SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Zsoltár 23; Róma 12:18-21

„Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért”

(Zsolt 23:3).

Zsuzsa a hálószoba ajtajának dőlve lassan a padlóra csúszott. Könnyek között zokogta: „Hogy tudott ilyen lenni? Hogy tudott ilyen lenni?” Épp az imént hallott meg valamit, ami összetörte a szívét. Akiről azt gondolta, hogy a barátja, akit tisztelt, akiben megbízott, gonosz mendemondákat terjesztett róla, lejáratva jó hírét és a munkát, amiben részt vett. Felvette az ágyról a Bibliáját, és pillantása a jól ismert igére esett: „Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem” (Zsolt 23:3-4).

„Ez egyszerűen nem így van!” – tört ki belõle. Pedig cáfolhatatlannak tűnt a logika. A zsoltárban szereplő Pásztor az igazság útján vezeti nyáját, csakhogy időnként úgy tűnt, ez az út a halál árnyékának völgye felé kanyarodik el. Lehetséges volna, hogy Isten fel tudja használni az igazságban való nevelésre még a barát fájdalmas árulását is, ezt a sötét völgyet?

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Mikor fejlődünk jobban lelkileg – ha jól mennek dolgaink, vagy ha nehéz időket élünk?

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm” (Zsolt 23:1).

Több gyereket arra kértek, hogy rajzolják le Istent. Kivétel nélkül mindegyikük szívet is rajzolt a képre. Amikor ennek az okát kérdezték tőlük, mind azt felelték, hogy azért, mert Isten a szeretet. Ennyire egyszerű.

Ha jól mennek dolgaink, könnyű a legjobbat gondolni Istenről és terveiről. De ahogy egyre korosodunk, az élet pedig mind nehezebbé és bonyolultabbá válik, változik az Istenről alkotott képünk is. Isten persze nem változik (Zsid 13:8; Jak 1:17), de mi igen.

Az ószövetségi emberek jól ismerték a pásztoréletet, éppen ezért használja Zsol­tár 23 is a pásztor képét annak bemutatására, hogyan gondoskodik rólunk Isten. A pásztor jelképét mind az Ó-, mind az Újszövetség Istenre alkalmazza. Nagyszerű, egyben változatlan kép ez. Mielőtt belemélyednénk Zsoltár 23-ba, tekintsük át, hogyan értették a Pásztor munkáját és jellemét a különbözõ bibliai írók.

Mit tudhatunk meg a Pásztorról az alábbi igék alapján?

Ézs 40:11 …………………………………………………………………………………………

Jer 23:3-4 …………………………………………………………………………..……………

Ez 34:12 …………………………………………………………………………….……………

Jn 10:14-16 ………………………………………………………………………………………

1Pt 2:25 ……………………………………………………………………………..……………

Lapozzunk most újra Zsoltár 23-hoz! Mi mindenben mutatkozik meg az, hogy a Pásztor gondoskodik a nyájáról?

2. vers ……………………………………………………………………………….……………

3. vers ……………………………………………………………………………….……………

4. vers ……………………………………………………………………………….……………

5. vers ……………………………………………………………………………….……………

6. vers ……………………………………………………………………………….……………

„Az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért” (Zsolt 23:3).

Képzeljük magunk elé a végtelen messzeségbe nyúló „igazság ösvényei”-t! Előttünk az út, de nem látjuk a végét, azt azonban tudjuk, hogy az út végén az otthon, Isten háza vár ránk. Ha kissé közelebb tekintünk, vajon látjuk, hová vezet az út? Lehet, hogy egy-két helyet tisztábban ki tudunk venni, más részeket viszont teljesen eltakarnak nagyobb vagy veszélyesebb tárgyak. Az út időnként eltűnik a hegygerinc mögött. Bizonyos részei könnyebben, mások nehezebben járhatók. Ilyen volt Izráel vándorlása is Egyiptomból az Ígéret Földje felé, és az utat ennek mintájára írja le a zsoltáros.

Azonosítsuk Zsoltár 23 alapján azokat a helyeket, amelyeken Dávid leírása szerint a nyáj átmegy az igazság ösvényén, az Úr háza felé tartva!

……………………………………………………………………………………….........................

