A TANÍTÓ CÉLJA

1. Bemutatni, hogy Jézus a Teremtőnk, ezért Őt illeti meg az első hely életünkben.

2. Bemutatni, hogy Jézus a Megváltónk, ezért Övé az első hely életünkben.

3. Rávilágítani, hogyan adta át az Atyának példaképünk, Jézus Krisztus az irányítást élete fontossági sorrendje fölött.

A TANULMÁNY VÁZLATA

I. AZ ÚR A TEREMTŐNK (KOL 1:16)

1. Miért illeti meg életünkben az első hely az Urat?

2. Miért fontos, hogy az Úr dicsőségére használjuk tőle kapott képességeinket?

II. AZ ÚR A MEGVÁLTÓNK (ÉSA 44:22)

1. Miért rendeljük alá Istennek életünk fontossági sorrendjét?

2. Miért indítson a Megváltó ismerete arra, hogy átadjuk életünk irányítását Istennek?

III. JÉZUS PÉLDÁJÁNAK KÖVETÉSE (JN 6:38)

1. Fogalmazzuk meg, mi volt Jézus életcélja!

2. Hogyan követhetjük példáját ezen a területen?

3. Mivel szemléltette Jézus annak fontosságát, hogy Isten legyen az első az életünkben (Mk 1:35)?

ÖSSZEFOGLALÁS

Isten a Teremtőnk és Megváltónk, ezért jogában áll meghatározni, mit tartsunk a legfontosabbnak. Biztosítsunk fő helyet neki életünkben azáltal is, hogy minden reggel kapcsolatba lépünk vele, és felhasználjuk tőle kapott képességeinket nevének dicsőségére és küldetésünk betöltésére!

Az életünkben meghatározó szerepet betöltő emberekhez fűződő viszonyunk sejteti, mennyire engedjük át az uralmat Jézusnak életünk fontossági sorrendje felett. Bűnös, bukott világunkban sok rossz tapasztalatot szerezhettünk ostoba vezetőkkel, akik pusztán uralomvágyból gyakorolják hatalmukat. Az ilyen helyzetekben az ember erős késztetést érezhet a lázadásra, amelynek következményei tragikusak lehetnek. Ha rossz tapasztalatainkat kivetítjük Jézusra, kétségbeejtőnek tartjuk még a gondolatát is, hogy valaki más, akár maga Isten legyen az Urunk, munkaadónk, tulajdonosunk, vezetőnk és bíránk. A vigasz és nyugalom helyett inkább mintha érzelmi börtönben lennénk. Nem lelünk vigaszra, és nem tudjuk jó hírként fogadni szavát.

Pedig Isten jó hírnek szánta Jézus Krisztust! Ezért kell újból átgondolnunk, milyen kép is él bennünk a hatalomról, és jól tesszük, ha igyekszünk megérteni, hogy Jézus hatalma értünk van, nem pedig ellenünk! Tudnunk kell, hogy Jézus érzelmileg és lelkileg is a mi oldalunkon áll, és van hatalma győzelemre segíteni. A félelem helyét előbb át kell vennie a hitnek, és Jézus csak azután válhat fontossági sorrendünk Urává.

Félelmünk helyébe csak úgy léphet hit, ha megkülönböztetjük Jézus Krisztus hatalmát azokétól, akik visszaélnek hatalmukkal. Jézusnak azért van hatalma fölöttünk, mert Ő teremtett, és jól ismer. Szabadnak teremtett, ami azt jelenti, hogy választhatunk. A teremtés kezdete óta Isten szabadságot adott az embernek, hogy döntsön saját sorsáról. Ádám és Éva rosszul döntött, ezért mi bukott emberként nem lehetünk teljesen szabadok. Az irigység és a kapzsiság szervesen beépült indítékaink rendszerébe. Emberi természetünket bűnre való hajlam torzítja. Ha nem így lenne, üdvözíteni tudnánk saját magunkat úgy, hogy új döntést hozunk; de bukott lényként hajlamaink olyan döntésekre vezetnek, amelyek egyértelműen romlásba és halálba sodornak.

Hívői életünk mozgatórugója a Jézus általi megváltásba vetett hit, így új és teljesen szabad emberként élhetünk. Isten gyermekének tudhatjuk magunkat, aminek a gondolatában egyre erősödhetünk. Isten Lelke lakozik bennünk, aki újjáteremt Isten képmására, és maradéktalanul helyreállítja szabadságunkat. Csak akkor hozhatunk valóban szabad döntéseket egész életünkön át, ha hit által elfogadjuk az új természetet. Krisztusban azonban nem kárhoztatnak rossz döntéseink, inkább a tanulás lehetőségét biztosítják – hogyan csinálhatjuk jobban legközelebb. Ha botladozunk is keresztényi életünk során, van Szószólónk, aki felemel, letörli rólunk a port és segít visszatalálni a helyes útra. Érezhetjük, hogy hatalmával Jézus nem bírálni és kárhoztatni akar, inkább bátorítani és tanítani. Elhisszük, hogy segít elérnünk azt a célt, amit közösen tűztünk ki. Jézus ösztönöket és hajlamokat ültetett belénk. Miközben megtanuljuk ápolni Isten által megszentelt hajlamainkat, és hagyjuk, hogy azok teljesen kibontakozzanak, érett kereszténynyé válunk.

