A felszínes ismeretekkel rendelkezők számára ez a fejezet mindenképpen azt hirdeti, hogy “nem vetette el Isten az ő népét, amelyet eleve ismert” (2. vers). Maga Pál is miután felveti ezt a kérdést, azonnal tagadó választ ad: “Távol legyen; mert én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából” (1. vers). Akik viszont e kijelentés alapján azt hiszik, hogy a zsidó nép kiválasztása a többi nép közül még mindig érvényes, azoknak figyelmét szeretném Pál egyéb kijelentésére is odairányítani. Mindezt persze azzal a hittel és ismerettel szeretném tenni, hogy Pál nem kerül ezáltal ellentmondásba önmagával.

Éppen Pál a leghatározottabb képviselője annak az isteni üzenetnek, hogy az újszövetség idejében nincs többé különbség a zsidó és a pogány között Isten előtt. “Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusban való hit által... Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal. 3,20. 28-29.) “Értsétek meg tehát, hogy akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai. Előre látván pedig az Írás, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, eleve hirdette Ábrahámnak, hogy te benned fognak megáldatni minden népek.” (Gal. 3,7-8.) Ezért jövendölt úgy Hóseás próféta által már jó előre Isten: “Hívom a nem én népemet én népemnek, és a nem szeretettet szeretettnek. És lészen, hogy azon a helyen, ahol ez mondatott nekik; Ti nem vagytok az én népem, ott az élő Isten fiainak fognak hívatni.” (Róm. 9,25-26.)

Mindebből tehát teljesen egyértelmű, hogy Isten “a földnek mind végső határáig” (Csel. 1,8.) lévő népeket is elhívta, hogy legyenek az Ő fiai, hit által Ábrahám magvai. Erre a munkára, az isteni hívás hirdetésére választotta ki Jézus Pál apostolt, mint a pogányok apostolát. (Gal. 1,15-16. Csel. 9,15.) De vajon Pál azon fáradozott, hogy a körülmetélés szövetsége által zsidóvá tegye a pogányokból megtérteket, miként azt, mint hithű zsidó farizeusnak tennie kellett volna? (lásd: Mát. 23,15.) Ebben a kérdésben is Pál mondja el Isten üzenetét: “Mert nem az a zsidó, aki külsőképpen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképpen van: Hanem az a zsidó, aki belsőképpen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van.” (Róm. 2,28-29.)

Sokan nem veszik figyelembe, hogy a Biblia kétféle kiválasztásról és kétféle elvettetésről beszél. Isten kiválasztotta Izráelt a többi népek közül egy különleges feladatra és szolgálatra: “Lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép”, (II. Móz. 19,6.) “a népeknek is világosságúl adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!”. (Ésa. 49,6.) Mintegy 1500 éven keresztül próbálkozott Isten azzal, hogy Izráel betöltse azt a feladatát a népek között, amire kiválasztotta és elhívta őket. Mivel azonban Isten minden fáradozása hiábavalónak bizonyult, ezért kénytelen volt visszavonni tőlük ezt a megbízatást, és egy másik népnek adni, amely kész elvégezni, amit Isten vár tőle. Jézus is ezt hirdette a tanítói szolgálata végén: “Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi annak gyümölcsét” (Mát. 21,43).  Az egész földre kiható missziós feladatvégzés vonatkozásában tehát elvetette Isten azt a népet, amelyet korábban kiválasztott magának erre, és helyette a Jézus által megszervezett Egyházat bízta meg az egész világra kiható küldetéssel, az evangélium hírdetésével. “Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket...” (Mát. 28,19).

Van azonban egy másik fajta kiválasztása is Istennek, Pál szavaival mondva “a kegyelemből való választás szerint”. (Róm. 11,5.) Ez a választás elsődlegesen nem a szolgálatra vonatkozik, hanem az üdvösségre való választásra, az Isten megváltó kegyelmének elfogadására. Amikor ebben a fejezetben Pál felveti kérdését, hogy vajon “elvetette-e Isten az Ő népét?”, akkor a kegyelemből való választás vonatkozásában kérdezi ezt. Ezért folytatja így a mondanivalóját: “Amit Izráel keres, azt nem nyerte meg, a választottak ellenben megnyerték, a többiek pedig megkeményíttettek” (7. vers).  Ezért, “ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövénye, a maradék tarttatik meg” (9,27.).  Mert “sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak” (Mát. 20,16.),  mondotta Jézus is.

Pál azért tiltakozik a kegyelemből való választás szerinti elvetés ellen, mert egy ilyen elvettetés a kárhozat ítéletét jelentené, a megtérés lehetőségének az elvesztését. Ezért mondja Pál azt, hogy ilyen vonatkozásban nem vetette el Isten az ő népét, hiszen “én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából” (1. vers).  A kegyelemből való választás vonatkozásában tehát nem vetette el Isten a zsidókat sem, de ez a körülmény már nem jelent semmiféle kiváltságos helyzetet a többi népekkel szemben, csupán azt, hogy a Krisztusba vetett hit által ugyanolyan lehetősége van a zsidónak is az üdvösségre, mint a görögnek, vagy bármely más nemzethez tartozónak. A kegyelemből való választás éppen ezért nem egy nemzet ügye, hanem minden egyes ember személyes döntésén múló ügy. Ezért szeretné Pál “felingerelni” és “megtartani” közülük némelyeket. (14. vers) Ezért mondja azt, hogy aki a zsidók közül nem marad meg a hitetlenségében, azt “Isten ismét beolthatja” a Krisztust jelképező olajfába. (23. vers) Ez azonban csak az egyes emberekre vonatkozik, és nem az egész népre, mint nemzetre.