Hivatkozás a könyv fejezeteire
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.
A föld pedig kietlen és puszta volt, és setétség volt a mélység színén, és az Isten Lelke lebegett a vizek felett.
És mondá Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.
És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a sötétségtől.
És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.
És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől.
Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.
És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.
És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék ki a száraz. És úgy lőn.
És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó.
Azután mondá Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.
Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.
És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.
És mondá Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.
És legyenek világítókul az ég mennyezetén hogy világítsanak a földre. És úgy lőn.
Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.
És helyezé Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;
És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látá Isten, hogy jó.
És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.
És mondá Isten: Pezsdűljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.
És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, amelyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.
És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.
És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.
Azután mondá az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.
Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemük szerint, a barmokat nemük szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemük szerint. És látá Isten, hogy jó.
És mondá Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.
És megáldá Isten őket, és monda nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
És mondá Isten: Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.
A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, amelyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelűl. És úgy lőn.
És látá Isten, hogy minden amit teremtett, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.
És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege.
Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, amelyet alkotott, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott.
És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett Isten.
Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté.
Még semmiféle mezei növény sem volt a földön, és még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott esőt a földre; és ember sem volt, ki a földet mívelje;
Azonban pára szállott fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.
És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett az ő orrába életnek lehelletét. Így lett az ember élő lélekké.
És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezte az embert, akit formált.
És nevelt az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.
Folyóvíz jőtt pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad.
Az elsőnek neve Pison, ez az, amely megkerüli Havilah egész földét, ahol az arany terem.
És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom és az Onix-kő.
A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, amely megkerüli az egész Kús földét.
És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, amely Assiria hosszában folyik. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes.
És vevé az Úr Isten az embert, és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.
És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél.
De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.
És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.
És formált az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve.
És nevet adott az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált.
Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivett egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét.
És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, amelyet kivett az emberből, asszonnyá, és vivé az emberhez.
És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.
Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.
Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik.
A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett, és mondá az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
És mondá az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;
De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.
És mondá a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;
Hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.
És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre és kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada a vele levő férjének is, és az is evék.
És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei és észrevevék, hogy mezítelenek; fügefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának maguknak.
És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.
Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert, és monda néki: Hol vagy?
És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtőzém.
És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?
És monda az ember: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nékem arról a fáról, úgy evém.
És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.
És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.
És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.
Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; és egyed a mezőnek fűvét.
Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, és ismét porrá leszel.
Nevezte pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.
És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.
És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen:
Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, amelyből vétetett.
És kiűzé az embert, és oda helyezé az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.
Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, aki fogad a méhében és megszűlé Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól.
És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora volt, Kain pedig földmívelő.
Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vitt az Úrnak a föld gyümölcséből.
És Ábel is vitt az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.
Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjedt és fejét lecsüggeszté.
És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?
Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.
És szól és beszél Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn voltak, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.
És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?
Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.
Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.
Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.
Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.
Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet.
És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöli Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál.
És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.
És ismeré Kain az ő feleségét, az pedig fogada méhében, és szűlé Hánókot. És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánóknak.
És lett Hánóknak fia, Irád: És Irád nemzé Mekujáelt: Mekujáel pedig nemzé Metusáelt, és Metusáel nemzé Lámeket.
Lámek pedig vett magának két feleséget: az egyiknek neve Háda, a másiknak neve Cilla.
És szűlé Háda Jábált. Ez volt atyjok a sátorban-lakóknak, és a barompásztoroknak.
Az ő atyjafiának pedig Jubál volt a neve: ez volt atyja minden lantosnak és síposnak.
Cilla pedig szűlé Tubálkaint, mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolóját: és Tubálkain hugát, Nahamát.
Akkor monda Lámek az ő feleségeinek: Oh Háda és Cilla, hallgassatok szómra, Lámek feleségei, halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött.
Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért.
Ádám pedig ismét ismeré az ő feleségét, és az szűle néki fiat, és nevezé annak nevét Sétnek: mert adott úgymond, énnékem az Isten más magot Ábel helyett, kit megölt Kain.
Sétnek is született fia, és nevezé annak nevét Énósnak. Akkor kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét.
Ez az Ádám nemzetségének könyve. Amely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt.
Férfiúvá és asszonnyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevöket Ádámnak, amely napon teremtetének.
Élt pedig Ádám száz harminc esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Sétnek.
És telének Ádám napjai, minekutánna Sétet nemzette, nyolcszáz esztendőre, és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Ádám egész életének ideje kilencszáz harminc esztendő; és meghala.
Éle pedig Sét száz öt esztendőt, és nemzé Énóst.
És éle Sét, minekutánna Énóst nemzette, nyolcszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Sét egész életének ideje kilencszáz tizenkét esztendő; és meghala.
Éle pedig Énós kilencven esztendőt, és nemzé Kénánt.
És éle Énós, minekutánna Kénánt nemzette, nyolcszáz tizenöt esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Énós egész életének ideje kilencszáz öt esztendő; és meghala.
Éle pedig Kénán hetven esztendőt, és nemzé Mahalálélt.
És éle Kénán, minekutánna Mahalálélt nemzette, nyolcszáz negyven esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Kénán egész életének ideje kilencszáz tíz esztendő; és meghala.
Éle pedig Mahalálél hatvanöt esztendőt, és nemzé Járedet.
És éle Mahalálél, minekutánna Járedet nemzette, nyolcszáz harminc esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Mahalálél egész életének ideje nyolcszáz kilencvenöt esztendő; és meghala.
Éle pedig Járed száz hatvankét esztendőt, és nemzé Énókhot.
És éle Járed, minekutánna Énókhot nemzette, nyolcszáz esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Járed egész életének ideje kilencszáz hatvankét esztendő; és meghala.
Éle pedig Énók hatvanöt esztendőt, és nemzé Methusélát.
És járt Énók az Istennel, minekutánna Methusélát nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő.
És mivel Énók Istennel járt; eltűnék, mert Isten magához vevé.
Éle pedig Methuséla száz nyolcvanhét esztendőt és nemzé Lámekhet.
És éle Methuséla, minekutánna Lámeket nemzette, hétszáz nyolcvankét esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Methuséla egész életének ideje kilencszáz hatvankilenc esztendő; és meghala.
Éle pedig Lámekh száz nyolcvankét esztendőt, és nemze fiat.
És nevezé azt Noénak, mondván: Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban és kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr.
És éle Lámek, minekutánna Noét nemzette, ötszáz kilencvenöt esztendőt; és nemze fiakat és leányokat.
És lőn Lámek egész életének ideje hétszázhetvenhét esztendő; és meghala.
És mikor Noé ötszáz esztendős volt, nemzé Noé Sémet, Kámot és Jáfetet.
Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdének a föld színén, és leányaik születének.
És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közűl, kiket megkedvelnek.
És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.
Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szűlének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.
És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.
Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében.
És monda az Úr: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem.
De Noé kegyelmet talála az Úr előtt.
Noénak pedig ez a története: Noé igaz, tökéletes férfiú volt a vele egykorúak között. Istennel jár Noé.
És nemze Noé három fiat: Sémet, Kámot és Jáfetet.
A föld pedig romlott volt Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással.
Tekinte azért Isten a földre, és ímé meg volt romolva, mert minden test megrontotta az ő útát a földön.
Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általok: és ímé elvesztem őket a földdel egybe.
Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal.
Ekképen csináld pedig azt: A bárka hossza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven sing, és a magassága harminc sing.
Ablakot csinálj a bárkán, és egy singnyire hagyd azt felülről; a bárka ajtaját pedig oldalt csináld; alsó, közép, és harmad padlásúvá csináld azt.
Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, amelyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész.
De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled.
És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek.
A madarak közűl az ő nemök szerint, a barmok közűl az ő nemök szerint, és a földnek minden csúszó-mászó állatjai közűl az ő nemök szerint; mindenből kettő-kettő menjen be hozzád, hogy életben maradjanak.
Te pedig szerezz magadnak mindenféle eledelt, mely megehető, és takarítsd be magadhoz, hogy neked is, azoknak is legyen eledelűl.
És úgy cselekedék Noé; amint parancsolta néki Isten, mindent akképen cselekedék.
Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.
Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet és nőstényét; azokból a barmokból pedig, amelyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényét.
Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényét, hogy magvok maradjon az egész föld színén.
Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden állatot, melyet teremtettem.
Cselekedék azért Noé mind aszerint, amint az Úr néki megparancsolta.
Noé pedig hatszáz esztendős volt, mikor az özönvíz volt a földön.
Beméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és fiainak feleségei ővele a bárkába, az özönvíz elől.
A tiszta barmok közűl, és a tisztátalan barmok közűl, a madarak közűl, és minden földön csúszó-mászó állat közűl,
Kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába, hím és nőstény: amint Isten megparancsolta Noénak.
Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre.
Noé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, felfakadának ezen a napon a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái megnyilatkozának.
És esék az eső a földre negyven nap és negyven éjjel.
Ugyanezen a napon ment be Noé és Sém és Kám és Jáfet, Noénak fiai, és Noé felesége és az ő fiainak három felesége velök együtt a bárkába.
Ők, és minden vad az ő neme szerint, és minden barom az ő neme szerint, és minden csúszó-mászó állat, mely csúsz-mász a földön, az ő neme szerint, és minden repdeső állat az ő neme szerint, minden madár, minden szárnyas állat.
Kettő-kettő ment be Noéhoz a bárkába minden testből, melyben élő lélek van.
Amelyek pedig bemenének, hím és nőstény ment be minden testből, amint parancsolta Isten őnéki: és az Úr bezárá utána az ajtót.
Mikor az özönvíz negyven napig volt a földön, annyira nevekedének a vizek, hogy felveheték a bárkát, és az felemelkedék a földről.
A vizek pedig áradának és egyre nevekedének a földön, és a bárka jár a víz színén.
Azután a vizek felette igen nagy erőt vevének a földön, és a legmagasabb hegyek is mind elboríttatának, melyek az egész ég alatt valának.
Tizenöt singgel nevekedének a vizek feljebb, minekutánna a hegyek elboríttattak.
És oda veszett minden földön járó test, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember.
Mindaz, aminek orrában élő lélek lehellete van, a szárazon valók közűl mind meghala.
És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén volt, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé maradt meg, és azok akik vele voltak a bárkában.
És erőt vevének a vizek a földön, száz ötven napig.
Megemlékezék pedig az Isten Noéról, és minden vadról, minden baromról, mely ő vele a bárkában volt: és szelet bocsáta Isten a földre, és a vizek megapadának.
És bezárulának a mélység forrásai s az ég csatornái; és megszűnt az eső az égből.
És elmenének a vizek a földről folyton fogyván, és száz ötven nap mulva megfogyatkozának a vizek.
A bárka pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén.
A vizek pedig folyton fogyának a tizedik hónapig; a tizedikben, a hó első napján meglátszának a hegyek csúcsai.
És lőn negyven nap múlva, kinyitá Noé a bárka ablakát, melyet csinált.
És kibocsátá a hollót, és az elrepűlt, meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradának.
Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajjon elfogytak-é a vizek a föld színéről.
De a galamb nem talált a lábainak nyugvóhelyet és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz volt az egész föld színén; ő pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába.
És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából.
És megjöve ő hozzá a galamb este, és ímé leszakasztott olajfalevél volt annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről.
És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé ő hozzá vissza.
És lőn a hatszáz egyedik esztendőben, az első hónak első napján, felszáradának a vizek a földről, és elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé megszikkadt a földnek színe.
A második hónapban pedig, a hónak huszonhetedik napján megszárada a föld.
És szóla az Isten Noénak, mondván:
Menj ki a bárkából te és a te feleséged, a te fiaid, és a te fiaid feleségei te veled.
Minden vadat, mely veled van, minden testből, madarat, barmot, és minden földön csúszó-mászó állatot vígy ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön.
Kiméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és az ő fiainak feleségei ővele.
Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden ami mozog a földön, kijöve a bárkából az ő neme szerint.
És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron.
És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem.
Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek.
Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.
És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;
Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelűl; amint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat.
Csak a húst, az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.
De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.
Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.
Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon.
És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván:
Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek, és a ti magvatokkal ti utánnatok.
És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve ami a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig.
Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.
És mondá az Isten: Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van:
Az én ívemet helyezem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között.
És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben.
És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné, minden testnek elvesztésére.
Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt, és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről, Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.
És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szereztem én közöttem és minden test között, mely a földön van.
Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek: Sém és Kám és Jáfet. Kám pedig Kanaánnak atyja.
Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld.
Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete.
És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen volt a sátra közepén.
Kám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírül adá kintlevő két testvérének.
Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarták be atyjok mezítelenségét; s arccal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét.
Amikor felserkent Noé a mámorából, és megtudá amit vele az ő kisebbik fia cselekedett:
Monda: Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.
Azután monda: Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán!
Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!
Éle pedig Noé az özönvíz után háromszáz ötven esztendeig.
És volt Noé egész életének ideje kilencszáz ötven esztendő; és meghala.
Ez pedig a Noé fiainak, Sémnek, Kámnak és Jáfetnek nemzetsége; és fiaik születének az özönvíz után.
Jáfetnek fiai: Gómer, Mágog, Madai, Jáván, Tubál, Mések és Tirász.
A Gómer fiai pedig: Askenáz, Rifát, és Tógárma.
Jávánnak pedig fiai: Elisa, Társis, Kittim és Dodánim.
Ezekből váltak ki a szigetlakó népek az ő országaikban, mindenik a maga nyelve, családja és nemzetsége szerint.
Kámnak pedig fiai: Kús, Micráim, Pút és Kanaán.
Kúsnak pedig fiai: Széba, Hávila, Szábta, Ramá, Szabtéka. Ramának pedig fiai: Séba és Dédán.
Kús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön.
Ez hatalmas vadász volt az Úr előtt, azért mondják: Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.
Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erek, Akkád és Kálné a Sineár földén.
E földről ment aztán Assiriába, és építé Ninivét, Rekobot városát, és Kalát.
És Reszent Ninivé között és Kalá között: ez az a nagy város.
Micráim pedig nemzé: Lúdimot, Anámimot, Lehábimot és Naftukimot.
Patruszimot és Kaszlukimot, ahonnan a Filiszteusok származtak, és Kaftorimot.
Kanaán pedig nemzé Cídont, az ő elsőszülöttét, és Kétet.
Jebuzeust, Emorreust, és Girgazeust.
Kivveust, Harkeust, és Szineust.
Arvadeust, Cemareust, Hamateust. És azután elszéledének a Kananeusok nemzetségei.
Volt pedig a Kananeusok határa, Cídonból Gérár felé menve Gázáig; Sodoma, Gomora, Ádmá, és Ceboim felé menve Lésáig.
Ezek a Kám fiai családjok, nyelvök, földjök és nemzetségök szerint.
Sémnek is lettek gyermekei; a ki Héber minden fiainak atyja, Jáfetnek testvérbátyja volt.
Sém fiai: Élám, Assur, Arpaksád, Lúd és Arám.
Arámnak fiai pedig: Úc, Húl, Geter és Más.
Arpaksád pedig nemzé Sélát, Sélá pedig Hébert.
Hébernek is lett két fia: Az egyiknek neve Péleg, mivelhogy az ő idejében osztatott el a föld; testvérének pedig neve Joktán.
Joktán pedig nemzé Almodádot, Sélefet, Hacarmávetet és Jerákot.
Hadórámot, Úzált és Diklát.
Obált, Abimáélt és Sébát.
Ofirt, Havilát és Jóbábot. Ezek mind a Joktán fiai.
És volt ezeknek lakása, Mésától fogva Séfárba menve a napkeleti hegyekig.
Ezek a Sém fiai családjok, nyelvök, földjök és nemzetségök szerint.
Ezek a Noé fiainak családjai az ő nemzetségeik szerint, az ő népeik között, és ezektől szaporodának el a népek a földön, az özönvíz után.
Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde volt.
És lőn, mikor kelet felől elindultak, Sineár földén egy síkságot találának, és ott letelepedének.
És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt.
És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.
Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek az emberek fiai.
És mondá az Úr: Ímé e nép egy, és az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.
Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.
És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost.
Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére.
Ez a Sém nemzetsége: Sém száz esztendős korában nemzé Arpaksádot, két esztendővel az özönvíz után.
És éle Sém, minekutánna nemzette Arpaksádot, ötszáz esztendeig és nemze fiakat és leányokat.
Arpaksád pedig harmincöt esztendős volt, és nemzé Sélát.
És éle Arpaksád, minekutánna nemzette Sélát, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Sélá pedig harminc esztendős volt, és nemzé Hébert.
És éle Sélá, minekutánna nemzé Hébert, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Héber pedig harmincnégy esztendős volt és nemzé Péleget.
És éle Héber, minekutánna nemzé Péleget, négyszáz harminc esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Péleg pedig harminc esztendős volt, és nemzé Réut.
És éle Péleg, minekutánna nemzé Réut, kétszáz kilenc esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Réu pedig harminckét esztendős volt, és nemzé Sérugot.
És éle Réu, minekutánna nemzé Sérugot, kétszáz hét esztendeig és nemze fiakat és leányokat.
Sérug pedig harminc esztendős volt, és nemzé Nákhort.
És éle Sérug, minekutánna nemzé Nákhort, kétszáz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Nákhor pedig huszonkilenc esztendős volt, és nemzé Tárét.
És éle Nákhor, minekutánna nemzé Tárét, száz tizenkilenc esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.
Táré pedig hetven esztendős volt, és nemzé Ábrámot, Nákhort, Háránt.
Ez a Táré nemzetsége: Tháré nemzé Ábrámot, Nákhort és Háránt. Hárán pedig nemzé Lótot.
Meghala pedig Hárán, az ő atyjának Tárénak szemei előtt, az ő születésének földjén, Úr-Kaszdimban.
Ábrám pedig és Nákhor vőnek magoknak feleséget: az Ábrám feleségének neve Szárai; a Nákhor feleségének neve Milka, Háránnak Milka atyjának és Jiszká atyjának leánya.
Szárai pedig magtalan volt; nem volt néki gyermeke.
És felvevé Táré Ábrámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének.
Táré pedig kétszáz öt esztendős volt, és meghalt Táré Háránban.
És mondá az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked.
És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.
És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.
És kiméne Ábrám, amint az Úr mondotta néki, és Lót is kiméne ő vele: Ábrám pedig hetvenöt esztendős volt, mikor kiment Háránból.
És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, amelyet szereztek, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére.
És általméne Ábrám a földön mind Sikem vidékéig, Móré tölgyeséig. Akkor Kananeusok voltak azon a földön.
És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet. És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; aki megjelent néki.
Onnan azután a hegység felé ment Bételtől keletre és felütötte sátorát: Bétel nyugatra volt, Hái pedig keletre, és ott oltárt épített az Úrnak, és segítségűl hívta az Úr nevét.
És tovább költözék Ábrám; folyton délfelé húzódván.
Azonban éhség lőn az országban, és Ábrám aláméne Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert nagy volt az éhség az országban.
És lőn mikor közel volt, hogy bemenjen Egyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy.
Azért mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak.
Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, és életben maradjak te éretted.
És lőn mikor Ábrám Egyiptomba érkezék, láták az egyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép.
Mikor megláták őt a Faraó főemberei, magasztalák a Faraó előtt és elvivék az asszonyt a Faraó udvarába.
És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi.
De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért.
Hívatá azért a Faraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged?
Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.
És parancsola felőle a Faraó némely embereknek, akik elbocsáták őt és az ő feleségét, és mindenét amije volt.
Feljöve azért Ábrám Egyiptomból, ő és az ő felesége, és mindene valamije volt, és Lót is ővele, a déli tartományba.
Ábrám pedig igen gazdag volt barmokkal, ezüsttel és arannyal.
És ment helyről helyre délfelől mind Bételig, oda ahol először volt az ő sátora, Bétel és Hái között.
Annak az oltárnak helyére, melyet ott elsőben készített: és segítségűl hívta ott Ábrám az Úrnak nevét.
Lótnak is pedig, a ki Ábrámmal jár, voltak juhai, ökrei és sátorai.
És nem bírá meg őket az a föld, hogy együtt lakjanak, mert sok jószáguk volt, és nem lakhatának együtt.
Versengés is támada az Ábrám barompásztorai között, és a Lót barompásztorai között; és a Kananeusok és a Perizeusok is ott laknak akkor azon a földön.
Monda azért Ábrám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk.
Avagy nincsen-é előtted mind az egész föld? Válj el kérlek, tőlem; ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra méssz, én balra térek.
Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Coárig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földe.
És választá Lót magának a Jordán egész mellékét, és elköltözék Lót kelet felé: és elválának egymástól.
Ábrám lakozik a Kanaán földén, Lót pedig lakozik a Jordán-melléki városokban, és sátoroz Sodomáig.
Sodoma lakosai pedig nagyon gonoszok és bűnösök valának az Úr előtt.
Az Úr pedig monda Ábrámnak, minekutánna elválék tőle Lót: Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, ahol vagy, északra, délre, keletre és nyugotra.
Mert mind az egész földet, amelyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre.
És olyanná teszem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz.
Kelj fel, járd be ez országot hosszában és széltében: mert néked adom azt.
Elébb mozdítá azért sátorát Ábrám, és elméne, és lakozék Mamré tölgyesében, mely Hebronban van, és oltárt építe ott az Úrnak.
Lőn pedig Amrafelnek, Sineár királyának és Arióknak, Elászár királyának, Kédorlaomernek, Élám királyának, és Tidálnak, a Góim királyának napjaiban:
Hadat indítának ezek Bera, Sodoma királya ellen, Birsa, Gomora királya ellen, Sináb, Admá királya ellen, Seméber, Ceboim királya ellen és Béla, azaz Coár királya ellen.