……………………………………………………………………………………….........................

……………………………………………………………………………………….........................

Vajon miért nevezi a Biblia ezeket „az igazság ösvényei”-nek (Károlyi) vagy „igaz ösvények”-nek (új prot. ford.)? Négy főbb okot sorolunk fel. 1) Igaz ös­vények, mert a jó cél felé, a Pásztor háza felé vezetnek. 2) Rajtuk járva összhangban maradunk azzal, aki a legjobb – magával a Pásztorral. 3) Arra készítenek fel, hogy igaz néppé váljunk, lévén a Pásztor is igaz. 4) Igaz bizonysággal szolgálnak: amint népünk igazzá válik, dicsőséget adunk az Úrnak. „Igaz ösvények”, illetve az „igazság ösvényei” ezek, akár könnyű az út rajtuk, akár nehéz.

Isten vezetése sokkal többet jelent annál, mint mikor egy küldemény eljut a címzetthez. Sokkal többről van itt szó a vezetésnél és a védelemnél. A számtalan bibliai példához hasonlóan, amelyekben Isten vezeti a népét (legyen bár szó Ábrahámról, akit ígéreteivel, vagy Izráel népéről, amelyet a felhő és tűzoszlop által vezetett), ez azt jelenti, hogy igazságban neveli népét.

Mennyire vagyunk tudatában, hogy az az igazság, ha a Pásztoré az első hely az életünkben? Mit változtathatnak a próbák az életünkön, hogy mind jobban tükröződjön bennünk Krisztus jelleme?

„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem” (Zsolt 23:4).

Milyen szép is lenne, ha az igazság ösvényei mindvégig hűs patakok pázsitos partjain kanyarognának! Dávid azonban nem így festi le. Az ösvények a halál árnyékának völgyét is érintik – ami korántsem olyan hely, ami után vágyódnánk! Izráelben az év bizonyos szakaszaiban a kiszáradt patakmedrek és vízmosások hirtelen megtelnek, és váratlan, pusztító áradást okozhatnak. Ezek a helyek jellegzetesen szűkek, oldaluk meredeken emelkedik, elzárva a fény útját. A „halál árnyéka” ennélfogva az „igen mély árnyék” és az „áthatolhatatlan sötétség” képe a Bibliában.

Gondoljunk azokra az időkre, amikor mi magunk jártunk „a halál árnyékának völgyében”! Milyen érzés volt? Éreztünk félelmet, még annak ellenére is, hogy tudtuk: a Pásztor is velünk van? Melyik bibliaversek bizonyultak a legértékesebbnek akkoriban számunkra, és miért?

Hogyan juthatott a nyáj a völgybe? Maguktól, vagy maga a Pásztor vezette arra őket? Indokoljuk válaszunkat!

Elisabeth Elliottól valók e sorok: „A bárány, ha hirtelen a halál árnyékának völgyében találta magát, azt is hihette, hogy rossz irányba vezették. Szemének meg kellett szokni a sötétséget, hogy megtanuljon megszabadulni a félelemtől. A Pásztor ott és akkor is vele volt” (Elisabeth Elliot: Quest for Love. Grand Rapids, Michigan, 1996, 218. old.).

Előfordult már, hogy úgy éreztük, „tévútra vezettek”, a völgybe? Mit mondtunk akkor Istennek? Miért vállalja a Pásztor a félreértés kockázatát is, amikor engedi, hogy sötét völgybe térjünk?

„Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam” (Zsolt 23:5).

Elkerülhetetlen, hogy életünk során többször is ellenségekbe botlunk. Hogyan bánunk velük? Van, aki éjszaka ébren hánykolódik, forgolódik az ágyban, azon töprengve, mi módon állhatna bosszút azokon, akik bántani akarják vagy megpróbálják tönkretenni a munkáját? Megeshet, hogy a keresztényeknek nem könnyű eldönteni, hogyan is viszonyuljanak ellenségeikhez.

Milyen ellenségekkel volt már dolgunk életünk során? Mit tettünk azokkal, akik bántani akartak minket vagy a hozzánk közel állókat? Mennyire tudtuk követni Krisztus szavait (Mt 5:44), illetve Pál tanácsait (Róm 12:18-21)?