A szabadságnak ez a fajtája ellentmondásosnak tűnik. Abban rejlik az ellentmondás, hogy csak úgy lehetünk szabadok, ha engedelmesen meghajlunk Isten előtt. Ez a meghajlás nem jelenti azt, hogy mások lábtörlőnek használhassanak; inkább azt jelenti, hogy saját erőnket feladva befogadjuk Atyánk erejét. Hívői életünkben lemondunk arról, hogy önző módon saját érdekünkben használjuk erőnket. Nem lehetünk szabadok, ameddig nem fogadjuk el Isten uralmát, hiszen mindaddig a megoszlás területén maradunk. Akkor leljük meg a szabadságot, amire Isten eredetileg teremtett, amikor nem küzdünk már azért, hogy önmagunk istene legyünk.

Ha lemondunk arról, hogy saját magunk rendelkezzünk az életünk fölött, képesek leszünk a közösség javát szolgálni. Ebben is Jézus a példaképünk. Jézus nem sajnálta életét adni. Szabadon döntött, hogy betölti megváltói küldetését. Tudta, hogy életére törnek, mégis szerette ellenségeit, nem szállt szembe velük, amikor hamisan vádolták. Jézus bízott Istenben, ezért kész volt feláldozni magát, és így tudta betölteni küldetését, mint Urunk és Megváltónk. Élete és halála egyaránt felbecsülhetetlen ajándék az emberiség számára.

Nekünk nem kell messiásként élnünk, és kevés ember fejezi be életét mártírhalállal. A küldetésünk az, hogy Jézus szeretetével szeressük az embereket. A feltámadásba vetett hittel élünk, hirdetve a jó hírt, amit megismertünk. Jézus meghalt értünk és feltámadt, így nyugodtan élhetünk, nem kell attól rettegnünk, hogy életünket kioltja valaki. Tudjuk, hogy lesz feltámadás, legyőzhetetlen a reménységünk. Van Istenünk, aki megvált.

Tanulmányozásra: 1Móz 2:24; 2Móz 19:5; Jób 1:1–5; Róm 3:24; Ef 1:7

Jellemző ránk, hogy feketén-fehéren látjuk a dolgokat. Valami vagy jó vagy rossz. Egyértelmű, hogy helytelen kimaradni az iskolából, vagy étel helyett alkoholra költeni a pénzt.

Hívő emberként azonban nem a „jó vagy rossz” modell alapján kellene élnünk, hanem inkább a „jó – jobb – legjobb” modell alapján. Sajnos túl gyakran megtörténik, hogy nem is az úgynevezett „rossz” férkőzik Isten és az ember közé, hanem éppen valami „jó” akadályoz meg abban, hogy a legjobbat válasszuk.

Talán éppen ezért mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ne engedjük, hogy amit egy adott helyzetben jónak ítélünk, az elhomályosítsa azt, amit Isten vár el tőlünk.

Bizonyságtételünk tehát nem követelhet, de nem is tükrözhet kevesebbet, mint a teljes engedelmességet Istennek. Jézus nem tűrt meg semmit, ami az ember és Isten közé állt. Egyszerűen hívott: „Kövess engem.” Sok áldást nyert, aki engedett a hívásnak, ám ezt sokan elszalasztották, mert a legjobb dolog elé helyezték azt, amit helyesnek ítéltek: pl. akár szüleik temetésén részt venni (Lk 9:59).

Tapasztaljuk-e a heti aranyszöveg ígéretét, vagy még mindig azon tűnődünk, hogy válaszol-e imáinkra Isten? „Keressétek először” – nem utólag, nem igazolásképpen, nem gáncsoskodással – „Istennek országát és az Ő igazságát” (Mt 6:33).

Hajoljunk meg alázattal, ismerjük fel elveszett állapotunkat (főképp akkor, amikor a világ szemében „jók” vagyunk), és engedjük, hogy Isten foglalja el az első helyet szívünkben. Azután figyeljük, miként igazgatja életünket! Mi lehet nagyszerűbb bizonyságtétel annál, mint a teljesen Istennek szentelt élet?

Gondolatébresztő: Szánjunk rá néhány percet, hogy végigfussunk a múlt heti időbeosztásunkon! Mivel töltöttük időnk javát? Milyen váratlan jó vagy rossz dolgokkal kellett megbirkóznunk? Mi volt a hét csúcspontja? Mit árul ez el az életünket uraló fontossági sorrendről?

Életünket a rohanás zsarnoki uralma alatt éljük. Egy-egy nap végén csüggedten gondolunk kudarcainkra, gyötör a bűntudat, és kifosztottnak érezzük magunkat. A zsoltáríró kijelenti, hogy „jó reggel készülök hozzád és vigyázok” (Zsolt 5:4). Hogyan tanulhatjuk meg Jézustól, hogy elébe menjünk a dolgoknak? Segítségével, útmutatásával gyökeresen megváltoztathatjuk életünket, ezáltal visszatérhet szívünkbe a remény. Fogadjuk meg Istennek: elég időt töltünk vele ahhoz, hogy átrendezhesse életünket!