“Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Ábrahámnál,
aki meghalt? A próféták is meghaltak: kinek állítod te magadat? Felele
Jézus: Ha én dicsőítem magamat, az én dicsőségem semmi: az én Atyám az,
aki dicsőít engem, a kiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek, és nem
ismeritek őt: de én ismerem őt; és ha azt mondom, hogy nem ismerem őt,
hozzátok hasonlóvá, hazuggá leszek: de ismerem őt, és az ő beszédét megtartom.
Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is,
és örült. Mondának azért néki a zsidók: Még ötven esztendős nem vagy, és
Ábrahámot láttad? Monda nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt
Ábrahám lett, én vagyok. Köveket ragadának azért, hogy reá hajigálják;
Jézus pedig elrejtőzködék, és kiméne a templomból, átmenvén közöttük; és
ilyen módon eltávozék.” (Ján 8:53-59)
| I. A téma háttere | II. A farizeusok kérdése Jézushoz | III. Az Isten szerelmes Fia |
|
|
| IV. Az örökké létező Isten | Összesítőlap | Főoldal |
A kérdés lényegét talán úgy lehetne a legrövidebben megfogalmazni, hogy Jézus öröktől fogva létezik, vagy az Ő létének is volt kezdete?
Mindkét állításnak megvannak a képviselői, és mindkét irányzat a Bibliára hivatkozva próbálja az érveit bizonyítani.
Mindkét irányzat hívei között találhatunk adventistákat is.
A kérdés lényegéből fakad, hogy csak az egyik állítás bírhat valóságtartalommal, vagy az egyik, vagy a másik állítás lehet csak igaz.
Viszont nagyon fontos, hogyan foglalunk állást, s ezért látom indokoltnak, hogy a krisztológiai témakörében foglalkozzunk vele.
Úgy tűnik, a Biblia is inkább ezt az állítást erősíti meg.
“…minden teremtménynek előtte született…” Kol. 1,15/b.
“Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged…” Zsid. 1,5/a.
Az egyház történetében elég hamar megjelent Jézussal kapcsolatban ez a szemlélet.
A III-IV. századbeli ariánusok hitvallásának is ez volt az egyik sarkalatos pillére, csak jóval kiélezettebben képviselték nézetüket.
Az unitáriusok és a Jehova tanúi szintén ezt hiszik és képviselik ma is.
Legjelesebb képviselőik között említhetjük meg James White és Uriah Smith testvéreket.
Az utóbbi a következőképpen fogalmazta meg hitét az egyik leghíresebb művében.
“Olyan magasságba emelte Őt, hogy megillette az imádat, sőt megparancsolta azt, hogy imádják, amire nem lett volna szükség, ha Krisztus is öröktől fogva létezne, miként az Atya. Krisztus maga jelenti ki, hogy »…amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában« (Ján. 5,26.). Egy másik alkalommal pedig ezt mondja: “…nékem adatott minden hatalom mennyen és földön« (Mt. 28,18.). Pál apostol pedig azt mondja Krisztusról, hogy “az Isten is felmagasztalá Őt, és ajándékozott neki oly nevet, mely minden név fölött való« (Fil. 2,9.). És az Atya maga tesz bizonyságot róla: “És imádják őt az Isten minden angyalai« (Zsid. 1,6.). Mindezek a bizonyságtételek bizonyítják, hogy Krisztus egyenlő imádatot élvez az Atyával, de egyáltalán nem azért, mintha a múltra vonatkozóan az Atyával együtt örökkévaló lenne.” (Uriah Smith: “Gondolatok a Jelenések könyve felett, a Jel 5:13-14-hez adott magyarázatában, kézirat, 99. oldal)
Jézus négy pontban válaszolt a feltett kérdésre.
Akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek, az nékem Atyám.
Ti még nem ismeritek Őt, de én ismerem, és az Ő beszédét megtartom.
Már Ábrahám is látta az én napomat, és örült.
Mindez azért lehetséges, mert mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.
Zsidókra úgy hatott Jézusnak ez a bizonyságtétele, hogy azonnal meg akarták kövezni Őt.
Jézus ugyanis nemcsak azt mondta, hogy Ő már Ábrahám előtt létezett, hanem az örökkévaló Isten nevét is használta önmaga megjelölésére: “én vagyok”.
Úgy mutatkozott be nekik, mint annak idején Mózesnek az égő csipkebokorból.
“Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik? És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK (JHVH) És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok. És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre.” II. Móz. 3,13-15.
A nagy “Vagyok”, az örökké létező és önmagában élettel bíró Isten nyilatkoztatta ki magát akkor is és most is.