Érdekes, amire Zsolt 23:5-ben Dávid utal az ellenségesen viselkedőkkel kapcsolatban. A zsoltáros inkább arra figyel, amit Isten érte tesz, így szinte meg is feledkezik a gonoszok jelenlétéről. Isten pedig épp lakomát készít számára. Dávid korában ha egy nagyra becsült vendéget fogadtak vacsorára, még mielőtt a vendég a lakoma helyére ért volna, a házigazda megkente a fejét olajjal. A kenetben olívaolaj és parfüm volt. A vendéget ezután oly sok étellel kínálták, amit képtelenség lett volna elfogyasztani.

Hogyan emlékeztet Isten gondviselésére a Zsolt 23:5-ben említett három tárgy (az asztal, az olaj, a pohár); arra, hogy Isten még akkor is gondunkat viseli, amikor a völgyben járunk?

Pál arra emlékeztet, hogy „nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Vannak ellenségek, akiket látunk, és vannak, akiket nem. Akár tetszik, akár nem, körbe vagyunk kerítve. Ám ha a Pásztorral maradunk, sem látható, sem láthatatlan ellenség nem lophatja el tőlünk, amit Ő nekünk adott.

Gondolkodjunk el azon, hogyan bánt velünk a Pásztor, amikor körülvett az ellenség! Mi az, ami miatt még a nehézségek idején is hálásak lehetünk?

„Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig” (Zsolt 23:6).

A völgyben járva vagy az ellenség gyűrűjében időnként megkísért a gondolat, hogy magunkra maradtunk. Ilyenkor úgy érezzük, hogy Isten nem is törődik velünk. Úgy okoskodunk, hogy ha valóban segített volna, nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Dávid viszont nyilván nem így érzett.

A 6. vers szerint mi az a két dolog, amiben Dávid még a próbák közt is olyan biztos? (Lásd még Ef 1:4; 2Pt 1:10; Zsid 11:13-15!)

Egyes fordításokban azt találjuk, hogy Isten jósága és hűséges szeretete (Isten szövetségi hűsége) „követ” életem minden napján. Az eredeti héberben található ige viszont sokkal erősebb töltetű, tehát az igevers úgy olvasandó, hogy Isten jósága és hűséges szeretete életem minden napján „nyomomban jár”, „hajszol” majd. (Ugyanezt a megfogalmazást találjuk 1Móz 14:14; Józs 10:19 vagy 1Sám 25:29 verseiben is, ahol a „hajsza” gondolata tisztán kivehető.)

Milyen kép jut eszünkbe, ha a nyomunkban járó jóságra és hűséges szeretetre gondolunk? Mit akart Dávid elmondani Istenről, amikor gondosko­dását ilyen szavakkal mutatta be?

Nem számít a völgy mélysége és az ellenség kitartása, mert megkérdőjelezhetetlen Isten jósága és hűséges szeretete; az, hogy egészen az út végéig elvezet. Ha Jézus­nak erőt adtak e gondolatok a Golgotán, mi is bátorságot meríthetünk belőlük!

Előfordul, hogy a hozzánk közel álló emberekből kérdések áradata tör fel. Az a legjobb, ha ilyenkor nem teológiai előadásba kezdünk Isten hatalmáról, inkább, ahogy erre Dávid példát mutat a 6. versben, mondjuk el a saját véleményünket Istenről.

Mi a legjobb példa arra, hogy Isten valóban körbevesz jóságával és hűséges szeretetével? Még milyen bizonyítékot tudnánk idézni a Bibliából? Hogyan mondhatjuk ezt el azoknak, akik nem bíznak Isten gondviselésében? Miért a kereszt bizonyítja a legjobban Isten hűséges szeretetét?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 404–409. old.

