Sokaknak okoz problémát az 538-as év, amit mi adventisták a Pápaság hatalomra jutásának kezdő időpontjaként jelentünk ki az írásainkban, mivel a legtöbb történelmi dokumentáció 537-es évet jelöli meg ilyen időpontként. Általában 537-re teszik azt a történelmi eseményt, amikor Justinián tábornoka Belizár elfoglalta Rómát és az előző római püspököt, “Silveriust azzal vádolták meg, hogy ő a gótoknak kedvezett. Ezért a K.u. 537. évben Belisarius száműzetésbe küldte Silveriust és ezt követően Vigilius dékánt - aki Theodóra kegyeltje volt - választották meg pápának.”¹

Az ilyen információkra való feltétel nélküli hagyatkozás viszont azt a veszélyt hordozza, hogy tévútra vezet. Mert jóllehet, hogy az információ első kijelentője még tudatában volt annak, hogy az általa közzétett kijelentésnek még van folytatása is, de akik csak tőle vették át az információt és nem ellenőrízték azt le, azok már úgy gondolják és úgy adják tovább, mintha ezzel egy befejezett esemény lett volna kijelentve. Így kerülnek bele egymás után a történelmi könyvekbe az 537-es dátumok a pápaság hatalmának fordulópontjaként, illetve Róma felszabadulásának időpontjaként.

Ha viszont veszi magának a fáradságot, és utána keres a dolgoknak, akkor megbizonyosodhat arról, hogy ezeknek az eseményeknek a hiteles időpontja egészen más. Rómát ugyanis már 536 decemberében elfoglalja Belizár. Viszont a gótok itáliai uralmának megtörése csak 538 márciusától jöhet számításba.

A két időpont közötti különbözetet az a körülmény adja, hogy Belizár elfoglalta ugyan Rómát, csakhogy akkor nem Róma volt a gótok országának a fővárosa és a királyság székhelye, hanem Ravenna. “A góthokat ezen csapás horderejéről, királyuk tehetetlenségéről komoly aggodalmak fogták el, nemes megilletődöttségükben őt a trónra méltatlannak nyilvánították s a trombiták harsogása közben a vitéz Vitigest, ki már Dalmácziában viselt háborúban kitünt, pajzsukra fölemelve királynak kiáltották ki... (aki) aztán 150.000 főnyi haddal Róma elé vonult, - melyet Belizár 536 december 10-én hatalmába ejtett -, és megkezdé az ostromot, mely 537 március havától 538 márciusáig tartott.”²

“A gótok nagy nemzetgyűlésükön elhatározták, hogy a győzelmes ellenség elől egyelőre visszavonulnak s a támadó hadjáratot csak a tavasszal kezdik meg , amikorra seregeiket összegyüjthetik... Witichis a telet sietett felhasználni. 150.000 embert gyűjtött össze zászlói alá s március elején már rómától két mérföldre, a milviusi híd előtt állott, melyet csak egy keskeny torony védett. Az ide rendelt őrség az ellenség közeledtére megfutott. Belizár erre ezer lovassal a flaminiai kapun kirohanást kisérelt meg, de majdnem szerencsétlenül járt, mert a gótok bekerítették. Azonban borzasztó tusa után, mely a gótoknak ezer emberébe került, s melyben Belizár oroszlán bátorságával küzdött, keresztül vágta magát s visszatért a városba. Erre az egész gót tábor bekerítette a várost s kezdetét vette a megszállás, mely körülbelül egy évig tartott.”³

“Belisal szorultságában azt irta a császárnak: ‘Ha azt akarod, hogy éljünk, küldjél élelmet; ha azt akarod, hogy győzzünk, küldjél fegyvert, lovakat és harcosokat. A rómaiak mint barátjaikat és szabadítóikat fogadtak minket, de jelenlegi szorult helyzetünkben bizalmuk folytán vagy ők fognak láb alól eltétetni vagy mi győzetünk le árulásuk és gyűlöletük folytán. És érkezett segítség. Narses hátulról szorította a góthokat, a váltóláz és a nap tüze ritkította az ostromló sereg sorait. Milánó a góthok ellen fordult. Vitiges még egy kísérletet tett, a várost cselfogás által hatalmába keríteni, és midőn az balul ütött ki, 538 március havában Ravennába vonult vissza.”⁴