Mind ezek a Sziddim völgyében egyesülének; ez a Sóstenger.
Tizenkét esztendeig szolgálták Kédorlaomert, és a tizenharmadik esztendőben ellene támadtak.
A tizennegyedik esztendőben pedig eljöve Kédorlaomer, és a királyok, akik ő vele voltak, és megverék a Refeusokat Aszterot Kárnajimban, és a Zuzeusokat Hámban, és az Emeusokat Sávé-Kirjátajimban.
És a Horeusokat az ő hegyökön, a Seiren, egész Él-Páránig, mely a puszta mellett van.
És megtérének, és menének Hén Mispátba, azaz Kádesbe, és elpusztíták az Amálekiták egész mezőségét, és az Emoreusokat is, akik laknak Hácacon-Támárban.
Kiméne tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admá királya, Ceboim királya, és Béla, azaz Coár királya, és megütközének azokkal a Sziddim völgyében:
Kédorlaomerrel, Élám királyával, és Tidállal, Gójim királyával, Amráfellel, Sineár királyával, és Ariókkal, Elászár királyával: négy király öt ellen.
A Siddim völgye pedig tele volt szurok-forrásokkal. És megfutamodának Sodoma és Gomora királyai, és azokba esének: a megmaradottak pedig a hegységbe futának.
És elvivék Sodomának és Gomorának minden jószágát és minden eleségét; és elmenének.
Elvivék Lótot is az Ábrám atyjafiának fiát jószágostól együtt, és elmenének; mert Lót Sodomában lakik.
Eljöve pedig egy menekűlt, és hírűl hozá a héber Ábrámnak, aki lakik az Emoreus Mamrénak, Eskol atyjafiának és Áner atyjafiának tölgyesében, akik meg Ábrámnak szövetségesei valának.
Amint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolc próbált legényét és üldözve nyomula Dánig.
És csapatokra oszolván ellenök éjszaka, ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, a mely Damaskustól balra esik.
És visszahozá mind a jószágot; Lótot is, az ő atyjafiát jószágával egybe visszahozá, meg az asszonyokat és a népet.
Minekutánna pedig visszatért Kédorlaomernek és a vele volt királyoknak megveréséből, kiméne ő elébe Sodomának királya a Sáve völgyébe, azaz a király völgyébe.
Melkisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hozott; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala.
És megáldá őt, és monda: Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől.
Áldott a Magasságos Isten, a ki kezedbe adta ellenségeidet. És tizedet ada néki mindenből.
És monda Sodoma királya Ábrámnak: Add nékem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak.
És monda Ábrám Sodoma királyának: Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez:
Hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot.
Semmi egyebet, csupán a legények élelmét, és ama férfiak részét, kik én velem eljöttek: Áner, Eskol, Mamré, ők vegyék ki az ő részöket.
E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz látomásban, mondván: Ne félj Ábrám: én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.
És monda Ábrám: Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer?
És monda Ábrám: Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm.
És ímé szóla az Úr ő hozzá, mondván: Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd.
És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda néki: Így lészen a te magod.
És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul.
És monda néki: Én vagyok az Úr, ki téged kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy néked adjam e földet, örökségedűl.
És monda: Uram Isten, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt?
És felele néki: Hozz nékem egy három esztendős üszőt, egy három esztendős kecskét, és egy három esztendős kost, egy gerlicét és egy galambfiat.
Elhozá azért mind ezeket, és kétfelé hasítá azokat, és mindeniknek fele részét a másik fele része átellenébe helyezteté; de a madarakat nem hasította kétfelé.
És ragadozó madarak szállának e húsdarabokra, de Ábrám elűzi azokat.
És lőn naplementekor, mély álom lepé meg Ábrámot, és ímé rémülés és nagy setétség szálla őreá.
És monda az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.
De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutánna kijőnek nagy gazdagsággal.
Te pedig elmégy a te atyáidhoz békességgel, eltemettetel jó vénségben.
Csak a negyedik nemzedék tér meg ide; mert az Emoreusok gonoszsága még nem telt be.
És mikor a nap lement és setétség lőn, ímé egy füstölgő kemencéhez, és tüzes fáklyához hasonló ment át a húsdarabok között.
E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: A te magodnak adom ezt a földet Egyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig.
A Keneusokat, Kenizeusokat, és a Kadmoneusokat.
A Hitteusokat, Perizeusokat, és a Refeusokat.
Az Emoreusokat, Kananeusokat, Girgazeusokat, és a Jebuzeusokat.
És Szárai, az Ábrám felesége nem szűlt néki; de volt néki egy Egyiptomból való szolgálója, kinek neve Hágár.
Monda azért Szárai Ábrámnak: Ímé az Úr bezárta az én méhemet, hogy ne szűljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök; és engede Ábrám a Szárai szavának.
Vevé tehát Szárai, Ábrám felesége az Egyiptombeli Hágárt, az ő szolgálóját, tíz esztendővel azután, hogy Ábrám a Kanaán földén letelepedék, és adá azt Ábrámnak az ő férjének feleségül.
És béméne Hágárhoz, és az fogada az ő méhében; ez pedig amint látta, hogy terhes, nem volt becsülete az ő asszonyának ő előtte.
Monda azért Szárai Ábrámnak: Bántódásom van miattad. Én adtam öledbe szolgálómat, és mivelhogy látja, hogy teherbe esett, nincsen előtte becsületem. Tegyen ítéletet az Úr én közöttem és te közötted.
És monda Ábrám Szárainak: Ímé a te szolgálód a kezedben van, azt tedd vele amit jónak látsz. Nyomorgatja azért Szárai, és az elfuta ő előle.
És találá őt az Úrnak angyala egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba menő úton van.
És monda: Hágár, Szárai szolgálója! honnan jössz és hová mégy? És az monda: Az én asszonyomnak, Szárainak színe elől futok én.
Akkor monda néki az Úr angyala: Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő kezei alatt.
És monda néki az Úrnak angyala: Felettébb megsokasítom a te magodat, hogy sokasága miatt megszámlálható se legyen.
És monda néki az Úrnak angyala: Ímé te terhes vagy, és szűlsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat.
Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.
És nevezé Hágár az Úrnak nevét, aki ő vele szólott vala: Te vagy a látomás Istene. Mert monda: Avagy nem e helyen láttam a látomás után?
Annakokáért nevezé azt a forrást Lakai Rói forrásának; ott van Kádes és Béred között.
És fiat szűle Hágár Ábrámnak, és nevezé Ábrám az ő fiának nevét, a kit Hágár szűlt néki, Ismáelnek.
Ábrám pedig nyolcvanhat esztendős volt, a mikor Hágár Ismáelt szűlé Ábrámnak.
Mikor Ábrám kilencvenkilencz esztendős volt, megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.
És megkötöm az én szövetségemet én közöttem és te közötted: és felette igen megsokasítlak téged.
És arcára borúla Ábrám; az Isten pedig szóla őnéki, mondván:
A mi engem illet, imhol az én szövetségem te veled, hogy népek sokaságának atyjává leszel.
És ne neveztessék ezután a te neved Ábrámnak, hanem legyen a te neved Ábrahám, mert népek sokaságának atyjává teszlek téged.
És felette igen megsokasítalak téged; és népekké teszlek, és királyok is származnak tőled.
És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között, annak nemzedékei szerint örök szövetségűl, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.
És adom tenéked és a te magodnak te utánnad a te bujdosásod földét, Kanaánnak egész földét, örök birtokul; és Istenük leszek nékik.
Annakfelette monda Isten Ábrahámnak: Te pedig az én szövetségemet megőrizzed, te és a te magod te utánad az ő nemzedékei szerint.
Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én közöttem és ti közöttetek, és a te utánnad való magod között: minden férfi körűlmetéltessék nálatok.
És metéljétek körűl a ti férfitestetek bőrének elejét, és az lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek jele.
Nyolcnapos korában körűlmetéltessék nálatok minden férfigyermek nemzedékeiteknél; akár háznál született, akár pénzen vásároltatott valamely idegentől, aki nem a te magodból való.
Körűlmetéltetvén körűlmetéltessék a házadban született és a pénzeden vett; és örökkévaló szövetségűl lesz az én szövetségem a ti testeteken.
A körűlmetéletlen férfi pedig, aki körűl nem metélteti az ő férfitestének bőrét, az ilyen lélek kivágattatik az ő népe közűl, mert felbontotta az én szövetségemet.
És monda Isten Ábrahámnak: Szárainak, a te feleségednek nevét ne nevezd Szárainak, mert Sára az ő neve.
És megáldom őt, és fiat is adok őtőle néked, és megáldom, hogy legyen népekké; nemzetek királyai származzanak ő tőle.
Ekkor arcára borúla Ábrahám, és nevete és gondolá az ő szívében: vajjon száz esztendős embernek lesz-é gyermeke? avagy Sára kilencven esztendős lévén, szűlhet-é?
És monda Ábrahám az Istennek: Vajha Ismáel élne te előtted.
Az Isten pedig monda: Kétségnélkűl a te feleséged Sára szűl néked fiat, és nevezed annak nevét Izsáknak, és megerősítem az én szövetségemet ő vele örökkévaló szövetségűl az ő magvának ő utánna.
Ismáel felől is meghallgattalak: Ímé megáldom őt, és megszaporítom őt és megsokasítom őt felette nagyon; tizenkét fejedelmet nemz, és nagy néppé teszem őt.
Az én szövetségemet pedig megerősítem Izsákkal, kit néked szűl Sára ez időkorban a következő esztendőben.
És elvégezé a vele való beszédét, és felméne az Isten Ábrahámtól.
Vevé azért Ábrahám Ismáelt az ő fiát, és háza minden szülöttét, és mind a pénzén vetteket, minden férfiat Ábrahám házanépe közűl és körűlmetélé férfitestöknek bőrét ugyanazon napon, amikor szólott vele az Isten.
Ábrahám pedig kilencvenkilenc esztendős volt, mikor körűlmetélé az ő férfitestének bőrét.
Ismáel pedig az ő fia tizenhárom esztendős volt, mikor körűlmetélék az ő férfitestének bőrét.
Ugyanazon napon metéltetett körűl Ábrahám és Ismáel az ő fia.
És házának minden férfi tagja, háza szülöttei és akik idegen embertől pénzen vásároltattak, vele együtt körűlmetéltetének.
Megjelenék pedig ő néki az Úr a Mamré tölgyesében, és ő űl a sátor ajtajában, a hő napon.
És felemelé a szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú áll előtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát.
És monda: Jó Uram, ha kedves vagyok te előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat.
Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, és mossátok meg a ti lábaitokat, és dőljetek le a fa alatt.
Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy erősítsétek meg a ti szíveteket, azután menjetek tovább, mert azért tértetek be a ti szolgátokhoz. És mondának: Cselekedjél, amint szólál.
És besiete Ábrahám a sátorba Sárához, és monda: Siess, gyúrj meg három mérték lisztlángot, és csinálj pogácsát.
A baromhoz is elfuta Ábrahám, és hoza egy gyenge kövér borjút, és adá a szolgának, az pedig siete azt elkészíteni.
És vőn vajat és tejet, és a borjút, melyet elkészített, és eléjök tevé: és ő mellettök állt a fa alatt, azok pedig evének.
És mondának néki: Hol van Sára a te feleséged? Ő pedig felele: Ímhol van a sátorban.
És monda: Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád és ímé akkor a te feleségednek Sárának fia lesz. Sára pedig hallgatózik a sátor ajtajában, mely annak háta megett volt.
Ábrahám pedig és Sára élemedett korú öregek valának; ezért megszünt Sáránál az asszonyi természet.
Nevete azért Sára ő magában, mondván: Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? meg az én uram is öreg!
És monda az Úr Ábrahámnak: Miért nevetett Sára, ezt mondván: Vajjon csakugyan szűlhetek-é, holott én megvénhedtem?
Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának.
Sára pedig megtagadá, mondván: Nem nevettem én; mivelhogy félt. De monda az Úr: Nem úgy van, mert bizony nevettél.
Azután felkelvén onnan azok a férfiak, Sodoma felé tartanak. Ábrahám is velök ment, hogy elkisérje őket.
És monda az Úr: Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, amit tenni akarok?
Holott Ábrahám nagy és hatalmas néppé lesz; és benne megáldatnak a földnek minden nemzetségei.
Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utánna, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, amit szólott felőle.
Monda azután az Úr: Mivelhogy Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott, és mivelhogy az ő bűnök felettébb megnehezedett:
Alámegyek azért és meglátom, vajjon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem? tudni akarom.
És elfordulának onnan a férfiak, és menének Sodomába: Ábrahám pedig még az Úr előtt állt.
És hozzá járula Ábrahám és monda: Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?
Talán van ötven igaz abban a városban, avagy elveszted-é, és nem kedvezel-é a helynek az ötven igazért, akik abban vannak?
Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?
És monda az Úr: Ha találok Sodomában a városon belől ötven igazat, mind az egész helynek megkegyelmezek azokért.
És felele Ábrahám, és monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok.
Ha az ötven igaznak talán öt híja lesz, elveszted-é az öt miatt az egész várost? És monda: Nem vesztem el, ha találok ott negyvenötöt.
És ismét szóla hozzá és monda: Hátha találtatnak ott negyvenen? És monda Ő: Nem teszem meg a negyvenért.
Mégis monda: Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram ha szólok: Hátha találtatnak ott harmincan? És Ő felele: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.
És ő monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan? Felele: Nem vesztem el a húszért.
És monda: Ne haragudjék kérlek az én Uram ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen? És Ő monda: Nem vesztem el a tízért.
És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését; Ábrahám pedig megtére az ő helyére.
Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában űlt, és amint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arccal a földre borúla.
És monda: Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok útatokra. Azok pedig mondának: Nem, hanem az utcán hálunk meg.
De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének.
Lefekvésök előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körűlvevék a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig.
És szólíták Lótot, mondván néki: Hol vannak a férfiak, akik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket.
És kiméne Lót ő hozzájok az ajtó eleibe, és bezárá maga után az ajtót.
És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot.
Ímé van énnékem két leányom, akik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök amint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttek.
Azok pedig mondának: Eredj el innen. Ismét mondának: Ez egymaga nálunk a jövevény, és ő szabja a törvényt? Majd gonoszabbul cselekszünk veled, hogy nem azokkal. És reá rohanának a férfiúra, Lótra, felette igen, és azon voltak, hogy betörik az ajtót.
De kinyújták kezeiket azok a férfiak, és bevonák Lótot magokhoz a házba és bezárák az ajtót.
Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verték meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében.
És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, ami a tied a városban, vidd ki e helyből.
Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt.
Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna.
És mikor a hajnal feljött, sürgetik az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne vessz a városnak bűne miatt.
Mikor pedig késedelmeskedék, megragadák a férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon kívül.
És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.
És monda Lót nékik: Ne oh Uram!
Ímé a te szolgád kegyelmet talált te előtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta: de én nem menekűlhetek a hegyre, nehogy utólérjen a veszedelem, és meghaljak.
Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd menekűljek kérlek oda, lám kicsiny az; és én életben maradok.
Monda azért néki: Ím tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, amelyről szólottál.
Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz. Azért nevezték annak a városnak nevét Cóárnak.
A nap feljött a földre, mikor Lót Cóárba ére.
És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből.
És elsűlyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is.
És hátra tekinte az ő felesége, és sóbálvánnyá lőn.
Ábrahám pedig reggel arra a helyre indúlt, ahol az Úr színe előtt állott.
És tekinte Sodoma és Gomora felé, és az egész környék földje felé; és látá, és ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemence füstje.
És lőn mikor elveszté Isten annak a környéknek városait, megemlékezék az Isten Ábrahámról, és kiküldé Lótot a veszedelemből, mikor elsűlyeszté a városokat, amelyekben lakott Lót.
Lót pedig felméne Cóárból, és letelepedék a hegyen, és vele együtt az ő két leánya is, mert félt Cóárban lakni; lakozék tehát egy barlangban ő és az ő két leánya.
És monda a nagyobbik a kisebbiknek: A mi atyánk megvénhedett, és nincsen a földön férfiú, aki mi hozzánk bejöhetne az egész föld szokása szerint.
Jer, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk ővele, és támasszunk magot a mi atyánktól.
Adának azért inni bort az ő atyjoknak azon éjszaka, és beméne a nagyobbik, és hála az ő atyjával, ez pedig semmit sem tudott annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről.
És lőn másodnapon, monda a nagyobbik a kisebbiknek: Ímé a mult éjjel én háltam atyámmal, adjunk néki bort inni ez éjjel is, és menj be te, hálj vele, és támasszunk magot a mi atyánktól.
Adának azért azon éjszaka is az ő atyjoknak bort inni, és felkele a kisebbik is és vele hála; ő pedig semmit sem tudott annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről.
És teherbe esének Lót leányai mindketten az ő atyjoktól.
És szűle a nagyobbik fiat, és nevezé annak nevét Moábnak; ez a Moábiták atyja mind e mai napig.
A kisebbik is fiat szűle és nevezé annak nevét Benamminak. Ez az Ammoniták atyja mind a mai napig.
És elköltözék onnan Ábrahám a déli tartományba, és letelepedék Kádes és Súr között, és tartózkodék Gérárban.
És monda Ábrahám Sáráról az ő feleségéről: Én húgom ő. Elkülde azért Abimélek Gérárnak királya, és elviteté Sárát.
De Isten Abimélekhez jött éjjeli álomban, és monda néki: Ímé meghalsz az asszonyért, akit elvettél, holott férjnél van.
Abimélek pedig nem illette őt, és monda: Uram, az ártatlan népet is megölöd-é?
Avagy nem ő mondotta-é nékem: én húgom ő; és ez is azt mondotta: én bátyám ő. Szívem ártatlanságában, és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt.
És monda az Isten néki álomban: Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt.
Mostan azért add vissza az embernek az ő feleségét, mert Próféta ő: és imádkozik te éretted, és élsz; hogyha pedig vissza nem adod: tudd meg, hogy halállal halsz meg te, és minden hozzád tartozó.
Felkele azért Abimélek reggel, és előhívatá minden szolgáját, és fülük hallatára mindezeket elbeszélé, és az emberek igen megfélemlének.
És hívatá Abimélek Ábrahámot, és monda néki: Mit cselekedtél mi velünk? És mit vétettem te ellened, hogy én reám és az én országomra ilyen nagy bűnt hoztál? Amiket cselekedni nem szabad, olyan dolgokat cselekedtél ellenem.
És monda Abimélek Ábrahámnak: Mit láttál, hogy ezt a dolgot cselekedted?
Felele Ábrahám: Bizony azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen, és megölnek engem az én feleségemért.
De valósággal húgom is, az én atyámnak leánya ő, csakhogy nem az én anyámnak leánya; és így lőn feleségemmé.
És lőn hogy amikor kibujdostatott engem Isten az én atyámnak házából, azt mondám néki: Ilyen kegyességet cselekedjél én velem, mindenütt valahová megyünk, azt mondjad én felőlem: én bátyám ez.
Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak, és vissza adá néki Sárát is, az ő feleségét.
És monda Abimélek: Ímé előtted van az én országom, ahol tenéked jónak tetszik, ott lakjál.
Sárának pedig monda: Ímé ezer ezüst pénzt adtam a te bátyádnak, ímé az neked a szemek befedezője mindazok előtt, akik veled vannak; és így mindenképen igazolva vagy.
Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét, és az ő szolgálóit, és szűlének.
Mert az Úr erősen bezárta az Abimélek háza népének méhét, Sáráért az Ábrahám feleségéért.
Az Úr pedig meglátogatá Sárát, amint mondotta, és akképen cselekedék az Úr Sárával, amiképen szólott.
Mert fogada Sára az ő méhében, és szűlt fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott néki az Isten.
És nevezé Ábrahám az ő fiának nevét, aki néki született, akit szűlt néki Sára, Izsáknak:
És körűlmetélé Ábrahám az ő fiát Izsákot, nyolcnapos korában, amint parancsolta néki az Isten.
Ábrahám pedig száz esztendős volt, mikor születék néki az ő fia Izsák.
És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten, énnékem; aki csak hallja, nevet rajtam.
Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? és ímé fiat szűltem vénségére.
És felnevekedék a gyermek, és elválasztaték; Ábrahám pedig nagy vendégséget szerze azon a napon, amelyen Izsák elválasztaték.
Mikor pedig Sára nevetgélni látá az Egyiptombéli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szűlt,
Monda Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal.
Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért.
De monda az Isten Ábrahámnak: Ne lássék előtted nehéznek a gyermeknek és a szolgálónak dolga; valamit mond néked Sára, engedj az ő szavának, mert Izsákról neveztetik a te magod.
Mindazáltal a szolgálóleány fiát is néppé teszem, mivelhogy a te magod ő.
Felkele azért Ábrahám jó reggel, és vőn kenyeret és egy tömlő vizet, és adá Hágárnak, és feltevé azt és a gyermeket annak vállára és elbocsátá. Az pedig elméne, és bujdosék a Beérseba pusztájában.
Amikor elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket egy bokor alá.
És elment és leűlt szembe vele mintegy nyíllövésnyi távolságra; mert azt mondja magában: Ne lássam, mikor a gyermek meghal. Leűle tehát szembe vele, és fölemelé szavát és síra.
Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát, és kiálta az Isten angyala az égből Hágárnak, és monda néki: Mi lelt téged Hágár? ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott ahol van.
Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.
És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda ment azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni adott a gyermeknek.
És Isten volt a gyermekkel, és az felnövekedék, és lakik a pusztában, és lőn íjásszá.
Lakozék pedig Párán pusztájában, és vőn néki anyja feleséget Egyiptom földéről.
És lőn abban az időben, hogy Abimélek és Pikól annak hadvezére megszólíták Ábrahámot mondván: Az Isten van te veled mindenben, amit cselekszel.
Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál.
És monda Ábrahám: Én megesküszöm.
Megdorgálá pedig Ábrahám Abiméleket a kútért, melyet erővel elvettek vala az Abimélek szolgái.
És monda Abimélek: Nem tudom kicsoda mívelte e dolgot; te sem jelentetted nekem, és én sem hallottam, hanem csak ma.
Vett azért Ábrahám juhokat, barmokat és adá Abiméleknek; és egymással szövetséget kötének.
És külön állíta Ábrahám a nyájból hét juhot.
És monda Abimélek Ábrahámnak: Mire való e hét juh, melyet külön állítál?
És felele Ábrahám: Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságul legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat.
Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek meg mind a ketten.
Megköték tehát a szövetséget Beérsebában, és felkele Abimélek és Pikól annak hadvezére és visszatérének a Filiszteusok földére.
Ábrahám pedig tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét.
És sok ideig tartózkodék Ábrahám a Filiszteusok földén.
És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok.
És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, amelyet mondani fogok néked.
Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott.
Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről.
És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.
Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek ketten együtt.
És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?
És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek ketten együtt.
Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére.
És kinyújtá Ábrahám az ő kezét, és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.
Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok.
És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.
És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda ment tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.
És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés.
És kiálta az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égből.
És monda: Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedveztél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek:
Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját.
És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.
Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozék Ábrahám Beérsebában.
És lőn ezeknek utánna, hírt hozának Ábrahámnak mondván: Ímé Milka is szűlt fiakat Nákornak, a te atyádfiának:
Úzt az ő elsőszülöttét, és Búzt annak testvérét, és Kemuélt Arámnak atyját.
És Keszedet, Házót, Pildást, Jidláfot és Betuélt.
Betuél pedig nemzé Rebekát. Ezt a nyolcat szűlé Milka Nákornak az Ábrahám atyjafiának.
Az ő ágyasa is, kinek neve Reuma volt, szűlé néki Tebáhot, Gakámot, Thakást és Mahákát.
Volt pedig Sárának élete száz huszonhét esztendő. Ezek Sára életének esztendei.
És meghalt Sára Kirját-Arbában, azaz Hebronban a Kanaán földén, és beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt.
Felkele azután Ábrahám az ő halottja elől, és szóla a Kéth fiainak, mondván:
Idegen és jövevény vagyok közöttetek: Adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem.
Felelének pedig a Kéth fiai Ábrahámnak, mondván őnéki:
Hallgass meg minket uram: Istentől való fejedelem vagy te mi közöttünk, a mi temetőhelyeink közűl amely legtisztességesebb, abba temesd el a te halottadat, közűlünk senki sem tiltja meg tőled az ő temetőhelyét, hogy eltemethesd a te halottadat.
És felkele Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe előtt, a Kéth fiai előtt.
És szóla ő velök mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem: hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Cohár fia előtt.
Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz árán adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségűl.
Efron pedig ott űl a Kéth fiai között. Felele azért Efron a Kitteus, Ábrahámnak, a Kéth fiainak és mindazoknak hallatára, a kik bemennek az ő városának kapuján, mondván:
Nem úgy uram, hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, és a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak szeme láttára adom azt néked, temesd el halottadat.
És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt.
És szóla Efronhoz a föld népének hallatára, mondván: Ha mégis meghallgatnál engem! megadom a mezőnek árát, fogadd el tőlem; azután eltemetem ott az én halottamat.
És felele Efron Ábrahámnak, mondván néki:
Uram! hallgass meg engemet; négyszáz ezüst siklusos föld, micsoda az én köztem és te közötted? Csak temesd el a te halottadat.
Engede azért Ábrahám Efronnak és odamérte Ábrahám Efronnak az ezüstöt, amelyet mondott a Kéth fiainak hallatára; kalmároknál kelendő négyszáz ezüst siklust.
Így lett Efronnak Makpelában levő mezeje, mely Mamré átellenében van, a mező a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fa az egész határban köröskörűl
Ábrahámnak birtoka, a Kéth fiainak, mind azoknak szeme előtt, akik az ő városának kapuján bemennek.
Azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét Sárát a Makpelá mezejének barlangjába Mamréval szemben. Ez Hebron a Kanaán földén.
Így erősítteték meg a mező és a benne lévő barlang Ábrahámnak temetésre való örökségűl a Kéth fiaitól.
Ábrahám pedig vén élemedett ember volt, és az Úr mindenben megáldotta Ábrahámot.
Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, aki őnéki mindenében gazda volt: Tedd a kezed tomporom alá!
Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére, hogy nem veszel feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, akik között lakom.
Hanem elmégy az én hazámba, és az én rokonságim közé, és onnan veszel feleséget az én fiamnak Izsáknak.
Monda pedig néki a szolga: Hátha az a leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-é a te fiadat arra a földre, ahonnan kijöttél?
Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda vissza ne vidd.
Az Úr az égnek Istene, ki engemet kihozott az én atyámnak házából, és az én rokonságomnak földéről, aki szólt nékem, és megesküdött nékem mondván: A te magodnak adom ezt a földet; elbocsátja az ő Angyalát te előtted, hogy onnan végy az én fiamnak feleséget.
Hogyha pedig nem akar a leányzó teveled eljőni, ment leszel az én esketésem alól; csakhogy az én fiamat oda vissza ne vidd.
Veté azért a szolga az ő kezét az ő urának Ábrahámnak tompora alá, és megesküvék néki e dolog felől.
És vőn a szolga tíz tevét az ő urának tevéi közűl, és elindula; (mert az urának minden gazdagsága az ő kezében volt). Felkele tehát és elméne Mésopotámiába, a Nákor városába.
És megpihenteté a tevéket a városon kivűl egy kútfőnél, este felé, mikor a leányok vizet meríteni járnak.
És monda: Uram! én uramnak Ábrahámnak Istene, hozd elém még ma, és légy kegyelmes az én uram Ábrahám iránt.
Ímé én a víz forrása mellé állok és e város lakosainak leányai kijőnek vizet meríteni.
Legyen azért, hogy amely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal.
És lőn, minekelőtte elvégezte volna a beszédet, ímé jő Rebeka, Betuélnek leánya, a ki Milkának, az Ábrahám testvérének Nákor feleségének volt a fia, és pedig vedrével a vállán.
A leányzó pedig felette szép ábrázatú volt; szűz, és férfi még nem ismeré őt, és aláméne a forrásra, és megtölté vedrét, és feljöve.
Akkor a szolga eleibe futamodék és monda: Kérlek, adj innom nékem egy kevés vizet a te vedredből.
Az pedig monda: Igyál uram! és sietve leereszté a vedret az ő kezére, és inni ada néki.
És minekutána eleget adott néki innia, monda: A te tevéidnek is merítek, míg eleget nem isznak.
És sietett és kiüríté vedrét a vályúba és ismét elfuta a forrásra meríteni, és meríte mind az ő tevéinek.
Az ember pedig álmélkodva néz reá, és veszteg hallgat, tudni akarván: vajjon szerencséssé teszi-é az Úr az ő útját, vagy nem.
És lőn, mikor a tevék már eleget ittak, elévőn az ember egy aranyfüggőt, amelynek súlya fél siklus, és két karperecet, amelynek súlya tíz arany.
És monda: Kinek a leánya vagy te? kérlek mondd meg nékem: van-é a te atyádnak házában hálásra való helyünk?
Az pedig felele néki: Betuél leánya vagyok a Milka fiáé, akit ő Nákornak szűlt.
Azt is mondá: Szalma is, abrak is van bőven minálunk, és hálásra való hely is van.
Meghajtá azért magát az ember, és imádá az Urat.
És monda: Áldott az Úr az én uramnak Ábrahámnak Istene, ki nem vonta meg az ő irgalmasságát és hűségét az én uramtól. Az Úr vezérlett engem ez útamban, az én uram atyjafiainak házához.
Elfuta azonközben a leányzó, és elbeszélé az ő anyja házában, amint ezek történtek.
Volt pedig Rebekának egy bátyja, kinek neve Lábán. És kifutamodék Lábán ahhoz az emberhez a forráshoz.
Mert mikor látta a függőt, és a pereceket az ő húgának karjain, és hallotta húgának Rebekának beszédét, aki ezt mondja: Így szóla nékem az a férfiú; akkor méne ki a férfiúhoz; és ímé ez ott állt a tevék mellett a forrásnál.
És monda: Jőjj be Istennek áldott embere; mit állasz ide kinn? holott én elkészítettem a házat, és a tevéknek is van hely.
Beméne azért a férfiú a házhoz, ő pedig lenyergelé a tevéket, és ada a tevéknek szalmát és abrakot; és vizet az ő lábai megmosására és az emberek lábainak, kik ő vele voltak.
És ennivalót tevének eleibe, de ő monda: Nem eszem, míg el nem mondom az én beszédemet. És szóla: Mondd el.
Monda azért: Én az Ábrahám szolgája vagyok.
Az Úr pedig igen megáldotta az én uramat, úgyhogy naggyá lett: mert adott néki juhokat, barmokat, ezüstöt, aranyat, szolgákat, szolgálóleányokat, tevéket, szamarakat.
És Sára az én uramnak felesége fiat szűlt az én uramnak, az ő vénségében, és annak adá mindenét, amije van.
Engem pedig megesküdtetett az én uram, mondván: Ne végy feleséget az én fiamnak a Kananeusok leányai közűl, akiknek földjén én lakom.
Hanem menj el az én atyámnak házához, és az én rokonságom közé, hogy onnan végy feleséget az én fiamnak.
Mikor pedig azt mondám az én uramnak: Hátha nem akarna velem az a leányzó eljőni?
Monda nékem: Az Úr, akinek én színe előtt jártam, elbocsátja az ő Angyalát teveled, és szerencséssé teszi a te útadat, hogy feleséget vehess az én fiamnak az én nemzetségem közűl, és az én atyám házából.
Csak akkor leszel fölmentve esketésem alól, ha elmész az én nemzetségem közé; és ha nem adják oda: ment leszel az én esketésem alól.
Mikor ma a forráshoz érkezém, mondék: Uram, én uramnak, Ábrahámnak Istene, vajha szerencséssé tennéd az én útamat, melyen járok:
Ímé én e forrás mellett állok; és legyen, hogy az a hajadon, aki kijön vizet meríteni, és akinek azt mondom: Adj innom nékem egy kevés vizet a te vedredből,
És az ezt mondja nékem: Te is igyál, és a te tevéidnek is merítek; az legyen a feleség, akit az Úr az én uram fiának rendelt.
Én még el sem végeztem az én szívemben a beszédet, és ímé kijő Rebeka, vedrével a vállán, és leméne a forrásra és meríte, én pedig mondék néki: Adj innom kérlek.
Ő pedig sietett és leereszté az ő vedrét és monda: Igyál, sőt a te tevéidnek is inni adok; és én ivám, és a tevéknek is inni adott.
És megkérdezém őt és mondék: Ki leánya vagy? ő pedig felele: Betuélnek, a Nákor fiának leánya vagyok, a kit Milka szűlt őnéki. Ekkor a függőt orrába, és e pereceket karjaira tevém.
Meghajtván azért magamat, imádám az Urat, és áldám az Urat, az én uramnak Ábrahámnak Istenét, ki engem igaz úton vezérelt, hogy az én uram atyjafiának leányát vegyem az ő fiának feleségűl.
Most azért, ha szeretettel és hűséggel akartok lenni az én uramhoz, mondjátok meg; ha pedig nem, adjátok tudtomra, hogy én vagy jobbra vagy balra forduljak.
És felele Lábán és Betuél, és mondának: Az Úrtól van e dolog: Nem mondhatunk neked sem jót, sem rosszat.
Ímé előtted van Rebeka, vegyed, menj el; és legyen felesége a te urad fiának, amint az Úr elvégezte.
És lőn, amint hallja az Ábrahám szolgája azoknak beszédét, meghajtá magát a földig az Úr előtt.
És hoza elő a szolga ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat, és adá azokat Rebekának: drága ajándékokat ada az ő bátyjának is és az ő anyjának.
Evének azután és ivának, ő és a férfiak, akik ő vele valának, és ott hálának. Mikor pedig felkelének reggel, monda: Bocsássatok el engem az én uramhoz.
Monda pedig a leány bátyja és anyja: Maradjon velünk a leány még vagy tíz napig, azután menjen el.
A szolga pedig monda nékik: Ne késleljetek meg engem, holott az Úr szerencséssé tette az én útamat; bocsássatok el azért engem, hogy menjek az én uramhoz.
Mondának akkor: Hívjuk elő a leányt, és kérdjük meg őt.
Szólíták azért Rebekát, és mondának néki: Akarsz-é elmenni e férfiúval? és monda: Elmegyek.
Elbocsáták azért Rebekát, az ő húgokat, és az ő dajkáját, és az Ábrahám szolgáját, és az ő embereit.
És megáldák Rebekát, és mondák néki: Te mi húgunk! szaporodjál ezerszer való ezerig. És bírja a te magod az ő ellenségeinek kapuját.
És felkele Rebeka és az ő szolgálóleányai, és felűlének a tevékre, és követék azt a férfiút. Így vevé a szolga Rebekát, és elméne.
Izsák pedig visszajő a Lakai Rói forrástól; és lakik a déli tartományban.
És kiméne Izsák este felé elmélkedni a mezőre, és felemelé szemeit és látá, hogy ímé tevék jőnek.
Rebeka is felemelé szemeit s meglátá Izsákot, és leszálla a tevéről.
És monda a szolgának: Kicsoda az a férfiú, a ki a mezőn előnkbe jő? A szolga pedig monda: Az én uram ő. Akkor fogta a fátyolt és elfedezé magát.
Elbeszélé azután a szolga Izsáknak mindazokat a dolgokat, amelyeket cselekedett.
Izsák pedig bevivé Rebekát Sárának, az ő anyjának sátorába. És elvevé Rebekát, és lőn néki felesége és szereté őt. S megvigasztalódék Izsák az ő anyja halála után.
Ábrahám pedig ismét vett magának feleséget, kinek neve Ketúrá.
És az szűlé néki Zimránt, Joksánt, Médánt, Midiánt, Isbákot és Suakhot.
Joksán pedig nemzé Sébát, és Dédánt. Dédánnak pedig fiai valának: Assurim, Letúsim és Leummim.
S Midiánnak fiai: Éfa, Éfer, Hánok, Abida és Eldaa: Mind ezek Ketúrának fiai.
Valamije pedig Ábrahámnak volt, mindazt Izsáknak adta.
Az ágyasok fiainak pedig, a kik Ábraháméi voltak, ada Ábrahám ajándékokat, és elküldé azokat az ő fia mellől, Izsák mellől még éltében napkelet felé, napkeleti tartományba.
S ezek Ábrahám élete esztendeinek napjai, melyeket élt: száz hetvenöt esztendő.
És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez.
És eltemeték őt Izsák és Ismáel az ő fiai a Makpelá barlangjában, Efronnak, a Kitteus Cohár fiának mezejében, mely Mamré átellenében van.
Abban a mezőben, melyet Ábrahám a Kéth fiaitól vett: ott temettetett el Ábrahám, és az ő felesége Sára.
Lőn pedig Ábrahám halála után, megáldá Isten az ő fiát Izsákot; Izsák pedig lakozék a Lakai Rói forrásánál.
Ezek pedig Ábrahám fiának Ismáelnek nemzetségei, a kit az Egyiptombeli Hágár a Sára szolgálója szűlt Ábrahámnak.
Ezek az Ismáel fiainak nevei, nevök s nemzetségök szerint: Ismáelnek elsőszülötte Nebájót, azután Kédar, Adbeél és Mibszám.
És Misma, Dúma és Massza.
Hadar, Téma, Jetúr, Náfis és Kedma.
Ezek az Ismáel fiai, és ezek azoknak nevei udvaraikban, falvaikban; tizenkét fejedelem az ő nemzetségök szerint.
Ezek pedig az Ismáel életének esztendei: száz harminckét esztendő. És kimúlék és meghala, és takaríttaték az ő népéhez.
Lakoztak pedig Havilától fogva Súrig, a mely Egyiptom átellenében van, amerre Assiriába mennek. Minden atyjafiával szemben esett az ő lakása.
Ezek pedig Izsáknak, az Ábrahám fiának nemzetségei: Ábrahám nemzé Izsákot.
Izsák pedig negyven esztendős volt, amikor feleségűl vette Rebekát a Siriából való Betuélnek leányát, Mésopotámiából, a Siriából való Lábánnak húgát.
És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért, mivelhogy magtalan volt, és az Úr meghallgatá őt: és teherbe esék Rebeka, az ő felesége.
Tusakodnak pedig a fiak az ő méhében. Akkor monda: Ha így van, miért vagyok én így? Elméne azért, hogy megkérdezze az Urat.
És monda az Úr őnéki: Két nemzetség van a te méhedben; és két nép válik ki a te belsődből, egyik nép a másik népnél erősebb lesz, és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek.
És betelének az ő szülésének napjai, és ímé kettősök valának az ő méhében.
És kijöve az első; vereses volt, mindenestől szőrös, mint egy lazsnak; azért nevezék nevét Ézsaúnak.
Azután kijöve az ő atyjafia, kezével Ézsaú sarkába fogódzva; azért nevezék nevét Jákóbnak. Izsák pedig hatvan esztendős volt, amikor ezek születének.
És felnevekedének a gyermekek, és Ézsaú vadászathoz értő mezei ember volt; Jákób pedig szelíd ember, sátorban lakozó.
Szereti azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint volt a vad; Rebeka pedig szereti Jákóbot.
Jákób egyszer valami főzeléket főzött, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről,
Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. Ezért nevezék nevét Edomnak.
Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.
És monda Ézsaú; Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?
És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki, és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak.
Akkor Jákób adott Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.
Lőn pedig éhség az országban, amaz első éhség után, mely Ábrahám idejében volt. Elméne azért Izsák Abimélekhez a Filiszteusok királyához Gérárba.
Mert megjelent néki az Úr és ezt mondotta: Ne menj alá Egyiptomba! lakjál azon a földön, melyet mondok tenéked.
Tartózkodjál ezen a földön, és én veled leszek és megáldalak téged; mert tenéked és a te magodnak adom mind ezeket a földeket, hogy megerősítsem az esküvést, mellyel megesküdtem Ábrahámnak a te atyádnak.
És megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és a te magodnak adom mind ezeket a földeket: és megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei;
Mivelhogy hallgata Ábrahám az én szavamra: és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényeimet.
Lakozék azért Izsák Gérárban.
És mikor annak a helynek lakosai az ő felesége felől kérdezősködének, azt mondja: én húgom ő. Mert fél azt mondani: én feleségem; gondolván: nehogy megöljenek engem e helynek lakosai Rebekáért, mivelhogy szép ábrázatú ő.
És lőn idő multával, hogy Abimélek a Filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni Rebekával az ő feleségével.
Kiálta azért Abimélek Izsáknak, és monda: Ímé bizony feleséged ő; hogyan mondhattad tehát: húgom ő!? És monda neki Izsák: Mert azt gondolám, netalán még meg kell halnom miatta.
És monda Abimélek: Miért mívelted ezt mi velünk? Kevésbe múlt, hogy feleségeddel nem hált valaki a nép közűl, és bűnt hoztál volna mi reánk.
Parancsola azért Abimélek mind az egész népnek, ezt mondván: Aki ezt az embert vagy ennek feleségét illeti, bizonnyal meg kell halnia.
És vete Izsák azon a földön, és lett néki abban az esztendőben száz annyija, mert megáldá őt az Úr.
És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn.
És volt néki apró és öreg barma, és sok cselédje, és irigykedének ezért reá a Filiszteusok.
És mindazokat a kútakat, melyeket az ő atyjának szolgái Ábrahámnak az ő atyjának idejében ástak, behányák a Filiszteusok, és betölték azokat földdel.
És monda Abimélek Izsáknak: Menj el közűlünk, mert sokkal hatalmasabbá lettél nálunknál.
Elméne azért onnan Izsák, és Gérár völgyében voná fel sátrait, és ott lakék.
És ismét megásá Izsák a kútakat, amelyeket ástak az ő atyjának Ábrahámnak idejében, de a melyeket Ábrahám holta után behánytak a Filiszteusok, és azokkal a nevekkel nevezé azokat, amely neveket adott azoknak az ő atyja.
Izsák szolgái pedig ásnak a völgyben, és élő víznek forrására akadának ott.
Gérár pásztorai pedig versengének Izsák pásztoraival, mondván: Miénk a víz. Ezért nevezé a kútnak nevét Észeknek, mivelhogy civakodtak ő vele.
Más kútat is ásának, és azon is versengének, azért annak nevét Szitnának nevezé.
És tovább vonula onnan, és ása más kútat, amely miatt nem versengének; azért nevezé nevét Rehobótnak, és monda: Immár tágas helyet szerzett az Úr minékünk, és szaporodhatunk a földön.
Felméne pedig onnan Beérsebába.