„A hitélet terén még a végül győzelemre jutók is átmennek a rettenetes tanácstalanság és megpróbáltatások időszakain; de nem szabad elveszíteniük a bizalmat, hiszen Krisztus iskolájában ez is a fegyelmezés része, méghozzá létfontos­ságú ahhoz, hogy az ember életéből minden tisztátalanság eltűnjön. Isten szolgája állhatatosan tartson ki az ellenség támadásai, bántó gúnyolódása ellenére is, és kerekedjen felül az akadályokon, amelyeket Sátán állít útjába…

Ha az ember kitartóan felfelé tekint, és nem lefelé, a nehézségekre figyel, nem tántorodik meg az úton. Hamarosan meglátja Jézus kinyújtott segítő karját, és nincs is más dolga, mint gyermeki bizalommal odanyújtani a kezét, engedni, hogy Õ vezesse. Minél erősebb a bizalom, annál erősebb lesz a remény is…

Segítségre lelsz Krisztusban, hogy erős, egyensúlyban lévő és nemes jellemet alakíthass ki. Az ilyen jellemből áradó világosságot Sátán képtelen kioltani… Isten a lehető legnagyobb ajándékot, egyszülött Fiát adta, hogy felemeljen, nemes lélekkel ajándékozzon meg, és alkalmassá tegyen mennyei királysága számára; hogy tökéletes jellemébe öltöztessen” (Ellen G. White: Messages to Young People. 63–64. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Gondoltunk már arra, hogy az életünkben a fegyelmezés részét képezheti „a rettenetes tanácstalanság és megpróbáltatások” időszaka „Krisztus iskolájában”?

2.  Segítségünkkel, vigasztalásunkkal és bátorításunkkal hogyan járulhatunk hozzá ahhoz, hogy a Pásztor átsegítsen másokat életük válságos szakaszain? Mit tehet a gyülekezet, hogy Isten jobban fel tudja használni a szükségben levők megsegítésére?

3.    Beszéljünk arról a csoportban, hogy vett körül Isten jósága és kegyelme. Mit tanulhatunk egymás tapasztalataiból?

4.  Gondoljunk Krisztus életének utolsó óráira, amikor a megpróbáltatások tüze érte! Hogyan volt képes emberi mivoltában kitartani a szenvedésben? Válaszunkat alapozzuk a Bibliára vagy Ellen White írásaira (a Jézus élete című könyv ebből a szempontból is kiváló forrásmű). Mit vehetünk át példájából a legkülönbözõbb természetű próbáink idején?

A GAZDA NEVÉBEN

„Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék” (1Kor 4:2).

„A sáfár azonosítja magát gazdájával. Ura érdekeit tartja ő is szem előtt. Elfogadta a sáfár tisztét, ezért gazdája helyett kell cselekednie, azt tennie, amit ura is tenne, ha ő igazgatná javait. Ez a pozíció megtiszteltetés, amelyben gazdája bizalmát élvezi. Ha a sáfár bármilyen téren önzően jár el, és a saját hasznára fordítja azt, amit ura javaival kereskedve nyert, visszaél a bizalommal. A gazda nem tekinthet rá többé úgy, mint megbízható szolgára, akire nyugodtan támaszkodhat. Minden keresztény Isten sáfára, akire az Úr rábízta javait… Bánjon bölcsen az Úr tulajdonával mindenki, aki kereszténynek mondja magát. Isten számba vette a nekünk adatott anyagiakat éppen úgy, mint a lelki áldásokat. Sáfárként mi is pontosan el tudunk számolni? Meggyőződünk arról, hogy vajon jól gazdálkodunk-e mindazzal, amit Isten ránk bízott, vagy pedig eltékozoljuk az Úr javait önző, látványos kiadásokkal? Bárcsak mennyei kincsként tennének félre mindent az emberek, amit szükségtelenül kiadnak! Akármilyen nagy legyen egy embernek, egy családnak vagy egy intézménynek a bevétele, ill. bármilyen nagy vagyonnal rendelkezzen is, senki ne feledje, hogy csak sáfár, akire az Úr rábízta pénzét… Isten bátorítja hűséges sáfárait, akik hajlandók minden energiájukat és Istentől kapott ajándékaikat a lehető legjobban felhasználni. Ha mindenki megtanulja hűségesen megadni Istennek azt, ami megilleti őt, gondviselése által képessé tesz arra egyeseket, hogy jelentős adományokat adjanak. Másokat ahhoz segít hozzá, hogy kisebb adományt vigyenek. Isten előtt akkor kedves úgy a nagy, mint a kisebb adomány is, ha az adakozó csakis Isten dicsőségét tartja szem előtt” (Ellen G. White: That I May Know Him. 220. old.).