“Ebben az időben Justiniánnak második erősítést vivő hadserege volt az, amely megtörte a gótok római ostromzárát, felszabadítva a körülzárt Belizáriust, és ettől kezdődőleg nem hagyott ott vissza a pápaságon kívül egyetlen más olyan hatalmat sem, amelyikről el lehetne azt mondani, hogy az uralkodó hatalommá vált volna sok évszázadon át az Örök Város hét halma közt.”¹

Az Adventisták tehát ezért számolják 538-tól a Pápaság hatalomrajutásának idejét. Mert hiába választották meg a keresztény egyház fejévé Róma első püspökét 537-ben, ha továbbra sem tudta gyakorolni ezt a hatalmát. Csak Róma végleges felszabadítása 538 tavaszán adta meg neki azt a lehetőséget, hogy ezt a jogát gyakorolhassa is.

1./   Le Roy Edwin Froom: Atyáink prófétai hite II. kötet 21. fejezet

2./   Dr. Weisz János: Világtörténet 3. kötet 759-760. oldal - A keleti gótok pusztulása.

3./   Nagy képes világtörténet IV. kötet - A népvándorlás kora - XVI. fejezet - A keleti gótok országa  259. oldal

4./   Dr. Weisz János: Világtörténet 3. kötet 760. oldal - A keleti gótok pusztulása.

Ez korántsem ilyen egyszerű kérdés, mint ahogy Ön felveti a kérdésében. Isten és az ember közötti kapcsolatnak többféle jegyével találkozhatunk a Biblia feljegyzéseiben.

A “jel”, “jegy”, “bélyeg”, “pecsét” szavak a Szentírásban azonos jelentéssel bírnak, a tulajdonjogot fejezik ki, valamilyen felettes hatalomhoz való tartozás jeleként találjuk ezeket a szavakat a Bibliában. Isten és a hívő emberek kapcsolatában a következőket találjuk:

Ezek után természetes igényként merülhet fel az a kérdés: honnan tudhatjuk, hogy miért a szombatot használja Isten örök pecsétként közte és a választottjai között. Valószínűleg azért, mert a népével kötött szövetség feltételei között egyedül a Tízparancsolat 4. Pontja (II. Móz. 20,8-11) hordozza magában azokat a szükséges tényezőket és meghatározásokat, amiknek egy pecsétben szerepelniük kell, mint például:

Kérdésében arra hivatkozik, hogy az Ön ismeretei szerint Isten pecsétjeként mindig az Isten vagy a Krisztus neve kerül az Isten emberének homlokára.

Mint ahogy az előzőekből is kitűnik, Isten sokféle pecsétet használ a Vele szövetségben állók között. A végidőben elpecsételt megváltottaknak azonban valóban ott van a homlokán az Atya Isten neve is (Jel. 14,1). Bár ez az igevers nem említi az Atya nevével kapcsolatban a pecsét szót, mégis elfogadom, hogy itt az Atya neve egyfajta pecsétként szolgál a megváltottak homlokán. Ugyanakkor viszont ezt a homlokra helyezett jelt nem szabad összekeverni azzal a pecséttel, amelyet a megkülönböztetés örök jeleként használ Isten, vagyis a szombattal.

A homlok ebben az esetben az értelem, a gondolkodás, a szabad akarati döntés jelképe. Ez a jelkép azt hirdeti, hogy Isten senkit sem kényszerít engedelmességre. Elpecsételt szolgái tehát önként vállalták az engedelmességet. Mózes könyvéből tudhatjuk viszont azt, hogy az Isten neve az Ő jellemét és természetét fejezi ki az emberi család felé. Amikor Mózesnek lehetősége volt az Isten dicsőségét szemlélni, akkor az Ő nevét is megismerhette, és a neve alatt az Ő jelleme fogalmazódott meg és hangzott el előtte. “Az Úr pedig leszálla felhőben, és ott álla ő vele, és nevén kiáltá az Urat: És az Úr elvonula ő előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. A ki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt: de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” (II.Móz. 34,5-7).