És megjelenék néki az Úr azon éjszaka, és monda: Én vagyok Ábrahámnak a te atyádnak Istene: Ne félj, mert te veled vagyok, és megáldalak téged, és megsokasítom a te magodat Ábrahámért, az én szolgámért.
Oltárt építe azért ott, és segítségűl hívá az Úrnak nevét, és felvoná ott az ő sátorát; Izsák szolgái pedig kútat ásának ottan.
Abimélek pedig elméne ő hozzá Gérárból és Akuzzát az ő barátja, meg Pikól az ő hadvezére.
És monda nékik Izsák: Miért jöttetek én hozzám, holott gyűlöltök engem, és elűztetek magatok közűl?
Ők pedig mondák: Látván láttuk, hogy az Úr van te veled, és mondánk: legyen esküvés mi közöttünk, köztünk és te közötted; és kössünk frigyet teveled,
Hogy minket gonosszal nem illetsz, valamint mi sem bántottunk téged, és amint csak jót cselekedtünk veled, és békességgel bocsátottunk el magunktól. Te már az Úr áldott embere vagy.
Akkor vendégséget szerze nékik és evének és ivának.
Reggel pedig felkelvén, egymásnak megesküvének, és elbocsátá őket Izsák, és elmenének ő tőle békességgel.
Ugyanaz nap eljövének az Izsák szolgái, és hírt hozának néki a kút felől, melyet ástak; és mondának néki: Találtunk vizet.
S elnevezé azt Sibának: Azokáért annak a városnak neve Beérseba mind e mai napig.
És mikor Ézsaú negyven esztendős volt, feleségűl vevé Jehuditot, a Kitteus Beéri leányát, és Boszmátot a Kitteus Elon leányát.
És ők voltak Izsáknak és Rebekának lelke keserűsége.
És lőn, amikor megvénhedett Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok.
És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját.
Most tehát vedd fel kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezőre, és vadássz énnékem vadat.
És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem, mielőtt meghalok.
Rebeka pedig meghallá, amit Izsák az ő fiának Ézsaúnak monda; és amint elméne Ézsaú a mezőre, hogy vadat vadásszon és hozzon:
Szóla Rebeka Jákóbnak az ő fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván:
Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr előtt, minekelőtte meghalok.
Most azért fiam, hallgass az én szavamra, amit én parancsolok néked.
Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, amint ő szereti.
Te pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelőtte meghal.
Jákób pedig monda Rebekának az ő anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szőrös ember, én pedig sima vagyok.
Netalán megtapogat engem az én atyám és olyan leszek előtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra.
És monda néki az ő anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem.
Elméne azért, és elhozá, és vivé az ő anyjának; és az ő anyja ételt készíte, amint szereti az ő atyja.
És vevé Rebeka az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek ő nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az ő kisebbik fiát.
A kecskegödölyék bőrével pedig beborítá az ő kezeit, és nyakának simaságát.
És az ételt, amelyet készített, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az ő fiának kezébe.
És beméne az ő atyjához és monda: Atyám! és az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam?
Monda Jákób az ő atyjának: Én vagyok Ézsaú a te elsőszülötted, aképen cselekedtem amint parancsolád, kelj fel, kérlek, űlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.
És monda Izsák az ő fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta előmbe.
És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?
Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az ő atyjához, aki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.
És nem ismeré meg őt, mivelhogy kezei szőrösek valának, mint Ézsaúnak az ő bátyjának kezei; annakokáért megáldá őt.
És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok.
Az pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék.
Akkor monda néki Izsák az ő atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem.
Oda méne azért, és megcsókolá őt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá őt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezőnek illatja, amelyet megáldott az Úr.
Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét.
Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott.
És lőn amint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment Jákób az ő atyjának Izsáknak színe elől; az ő bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából.
És készíte ő is ételt, és vivé az ő atyja elé, és mondá az ő atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az ő fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.
És monda néki az ő atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsőszülött fiad Ézsaú.
Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, aki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenből ettem minekelőtte te megjöttél, és megáldottam őt, és áldott is lészen.
Amint hallotta Ézsaú az ő atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám.
Ez pedig monda: A te öcséd jött el álnoksággal, és ő vette el a te áldásodat.
Az pedig monda: Nem méltán hívják-é őt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsőszülöttségemet, most pedig az áldásomat vette el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?
Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem őt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is, borral is őt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?
Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír.
Felele azért Izsák az ő atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és részed lesz az ég harmatjából onnan felűl;
És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, amikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.
Gyűlöli azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, amellyel megáldotta őt az ő atyja, és monda Ézsaú az ő szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és akkor megölöm az én öcsémet Jákóbot.
Mikor pedig hírűl vivék Rebekának, az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az ő kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged.
Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba,
És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik;
Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról, amit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettőtöktől egy napon?
Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Kitteusok leányai miatt. Ha Jákób a Kitteusok leányai közűl vesz feleséget, amilyenek ezek is, ez ország leányai közűl valók; minek nékem az élet?
Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt, és megparancsolá néki és mondá: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl.
Kelj fel, menj el Mésopotámiába, Betuélnek a te anyád atyjának házához, és onnan végy magadnak feleséget, Lábánnak a te anyád bátyjának leányai közűl.
A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy;
És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott Ábrahámnak.
Elbocsátá azért Izsák Jákóbot, hogy menjen Mésopotámiába Lábánhoz a Siriabeli Betuél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsaú anyjának bátyjához.
És látá Ézsaú, hogy Izsák megáldotta Jákóbot, és elbocsátotta őt Mésopotámiába, hogy onnan vegyen magának feleséget; és hogy mikor áldja, parancsola néki, és monda: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl;
És hogy Jákób hallgata atyja és anyja szavára, és el is ment Mésopotámiába;
És látá Ézsaú, hogy a Kananeusok leányai nem tetszenek Izsáknak az ő atyjának:
Elméne Ézsaú Ismáelhez, és feleségűl vevé még az ő feleségeihez Ismáelnek az Ábrahám fiának leányát Mahalátot, Nebajótnak húgát.
Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott.
És juta egy helyre, ahol meghála, mivelhogy a nap lement: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen.
És álmot láta: Ímé egy lajtorja volt a földön felállítva, melynek teteje az eget éri, és ímé az Istennek angyalai fel- és alájárnak azon.
És ímé az Úr áll azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet amelyen fekszel néked adom és a te magodnak.
És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.
És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova méssz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit néked mondtam.
Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam.
Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.
És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére;
És nevezé annak a helynek nevét Bételnek, az előtt pedig Lúz volt annak a városnak neve.
És fogadást tőn Jákób, mondá: Ha az Isten velem lessz, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételűl kenyeret és öltözetűl ruhát ad nékem;
És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr lessz az én Istenem;
És ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lessz, és valamit adsz nékem, annak tizedét néked adom.
Jákób azután lábára kelvén, elment a napkeletre lakók földére.
És látá, hogy ímé egy kút van a mezőben, és hogy ott három falka juh hever. Mert abból a kútból itatják a nyájakat; de a kútnak száján nagy kő volt:
Mikor pedig ott valamennyi nyáj összeverődik, elgördítik a követ a kút szájáról és megitatják a juhokat, és ismét helyére teszik a követ, a kút szájára.
És monda nékik Jákób: Honnan valók vagytok atyámfiai? És mondának: Háránból valók vagyunk.
És monda nékik: Ismeritek-é Lábánt, a Nákor fiát? és azok felelének: Ismerjük.
Azután monda nékik: Egészségben van-é? és azok mondának: Egészségben van, és az ő leánya Rákel ímhol jő a juhokkal.
És monda Jákób: Ímé még nagy fenn van a nap, nincs ideje hogy betereljék a marhát: itassátok meg a juhokat, és menjetek, legeltessetek.
Azok pedig felelének: Nem tehetjük míg valamennyi nyáj össze nem verődik, és el nem gördítik a követ a kút szájáról, hogy megitathassuk a juhokat.
Még beszélget velők, mikor megérkezék Rákel az ő atyja juhaival, melyeket legeltet.
És lőn, amint meglátá Jákób Rákhelt, Lábánnak az ő anyja bátyjának leányát, és Lábánnak az ő anyja bátyjának juhait, odalépett Jákób és elgördíté a követ a kút szájáról, és megitatá Lábánnak az ő anyja bátyjának juhait.
És megcsókolá Jákób Rákhelt, és nagy felszóval síra.
S elbeszélé Jákób Rákhelnek, hogy ő az ő atyjának rokona és hogy Rebekának fia. Ez pedig elfuta, és megmondá az ő atyjának.
És lőn mikor Lábán Jákóbnak, az ő húga fiának hírét hallá, eleibe futa, megölelé és megcsókolá őt, és bevivé az ő házába, és az mindeneket elbeszéle Lábánnak.
És monda néki Lábán: Bizony én csontom és testem vagy te! És nála lakék egy hónapig,
És monda Lábán Jákóbnak: Avagy ingyen szolgálj-é engem azért, hogy atyámfia vagy? Mondd meg nékem, mi legyen a béred?
Vala pedig Lábánnak két leánya: a nagyobbiknak neve Lea, a kisebbiknek neve Rákhel.
Leának pedig gyenge szemei valának, de Rákhel szép termetű és szép tekintetű volt.
Megszereti azért Jákób Rákhelt, és monda: Szolgállak téged hét esztendeig Rákhelért, a te kisebbik leányodért.
És monda Lábán: Jobb néked adnom őt, hogysem másnak adjam őt, maradj én nálam.
Szolgála tehát Jákób Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti őt.
És monda Jákób Lábánnak: Add meg nékem az én feleségemet: mert az én időm kitelt, hadd menjek be hozzá.
És begyűjté Lábán annak a helynek minden népét, és szerze lakodalmat.
Este pedig vevé az ő leányát Leát, és bevivé hozzá, aki beméne ő hozzá.
És Lábán az ő szolgálóját Zilpát, szolgálóul adá az ő leányának Leának.
És reggelre kelve: Ímé ez Lea! Monda azért Lábánnak: Mit cselekedtél én velem? Avagy nem Rákhelért szolgáltalak-é én tégedet? Miért csaltál meg engem?
Lábán pedig monda: Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket oda adják a nagyobbik előtt.
Töltsd ki ennek hetét, azután amazt is néked adjuk a szolgálatért, mellyel majd szolgálsz nálam még más hét esztendeig.
Jákób tehát aképen cselekedék, kitölté azt a hetet; ez pedig néki adá Rákhelt, az ő leányát feleségűl.
És adá Lábán az ő leányának Rákhelnek, az ő szolgálóját Bilhát, hogy néki szolgálója legyen.
És beméne Rákhelhez is, és inkább szereté Rákhelt, hogysem Leát, és szolgála ő nála még más hét esztendeig.
És meglátá az Úr Lea megvetett voltát, és megnyitá annak méhét. Rákhel pedig magtalan volt.
Fogada azért Lea az ő méhében és szűle fiat, és nevezé nevét Rúbennek, mert azt mondja: Meglátta az Úr az én nyomorúságomat; most már szeretni fog engem az én férjem.
Azután ismét teherbe esék és szűle fiat, és monda: Mivelhogy meghallotta az Úr megvetett voltomat, azért adta nékem ezt is; és nevezé nevét Simeonnak.
És megint teherbe esék és szűle fiat, és monda: Most már ragaszkodni fog hozzám az én férjem, mert három fiat szűltem néki; azért nevezé nevét Lévinek.
És ismét teherbe esék, és fiat szűle és mondá: Most már hálákat adok az Úrnak; azért nevezé nevét Júdának, és megszűnék a szűléstől.
És látá Rákhel, hogy ő nem szűle Jákóbnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákóbnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok.
Felgerjede azért Jákób haragja Rákhel ellen, és monda: Avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét.
És monda ez: Ímhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa.
Adá tehát néki az ő szolgálóját Bilhát feleségűl, és beméne ahhoz Jákób.
És teherbe esék Bilha és szűle Jákóbnak fiat.
És monda Rákhel: Ítélt felőlem az Isten, és meg is hallgatta szavamat, és adott énnékem fiat: azért nevezé nevét Dánnak.
Ismét fogada az ő méhében, és szűle Bilha, a Rákhel szolgálója más fiat is Jákóbnak.
És monda Rákhel: Nagy tusakodással tusakodtam az én nénémmel, és győztem; azért nevezé nevét Naftalinak.
Látván pedig Lea hogy ő megszűnt a szűléstől, vevé az ő szolgálóját Zilpát, és adá azt Jákóbnak feleségűl.
És szűle Zilpa, Lea szolgálója, fiat Jákóbnak.
És monda Lea: Szerencsére! és nevezé nevét Gádnak!
És szűle Zilpa, Lea szolgálója, más fiat is Jákóbnak.
És monda Lea: Óh én boldogságom! bizony boldognak mondanak engem az asszonyok: és nevezé nevét Ásernek.
És kiméne Rúben búzaaratáskor, és talála a mezőn mandragóra-bogyókat s vivé azokat az ő anyjának, Leának. És monda Rákhel Leának: Adj nékem kérlek a fiad mandragóra-bogyóiból.
Az pedig monda néki: Talán keveselled, hogy elvetted tőlem az én férjemet, még a fiam mandragóra-bogyóit is elvennéd tőlem? És monda Rákhel: Háljon veled hát az éjjel a te fiad mandragóra-bogyóiért.
Mikor Jákób este a mezőről jöve, eleibe méne Lea, és monda: Én hozzám jőjj be, mert megvettelek a fiam mandragóra-bogyóiért; és nála hála azon éjszaka.
És meghallgatá Isten Leát, mert fogada az ő méhében és szűle Jákóbnak ötödik fiat.
És monda Lea: Megadta az Isten jutalmamat, a miért szolgálómat férjemnek adtam; azért nevezé nevét Izsakárnak.
És ismét fogada az ő méhében Lea, és szűle hatodik fiat Jákóbnak.
És monda Lea: Megajándékozott az Isten engem jó ajándékkal; most már velem lakik az én férjem, mert hat fiat szűltem néki, és nevezé nevét Zebulonnak.
Annakutána szűle leányt, és nevezé nevét Dínának.
Megemlékezék pedig az Isten Rákhelről; és meghallgatá őt az Isten és megnyitá az ő méhét.
És fogada méhében, és szűle fiat, s monda: Elvevé Isten az én gyalázatomat.
És nevezé nevét Józsefnek, mondván: Adjon ehhez az Úr nékem más fiat is.
És lőn, amint szűlte Rákhel Józsefet, monda Jákób Lábánnak: Bocsáss el engemet, hadd menjek el az én helyembe, az én hazámba.
Add meg nékem az én feleségeimet és magzatimat, akikért szolgáltalak téged, hadd menjek el, mert te tudod az én szolgálatomat, amellyel szolgáltalak téged.
És monda néki Lábán: Vajha kedvet találtam volna szemeid előtt! Úgy sejtem, hogy te éretted áldott meg engem az Úr.
És monda: Szabj bért magadnak és én megadom.
Ez pedig monda: Te tudod mimódon szolgáltalak téged, és hogy mivé lett nálam a te jószágod.
Mert ami kevesed volt én előttem, sokra szaporodott, és megáldott az Úr téged az én lábam nyomán. Immár mikor tehetek valamit a magam házáért is?
És monda Lábán: Mit adjak néked? Felele Jákób: Ne adj nékem semmit; juhaidat ismét legeltetem és őrizem, ha nekem ezt a dolgot megteszed:
Nyájaidat ma mind végig járom, minden pettyegetett és tarka bárányt kiszaggatok közűlök, és minden fekete bárányt a juhok közűl, és a tarkát és pettyegetettet a kecskék közűl, és legyen ez az én bérem.
És amikor majd bérem iránt eljössz, mi előtted lesz, becsületességemről ez felel: ami nem pettyegetett vagy tarka a kecskék, és nem fekete a juhok közt, az mind lopott jószág nálam.
És monda Lábán: Ám legyen: Vajha a te beszéded szerint lenne.
Külön választá azért azon a napon a pettyegetett és tarka kosokat, és minden csíkos lábú és tarka kecskét, mind amelyikben valami fehérség volt, és minden feketét a juhok közűl, és adá az ő fiainak keze alá.
És három napi járó földet vetett maga közé és Jákób közé; Jákób pedig legelteti Lábán egyéb juhait.
És vőn Jákób zöld nyár-, mogyoró- és gesztenye-vesszőket, és meghántá azokat fehéresen csíkosra, hogy látható legyen a vesszők fehére.
És a vesszőket, melyeket meghántott, felállítá a csatornákba, az itató vályúkba, melyekre a juhok inni járnak, szembe a juhokkal, hogy foganjanak, mikor inni jönnek.
És a juhok a vesszők előtt foganának és ellenek csíkos lábúakat, pettyegetetteket és tarkákat.
Azután külön szakasztá Jákób ezeket a bárányokat, és a Lábán nyáját arccal fordítja a csíkos lábú és fekete bárányokra; így szerze magának külön falkákat, melyeket nem ereszte a Lábán juhai közé.
És lőn, hogy mikor a nyáj java részének volt a párzási ideje, akkor Jákób a vesszőket oda raká a vályúkba a juhok elébe, hogy a vesszőket látva foganjanak.
De mikor satnya volt a nyáj, nem rakja oda, és ily módon Lábánéi lőnek a satnyák, a java pedig Jákóbé.
És felette igen meggazdagodék a férfiú; és volt néki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara.
És meghallá a Lábán fiainak beszédét, kik ezt mondják: Valamije volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot.
És látá Jákób a Lábán orcáját, hogy ímé nem olyan ő hozzá mint annakelőtte.
Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled leszek.
Elkülde tehát Jákób, és kihívatá magához Rákhelt és Leát a mezőre az ő nyájához.
És monda nékik: Látom atyátok orcáját, hogy nem olyan hozzám, mint ennekelőtte; de az én atyám Istene velem volt.
Ti pedig tudjátok, hogy teljes erőm szerint szolgáltam atyátokat.
De atyátok engem megcsalt, és tízszer is megváltoztatta béremet; mindazáltal az Isten nem engedte, hogy nékem kárt tehessen.
Mikor azt mondotta: A pettyegetettek legyenek a te béred, a juhok mind pettyegetetteket ellenek. Ha azt mondotta: A csíkos lábúak legyenek a te béred, a juhok mind csíkos lábúakat ellenek.
Így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta.
Mert lőn a juhok foganásának idejekor, szemeimet felemelém, és látom álomban, hogy ímé a juhokat hágó kosok csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák.
Akkor monda nékem az Isten Angyala álomban: Jákób. És felelék: Ímhol vagyok.
És ő monda: Emeld fel szemeidet és lásd, hogy amely kosok a juhokat hágják, azok mind csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Mert mindazt láttam, amit veled Lábán cselekeszik.
Én vagyok ama Bételnek Istene, ahol emlékoszlopot kentél fel, és ahol fogadást tettél nékem. Most kelj fel, menj ki e földről, és térj vissza szülőföldedre.
És felele Rákhel és Lea, és mondának néki: Vajjon vagyon-é még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában?
Avagy nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midőn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette.
Mert mind ez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké. Most azért valamit néked az Isten mondott, azt cselekedjed.
Felkele tehát Jákób, és feltevé gyermekeit és feleségeit a tevékre;
És elvivé minden nyáját, és minden keresményét, melyet keresett; minden jószágát, melyet szerzett Mésopotámiában, hogy elmenjen az ő atyjához Izsákhoz Kanaán földére.
Lábán pedig elment a juhait nyírni; azonközben ellopá Rákhel a házi bálványokat, melyek atyjánál voltak.
Jákób pedig meglopá a Siriabeli Lábánnak szívét, mivelhogy nem adá tudtára, hogy szökni akar.
Megszökék tehát mindenestől, és felkelvén, általméne a folyóvízen, és Gileád hegye felé tarta.
És mikor harmad napra megmondák Lábánnak, hogy Jákób elszökött;
Maga mellé vévén az ő rokonait, hét napi járó földig űzé őket; és eléré a Gileád hegyén.
Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álomban, és monda néki: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.
Mikor eléré Lábán Jákóbot, és Jákób a hegyen voná fel sátorát; Lábán is a Gileád hegyén voná fel az ő rokonaival egybe.
És monda Lábán Jákóbnak: Mit cselekedtél, hogy megloptad szívemet, és leányaimat fegyverrel nyert foglyokként vitted el?
Miért futottál el titkon, és loptál meg engem? miért nem jelentetted nékem, hogy elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedűszóval?
És nem engedted meg, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat. Ez egyszer bolondul cselekedtél.
Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.
Hogyha pedig immár el akartál menni, mivelhogy nagy kívánsággal kívánkoztál atyád házához: miért loptad el az én isteneimet?
Felelvén pedig Jákób, monda Lábánnak: Mert féltem, mert azt gondolom, hogy talán elveszed a te leányaidat én tőlem erővel.
A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen az. Atyánkfiai előtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el. Mert nem tudja Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat.
Beméne tehát Lábán Jákób sátorába, és Lea sátorába, és a két szolgáló sátorába, és nem találá meg; akkor kiméne Lea sátorából, és méne a Rákhel sátorába.
Rákhel pedig vette a házi bálványokat, és tette azokat egy tevének a nyergébe, és rájok űlt; Lábán pedig felhányá az egész sátort, és nem találta meg azokat.
Akkor monda az ő atyjának: Ne haragudjék az én uram, hogy fel nem kelhetek előtted, mert asszonyok baja van rajtam. Keresé tehát, de nem találá a házi bálványokat.