A Hertz-féle Mózes öt könyve és a haftárák a következő magyarázatot adja ehhez a kifejezéshez.
“Én vagyok, aki a Lét vagyok. Héberül “ehje aser ehje” – az önmagam által létező Isten… azonban ez nemcsak filozófiai kifejezés: a hangsúly az isteni létezés aktív kinyilatkoztatásán van.” (30. oldal, Akadémia Kiadó, reprint kiadás, 1984)
Mint minden nyelvben, úgy a magyar nyelvben is vannak olyan szavak, amiknek a köznapi jelentésén túl még jelképes jelentésük is van.
Ilyen példaként lehet említeni az “öreg” szavunkat, amit egy tekintéllyel bíró személy megjelölésére is szoktuk használni, aki iránt tiszteletet érzünk, függetlenül attól, hogy életkora alapján valóban öreg-e az illető.
A zsidók az Isten személyének megjelölésére használták az “ANI HU”, vagyis az “ÉN vagyok AZ” illetve az “ÉN vagyok Ő” fogalmat.
Jézus korában már szinte csak az ünnepi szertartások keretében alkalmazták ezt a kifejezést.
Megfelelő hangsúlyozással tudták érzékeltetni és kifejezni azt, hogy pusztán köznapi használatról van szó, vagy az Isten személyének megjelöléseként hangzik el ez a kifejezés.
Jézusnak ez az önmegjelölése azt jelenti, hogy ahol ÉN ott VAGYOK, ott az örökké létező Isten van jelen.
Amikor Kajafás előtt Jézus önmagára vonatkoztatta ezt a kifejezést, hogy “Én Vagyok”, a főpap azonnal megtépte a ruháját, mert istenkáromlásnak tekintette Mk. 14,61-64.
A Gecsemáné kertben pedig az egész tömeg leborult Jézus előtt, amikor ezt mondta nekik: “Én vagyok;”, azonnal “hátra vonulának és földre esének”. Jn. 18,6.
Az emberek reagálásának ez a módja is azt bizonyítja, hogy Jézus nem köznapi értelmében használta ezt a kifejezést önmagára.
“Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadák be Őt.” Jn. 1,11.
Pál apostol határozottan kijelenti, hogy csak azok képesek Jézusban azonosítani az Urat, vagyis az örökké létező Istent, akiket a Szentlélek vezet el erre a felismerésre.
“…aki Istennek Lelke által szól, nem mondja Jézust átkozottnak; és senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek által” I. Kor. 12,3.
Pál itt olyan értelemben mondja Úrnak Jézust, mint aki Izráel Istene, az 1846-os héber fordítású Újszövetségben éppen ezért találjuk ezen a helyen a tetragrammatont, a Jehova vagy Jahve név írott formáját az Úr szó helyett.
Ezzel azt mondta el, hogy Ábrahám is, a próféták is csak emberek voltak – vagyis teremtmények –, akiknek élete az Istentől függött.
Velük ellentétben viszont Jézus, az isteni létében örökkévaló, aki nem keletkezett, nem teremtmény, mint Ábrahám, ezért létének nincs sem kezdete, sem vége, Ő mindig Van.
Úgy gondolják, hogy az Atya és a Fiú meghatározás már önmagáért beszél, és azt mondja el, hogy a Fiú az Atyától származik. Általában a Fiú születésére és származására vonatkozó kijelentésekre alapoznak.
“Aki… minden teremtménynek előtte született…” Kol. 1,15.
“Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged?” Zsid. 1,5/a.
“Az Úr az ő útának kezdetéül szerzett engem; az ő munkái előtt régen.” Péld. 8,22.
Csupán a megváltás tervének részeként lett Fiúvá, amint a másik isteni személy Atyává.
Pál apostolon keresztül világosítja meg Isten ezt a kérdést, amikor kinyilatkoztat a megváltás tervéből egy pici részletet.
“Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: … Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam?” Zsid. 1,5.
Amikor a mennyei tanácsban elhangzik a megváltás tervének ez a részlete, akkor a két isteni személy még nem Atya és Fiú viszonyban áll egymás előtt.
Ez a terv akkor még a jövő időbe helyezi ennek a viszonynak a kezdetét.
Ebben a tervben viszont már örök időknek előtte elhatároztatott az a tény, hogy az általunk Jézusként ismert isteni személy emberi testet fog ölteni, és Isten Fiává lesz.
“Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek…” I. Pét. 1,20.
“Aszerint, amint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által… És hogy megvilágosítsam mindeneknek, hogy miképpen rendelkezett Isten ama titok felől, a mely elrejtetett vala örök időktől fogva az Istenben…” Ef. 1,4, 3,9.
“Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte…” II. Tim. 1,9.
“Annak pedig, aki titeket megerősíthet az én evangéliumom és a Jézus Krisztus hirdetése szerint, ama titoknak kijelentése folytán, mely örök időtől fogva el volt hallgatva, most pedig megjelentetett a prófétai írások által, az örök Isten parancsolata szerint …” Róm. 16,25-26.
“Annakokáért imádják őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett, e világ alapítása óta.” Jel. 13,8.
Az egész Ószövetségben sehol sem találunk olyan megszólítást, amely szerint bármelyik isteni személy a Fiú nevet viselné.
Néhány jövendölés viszont beszél arról, hogy majd születni fog valaki, aki a Fiú lesz, és ebben a Fiúban az “erős Isten, az örökkévalóság Atyja” ölt testet.
“Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” Ésa. 9,6.
“De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” Mik. 5,2.
Elsődleges jelentése szerint a teremtett világok képviselőit, vagyis Isten első teremtményeit jelöli, akik közvetlenül Istentől születtek, ahogyan Ádám is. - vö. Lk. 3,38.
Ezért nevezi Jób könyve is Isten fiainak a különböző teremtett világok képviselőit, akik alkalmanként Isten trónja köré gyülekeznek. Jób. 1,6. 38,7.
“Noha Ádámot a porból alkotta, mégis »Isten fia« volt.” (PP, 24.)
“Ott volt a trón és körülötte az ígéret szivárványa. Ott vannak a kérubok és a szeráfok. Az angyali seregek parancsnokai, az Isten fiai, az el nem bukott világok képviselői mind összeölelkeznek. A mennyei tanács, amely előtt Lucifer megvádolta Istent és az Ő Fiát, annak az ártatlan birodalomnak a képviselői, akik felett Sátán úgy gondolta, hogy megalapítja uralmát - mind ott vannak, hogy üdvözöljék a Megváltót.” (JÉ, 739-740)
Két igevers is segít ennek megértésében.
“A Szentlélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért a mi születik is szentnek hívatik, Isten Fiának.” – mondta az angyal Máriának Lk. 1,35.
“Azért a világba bejövetelekor így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nékem…” Zsid. 10,5.
Ezért a Bibliában következetesen azzal találkozunk, hogy csak az emberré válása után nevezi a Megváltót Isten Fiának a Szentírás.
“Lássátok milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt. Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van.” I. Jn. 3,1-2.
Azért nevez bennünket így a Biblia, mert a megváltás lehetősége által helyet cseréltünk Jézussal.
Mivel mi ezáltal Jézus pozíciójában állunk Isten előtt, ezért most mi is Isten fiai lehetünk, amiképpen Jézus Isten Fia.
Ez a megnevezés azért is találó a megváltottakra, mert ők is közvetlenül Isten teremtményeként születtek.
Az újjászületés folyamata ugyanis csak Isten teremtő műveként történhet meg bennünk.
“Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”. Zsolt. 51,12.
“Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” II. Kor. 5.17.
Jézus Krisztus személyében ugyanis örökbe fogadta Isten az emberi természetet, és egy különleges helyzetbe, méltóságba emelte fel magához az embert.
“Amit Krisztus megvalósított életével és halálával, az sokkal több, mint a bűn okozta rontás meggyógyítása. Sátán célja az volt, hogy az embert örökre elszakítsa Istentől, de Krisztusban szorosabb egységbe jutunk Istennel, mintha sohasem buktunk volna el. Az Üdvözítő felvette emberi természetünket, s ezzel olyan kötelékkel fűzte magát az emberiséghez, amit többé széttépni nem lehet. Örökre magához kötözött minket. »Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta« (Jn 3:16). Nemcsak azért adta, hogy bűneinket hordozza, és mint áldozat meghaljon értünk, hanem Isten odaajándékozta Krisztust az elbukott emberiségnek. Hogy biztosítson változhatatlan béke-szándékáról, egyszülött Fiát adta, hogy Krisztus eggyé váljon az emberi családdal, s örökre megtartsa emberi természetét… Fiának személyében Isten örökbe fogadta az emberi természetet, és a legmagasabbra, a mennybe helyezte. Az »embernek Fia« az, akivel megosztja a világmindenség trónját… Krisztusban egyesül a földi és a mennyei család. A megdicsőült Krisztus a mi testvérünk. Az emberiség magába zárja a mennyet, a Végtelen Szeretet pedig keblére öleli az emberiséget.” (JÉ 17.)