Jézus is elmondja a főpapi imájában, hogy “megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál” (Jn.17,6). Viszont sehol sem találunk olyan feljegyzést, ahol arról beszélne a Biblia, hogy Jézus az Atya nevét ismerteti és magyarázza az embereknek. Azzal kapcsolatban viszont nagyon sok feljegyzést találunk, hogy Jézus az élete által, az emberekhez való viszonyulásában ismertette meg az Isten jellemét. Ezért mondhatta el a tanítványainak, hogy “aki engem látott, látta az Atyát” (Jn. 14,9). Csak ilyen módon ismertette meg az egész világgal az Atya nevét. Mindebből tehát az következik, hogy az elpecsételtek életében az Atya jelleme és természete kell hogy kialakuljon, láthatóvá váljon és így hordozzák magukon az Atya nevét, mint pecsétet.

Amikor azt látjuk, hogy Isten a negyedik parancsolat szombatját, a teremtés emlékünnepét adta örök jelként, a szövetség pecsétjeként közte és az ember között, akkor ez a tény önmagától adja az Istennel szemben álló nagyhatalom jelének és pecsétjének a mibenlétét is. Hiszen a történelem folyamán Isten törvényének éppen ezt a pontját támadták leginkább és támadják még ma is, még a magukat kereszténynek nevező emberek is. Amikor pedig erre figyelmeztetjük őket, akkor azonnal törvényeskedőnek titulálnak bennünket. Arról viszont megfeledkeznek, hogy a törvény egyéb pontjaihoz való viszonyulásukban őket is lehetne törvényeskedőknek minősíteni. Mindezt azért mondom, mert nem igen találkoztam olyan hívő kereszténnyel, aki azt vallotta volna, hogy az újszövetség idejében már lehet paráználkodni, ölni vagy éppen lopni, abból következően, hogy Jézus eltörölte a törvényt. Ezeket a törvénypontokat minden hívő keresztény érvényesnek tartja még most is, egyedül a szombattal kapcsolatban merül fel bennük az a gondolat, hogy aki még ezt is meg akartja tartani, az már törvényeskedő.

Mi adventisták úgy hisszük, hogy a vasárnap mint nyugalomnap, amit a keresztény világ bevezetett és általánosan elfogadott az Isten által rendelt szombat helyett, az képezi a Jelenések könyvében szereplő fenevad bélyegét. Ezt a jelet azok veszik fel magukra, akik Isten szuverén törvényadó jogát mellőzve, egy földi valláspolitikai hatalom törvényadó jogát ismerik el a saját hitéletükben meghatározó hatalomként a vasárnap ünneplésével. Ezt pedig azáltal teszik, hogy Isten határozott rendelkezése és parancsa ellenére egy olyan napot tartanak nyugalomnapként, amiről Isten sehol sem rendelkezett a Bibliában.

Természetesen azt is valljuk, hogy most még nagyon sok hívő keresztény tartja a vasárnapot úgy Isten nyugalomnapjaként, hogy őszintén hiszi azt, hogy ezt Isten rendelte el így. Hitünk szerint Isten elfogadja ezeknek az embereknek az őszinte szándékát, mi is hittestvéreinknek tekintjük őket. De el fog jönni az idő, amikor olyan módon lesz hirdetve az örökkévaló evangélium, hogy akkor végre minden ember előtt feltárul a keresztény világ nagy tévedése és hitehagyása, és akkor mindenkinek állást kell foglalnia Isten mellett vagy ellen azáltal, hogy elfogadja az Isten által adott szombatot nyugalomnapként, vagy inkább a vasárnaphoz ragaszkodik, noha annak ünneplését csak emberek vezették be Isten szándéka ellenére.