Jákób pedig haragra gerjede, és feddődék Lábánnal. Megszólala Jákób és monda Lábánnak: Mi a vétkem, és mi a bűnöm, hogy üldözőbe vettél?
Bezzeg minden holmimat felhánytad, mit találtál a magad házi holmija közűl valót? add elő itt az én rokonaim és a te rokonaid előtt, hogy tegyenek ítéletet kettőnk között.
Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg.
Amit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is.
Úgy voltam, hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől.
Immár húsz esztendeje, hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad.
Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem lenne, bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel.
Felele pedig Lábán és monda Jákóbnak: A leányok én leányaim és a fiak én fiaim, és a nyáj az én nyájam, és valamit látsz mind az enyim, de mit tehetek ma ezeknek az én leányaimnak, vagy az ő magzatjaiknak, akiket szűltek?
Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az legyen bizonyságul közöttem és közötted.
És vőn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul.
És monda Jákób az ő atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyűjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson.
És nevezé azt Lábán Jegár-Sahadutának, Jákób pedig nevezé Gálédnek.
És mondja Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálédnek.
És Micpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, amikor egymástól elválunk.
Ha az én leányaimat nyomorgatod, és ha az én leányaimon kivűl több feleséget veszel, senki sincs ugyan velünk; de meglásd: Isten a bizonyság én közöttem és te közötted.
És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kő és ímé ez emlékoszlop, a melyet raktam én közöttem és te közötted,
Bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kő, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre.
Az Ábrahám Istene, és a Nákor Istene, és az ő atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ő atyjának Izsáknak félelmére.
Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az ő rokonait. És vendégeskedtek, s meghálának a hegyen.
Reggel pedig felkele Lábán és megcsókolá fiait és leányait és megáldá őket. Azután elméne Lábán, és visszatére az ő helyére.
Jákób tovább méne az ő útján, és szembe jövének vele az Isten Angyalai.
És monda Jákób mikor azokat látja: Isten tábora ez; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak.
Azután külde Jákób követeket maga előtt Ézsaúhoz az ő bátyjához, Széir földébe, Edóm mezőségébe,
És parancsola azoknak mondván: Így szóljatok az én uramnak Ézsaúnak: Ezt mondja a te szolgád Jákób: Lábánnál tartózkodtam és időztem mind ekkorig.
Vannak pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt.
És megtérének Jákóbhoz a követek, mondván: Elmentünk a te atyádfiához Ézsaúhoz, és már jön is elődbe, és négyszáz férfi van vele.
Igen megíjede Jákób, és féltében a népet, mely vele van, a juhokat, a barmokat és a tevéket két seregre osztá.
És monda: Ha eljön Ézsaú az egyik seregre, és azt levágja, a hátramaradt sereg megszabadul.
És monda Jákób: Óh én atyámnak Ábrahámnak Istene, és én atyámnak Izsáknak Istene, Jehova! ki azt mondád nékem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, és jól tészek veled:
Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, amelyeket a te szolgáddal cselekedtél; mert csak pálcámmal mentem által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem.
Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek ő tőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe.
Te pedig azt mondottad: Jól tévén jól tészek te veled, és a te magodat olyanná tészem mint a tenger fövénye, mely meg nem számláltathatik sokasága miatt.
És ott hála azon éjjel: és választa abból, ami kezénél volt, ajándékot Ézsaúnak az ő bátyjának:
Kétszáz kecskét, és húsz bakot; kétszáz juhot, és húsz kost;
Harminc szoptatós tevét és azok fiait; negyven tehenet, és tíz tulkot: húsz nőstény szamarat, és tíz szamár vemhet.
És szolgái kezébe adá, minden nyájat külön-külön, és monda az ő szolgáinak: Menjetek el én előttem, és közt hagyjatok nyáj és nyáj között.
És parancsola az elsőnek, mondván: Ha az én bátyám Ézsaú előtalál és megkérdez téged, mondván: Ki embere vagy? Hová mégy? És kiéi ezek előtted?
Akkor azt mondjad: Szolgádé Jákóbé; ajándék az, amelyet küld az én uramnak Ézsaúnak, és ímé ő maga is jön utánunk.
Ugyanazt parancsolá a másiknak, a harmadiknak, és mindazoknak, kik a nyájak után mennek, mondván: Ilyen szóval szóljatok Ézsaúnak, mikor vele találkoztok.
Ezt is mondjátok: Ímé Jákób a te szolgád utánunk jő; mert így gondolkodik: Megengesztelem őt az ajándékkal, mely előttem megy, és azután leszek szembe vele, talán kedves lesz személyem előtte.
Előlméne tehát az ajándék; ő pedig azon éjjel a seregnél hála.
Felkele pedig ő azon éjszaka és vevé két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és általméne a Jabbók révén.
Vevé hát azokat és átköltözteté a vízen, azután átköltözteté mindenét valamije van.
Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig.
Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.
És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.
És monda néki: Mi a te neved? És ő monda: Jákób.
Amaz pedig monda: Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.
És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott.
Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.
És a nap felkél rajta, amint elméne Peniél mellett, ő pedig sántít vala csípőjére.
Azért nem eszik Izráel fiai a csípő forgócsontjának inahúsát mind e mai napig, mivelhogy illetve lett Jákób csípője forgócsontjának inahúsa.
Jákób pedig felemelé szemeit és látá, hogy ímé Ézsaú jőn, és négyszáz férfiú ővele; megosztá azért a gyermekeket Lea mellé, Rákhel mellé, és két szolgálója mellé.
És előreállítá a szolgálókat és azok gyermekeit, ezek után Leát és az ő gyermekeit, Rákhelt pedig és Józsefet leghátul.
Maga pedig előttök megy, és hétszer hajtá meg magát a földig, amíg bátyjához juta.
Ézsaú pedig eleibe futamodék és megölelé őt, nyakába borúla, és megcsókolá őt, és sírának.
És felemelé szemeit és látá az asszonyokat és a gyermekeket, és monda: Kicsodák ezek teveled? Ő pedig monda: A gyermekek, kikkel Isten megajándékozta a te szolgádat.
És közelítének a szolgálók, ők és gyermekeik és meghajták magokat.
Elérkezék Lea is az ő gyermekeivel, és meghajták magokat; utoljára érkezék József és Rákhel, és ők is meghajták magokat.
És monda Ézsaú: Mire való ez az egész sereg, melyet előltalálék? És felele: Hogy kedvet találjak az én uram szemei előtt.
És monda Ézsaú: Van nekem elég, jó öcsém, legyen tiéd, ami a tiéd.
Monda pedig Jákób: Ne úgy, kérlek, hanem ha kedvet találtam szemeid előtt, fogadd el ajándékomat az én kezemből; mert a te orcádat úgy néztem, mintha az Isten orcáját látnám, és te kegyesen fogadál engem.
Vedd el kérlek az én ajándékomat, melyet hoztam néked, mivelhogy az Isten kegyelmesen cselekedett én velem, és mindenem van nékem. És unszolá őt, és elvevé.
És monda: Induljunk, menjünk el, és én előtted megyek.
Felele néki Jákób: Az én uram jól tudja, hogy e gyermekek gyengék, és hogy szoptatós juhokkal és barmokkal vagyok körűl, amelyeket ha csak egy napig zaklatnak is, a nyájak mind elhullanak.
Menjen el azért az én uram az ő szolgája előtt, én is elballagok lassan, a jószág lépése szerint, amely előttem van, és a gyermekek lépése szerint, míg eljutok az én uramhoz Széirbe.
És monda Ézsaú: Hadd rendeljek melléd néhányat a nép közűl, mely velem van. S ez monda: Minek az? csak kedvet találjak az én uram szemei előtt.
Visszatére tehát Ézsaú még az nap az ő útján Széir felé.
Jákób pedig méne Szukkótba és építe magának házat, barmainak pedig hajlékokat csinála, és azért nevezé a hely nevét Szukkótnak.
Annakutána minden bántás nélkül méne Jákób Mésopotámiából jövet Sekem városába, mely vala a Kanaán földén, és letelepedék a város előtt.
És megvevé a mezőnek azt a részét, ahol sátorát felvonta, Kámornak a Sekem atyjának fiaitól száz pénzen.
És oltárt állíta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izráel Istene.
Kiméne pedig Dína, Leának leánya, kit Jákóbnak szűlt, hogy meglátogassa annak a földnek leányait.
És meglátá őt Sekem, a Hivveus Hámornak, az ország fejedelmének fia, és elragadá őt, és vele hála és erőszakot tesz rajta.
És ragaszkodék az ő lelke Dínához a Jákób leányához, és megszereté a leányt és szívéhez szólt a leánynak.
Szóla pedig Sekem Hámornak az ő atyjának, mondván: Vedd nékem feleségűl ezt a leányt.
És meghallá Jákób, hogy megszeplősítette Dínát, az ő leányát, fiai pedig a mezőn valának a barommal, azért veszteg marada Jákób, míg azok megjövének.
És kiméne Hámor, Sekem atyja Jákóbhoz, hogy szóljon vele.
Mikor Jákób fiai megjövének a mezőről és meghallák a dolgot, elkeseredének, és nagyon megharaguvának azok az emberek, azért hogy ocsmányságot cselekedett Izráelben, Jákób leányával hálván, aminek nem kellett volna történni.
És szóla nékik Hámor, mondván: Az én fiam Sekem, lelkéből szereti a ti leányotokat, kérlek, adjátok azt néki feleségűl.
És szerezzetek velünk sógorságot: a ti leányaitokat adjátok nékünk, és a mi leányainkat vegyétek magatoknak,
És lakjatok velünk; a föld előttetek van, lakjátok, és kereskedjetek rajta és bírjátok azt.
Sekem is monda a Dína atyjának és az ő bátyjainak: Hadd találjak kedvet előttetek, és valamit mondotok nékem, megadom.
Akármily nagy jegyadományt és ajándékot kivántok, megadom amint mondjátok nékem, csak adjátok nékem a leányt feleségűl.
A Jákób fiai pedig álnokul felelének Sekemnek és Hámornak az ő atyjának, és szólának, mivelhogy megszeplősítette Dínát az ő húgokat,
És mondának nékik: Nem mívelhetjük e dolgot, hogy a mi húgunkat körűlmetélkedetlen férfiúnak adjuk; mert ez nékünk gyalázat volna.
Veletek csak úgy egyezünk, ha hasonlókká lesztek hozzánk, hogy minden férfiú körűlmetélkedjék ti köztetek.
Így a mi leányainkat néktek adjuk, és a ti leányaitokat magunknak vesszük, veletek lakozunk, és egy néppé leszünk;
Hogyha pedig nem hallgattok reánk, hogy körűlmetélkedjetek: felvesszük a mi leányunkat és elmegyünk.
És tetszék azoknak beszéde Hámornak, és Sekemnek a Hámor fiának.
Nem is halasztá az ifjú a dolog véghezvitelét, mivelhogy igen szereti vala a Jákób leányát; néki pedig atyja házanépe között mindenkinél nagyobb becsűlete volt.
Elméne azért Hámor és Sekem az ő fia az ő városuk kapujába; és szólának az ő városuk férfiaival, mondván:
Ezek az emberek békességesek velünk, hadd lakjanak e földön, és kereskedjenek benne, mert ímé e föld elég tágas nékik; az ő leányaikat vegyük magunknak feleségűl, és a mi leányainkat adjuk nékik.
De csak úgy egyeznek bele e férfiak, hogy velünk lakjanak és egy néppé legyenek velünk, ha minden férfiú körűlmetélkedik közöttünk, a miképen ők is körűl vannak metélkedve.
Nyájaik, jószáguk, és minden barmuk nemde nem miéink lesznek-é? csak egyezzünk meg velök, akkor velünk laknak.
És engedének Hámornak, és Sekemnek az ő fiának mindenek, akik az ő városa kapuján kijárnak, és körűlmetélkedék minden férfiú, aki az ő városa kapuján kijár.
És lőn harmadnapon, mikor ezek a seb fájdalmában valának, a Jákób két fia, Simeon és Lévi, Dínának bátyjai, fegyvert ragadának és bátran a városra ütének és minden férfit megölének.
Hámort, és az ő fiát Sekemet fegyver élére hányák, és elvivék Dínát a Sekem házából, és kimenének.
A Jákób fiai a megölteknek esének és feldúlák a várost, mivelhogy megszeplősítették az ő húgokat.
Azok juhait, barmait, szamarait, és valami a városban, és a mezőn volt, elvivék.
És minden gazdagságukat, minden gyermekeiket és feleségeiket fogva vivék és elrablák, és mindent ami a házban volt.
És monda Jákób Simeonnak és Lévinek: Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt, a Kananeusok és Perizeusok előtt; én pedig kevesed magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak, és eltörölnek engem, mind házam népével egybe.
Azok pedig mondának: Hát mint tisztátalan személlyel, úgy kellett-é bánni a mi húgunkkal?
Monda pedig az Isten Jákóbnak: Kelj fel, eredj fel Bételbe és telepedjél le ott; és csinálj ott oltárt amaz Istennek, ki megjelenék néked, mikor a te bátyád Ézsaú előtt futsz.
Akkor monda Jákób az ő házanépének, és mind azoknak, kik vele valának: Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket.
És keljünk fel, és menjünk fel Bételbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.
Átadák azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sekem mellett volt.
És elindulának. De Istennek rettentése volt a körűlöttük való városokon, és nem üldözék a Jákób fiait.
Eljuta azért Jákób Lúzba, mely Kanaán földén van, azaz Bételbe, ő maga és az egész sokaság, mely ő vele volt.
És építe ott oltárt, és nevezé a helyet Él-Bételnek, mivelhogy ott jelent meg néki az Isten, mikor az ő bátyja előtt futott.
És meghala Débora, a Rebeka dajkája, és eltemeték Bételen alól egy cserfa alatt, és nevezék annak nevét Allon-Bákutnak.
Az Isten pedig ismét megjelenék Jákóbnak, mikor ez jöve Mésopotámiából, és megáldá őt.
És monda néki az Isten: A te neved Jákób; de ne neveztessék többé a te neved Jákóbnak, hanem Izráel légyen neved. És nevezé nevét Izráelnek.
És monda néki az Isten: Én vagyok a mindenható Isten, nevekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága legyen te tőled; és királyok származzanak a te ágyékodból.
És a földet, melyet adtam Ábrahámnak és Izsáknak, néked adom azt, utánad pedig a te magodnak adom a földet.
És felméne őtőle az Isten azon a helyen, ahol vele szólott.
Jákób pedig emlékoszlopot állíta azon a helyen, ahol szólott vele, kőoszlopot; és áldozék azon italáldozattal, és önte arra olajat.
És nevezé Jákób a hely nevét, ahol az Isten szólott ővele, Bételnek.
És elindúlának Bételből, és mikor Efratától, hogy oda érjenek, már csak egy dűlőföldre valának, szűle Rákhel, és nehéz volt az ő szűlése.
És vajúdása közben monda néki a bába: Ne félj, mert most is fiad lesz.
És mikor lelke kiméne, mert meghala, nevezé nevét Benóninak, az atyja pedig nevezé őt Benjáminnak.
És meghala Rákhel, és eltemetteték az Efratába (azaz Betlehembe) vivő úton.
És emlékoszlopot állíta Jákób az ő sírja fölött. Rákhel sírjának emlékoszlopa az mind e mai napig.
Azután tovább költözék Izráel, és a Héder tornyán túl voná fel sátorát.
Lőn pedig, mikor Izráel azon a földön lakozék, elméne Rúben, és hála Bilhával, az ő atyjának ágyasával, s meghallá Izráel. Valának pedig a Jákób fiai tizenketten.
Lea fiai: Jákób elsőszülötte Rúben, azután Simeon, Lévi, Júda, Izsakár és Zebulon.
Rákhel fiai: József és Benjámin.
A Rákhel szolgálójának Bilhának fiai: Dán és Naftali.
A Lea szolgálójának Zilpának fiai: Gád és Áser. Ezek a Jákób fiai, a kik születtek néki Mésopotámiában.
És eljuta Jákób Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba, Kirját-Arbába, azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodtak.
Valának pedig Izsák napjai száz nyolcvan esztendő.
És kimúlék Izsák és meghala, és takaríttaték az ő eleihez vén korban, betelvén az élettel; és eltemeték őt az ő fiai, Ézsaú és Jákób.
Ez Ézsaúnak (azaz Edómnak) nemzetsége.
Ézsaú a Kananeusok leányai közűl vette feleségeit: Adát, a Hitteus Élonnak leányát; és Oholibámát, Anának leányát, a ki Hivveus Cibón leánya volt.
És Boszmátot, az Ismáel leányát, Nebajótnak húgát.
Szűlé pedig Adá Ézsaúnak Elifázt; és Boszmát szűlé Rehuélt.
Oholibáma pedig szűlé Jehúst, Jalámot és Kórét. Ezek az Ézsaú fiai, kik születtek néki Kanaán földén.
És felvevé Ézsaú az ő feleségeit, az ő fiait, és az ő leányait, és minden házabeli lelket, minden juhait, barmait, és minden jószágát, melyet szerzett Kanaán földén, és elméne más országba, az ő atyjafiának Jákóbnak színe elől.
Mert az ő jószáguk több volt, semhogy együtt lakhattak volna, és tartózkodásuk földe nem bírja meg őket az ő nyájaik miatt.
Letelepedék tehát Ézsaú a Széir hegyén. Ézsaú pedig az Edóm.
Ez Ézsaúnak az Edomiták atyjának nemzetsége a Széir hegyen.
Ezek Ézsaú fiainak nevei: Elifáz, Adának Ézsaú feleségének fia. Reuél, Boszmátnak Ézsaú feleségének fia.
Elifáznak fiai valának: Témán, Omár, Cefó, Gatám és Kenáz.
Timna pedig Elifáznak, az Ézsaú fiának ágyasa volt, ki Elifáznak szűlé Amáleket. Ezek Adának, Ézsaú feleségének fiai.
Ezek pedig a Reuél fiai: Nakat, Zerak, Sammá, Mizzá. Ezek valának Boszmátnak, Ézsaú feleségének fiai.
Oholibámának pedig, Ézsaú feleségének, Anáh leányának, ki Cibón leánya volt, ezek valának fiai, kiket szűle Ézsaúnak: Jéhus, Jalám és Korak.
Ezek Ézsaú fiainak fejedelmei: Elifáznak, Ézsaú elsőszülöttének fiai: Témán fejedelem, Omár fejedelem, Cefó fejedelem, Kenáz fejedelem.
Korak fejedelem, Gatám fejedelem, Amálek fejedelem. Ezek Elifáztól való fejedelmek Edómnak országában; ezek Adá fiai.
Reuélnek pedig, az Ézsaú fiának fiai ezek: Nakat fejedelem, Zerak fejedelem, Sammá fejedelem, Mizzá fejedelem. Ezek Reuéltől való fejedelmek Edóm országában. Ezek Boszmátnak, Ézsaú feleségének fiai.
Ezek pedig Oholibámának, Ézsaú feleségének fiai: Jéhus fejedelem, Jalám fejedelem, Korak fejedelem. Ezek Oholibámától, Aná leányától, Ézsaú feleségétől való fejedelmek.
Ezek Ézsaú fiai, és ezek azoknak fejedelmei; ez Edóm.
A Horeus Széirnek fiai, kik ama földön laknak, ezek: Lótán, Sóbál, Cibón, Aná.
Disón, Ecer, Disán, Ezek a Horeusok fejedelmei, Széirnek fiai Edóm országában.
Lótánnak pedig fiai voltak: Hóri, Hémám, és Lótánnak húga, Timna.
Sóbálnak fiai ezek: Halván, Mánakát, Hébál, Sefó, Onám.
Cibónnak pedig fiai ezek: Aja és Aná, az az Aná, ki meleg forrásokat talált a pusztában, mikor atyjának Cibónnak szamarait legelteté.
Anának fiai ezek: Disón és Oholibáma Anának leánya.
Disónnak fiai ezek: Hemdán, Esbán, Itrán, Kerán.
Ecernek fiai ezek: Bilán, Zahaván, Hakán.
Disánnak fiai ezek: Húc és Arán.
A Horeusok közűl való fejedelmek pedig ezek: Lótán fejedelem, Sóbál fejedelem, Cibón fejedelem, Aná fejedelem.
Disón fejedelem, Ezer fejedelem, Disán fejedelem. Ezek a Horeusok közűl való fejedelmek az ő fejedelemségök szerint, Széir tartományában.
Ezek pedig a királyok, kik uralkodtak Edóm földén minekelőtte Izráel fiai között király uralkodott volna.
Király volt Edómban Bela, Behor fia, s az ő városának neve Dinhába volt.
És meghala Bela, uralkodék helyette Jóbáb, Zerak fia, ki Bocrából való volt.
És meghala Jóbáb, és uralkodék helyette a Témán földéből való Husám.
És meghala Husám és uralkodék helyette Hadád, a Bédád fia, a ki megveré a Midiánitákat a Moáb mezején; az ő városának neve pedig Hávit volt.
És meghala Hadád és uralkodék helyette a Masrekából való Szamlá.
És meghala Szamlá és uralkodék helyette Saul, a folyóvíz mellett való Rékobótból.
És meghala Saul és uralkodék helyette Baál-Hanán, Akbór fia.
És meghala Baál-Hanán, Akbór fia, és uralkodék helyette Hadár; és az ő városának neve Pahu, az ő feleségének pedig neve Mehetábéel, a ki Mézaháb leányának Matrédnak leánya volt.
Ezek pedig az Ézsaú nemzetségéből való fejedelmek nevei, az ő családjok, helyök, és nevök szerint: Timná fejedelem, Halvá fejedelem, Jetét fejedelem.