Csupán ennek a kinyilatkoztatásnak a hátterén érthetjük meg azt, hogy miért hagyja ott Isten a mennyet, és miért költözik ide a Földre, miért helyezi át uralkodásának székhelyét az emberi család közé, az ő bolygólyukra.
Mert azokkal akar lenni és élni, akiket fiaivá fogadott Jézusban, azokkal, akik az Ő családjának a tagjaivá lettek.
“Így szól az Úr, Izráelnek királya és megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten… Így szól az Úr, Megváltód, Izráelnek Szentje: Én vagyok az Úr, Istened, ki tanítlak hasznosra, és vezetlek oly úton, amelyen járnod kell.” Ésa. 44,6. 48,17.
Ebben az igeszakaszban az “Úr” név a lenni igéből származik, és a héber nyelvben van egy sajátos jelentése is.
“A héber nyelvhasználat szerint a »van« ige egyúttal azt is jelenti, hogy »lesz«. Ezért ezt az Isten-nevet úgy is lehet fordítani: »Leszek, aki leszek«; és a »Vagyok, aki vagyok« mondatot úgy is lehet érteni: »Vagyok, aki leszek«, vagy »Én ugyanaz leszek, aki (most) vagyok«. Ebből a mondatból mindkettő kicsendül: Isten jelenléte és Isten örökkévalósága. Az embereket Isten teremtette és test szerint elmúlnak. Isten létezése azonban önmagában van. Ő nem hal meg (Hab 1:12) Minden élet Őbenne van”. (Isten nevei a Szentírásban, Evangéliumi Kiadó, . Lásd még ennek a névnek a jelentését Pollák Kaim: Héber-magyar szótár, 131. Oldal, jobb hasáb közepén (Budapest 1881-es kiadás)
“Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten.” Róm. 9,5.
“…akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” Mik. 5,2.
“Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!” Ésa. 9,6.
“Krisztus örökké létező, önmagában élettel bíró Fiú Isten. Örök létezéséről beszélve Krisztus elvonultatja előttünk a végtelen korszakokat, Biztosít arról, hogy soha az örökkévalóságban nem volt olyan időszak, amikor nem élt volna szoros kapcsolatban az örök Istennel… Ő egyenlő volt Istennel, végtelen és mindenható. Ő az örök, önmagában élettel bíró Fiú. Isten Igéje beszél Krisztus emberi mivoltáról, amikor itt a földön járt, de határozottan beszél örök létezéséről is. Az Ige, mint mennyei lény létezett, mint Istennek örökkévaló Fia, Atyával egyesülten és egységben. Öröktől fogva Ő volt a szövetség közbenjárója, az Egyetlen.” (Evangélizálás, 283-294.)
“Krisztus öröktől fogva egy volt az Atyával, és amikor emberi testet öltött, akkor is egy maradt Vele.” (ST, 1905. augusztus 2.)
“Miután Krisztus a mennyei kaput átlépte, angyalok imádata közben elfoglalta trónját. Midőn a beiktatás ünnepélye véget ért, a Szentlélek bőséggel áradt a tanítványokra és Krisztus valóban megdicsőíttetett azzal a dicsőséggel, melyet Atyjától öröktől fogva bírt.” (AT, 26.)
“A tévedés sohasem ártalmatlan. Sohasem szentel meg, hanem mindig zűrzavart és széthúzást okoz. Mindig veszélyes. Az ellenségnek nagy hatalma van azoknak az értelmén, akik nem erősödtek meg igazán az ima által, és nem alapozódtak meg a Biblia igazságaiban.” (5.Test. 292,2.)
“Sátán azt reméli, hogy Isten maradék népét is belesodorhatja az egész földet sújtó pusztulásba. Ahogy Krisztus közeledik, még eltökéltebben és gyorsabban akarja elbuktatni őket, emberek lépnek fel azt vallva, hogy ők új világosságot, új kinyilatkoztatást kaptak, és az a céljuk, hogy megrendítsék a régi pillérekbe vetett hitet. Tanításaik nem állják ki az Isten szavának próbáját, mégis megtévesztenek embereket.” (5.Test. 295.)
“A tévedés nem igazság, és akkor sem tehetjük igazsággá, ha állandóan ismételgetjük és egyúttal hiszünk is benne. Az őszinteség nem menti meg az embert a tévedésbe vetett hitének következményétől. Bár nincs igaz vallás őszinteség nélkül, de a hamis valláshoz való őszinte ragaszkodás nem ment meg egyetlen embert sem. Tökéletes őszinteséggel követheti valaki a tévedés útját, de ettől az még nem válik a helyes úttá, és nem is vezetheti el oda, ahová el szeretett volna jutni.” (2.Vál.Üz. 56.)