A Biblia fogalomvilágában az átok szónak, a megátkozásnak nem egészen az az értelme, mint amit mi a közgondolkodásunkban értünk alatta és gondolunk felőle. Általában azt tartják az átokról, hogy az egy olyan szóbeli megnyilatkozás, aminek az a célja, hogy valakinek ártson, számára hátrányt okozzon, őt kedvezőtlen helyzetbe hozzon megfelelő szavak kimondásának erejével.

A Bibliában az átok az áldás ellentéteként kerül kapcsolatba az emberrel. Mózesen keresztül maga Isten mondja ezt ki: “az áldás és az átok, a melyet elődbe adtam néked” /V. Móz. 30,1/. Az Ön által említett teremtéstörténeti beszámolóban is ilyen módon kerül sor az átokra. Amikor a hetedik nappal befejeződött a teremtés, Isten megáldotta azt /I. Móz. 2,2-3/. Ezt az áldást sokan csak a hetedik napra vonatkoztatják, miközben Isten arra mondott áldást, hogy befejeződött minden munkája és a végén áldás alá helyezte azokat. A bűneset után viszont ezt az áldást vissza vonta, így természetszerűleg minden áldás nélküli állapotba került, és ezt nevezi a Biblia átoknak, átkozottnak, mert átok alatt nem érvényesül az Isten kegyelme, segítsége és mindaz, ami az Ő jelenlétéből következik.

A Biblia szerinti átok az Isten áldásából való kizárást jelent, elvettetést az Istennel való közösségből. Ebből következően az átok valamilyen szinten büntetést is jelent, viszont minden esetben egy olyan büntetést, amit az átok alá került ember maga választott, hiszen szabadságában állt választani az áldás és az átok között. Az Édenben is ez történt, az első emberpár elvetette az áldást és inkább az átkot választotta, még akkor is, ha a választás pillanatában nem gondolta végig a választásának következményét. Amikor Isten megjelent, akkor csak kimondta azt, hogy az általa biztosított áldás helyett most az átok fog következni. Amikor a Biblia Isten szavát idézve azt írja: “átkozott legyen a föld”, akkor csak azt mondta ki, hogy Ő az ember döntése miatt visszavonta az áldását, a gonoszt visszatartó hatálmának megnyilatkozását, és ennek következménye nagyon sok negatív dologban fog megnyilatkozni. Ilyen átok következmény az is, hogy mindannyian bűnre való hajlammal születünk. Ezeket az átkozott rossz következményeket azonban nem Ő adja, hanem csak megengedi kiteljesedni, ezek az áldásának elvetéséből képződő megnyilatkozásokként jelennek meg, a bűn természetes következményeiként.

Az Isten szeretetéből azonban megszületett a megváltás, aminek az a célja, hogy az ember az átok alól újra visszakerülhessen az áldás alá, Sátán és a bűn befolyásából és hatalma alól újra a szeretet Istenének uralma alá, hogy ne legyen kiszolgáltatva az átok, vagyis az Istentől elszakadt állapot végső és végzetes következményének, a második halálnak. Ezt megint az embernek kell eldöntenie, mert szabad akaratú lény. Aki azonban nem tudja vagy nem akarja az Isten által felajánlott áldást választani, az átok alatt marad, és ezzel végleg kizárja magát Isten kegyelméből és áldásából. Két igevers egybecsengésével szeretném érzékeltetni ezt a gondolatomat.

• A végső átok alá helyezés kimondása csak az utolsó ítélet kihirdetése alkalmával fog megtörténni: “Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre…” /Mt. 25,41/.
• Mindez azért történik, mert Isten egy átoktól, azaz bűntől mentes világot akar fenntartani, ezért azt mondja az Ige: “semmi elátkozott nem lesz többé… mert …az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz” /Jel. 22,3/.

Amikor ez az esemény történik, Elizeus még alig van túl azon, hogy Illés elvált tőle, tüzes szekéren ragadta el mellőle az Isten. Ezután indult el Jerikóból Bételbe, és ekkor útközben történik ez az esemény, hogy a fiataloknak egy jelentős létszámú csoportja – negyvenkét személy - nyílvánosan elkezdik gúnyolni a prófétát.

Csúfolódásuk nem tekinthető csupán a fiatal emberek pajkosságának, hiszen Bétélben egy próféta iskola működött, ezek a fiatalok tahát tisztában voltak azzal, hogy mit csinálnak. Elizeust a prófétai öltözetéről is megismerhették, hogy az Úr prófétája. Így magatartásuk nagyfokú tiszteletlenség volt az Úr szolgájával szemben, ső mi több, valamilyen nyílt lázadás megnyilatkozása volt ez a helybéli emberek részéről a prófétai szolgálat ellen. Ez a tömeges gúnyolódás fényt vet a Jeroboám bűne miatt megromlott Bétel lakóinak magatartására, akik az élő Isten helyett a magaslatokon áldoztak a bálványoknak /lásd: I. Kir. 12,28-33. 13,32-34/. A fiataloknak ez a magatartása nemcsak Elizeus ellen irányult, hanem a bálványimádó emberek nyílt lázadása volt Izráel Istene ellen is, akinek ekkor ott Elizeus volt a képviselője. A Bibliában több helyen megfogalmazódik az, hogy az ilyen esetekben “nem mi ellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen” /IV. Móz. 16,8/, ebből következően ezek a fiatalok Elizeuson keresztül a Mindenható Istent gúnyolták ki.

Amikor Elizeus megátkozta őket, akkor nem ő kérte Istent arra, hogy ezeket a fiatalokat a vadállatok tépjék szét. Az átok most is csak arra vonatkozot, hogy vegye le róluk Isten az Ő oltalmazó és védő kezét. És amikor ez megtörtént, akkor a démoni erők így élték ki az embereknek ezen a csoportján a gonosz, megromlott természetüket. Ugyanígy hajtotta Júdást is oda, hogy felakassza magát, nem Isten késztette őt erre. Ahogyan ebben a történetben a medvéket ilyen kegyetlen mészárlásra késztették a démonok, úgy késztették máskor pedig arra a Gadarea földjén a disznó nyájat, hogy a magas sziklafalról belerohanjanak a tengerbe.