Oholibámá fejedelem, Éla fejedelem, Pinon fejedelem.
Kenáz fejedelem, Témán fejedelem, Mibcár fejedelem.
Magdiél fejedelem, Hirám fejedelem. Ezek Edóm fejedelmei az ő lakások szerint, az ő örökségök földén. Ézsaú az Edómiták atyja.
Jákób pedig lakozék az ő atyja bujdosásának földén, Kanaán földén.
Ezek a Jákób nemzetségének dolgai: József tizenhét esztendős korában az ő bátyjaival együtt juhokat őriz, bojtár volt Bilának és Zilpának az ő atyja feleségeinek fiai mellett, és József rossz híreket hord felőlük az ő atyjuknak.
Izráel pedig minden fiánál inkább szereti Józsefet, mivelhogy vén korában nemzette őt; és cifra ruhát csináltatott néki.
Mikor pedig láták az ő bátyjai, hogy atyjuk minden testvére közt őt szereti legjobban, meggyűlölik, és jó szót sem bírnak hozzá szólani.
És álmot álmodék József és elbeszélé az ő bátyjainak; és azok annál inkább gyűlölik őt.
Mert monda nékik: Hallgassátok meg, kérlek, ezt az álmot, melyet álmodtam.
Ímé kévéket kötünk a mezőben, és ímé az én kévém felkele és felálla; a ti kévéitek pedig körűlállanak, és az én kévém előtt meghajolnak.
És mondának néki az ő bátyjai: Avagy király akarsz-é lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz-é rajtunk? És annál is inkább gyűlölik őt az álmáért és beszédéért.
Más álmot is álmodék, és elbeszélé azt az ő bátyjainak, mondván: ímé megint álmot álmodtam; ímé a Nap és a Hold, és tizenegy csillag meghajolt én előttem.
S elbeszélé atyjának és bátyjainak, és az ő atyja megdorgálá őt, mondván néki: Micsoda álom az, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é, én és a te anyád és atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat te előtted a földig?
Irígykednek azért reá az ő bátyjai; az ő atyja pedig elméjében tartja e dolgot.
Mikor pedig az ő bátyjai elmenének Sikembe, hogy az ő atyjok juhait őrizzék;
Monda Izráel Józsefnek: A te bátyáid avagy nem Sikemben legeltetnek-é? Gyere, és én hozzájok küldelek téged. Ő pedig monda: Ímhol vagyok.
És monda néki: Menj el, nézd meg, hogy és mint vannak a te bátyáid és a juhok, és hozz hírt nékem. Elküldé tehát őt Hebron völgyéből, és méne Sikembe.
Előtalálá pedig őt egy ember, mikor a mezőben bolyong, és megkérdé őt az az ember, mondván: Mit keresel?
És monda: Az én bátyáimat keresem, kérlek, mondd meg nékem, hol legeltetnek?
És monda az ember: Elmentek innen, mert hallám, hogy mondák: Menjünk Dótánba. Elméne azért József az ő bátyjai után, és megtalálá őket Dótánban.
Mikor távolról megláták, minekelőtte közel ért volna hozzájok, összebeszélének, hogy megölik.
És szólának egymás között: Ímhol jő az álomlátó!
Most hát jertek öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.
Meghallá pedig Rúben, és megmenté őt kezökből, és mondá: Ne üssük őt agyon.
És mondá nékik Rúben: Ne ontsatok vért, vessétek őt ebbe a kútba, amely itt a pusztában van, de kezet ne vessetek reá. Azért, hogy megszabadítsa őt kezökből, hogy visszavigye atyjához.
És lőn, amint oda ére József az ő bátyjaihoz, letépték Józsefről az ő felső ruháját, a cifra ruhát, mely rajta volt.
És megragadák őt és beleveték a kútba; a kút pedig üres volt, nem volt víz benne.
Azután leűlének kenyerezni, és felemelék szemeiket, és láták, hogy ímé egy Ismáelita karaván jő vala Gileádból, és azoknak tevéi visznek fűszerszámot, balzsamot és mirhát, menvén, hogy alávigyék Egyiptomba.
És monda Júda az ő atyjafiainak: Mi haszna, ha megöljük a mi atyánkfiát, és eltitkoljuk az ő vérét?
Jertek adjuk el őt az Ismáelitáknak, és ne tegyük reá kezünket, mert atyánkfia, vérünkből való ő. És hallgatának rá az ő atyjafiai.
És menének arra Midiánita kereskedő férfiak, és kivonák és felhozák Józsefet a kútból, és eladák Józsefet az Ismáelitáknak húsz ezüstpénzen: azok pedig elvivék Józsefet Egyiptomba.
És visszatére Rúben a kúthoz, és ímé József nem volt a kútban, és megszaggatá ruháit.
És megtére az ő atyjafiaihoz, és monda: Nincsen a gyermek, és én, merre menjek én?
Akkor vevék a József felső ruháját, és leölének egy kecskebakot, és belemárták a felső ruhát a vérbe.
És elküldék a cifra ruhát, és elvivék atyjokhoz és mondának: Ezt találtuk, ismerd meg, fiad ruhája-é vagy nem?
És megismeré azt, és monda: Fiam felső ruhája ez, fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet.
És megszaggatá Jákób ruháit, és zsákba öltözék és gyászolá az ő fiát sokáig.
Felkelének pedig minden ő fiai, és minden ő leányai, hogy vígasztalják őt, de nem akara vígasztalódni, hanem monda: Sírva megyek fiamhoz a sírba; és siratá őt az atyja.
A Midiániták pedig eladák őt Egyiptomba Pótifárnak, a Faraó főemberének, a testőrök főhadnagyának.
És lőn abban az időben, hogy Júda elméne az ő atyjafiaitól, és betére egy Adullámbeli férfiúhoz, kinek neve Kira volt.
És megláta ott Júda egy Súa nevű Kanaánbeli férfiúnak leányát, és elvevé azt, és beméne hozzá.
És az fogada méhében és szűle fiat, és nevezé nevét Hérnek.
És ismét fogada méhében, és fiat szűle, és nevezé nevét Ónánnak.
Még egyszer szűle fiat, és nevezé nevét Sélának, és mikor azt szűlé, Kezibben volt.
És vőn Júda az ő elsőszülött fiának Hérnek feleséget, ennek neve Támár volt.
De Hér, Júdának elsőszülött fia gonosz volt az Úr szemei előtt, és megölé őt az Úr.
És monda Júda Ónánnak: Eredj be a te bátyád feleségéhez, és vedd feleségűl mint sógor, és támassz magot bátyádnak.
Ónán pedig tudja, hogy a magzat nem lesz az övé, azért valamikor az ő bátyja feleségéhez bemegy, földre vesztegeti el a magot, hogy bátyjának magot ne támasszon.
És gonoszságnak tetszék az Úr szemei előtt, amit cselekeszik, annakokáért megölé őt is.
És monda Júda Támárnak, az ő menyének: Maradj özvegyen addig a te atyád házában, míg az én fiam Séla felnevekedik. Mert így gondolkodik: Netalán ez is meghal, mint az ő bátyjai. Elméne azért Támár, és marada az ő atyja házában.
Sok idő múlva meghala Súa leánya, a Júda felesége. Júda pedig megvígasztalódék és elméne az ő juhainak nyírőihez, barátjával az Adullámbeli Kirával, Timnába.
Hírűl adák pedig Támárnak mondván: Ím a te ipád Timnába megy juhainak nyírésére.
Leveté azért magáról özvegyi ruháját, elfátyolozá és beburkolá magát, és leűle Enajim kapujába, mely a Timnába vezető úton van; mert látja, hogy felnevekedék Séla, és még sem adák őt annak feleségűl.
Meglátá pedig őt Júda, és tisztátalan személynek gondolá, mivelhogy befedezte az orcáját.
És hozzá tére az útra és monda: Engedd meg kérlek, hogy menjek be tehozzád, mert nem tudja, hogy az ő menye az. Ez pedig monda: Mit adsz nékem, ha bejösz hozzám?
És felele: Küldök néked az én nyájamból egy kecskefiat. És az monda: Adsz-é zálogot, míg megküldöd?
És monda: Micsoda zálogot adjak néked? És monda: Gyűrűdet, gyűrűd zsinórját és pálcádat, mely kezedben van. Oda adá azért néki, és beméne hozzá, és teherbe ejté.
Azután felkele és elméne, és leveté magáról a fátyolt; és felvevé az ő özvegyi ruháját.
És megküldé Júda a kecskefiat az ő Adullámbeli barátjától, hogy visszavegye a zálogot az asszonytól, de nem találá azt.
És megkérdé a helység férfiait, mondván: Hol van az a felavatott parázna nő, a ki Enajim mellett az útfélen volt? És azok mondának: Nem volt erre felavatott parázna nő.
Visszatére tehát Júdához, és monda: Nem találám azt meg, a helység lakosai is azt mondák: Nem volt erre felavatott parázna nő.
És monda Júda: Tartsa magának, hogy csúffá ne legyünk; ímé én megküldöttem ezt a kecskefiat, te pedig nem találtad meg őt.
És lőn mintegy három hónap múlva, jelenték Júdának, mondván: Támár a te menyed paráználkodott, és ímé terhes is a paráznaság miatt. És monda Júda: Vigyétek ki őt, és égettessék meg.
Mikor pedig kivitetnék, elkülde az ő ipához, mondván: Attól a férfiútól vagyok terhes, akiéi ezek. És mondá: Ismerd meg, kérlek, kié e gyűrű, e zsinór, és e pálcza.
És megismeré Júda és monda: Igazabb ő nálamnál, mert bizony nem adám őt az én fiamnak Sélának; de nem ismeré őt Júda többé.
És lőn az ő szűlésének idején, ímé kettősök valának az ő méhében.
És lőn, hogy szűlése közben az egyik kinyújtá kezét, és fogá a bába és veres fonalat köte reá, mondván: Ez jött ki először.
De lőn, hogy a mikor visszavoná kezét, ímé az ő testvére jöve ki. És mondá a bába: Hogy törtél te magadnak rést? Azért nevezé nevét Pérecnek.
És utána kijöve az ő testvére kinek veres fonál volt a kezén; és nevezé nevét Zeráknak.
József pedig aláviteték Egyiptomba és megvevé őt az Ismáelitáktól, kik őt oda vitték, egy egyiptomi ember Pótifár, a Faraó főembere, a testőrök főhadnagya.
És az Úr Józseffel volt, és szerencsés ember volt, és az ő egyiptomi urának házában volt.
Látá pedig az ő ura, hogy az Úr van ő vele, és hogy valamit cselekszik, az Úr mindent szerencséssé tesz az ő kezében:
Kedvessé lőn azért József az ő ura előtt, és szolgált néki; és háza felvigyázójává tevé, és mindenét, amije volt, kezére bízá.
És lőn az időtől fogva, hogy házának és amije volt, mindenének gondviselőjévé tevé, megáldá az Úr az egyiptomi embernek házát Józsefért; és az Úr áldása volt mindenen, amije csak volt a házban és a mezőn.
Mindent azért, valamije volt, József kezére bíza; és semmire sem volt gondja mellette, hanem ha az ételre, melyet megeszik. József pedig szép termetű és szép arcú volt.
És lőn ezek után, hogy az ő urának felesége Józsefre veté szemeit, és monda: Hálj velem.
Ő azonban vonakodék, és monda az ő ura feleségének: Ímé az én uramnak én mellettem semmi gondja nincs az ő háza dolgaira, és amije van, mindenét az én kezemre bízá.
Senki sincs nálamnál nagyobb az ő házában; és tőlem semmit sem tiltott meg, hanem csak téged, mivelhogy te felesége vagy; hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot, és hogyan vétkezném az Isten ellen?
És lőn, hogy az asszony mindennap azt mondogatá Józsefnek, de ő nem hallgata reá, hogy vele háljon és vele egyesüljön.
Lőn azért egy napon, hogy valami dolgát végezni a házba beméne, és a háznép közűl senki sem volt ott benn a házban,
És megragadá őt ruhájánál fogva, mondván: Hálj velem. Ő pedig ott hagyá ruháját az asszony kezében és elfuta és kiméne.
És mikor látja az asszony, hogy az a maga ruháját az ő kezében hagyta, és kifutott:
Összehívá a háznépet és szóla hozzájuk, mondván: Lássátok, héber embert hozott hozzánk, hogy megcsúfoljon bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, és én fenszóval kiálték.
És lőn, amint hallja, hogy fenszóval kezdék kiáltani, ruháját nálam hagyá és elfuta és kiméne.
Megtartá azért az ő ruháját magánál, míg az ő ura haza jöve.
Akkor ilyen szókkal szóla hozzá, mondván: Bejöve hozzám a héber szolga, akit ide hoztál, hogy szégyent hozzon reám.
És mikor fenszóval kezdtem kiáltani, ruháját nálam hagyá és kifuta.
És lőn, amint hallja az ő ura az ő feleségének beszédeit, melyeket néki beszélt, mondván: Ilyesmiket tett velem a te szolgád; haragra gerjede.
Vevé azért Józsefet az ő ura, és veté őt a tömlöcbe, melyben a király foglyai valának fogva, és ott volt a tömlöcben.
De az Úr Józseffel volt, és kiterjeszté reá az ő kegyelmességét, és kedvessé tevé őt a tömlöctartó előtt.
És a tömlöctartó mind azokat a foglyokat, kik a tömlöcben valának, József kezébe adá, úgyhogy ami ott történik, minden ő általa történék.
És semmi gondja nem volt a tömlöctartónak azokra, amelyek keze alatt valának, mivelhogy az Úr volt Józseffel, és valamit cselekszik, az Úr szerencséssé teszi.
És lőn ezekután, hogy az egyiptomi király pohárnoka és sütőmestere vétkezének az ő uruk ellen, az egyiptomi király ellen.
Megharaguvék azért a Faraó az ő két főemberére, a főpohárnokra, és a fősütőmesterre.
És fogságba vetteté azokat a testőrök főhadnagyának házában levő tömlöcbe, arra a helyre, ahol fogoly volt József.
A testőrök főhadnagya pedig Józsefet rendelé melléjük és szolgála nékik. És jó ideig valának fogságban.
És az egyiptomi király pohárnoka és sütőmestere, akik a tömlöcben fogva valának, látának álmot mindketten; mindegyik külön álmot, azon egy éjjel, mindegyik az ő álmának értelme szerint.
És beméne hozzájok József reggel, és látá, hogy ímé bánkódnak.
És megkérdé a Faraó főembereit, akik az ő ura házánál vele együtt fogva valának, mondván: Miért oly komor ma a ti orcátok?
És mondának néki: Álmot láttunk és nincsen aki megfejtse azt. És monda nékik József: A megfejtés nem Isten dolga-é? mondjátok el, kérlek, nékem.
Elbeszélé azért a főpohárnok az ő álmát Józsefnek, és monda néki: Álmomban ímé egy szőlőtő volt előttem;
És a szőlőtőn három szál vessző volt, és alighogy bimbózék, virágozék, és gerézdjei megérlelék a szőlőszemeket.
A Faraó pohara pedig az én kezemben volt, és én vevém a szőlőszemeket és facsarám a Faraó poharába, és adom a poharat a Faraó kezébe.
És monda néki József: Ez annak a megfejtése: a három vesszőszál, három nap.
Harmadnap múlva a Faraó felmagasztalja a te fejedet, és visszahelyez téged hivatalodba, és adod a Faraó kezébe az ő poharát, az elébbi tiszted szerint, mikor az ő pohárnokja valál.
Csakhogy azután megemlékezzél rólam, mikor néked jól lesz dolgod, és cselekedjél, kérlek, irgalmasságot velem, emlékezzél meg rólam a Faraó előtt, és szabadíts meg engem e házból.
Mert lopva hoztak el engem a héberek földéről, és itt sem cselekedtem semmit, hogy a tömlöcbe vessenek.
És látá a fősütőmester, hogy jól magyaráz, és monda Józsefnek: Álmodtam én is, hogy ímé három kosár kalács volt a fejemen.
A felső kosárban pedig valának a Faraónak mindenféle süteményei, és a madarak eszik azokat a kosárból, az én fejemről.
És felele József és monda: Ez annak a magyarázatja: a három kosár, három nap.
Harmadnap múlva fejedet véteti a Faraó és fára akasztat fel téged, és a madarak leeszik rólad húsodat.
És lőn harmadnapon a Faraó születése napja, és vendégséget szerze minden ő szolgáinak, és akkor a főpohárnokot és a fősütőmestert is fölvevé szolgái közé.
És a főpohárnokot visszahelyezé pohárnokságába, és nyújtotta a poharat a Faraó kezébe.
A fősütőmestert pedig felakasztatá; amiképen magyarázta nékik József.
És nem emlékezék meg a főpohárnok Józsefről, hanem elfelejtkezék róla.
Lőn pedig két esztendő múlván, hogy a Faraó álmot láta, és ímé áll a folyóvíz mellett.
És ímé a folyóvízből hét szép és kövér tehén jő ki, és legel a nádasban.
És ímé azok után más hét tehén jő ki a folyóvízből, rútak és ösztövérek, és oda állanak ama tehenek mellé a folyóvíz partján.
És elnyelék a rút és ösztövér tehenek a hét szép és kövér tehenet; és felserkene a Faraó.
És elaluvék és másodszor is álmot láta, és ímé hét gabonafej nevekedik egy száron, mind teljes és szép.
És ímé azok után hét vékony és keleti széltől kiszáradt gabonafej nevekedik.
És elnyelék a vékony gabonafejek a hét kövér és teljes gabonafejet. És felserkene a Faraó, és ímé álom volt.
Reggelre kelvén, nyugtalankodék lelkében, elkülde azért és egybehívatá Egyiptom minden jövendőmondóját, és minden bölcsét és elbeszélé nékik a Faraó az ő álmát, de senki sem volt, ki azokat megmagyarázta volna a Faraónak.
Szóla azért a főpohárnok a Faraónak, mondván: Az én bűneimről emlékezem e napon.
A Faraó megharagudott az ő szolgáira, és fogságba vettetett engem a testőrök főhadnagyának házába, engem és a fősütőmestert.
És álmot látánk egy éjjel, én is, az is; mindegyikünk a maga álmának értelme szerint álmoda.
És volt velünk ott egy héber ifjú, a testőrök főhadnagyának szolgája; elbeszéltük néki, és ő megfejté nékünk a mi álmainkat; mindegyikünknek az ő álma szerint fejté meg.
És lőn, hogy amiképen megfejté nékünk, úgy lőn: engem visszahelyeze hívatalomba, amazt pedig felakasztatá.
Elkülde azért a Faraó, és hívatá Józsefet, és hamarsággal kihozák őt a tömlöcből, és megborotválkozék, ruhát válta és a Faraóhoz méne.
És monda a Faraó Józsefnek: Álmot láttam, és nincs aki megmagyarázza azt: Én pedig azt hallottam rólad beszélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt.
És felele József a Faraónak, mondván: Nem én, Isten jelenti meg, ami a Faraónak javára van.
Monda azért a Faraó Józsefnek: Álmomban ímé állok a folyóvíz partján.
És ímé a folyóvízből hét kövér és szép tehén jő ki, és legel a nádasban.
És ímé azok után más hét tehén jő ki, nagyon ösztövérek, rútak és hitványak; egész Egyiptom földén nem láttam azokhoz hitványságra hasonlókat.
És elnyelék az ösztövér és rút tehenek, az elébbi hét kövér tehenet.
És azok gyomrukban valának, de nem tetszik meg, hogy gyomrukban volnának, mert külsejök oly rút volt, mint az előtt. És felserkenék.
És láttam álmomban, és ímé hét gabonafej nevekedik egy száron, mind teljes és szép.
És ímé hét összeaszott, vékony, keleti széltől kiszáradt gabonafej nevekedik azok után,
És elnyelék a vékony gabonafejek a hét szép gabonafejet. És elmondám az írástudóknak, de senki sincs, aki megmagyarázza nékem.
És monda József a Faraónak: A Faraó álma egy és ugyanaz; amit Isten cselekedni akar, azt jelentette meg a Faraónak.
A hét szép tehén, hét esztendő, a hét szép gabonafej az is hét esztendő; az álom egy és ugyanaz.
A hét ösztövér és rút tehén pedig, melyek amazok után jöttek ki, az is hét esztendő, és a hét vékony, keleti széltől kiszáradt gabonafej, az az éhségnek hét esztendeje.
Ez az amit mondék a Faraónak, hogy amit Isten cselekedni akar, megmutatta a Faraónak.
Ímé hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Egyiptomban.
Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, és minden bőséget elfelejtenek Egyiptom földén, és megemészti az éhség a földet.
És nem ismerszik meg az elébbi bőség e földön az utána következő éhség miatt, mert igen nagy lesz.
Hogy pedig a Faraó álma kettős, kétszeres, onnan van, mert Istennél elvégezett dolog ez, és siet az Isten azt véghez vinni.
Most azért szemeljen ki a Faraó egy értelmes és bölcs férfit, és tegye Egyiptom földén gondviselővé.
Cselekedje ezt a Faraó és rendeljen tiszttartókat az országnak, és szedjen ötödöt Egyiptom földén a hét bő esztendőben.
És takarítsák be a következő jó esztendők minden termését, és gyűjtsenek gabonát a Faraó keze alá, élelműl a városokban, és tartsák meg,
És legyen az élelem tartalékban az ország számára az éhség hét esztendejére, melyek elkövetkeznek Egyiptom földére, hogy el ne vesszen e föld az éhség miatt.
