogy dicsőségünk reménysége egyedül Krisztus, és mi csak benne vagyunk tökéletesek, akkor kimondhatatlan öröm tölt el bennünket és teljes dicsőség.” (R.a.H. 1893 ápr. 4.)