És tetszék e beszéd a Faraónak és minden ő szolgáinak.
Monda azért a Faraó az ő szolgáinak: Találhatnánk-é ehhez hasonló férfit, akiben az Isten lelke van?
És monda a Faraó Józsefnek: Mivelhogy Isten mind ezeket néked jelentette meg, nincs hozzád fogható értelmes és bölcs ember.
Te légy az én házamon főgondviselő, és minden népem a te szavadra hallgasson, csak a királyiszék tesz engem nálad nagyobbá.
Monda továbbá a Faraó Józsefnek: Ímé fejedelemmé tettelek az egész Egyiptom földén.
És levevé a Faraó a maga gyűrűjét kezéről, és adá azt József kezére; és felöltözteté őt drága gyolcs ruhába, és aranyláncot tőn az ő nyakába.
És meghordoztatá őt az ő második szekerén, és kiáltják ő előtte: Térdet hajtsatok! Így tevé őt fejedelemmé az egész Egyiptom földén.
És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó; de te nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel ne emelhesse egész Egyiptom földén.
És nevezé a Faraó József nevét Cafenát-Paneáknak, és adá néki feleségűl Aszenátot, Potiferának On papjának leányát. És kiméne József Egyiptom földére.
József pedig harminc esztendős volt, mikor a Faraó előtt, az egyiptomi király előtt álla. Kiméne tehát József a Faraó elől, és bejárá az egész Egyiptom földét.
És a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal ontá a termést.
És összegyűjté a hét esztendőnek minden eleségét, mely volt Egyiptom földén, és a városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be.
És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem volt.
Józsefnek pedig születék két fia az éhség esztendejének eljötte előtt, kiket szűle néki Aszenát, Potiferának az On papjának leánya.
És nevezé József az elsőszülöttnek nevét Manassénak: mert úgymond, elfelejteté én velem Isten minden én vesződségemet, és az én atyámnak egész házát.
A másodiknak nevét pedig nevezé Efraimnak: mivel, úgymond, megszaporított engem Isten az én nyomorúságomnak földén.
Eltele tehát a bőség hét esztendeje, amely volt Egyiptomnak földén.
És elkezdődék az éhség hét esztendeje, mint megmondotta József; és lőn éhség minden országban; de Egyiptom földén mindenütt volt kenyér.
De megéhezék egész Egyiptom földe is, és kenyérért kiált a nép a Faraóhoz. - Monda pedig a Faraó mind az Egyiptombelieknek: Menjetek Józsefhez, és amit mond néktek, azt míveljétek.
És az éhség mind az egész földön volt. Akkor mind megnyitá József a gabonás házakat, és árulja az Egyiptombelieknek; mert nagyobbodik az éhség Egyiptom földén.
És mind az egész föld Egyiptomba megy Józsefhez gabonát venni; mert nagy volt az éhség az egész földön.
És látá Jákób, hogy van gabona Egyiptomban, és monda Jákób az ő fiainak: Mit néztek egymásra?
És monda: Ímé hallom, hogy Egyiptomban van gabona; menjetek le oda, és vegyetek onnan nékünk gabonát, hogy éljünk, és ne haljunk meg.
Leméne azért Józsefnek tíz bátyja Egyiptomba gabonát venni.
De Benjámint, a József öccsét nem bocsátá el Jákób az ő bátyjaival; mert mondá: Netalán veszedelem érhetné.
Elmenének tehát Izráel fiai gabonát venni az oda menőkkel együtt, mert éhség volt Kanaán földén.
József pedig az ország kormányzója volt, és ő árulja a gabonát a föld minden népének. Eljutának azért a József bátyjai, és arccal a földre borúlának ő előtte.
Amint meglátá József az ő bátyjait, megismeré őket, de idegennek mutatá magát hozzájok, és kemény beszédekkel szóla nékik, mondván: Honnan jöttetek? Azok pedig mondának: Kanaán földéről jöttünk eleséget venni.
Megismeré pedig József az ő bátyjait, de azok nem ismerék meg őt.
És megemlékezék József az álmokról, amelyeket azok felől álmodott. És monda nékik: Kémek vagytok ti, kik azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok.
És mondának néki: Nem uram, hanem eleséget venni jöttek a te szolgáid.
Mi mindnyájan egy ember fiai vagyunk: igaz emberek vagyunk. Soha nem voltak kémek a te szolgáid.
Ismét monda: Nem úgy van, hanem azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok.
Amazok mondának: Mi, a te szolgáid, tizenketten vagyunk testvérek, egy embernek fiai, Kanaán földén; és ímé a legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk pedig nincsen meg.
József pedig monda nékik: Úgy van amint néktek mondám: kémek vagytok.
Ezzel lesztek próbára téve: Úgy éljen a Faraó, hogy ki nem mentek innen, míg ide nem jő a ti legkisebbik atyátokfia.
Küldjetek el közűletek egyet, hogy hozza ide testvérteket; ti pedig fogva lesztek. Így lesz próbára téve beszédetek, hogy igaz járatban vagytok-é vagy nem? Úgy éljen a Faraó, hogy ti kémek vagytok.
Annakokáért fogságban tartá őket harmadnapig.
Harmadnap pedig monda nékik József: Ezt cselekedjétek, hogy éljetek; az Istent én is félem.
Ha igaz emberek vagytok, maradjon fogva egyik testvéretek a ti tömlöcötökben, ti pedig menjetek el, vigyetek gabonát házaitok szükségére.
Legkisebbik atyátokfiát pedig hozzátok én hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok meg. És aképen cselekedének.
És mondának egymásnak: Bizony vétkeztünk mi a mi atyánkfia ellen, akinek láttuk lelki szorongását, mikor nékünk könyörög, de nem hallgattunk reá; azért következett reánk ez a nyomorúság.
Rúben pedig felele nékik, mondván: Avagy nem mondtam-é néktek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen, de ti nem hallgattatok reám. És ímé vérét is keresik rajtunk!
És nem tudják, hogy József érti őket, mert tolmács volt közöttük.
És elfordula tőlük és síra: Azután hozzájok fordula és szóla nékik, és visszatartá közülük Simeont, és szemük láttára megkötözteté őt.
És parancsola József, hogy töltsék meg edényeiket gabonával, és tegyék vissza pénzöket mindeniknek az ő zsákjába, és hogy adjanak nékik enni valót az útra; és így cselekedének velök.
És felveték gabonájukat szamaraikra és elmenének onnan.
És egyik kioldá zsákját, hogy abrakot adjon szamarának a szálláson, és meglátá az ő pénzét, hogy ímé zsákja szájában van az.
És monda az ő atyjafiainak: Visszatették az én pénzemet, és ímé zsákomban van. Akkor megrettene szívök, és remegve mondának egymásnak: Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk?
És eljutának atyjokhoz Jákóbhoz, Kanaán földére, és mindazt elbeszélék néki ami velök történt, mondván:
Az a férfiú, annak a földnek ura, keményen szóla nékünk, és úgy bánt velünk, mintha az országot kémleltük volna.
És mondánk néki: Igaz emberek vagyunk, soha nem voltunk mi kémek.
Tizenketten vagyunk atyafiak, a mi atyánknak fiai, egyikünk nincs meg, legkisebbikünk pedig most atyánkkal van Kanaán földén.
És monda nékünk az a férfiú, annak a földnek ura: Erről ismerem meg, hogy igaz emberek vagytok: egyik atyátokfiát hagyjátok nálam, a házaitok szükségére valót vigyétek, és menjetek el;
És hozzátok hozzám a ti legkisebbik atyátokfiát, akkor megtudom, hogy nem vagytok kémek, hanem igaz emberek; akkor visszaadom néktek a ti atyátokfiát, és ebben az országban kereskedhettek.
És lőn amint zsákjaikat kiüresíték, ímé az ő csomó pénze mindeniknek zsákjában volt. A mint látták az ő csomó pénzeiket ők és az ő atyjok, megfélemlének.
És monda nékik az ő atyjok Jákób: Megfosztotok engem gyermekeimtől; József nincsen, Simeon sincsen. Benjámint is elviszitek? mindez engem ér!
Akkor szóla Rúben az ő atyjának, mondván: az én két fiamat öld meg, ha meg nem hozom őt néked. Bízd az én kezemre őt, és én visszahozom néked.
Az pedig monda: Nem megy le oda az én fiam ti veletek, mert az ő bátyja meghalt és ő maga maradt meg; ha veszedelem érné őt az úton, amelyen elmentek, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba.
Az éhség pedig elhatalmasodott az országon.
És lőn mikor fogytán volt az eleség, melyet Egyiptomból hoztak, monda nékik az ő atyjok: Menjetek el ismét, vegyetek nékünk egy kevés eleséget.
És felele néki Júda, mondván: Erősen fogadkozék az a férfiú, mondván: Színem elé ne kerűljetek, ha veletek nem lesz a ti atyátokfia.
Ha azért elbocsátod velünk a mi öcsénket, elmegyünk, és veszünk néked eleséget;
Ha pedig el nem bocsátod, nem megyünk, mert az a férfiú megmondá nékünk: Színem elé ne kerűljetek, ha a ti atyátokfia veletek nem lesz.
És monda Izráel: Miért cselekedtetek gonoszul velem, hogy megmondtátok annak a férfiúnak, hogy még van egy öcsétek?
Azok pedig mondának: Nagyon tudakozódék az a férfiú felőlünk és nemzetségünk felől, mondván: Él-é még atyátok? van-é még testvéretek? És mi kérdéseihez képest feleltünk néki. Avagy tudhattuk-é mi, hogy azt mondja: Hozzátok ide a ti atyátokfiát?
És monda Júda Izráelnek, az ő atyjának: Bocsásd el azt a fiút én velem, és mi azonnal felkelünk és elmegyünk, hogy éljünk, és meg ne haljunk se mi, se te, se a mi gyermekeink.
Én leszek kezes érette, az én kezemből kérd elő. Ha vissza nem hozom őt hozzád, és elődbe nem állítom őt, mind éltig bűnös legyek előtted.
Bizony ha nem késlekedünk, ez ideig már kétszer is megjöhettünk volna.
És monda nékik Izráel az ő atyjok: Ha csakugyan így kell lenni, akkor ezt cselekedjétek: Vegyetek e föld válogatott gyümölcseiből a ti edényeitekbe, és vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerszámokat, mirhát, diót, mandulát.
Pénzt pedig két annyit vigyetek magatokkal, sőt amely pénzt meghoztatok a ti zsákjaitok szájában, azt is vigyétek vissza magatokkal, talán tévedés ez.
Öcséteket is vegyétek, keljetek fel és menjetek vissza ahhoz a férfiúhoz.
A mindenható Isten pedig engedje, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza ti veletek a másik atyátokfiát, és Benjámint. Én pedig ha megfosztottnak kell lennem, hadd legyek megfosztva.
Vevék azért a férfiak azt az ajándékot, és vevének kétannyi pénzt az ő kezökbe, és Benjámint, és felkelének és alámenének Egyiptomba, és megállának József előtt.
Amint meglátá József ő velök Benjámint, monda az ő háza gondviselőjének: Vidd be azokat az embereket a házba, és ölj barmot, és készítsd el, mert velem ebédelnek ez emberek ma délben.
És az a férfiú aképen cselekedék, amint József parancsolta, és bevivé az a férfiú azokat az embereket a József házába.
És megfélemlének azok az emberek, amiért bevivék őket a József házába, és mondának: A pénzért hozattatánk ide be, mely először a mi zsákjainkba tétetett, hogy reánk rohanjon, megtámadjon és minket rabszolgákká tegyen a mi szamarainkkal együtt.
És járulának József házának gondviselőjéhez, és szólának néki a ház ajtajában.
És mondának: Kérünk uram! Ennekelőtte alájöttünk eleséget venni.
És lőn mikor éjjeli szállásra jutánk és kioldtuk a zsákjainkat: ímé mindenikünknek pénze az ő zsákjának szájában volt, tulajdon pénzünk teljes mértéke szerint; és visszahoztuk azt magunkkal.
De más pénzt is hoztunk le magunkkal eleséget venni; nem tudjuk ki tette a mi pénzünket zsákjainkba.
És monda: Legyetek békén, ne féljetek; a ti Istentek és a ti atyátok Istene adta néktek azt a kincset zsákjaitokba; pénzetek az én kezemhez jutott. És kihozá hozzájok Simeont.
Bevivé azután a férfiú azokat az embereket a József házába, és vizet hozata, és megmosák lábaikat, és abrakot is ada az ő szamaraiknak.
Ők pedig elkészíték az ajándékot mire József délben megjöve; mert megértették, hogy ott ebédelnek.
Mikor József haza jött, bevivék néki az ajándékot, mely kezökben volt, a házba, és leborulának előtte a földig.
És kérdezősködék egészségök felől, és monda: Egészségben van-é a ti vén atyátok, akiről nékem szóltatok? él-é még?
Azok pedig mondának: Egészségben van a te szolgád, a mi atyánk, még él. És meghajták magokat és leborulának.
És felemelé szemeit és látá Benjámint az ő atyjafiát, az ő anyjának fiát, és monda: Ez-é a ti legkisebbik atyátokfia, aki felől nékem szóltatok? És ismét monda: Az Isten légyen hozzád kegyelmes, fiam!
Akkor elsiete onnan József, mert felgerjede szíve az ő öccse iránt, és erőlteti a sírás; beméne azért szobájába, és ott síra.
Azután megmosá orcáját, és kiméne, és megtartóztatá magát, és monda: Hozzatok enni valót.
És elhozák néki külön, azoknak is külön, és az Egyiptombelieknek is, kik vele esznek, külön: Mert nem ehettek az Egyiptombeliek együtt a héberekkel, mert utálatos az az Egyiptombeliek előtt.
Leűlének azért ő előtte, az elsőszülött az ő elsőszülöttsége szerint, és a fiatalabb az ő fiatalsága szerint. És az emberek álmélkodva nézének egymásra.
Ő pedig részt juttata azoknak maga elől és a Benjámin része ötszörte nagyobb volt mindnyájok részénél. És ivának és megittasodának ő nála.
Azután parancsola József az ő háza gondviselőjének, mondván: Töltsd meg ez embereknek zsákjait eleséggel amennyit elvihetnek; és mindeniknek pénzét tedd a zsákja szájába.
Az én poharamat pedig, az ezüst poharat, tedd a legkisebbik zsákjának szájába gabonájának árával együtt. És az József beszéde szerint cselekedék, amint beszélt.
Reggel virradatkor, elbocsáttatának azok az emberek, szamaraikkal együtt.
Kimenének a városból, de nem messze haladhatának, amikor monda József az ő háza gondviselőjének: Kelj fel, siess utánuk azoknak az embereknek és ha eléred őket, mondd nékik: Miért fizettetek gonosszal a jó helyébe?
Avagy nem abból iszik-é az én uram? és abból szokott jövendölni! Gonoszul cselekedtétek, amit cselekedtetek!
És utóléré őket, és ilyen szavakkal szóla nékik.
Azok pedig mondának néki: Miért szól az én uram ilyen szavakkal? Távol legyen szolgáidtól, hogy ilyen dolgot cselekedjenek.
Ímé a pénzt, melyet zsákjaink szájában találtunk, meghoztuk néked Kanaán földéről; hogy loptunk volna hát urad házából ezüstöt vagy aranyat?
Akinél megtaláltatik a te szolgáid közűl, haljon meg az; sőt mi is szolgái leszünk uramnak.
És monda: Mostan is legyen beszédetek szerint: akinél megtaláltatik, az legyen nékem szolgám, ti pedig mentek legyetek.
És sietének és leraká kiki az ő zsákját a földre, és kioldá kiki az ő zsákját.
És keresgéle; a legnagyobbikon kezdé és a legkissebbiken végezé, és megtalálá a poharat a Benjámin zsákjában.
Azok pedig meghasogaták ruhájokat, és kiki megterhelé a maga szamarát, és visszatérének a városba.
És beméne Júda és az ő atyjafiai a József házába, ki még ott volt, és földre esének előtte.
És monda nékik József: Mi dolog ez amit cselekedtetek? Avagy nem tudjátok-é hogy az ilyen magamféle ember jövendölni tud?
És monda Júda: Mit mondhatunk az én uramnak? Mit szóljunk és mivel igazoljuk magunkat? Az Isten büntetése utólérte szolgáidat. Ímé mi az én uram szolgái vagyunk, mind mi, mind az, akinek kezében a pohár találtatott.
Ő pedig monda: Távol legyen tőlem, hogy azt cselekedjem: az akinek kezében találtatott a pohár, az legyen nékem szolgám, ti pedig békességgel menjetek el a ti atyátokhoz.
De Júda hozzá járula és monda: Kérlek, uram, hadd szólhasson egy szót uram fülébe a te szolgád, és ne gerjedjen fel haragod a te szolgád ellen; mert hasonló vagy te a Faraóhoz.
Az én uram kérdezte az ő szolgáit, mondván: Van-é atyátok, vagy testvéretek?
Akkor mi azt felelénk az én uramnak: Van egy vén atyánk, és egy kis gyermek, aki az ő vénségében lett; és ennek bátyja megholt, és csak ő maga maradt az ő anyjától, és az ő atyja szereti őt.
És azt mondád a te szolgáidnak: Hozzátok én hozzám azt, hogy szemeimet reá vessem.
És mondánk az én uramnak: Nem hagyhatja el az a fiú az ő atyját; mert ha elhagyja atyját, meghal az.
És ezt mondád a te szolgáidnak: Ha a ti legkisebbik atyátokfia el nem jő veletek, színem elé se kerűljetek többé.
Mikor azért felmenénk a te szolgádhoz, az én atyámhoz és tudtul adjuk néki az én uramnak beszédét;
És monda a mi atyánk: Menjetek vissza, és vegyetek nékünk egy kevés eleséget.
És mondánk: Nem mehetünk le; ha a mi legkisebbik atyánkfia velünk lesz, akkor lemegyünk; mert nem mehetünk ama férfiú színe elé, ha a mi legkisebbik atyánkfia velünk nem lesz.
És monda a te szolgád, az én atyám, nékünk: Ti tudjátok hogy az én feleségem nékem csak két fiat szűlt.
Az egyik kiméne tőlem, és azt mondom: bizonyára fenevad szaggatta széllyel, és attól fogva nem láttam őt.
Ha ezt is elviszitek szemeim elől, és veszedelem találja érni, akkor az én ősz fejemet keserűségtől borítva bocsátjátok alá a koporsóba.
Ha tehát most visszamegyünk a te szolgádhoz, az én atyámhoz, és e fiú nem lesz velünk, mivelhogy annak lelke ennek lelkéhez van nőve,
Ha meglátja, hogy nincs meg a gyermek, meghal, és akkor a te szolgáid, a te szolgádnak, a mi atyánknak ősz fejét búba borítva bocsátják alá a koporsóba.
Mivel a te szolgád e fiúért az ő atyjánál kezes lett, mondván: Ha vissza nem hozom őt hozzád, mind éltig bűnös legyek az én atyám előtt.
Hadd maradjon azért e gyermek helyébe a te szolgád, az én uramnak szolgájáúl; e gyermek pedig menjen fel az ő bátyjaival.
Mert mimódon mehetnék én fel atyámhoz, ha e gyermek velem nem lenne, anélkül, hogy ne lássam a nyomorúságot, mely atyámat érné?
És nem tartóztathatá magát tovább József mindazok előtt, kik körűlötte állának és felkiálta: Vezessetek ki minden embert mellőlem. És nem marada senki nála, mikor megismerteté magát József az ő atyjafiaival.
És hangos sírásra fakada, úgy hogy meghallák az Egyiptombeliek, és meghallá a Faraó háznépe is.
És monda József az ő atyjafiainak: Én vagyok József, él-e még az én atyám? És nem felelhetének néki az ő atyjafiai, mert megrettentek tőle.
Monda azért József az ő atyjafiainak: Jőjjetek közelebb hozzám! És közelebb menének. Akkor monda: Én vagyok József, a ti testvéretek, kit eladtatok Egyiptomba.
És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradástokért küldött el engem Isten ti előttetek.
Mert immár két esztendeje, hogy éhség van e földön, de még öt esztendő van hátra, melyben sem szántás, sem aratás nem lesz.
Az Isten küldött el engem ti előttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással.
Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten, ki engem a Faraó atyjává tett, és egész házának urává, és Egyiptom egész földének fejedelmévé.
Siessetek és menjetek fel atyámhoz, és mondjátok néki: Ezt mondja a te fiad József: Az Isten engem egész Egyiptomnak urává tett, jőjj le én hozzám, ne késsél.
És Gósen földén lakozol, és én hozzám közel leszel, mind te, mind fiaid, mind fiaidnak fiai, juhaid, barmaid, és mindened, amid van.
És eltartalak ott téged, mert még öt esztendei éhség lesz, hogy tönkre ne juss te, és házadnépe, és semmi, amid van.
És ímé a ti szemeitek látják, és az én atyámfiának Benjáminnak szemei, hogy az én szám szól hozzátok.
Beszéljétek hát el atyámnak minden én dicsőségemet Egyiptomban, és mindazt, amit láttatok. És siessetek, és hozzátok ide az én atyámat.
És nyakába borúla az ő öccsének Benjáminnak és síra; Benjámin is síra az ő nyakán.
És megcsókolá mind az ő testvéreit és síra ő rajtok; azután beszédbe ereszkedének vele az ő testvérei.
És eljuta a hír a Faraó házába is, mondván: Eljöttek a József atyjafiai; és tetszék e dolog mind a Faraónak, mind az ő szolgáinak.
És monda a Faraó Józsefnek: Mondd meg a te atyádfiainak: Ezt cselekedjétek: Terheljétek meg a ti barmaitokat, és eredjetek, menjetek el Kanaán földére;
És vegyétek fel atyátokat és házatok népét, és jőjjetek hozzám; és én néktek adom Egyiptom földének javát, hogy éljétek e földnek zsírját.
Ez is parancsolatúl legyen néked: Ezt míveljétek, vigyetek magatokkal Egyiptom földéről szekereket gyermekeitek és feleségeitek számára, és vegyétek fel atyátokat és jőjjetek.
A ti házi eszközeitekre pedig ne tekintsetek sóhajtva; mert egész Egyiptom földének a legjava a tiétek.
És aképen cselekedének Izráel fiai; és ada nékik József szekereket a Faraó parancsolatja szerint; és enni valót is ada nékik az útra.
Valamennyien valának, mindegyiknek ada egy-egy öltöző ruhát: Benjáminnak pedig ada háromszáz ezüst pénzt és öt öltöző ruhát.
Atyjának pedig külde ilyenképen: tíz szamarat egyiptomi javakkal terhelve, és tíz nőstény szamarat gabonával, kenyérrel és egyéb élelemmel terhelve, az ő atyjának az útra.
És elbocsátá az ő testvéreit, és elmenének, és monda nékik: Ne háborogjatok az úton.
Feljövének azért Egyiptomból: és eljutának Kanaán földére az ő atyjokhoz, Jákóbhoz.
És mikor tudtára adák, mondván: József még él, és hogy uralkodik egész EÉgyiptom földén; az ő szíve elalélt, mert nem hisz nékik.
Elbeszélék azért néki József minden beszédét, amelyeket velök beszélt, és látá a szekereket is, amelyeket József küldött, hogy őt elvigyék; akkor fölélede az ő atyjoknak, Jákóbnak lelke.
És monda Izráel: Elég nékem, hogy József az én fiam még él: lemegyek hát, hogy meglássam őt minekelőtte meghalok.
Elindula azért Izráel minden hozzá tartozóival és méne Beérsebába; és áldozék áldozatokat az ő atyja Izsák Istenének.
És szóla Isten Izráelnek éjjeli látomásban, és monda: Jákób, Jákób. Ő pedig monda: Ímhol vagyok.
És monda: Én vagyok az Isten, a te atyádnak Istene: Ne félj lemenni Egyiptomba: mert nagy néppé teszlek ott téged.
Én lemegyek veled Egyiptomba, és én bizonnyal fel is hozlak; és József fogja be a te szemeidet.
Felkerekedék azért Jákób Beérsebából, és elvivék Izráel fiai Jákóbot az ő atyjokat, és gyermekeiket és feleségeiket a szekereken, melyeket a Faraó küldött érette.
És elvivék nyájaikat és szerzeményeiket, melyeket Kanaán földén szereztek, és jutának Egyiptomba Jákób és minden vele levő magva.
Az ő fiait és fiainak fiait, az ő leányait, és fiainak leányait és minden vele levő magvát elvivé magával Egyiptomba.
Ezek pedig az Izráel fiainak nevei, kik bementek Egyiptomba: Jákób és az ő fiai: Jákóbnak elsőszülötte Rúben.
Rúben fiai pedig: Hánok, Pallu, Kecrón, Kármi.
Simeon fiai pedig: Jemúel, Jámin, Ohad, Jákin, Cóhár és Saul a kanaáni asszonynak fia.
Lévi fiai pedig: Gerson, Kehát, Mérári.
Júda fiai pedig: Hér, Ónán, Séla, Perec, Zerák; de megholt Hér és Ónán a Kanaán földén. Perecnek fiai pedig: Hecrón és Hámul.
Izsakhár fiai pedig: Tóla, Puva, Jób és Simrón.
Zebulon fiai pedig: Szered, Élon, Jákleél.
Ezek Lea fiai, a kiket szűlt Jákóbnak Mésopotámiában, Dínával az ő leányával együtt. Fiainak és leányainak összes száma: harminchárom lélek.
Gád fiai pedig: Cifjon, Haggi, Súni, Ecbón, Héri, Aródi és Areéli.
Áser fiai pedig: Jimná, Jisvá, Jisvi, Beria és Szerak az ő húgok; Beriának fiai pedig: Héber és Málkiel.
Ezek Zilpa fiai, kit Lábán adott Leának az ő leányának; és ő szűlé ezt a tizenhat lelket Jákóbnak.
Rákhelnek, Jákób feleségének fiai: József és Benjámin.
És születének Józsefnek Egyiptom földén Manasse és Efráim, a kiket Asznát, Potiferának, On papjának leánya szűlt néki.
Benjámin fiai pedig: Bela, Beker, Asbél, Géra, Nahamán, Ekhi, Rós, Muppim, Huppim és Ard.
Ezek Rákhel fiai, kik születtek Jákóbnak, mindössze tizennégy lélek.
Dán fia pedig: Husim.
Naftali fiai pedig: Jakceél, Gúni, Jécer és Sillém.
Ezek Bilha fiai, kit adott Lábán Rákhelnek az ő leányának; és ezeket szűlte Jákóbnak, mindössze hét lelket.
Valamennyi Jákóbbal Egyiptomba jött lélek, kik az ő ágyékából származtak, a Jákób fiainak feleségeit nem számítva, mindössze hatvanhat lélek.
József fiai pedig, kik Egyiptomban születtek, két lélek. Jákób egész házanépe, mely Egyiptomba ment, hetven lélek.
Júdát pedig elküldé maga előtt Józsefhez, hogy útmutatója legyen Gósen felé. És eljutának Gósen földére.
És befogata József az ő szekerébe, és eleibe méne Izráelnek az ő atyjának Gósenbe; és amint maga előtt látá, nyakába borula, és síra az ő nyakán sok ideig.
És monda Izráel Józsefnek: Immár örömest meghalok, minekutána láttam a te orcádat, hogy még élsz.
József pedig monda az ő testvéreinek, és az ő atyja házanépének: Felmegyek és tudtára adom a Faraónak, és ezt mondom néki: Az én testvéreim és atyám háznépe, kik Kanaán földén valának, eljöttek én hozzám.
Azok az emberek pedig juhpásztorok, mert baromtartó nép valának, és juhaikat, barmaikat, és mindenöket valamijök van, elhozták.
S ha majd a Faraó hivat titeket és azt kérdi: Mi a ti életmódotok?
Azt mondjátok: Baromtartó emberek voltak a te szolgáid gyermekségünktől fogva mind ez ideig, mi is, mint a mi atyáink, hogy lakhassatok Gósen földén; mert minden juhpásztor utálatos az Egyiptombeliek előtt.
Elméne azért József és tudtára adá a Faraónak, és monda: Az én atyám és atyámfiai, juhaikkal, barmaikkal és mindenökkel valamijök volt, ide jöttek Kanaán földéről; és most Gósen földén vannak.
És vőn ötöt az ő testvérei közűl, és állítá őket a Faraó elé.
És monda a Faraó a József testvéreinek: Mi a ti életmódotok? És mondának a Faraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink.
És mondának a Faraónak: Azért jöttünk, hogy e földön tartózkodjunk, mert a te szolgáid barmainak nincs legelője, mivelhogy elhatalmazott az éhség Kanaán földén: hadd lakjanak azért most a te szolgáid Gósen földén.
És szóla a Faraó Józsefnek, mondván: A te atyád és a te atyádfiai jöttek te hozzád.
Egyiptom földe ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttök arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé.
Bevivé József Jákóbot is az ő atyját, és állítá őt a Faraó elé. És köszönté Jákób a Faraót.
És monda a Faraó Jákóbnak: Hány esztendős vagy?
Monda pedig Jákób a Faraónak: Az én bujdosásom esztendeinek napjai száz harminc esztendő; kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők bujdostak.
És megáldá Jákób a Faraót, és kiméne a Faraó elől.
Megtelepíté tehát József az ő atyját és atyjafiait, és ada nékik birtokot Egyiptom földén, annak a földnek legjobb részében a Rameszesz földén; amint megparancsolta a Faraó.
És ellátja József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel, gyermekeik számához képest.
És kenyér nem volt az egész föld kerekségén, mert igen nagy volt az éhség, és elalélt Egyiptom földe, és a Kanaán földe az éhség miatt.
József pedig mind összeszedé a pénzt, ami találtatik Egyiptomnak és Kanaánnak földén a gabonáért, amelyet azok vesznek; és bévivé József a pénzt a Faraó házába.
És mikor elfogyott a pénz Egyiptom földéről is, Kanaán földéről is, egész Egyiptom Józsefhez ment, mondván: Adj nékünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára, azért hogy nincs pénz?
És monda József: Hozzátok ide barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz.
És elvivék barmaikat Józsefhez, és ada nékik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért: és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összeségéért.
Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá a második esztendőben, és mondának néki: Nem titkolhatjuk el uramtól, hogy bizony elfogyott a pénz, és a barom-nyájak mind uramnál vannak, amint látja az én uram semmi sem maradt, csak testünk és földünk.
Miért vesszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Faraónak; csak adj magot, hogy éljünk és ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el.
Megvevé azért József egész Egyiptom földét a Faraó részére, mert az Egyiptombeliek mind eladák az ő földjöket, mivelhogy erőt vett rajtok az éhség. És a föld a Faraóé lőn.
A népet pedig egyik városból a másikba telepíté Egyiptom egyik határszélétől másik széléig.
Csak a papok földét nem vevé meg, mert a papoknak szabott részök volt a Faraótól, és abból a szabott részből élnek, amit nékik a Faraó ád; annak okáért, nem adák el az ő földjöket.
És monda József a népnek: Ímé megvettelek titeket a mai napon, és a ti földeteket a Faraónak. Ímhol számotokra a mag, vessétek be a földet.
És takaráskor adjatok a Faraónak egy ötödrészt; négy rész pedig legyen a tiétek, a mező bevetésére és éléstekre, mind magatoknak, mind házatok népének, és gyermekeiteknek eledelül.
És mondának: Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Faraónak.
És törvénnyé tevé azt József mind e mai napig Egyiptom földén, hogy a Faraóé az ötödrész, csak a papok földe, egyedűl az nem volt a Faraóé.
Lakozék azért Izráel Egyiptom földében a Gósen földén, és ott megöröködének, és megszaporodának és megsokasodának felette igen.
Jákób pedig tizenhét esztendeig élt Egyiptom földén, és Jákób élete esztendeinek napjai száz negyvenhét esztendő.
És elközelgetének Izráel halálának napjai, és hívatá az ő fiát Józsefet, és monda néki: Ha én te előtted kedves vagyok, kérlek tedd a kezedet tomporom alá, és légy hozzám szeretettel és hűséggel: Kérlek ne temess el engem Egyiptomban.
Midőn elaluszom az én atyáimmal, vígy ki engem Egyiptomból és temess el az ő sírjokba. És monda: Én a te beszéded szerint cselekszem.
És monda: Esküdjél meg nékem! és megesküvék néki. És leborula Izráel az ágy fejére.
És lőn ezek után, megmondák Józsefnek: Ímé a te atyád beteg; és elvivé magával az ő két fiát Manassét és Efraimot.
És tudtára adák Jákóbnak, mondván: Ímé a te fiad József hozzád jő; és összeszedé erejét Izráel, s felüle az ágyon.
És monda Jákób Józsefnek: A mindenható Isten megjelenék nékem Lúzban, a Kanaán földén, és megálda engem.
És monda nékem: Ímé én megszaporítlak és megsokasítlak és népek sokaságává teszlek téged, és ezt a földet te utánnad a te magodnak adom örök birtokul.
Most tehát a te két fiad, akik néked Egyiptom földén annakelőtte születtek, hogy én hozzád jöttem vala Egyiptomba, az enyéim; Efraim és Manasse, akár csak Rúben és Simeon, az enyéim lesznek.
Ama szülötteid pedig, kiket ő utánok nemzettél, tiéid lésznek, és az ő bátyjaik nevéről neveztessenek az ő örökségökben.
Mert mikor Mésopotámiából jövék, meghala mellettem Rákhel Kanaán földén az úton, mikor még egy dűlőföldre valék Efratától, és eltemetém őt ott az Efratába (azaz Betlehembe) vezető úton.
És meglátá Izráel a József fiait és monda: Kicsodák ezek?
József pedig monda az ő atyjának: Az én fiaim, kiket Isten itt adott nékem. És monda: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg.
Mert Izráelnek szemei meghomályosodának a vénség miatt, és nem láthat vala. Közel vivé tehát őket hozzá, ő pedig megcsókolgatá és megölelgeté őket.
És monda Izráel Józsefnek: Nem gondoltam, hogy orcádat megláthassam, és íme az Isten megengedte látnom magodat is.
Akkor kivevé József azokat az ő atyjának térdei közül, és leborula arccal a földre.
És fogá József mindkettejöket, Efraimot jobbkezével Izráel balkeze felől; Manassét pedig balkezével Izráelnek jobbkeze felől és közel vivé őket hozzá.
Izráel pedig kinyujtá az ő jobbkezét és rátevé Efraim fejére, pedig ő a kisebbik volt, az ő balkezét pedig Manasse fejére. Tudva tevé így kezeit, mert az elsőszülött Manasse volt.
És megáldá Józsefet és monda: Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám és Izsák; az Isten aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig:
Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket, és viseljék az én nevemet és az én atyáimnak Ábrahámnak és Izsáknak nevét, és mint a halak szaporodjanak e földön.
Látván pedig József, hogy az ő atyja jobbkezét Efraim fejére tevé, nem tetszék néki, és megfogá atyja kezét, hogy Efraim fejéről Manasse fejére tegye át.
És monda József az ő atyjának: Nem úgy atyám; mert ez az elsőszülött, ennek fejére tedd jobb kezedet.
Nem akará pedig az atyja és monda: Tudom fiam, tudom, ő is néppé lesz, ő is megnevekedik; de az ő öccse nálánál inkább megnevekedik, és az ő magja népek sokaságává lesz.
És megáldá őket azon a napon, mondván: Ha áld, téged említsen Izráel, mondván: Az Isten téged olyanná tégyen mint Efraimot és Manassét. És Efraimot eleibe tevé Manassénak.
És mondá Izráel Józsefnek: Ímé én meghalok, de az Isten veletek lesz és vissza visz titeket a ti atyáitok földére.
Én pedig adok néked egy osztályrészt a te atyádfiainak része felett, melyet az Emoreustól vettem fegyveremmel és kézívemmel.
És szólítá Jákób az ő fiait, és monda: Gyűljetek egybe, hadd jelentsem meg néktek, ami rátok következik a messze jövőben.
Gyűljetek össze és hallgassatok Jákóbnak fiai! hallgassatok Izráelre, a ti atyátokra.
Rúben, te elsőszülöttem, erőm, tehetségem zsengéje, első a méltóságban, első a hatalomban.
Állhatatlan, mint a víz, nem leszel első, mivel atyád ágyába léptél fel: akkor megfertőztetted! Nyoszolyámba lépett ő.
Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverök.
Tanácsukban ne legyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesűljön dicsőségem, mert haragjokban férfit öltek, és kedvök telve inát szegték az ökörnek.
Átkozott haragjok, mert erőszakos, és dühök, mivel kegyetlen; eloszlatom őket Jákóbban, és elszélesztem Izráelben.
Júda! téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz, és meghajolnak előtted atyáidnak fiai.
Oroszlánkölyök Júda; zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam! Lehevert, lenyugodott, mint a hím oroszlán, és mint nőstény oroszlán; ki veri őt fel?
Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közűl; míg eljő Siló, és a népek néki engednek.
Szőlőtőhöz köti szamarát, és nemes venyigéhez szamara vemhét, ruháját borban mossa, felöltőjét a szőlő vérében.
Bortól veresek szemei, tejtől fehérek fogai.
Zebulon a tenger partjáig lakozik, azaz a hajók kikötőjéig, és határának széle Cídonig ér.
Izsakár erős csontú szamár, a karámok közt heverész.
És látja, hogy jó a nyugalom, és hogy a föld mily kies: teher alá hajtja hátát, és robotoló szolgává lesz.
Dán ítéli az ő népét, mint Izráel akármelyik nemzetsége.
Dán kígyó lesz az úton, szarvaskígyó az ösvényen, mely a ló körmébe harap, hogy lovagja hanyatt esik.
Szabadításodra várok Uram!
Gád! had háborgatja; majd ő hág annak sarkába.
Ásernek kenyere kövér, királyi csemegét szolgáltat.
Naftali, gyorslábú szarvas, az ő beszéde kedves.
Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat.
Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók:
De mereven marad kézíve, feszülten keze karjai, Jákób Hatalmasának kezétől, onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.
Atyád Istenétől, aki segéljen; a mindenhatótól, aki megáldjon, az ég áldásaival, onnan felülről, a mélység áldásaival, mely alant terül, az emlők és anyaméh áldásaival.
Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait, az örök halmok kiességeit. Szálljanak József fejére, a testvérek közűl kiválasztatottnak koponyájára.
Benjámin ragadozó farkas: reggel ragadományt eszik, este pedig zsákmányt oszt.
Mind ezek Izráel nemzetségei, tizenketten, és ez az amit mondott nékik az ő atyjok, mikor őket megáldá; mindeniket tulajdon áldásával áldá meg.
És parancsola nékik és monda: Én az én népemhez takaríttatom, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, mely a Kitteus Efron mezején van.
Abba a barlangba, mely Kanaán földén Mamré átellenében Makpelanak mezején van, melyet megvett Ábrahám a mezővel együtt a Kitteus Efrontól, temetésre való örökségül.
Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is.
Szerzemény e mező és a barlang, mely abban van, a Két fiaitól.
És elvégezé Jákób amit fiainak parancsolt és fölszedé lábait az ágyra, és kimúlék, és az ő népéhez takaríttaték.
József pedig az ő atyja orcájára borúla és siránkozék felette és csókolgatá őt.
És megparancsolá József az ő szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be az ő atyját; és bebalzsamozák az orvosok Izráelt.
Mikor negyven nap eltelék, mert akkorra telnek be a bebalzsamozás napjai, siraták őt az Egyiptombeliek hetven napig.
És elmúlának az ő siratásának napjai, és szóla József a Faraó házanépéhez, mondván: Ha kedves vagyok előttetek, szóljatok kérlek a Faraónak, mondván:
Az én atyám engem megesketett, mondván: Ímé én meghalok; az én síromba, melyet Kanaán földén ástam magamnak, oda temess el engem. Most hát kérlek, hadd menjek el, és temessem el az én atyámat, azután visszatérek.
És monda a Faraó: Eredj el és temesd el a te atyádat, amint megesketett téged.
Elméne azért József, hogy az ő atyját eltemesse, és vele együtt felmenének mind a Faraó szolgái, az ő házának vénei és Egyiptom földének minden vénei.
Józsefnek is egész háznépe; és az ő bátyjai, és az ő atyjának háznépe; csak gyermekeiket, juhaikat és barmaikat hagyták a Gósen földén.
Felmenének annakfelette ő vele szekerek is és lovagok, úgy hogy igen nagy sereg volt.
Mikor eljutának Atád szérűjéhez, mely a Jordánon túl van, nagy és keserves sírással sírának ott. József pedig hét napig gyászolá az ő atyját.
És láták az ország lakosai, a Kanaán népe azt a gyászt Atád szérűjénél, és mondának: Keserves gyásza ez az Egyiptombelieknek. Azért nevezék azt a helyet Ábel Micrajimnak, mely a Jordánon túl van.
Aképen cselekedének azért Jákóbbal az ő fiai, amiképen megparancsolta nékik.
Elvivék ugyanis őt az ő fiai Kanaán földére és eltemeték őt a Makpela mezőnek barlangjába, melyet vett Ábrahám a mezővel együtt temetésre való örökségnek a Kitteus Efrontól Mamrénak átellenében.
És visszatére József Egyiptomba, ő, és az ő atyjafiai, és mind azok, kik vele fölmentek az ő atyjának temetésére, minekutána eltemette az ő atyját.
Amint láták József bátyjai, hogy az ő atyjok meghalt, ezt mondják: Hátha gyűlölni fog minket József, és visszaadja nékünk mindazt a gonoszt, amit rajta elkövettünk.
Izenetet küldének azért Józsefhez, mondván: A te atyád megparancsolta nékünk az ő holta előtt, mondván:
Így szóljatok Józsefhez: Kérünk téged, bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét és bűnöket, mert gonoszul cselekedtek te ellened. Most azért bocsásd meg azoknak vétkét, akik a te atyád Istenét szolgálják. József pedig sírt, mikor ezt mondák néki.
Járulának pedig ő hozzá az ő testvérei is, és leborúlának előtte és mondának: Ímé mi a te szolgáid vagyunk.
József pedig monda: Ne féljetek: avagy Isten gyanánt vagyok-é én?
Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa.
Most annakokáért ne féljetek: Eltartalak én titeket és a ti gyermekeiteket. És megvígasztalá őket és szívökre beszéle.
József pedig Egyiptomban lakozék; mind ő, mind az ő atyjának házanépe. És éle József száz tíz esztendeig.
És látá József Efraimtól harmad ízben való fiait. Manasse fiának Mákirnak is születtek József térdén gyermekei.
És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.
És megesketé József Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én tetemeimet magatokkal.
És meghala József száz tíz esztendős korában, és bebalzsamozák, és koporsóba tevék Egyiptomban.