Babilon jelentősége a bibliai próféciákban

1. Bevezetés	4. Babilon név szimbólikus jelentése	7. Babilon ismétlődő pusztulása
2. A Babilon név eredete és jelentése	5. A pogány Róma, mint Babilon
3. Babilon igazi királya és uralkodója	6. A keresztény Róma, mint Babilon

1. Bevezetés

Mindenek előtt azt kell figyelembe venni, hogy Ésaiás könyvében a 13-14. fejezetek egy összefüggő egészet képeznek. Ugyanakkor ennek a prófétai résznek a megértésében rendkívül jelentős, hogy ezek a fejezetek több „pillanatkép-próféciát” is tartalmaznak. Vagyis, miközben Ésaiás a saját korához szól, illetve az azt követő, a közeljövőben kibontakozó Babiloni Birodalom szerepét és történelmi kibontakozását mutatja be, majd pedig a pusztulását, eközben olyan dolgokról is beszél, amik közvetlenül már nem a korabeli Babilonra vonatkoznak. A 14. fejezet 12-15. verseiből például egyértelműen kitűnik, hogy túlmutat a földi eseményeken. Ezekben a versekben egy mennyei esemény kibontakozását írja le a próféta, amikor ama „fényes csillag, hajnal fia”, vagyis maga Sátán, aki ekkor még „Luciferként”, fényhordozóként lázadást indít el Isten ellen a Mennyben. Ennek viszont az lett a végeredménye, hogy őt és lázadó társait kivetették a Mennyből a Földre. A „pillanatkép-próféciák” leírásának jellegzetessége, hogy a prófétáló egyszerre mond el olyan eseményeket, amik különböző, egymástól távol álló történelmi időben fognak beteljesedni. Így mondta el Jézus is Máté evangéliumának 24. fejezetében a Jeruzsálem pusztulására vonatkozó jövendöléseket, a világ végére vonatkozó kijelentésekkel együtt, és nem válogatta szét, nem mondta meg, hogy melyik kijelentése vonatkozik az egyik, illetve melyik a másik eseményre. Ésaiás írásában is ugyanezzel a jellegzetességgel találkozunk.

A „pillanatkép-próféciák” másik jellegzetessége a „kettős teljesedés”. A 13. fejezetre ilyen vonatkozásban is figyelni kell, mert olyan kijelentéseket találunk benne, amik majd csak Jézus dicsőséges visszajövetelekor fognak beteljesedni. Ebben a vonatkozásban is hasonlít Máté evangéliumának próféciájához, mivel Jézus is ad olyan kijelentéseket, amelyek közül több is beteljesedett Jeruzsálem pusztulásakor is, de be fog teljesedni a világ végén történő események közepette is. Vagyis ugyanazt a kettősséget találhatjuk meg Ésaiás írásának ebben a fejezetében is, mint a jézusi kinyilatkoztatásban.

Ésaiás könyvének ebben a két fejezetében kétféle próféciát találhatunk Babilonról: egy jövendölést (13,1-22), és egy gúnydalt (14,3-23). A kettő közé beékelve pedig egy teljesen más tartalmú és hangvételű szakasz található: amelyben a szabadulás örömhíre fogalmazódik meg Jákób/Izráel-nek, a mindenkori Isten népe részére (14,1-2). Ez a rövid szakasz bizonyos értelemben bevezetésként vázolja fel a körülményeket, melyek között majd elhangzik a Babilonról szóló gúnydal (14,3-4). De egyúttal arra is figyelmeztet, hogy ezek a nemzeteket vádoló szavak tulajdonképpen Izraelnek szólnak. Arra emlékeztetik őket, hogy bármit is tesznek vele a nemzetek, sorsa biztonságban van, mert a történelem menetét egyedül az Úr alakítja. Ő a nemzetek Ura, és azért ítélkezik fölöttük, hogy végső célját, népe üdvösségét és szabadulását kimunkálja.

Istennek az a kijelentése, hogy „feltámasztom ellenük a médiabelieket” (17), arra utal, hogy már elhatározta Babilon elpusztítását. Az Ésaiás által adott kinyilatkoztatás azonban nem csak a korabeli Babilon végső bukását ábrázolja, ezért a „médiabeliek” is egy jelképes fogalommá válik a kijelentésben. A prófétának ez a jövendölése valójában előre mutat az Úrnak ama végső nagy napjára is (6. vő. 9. vers), amikor majd minden emberi önteltség megítéltetik Istentől, és amikor minden emberi pompa és hatalom üressége és hiábavalósága lelepleződik. Az itt bemutatott történelmi esemény tehát egy kozmikus, történelmen túlmutató távlatokban tárul elénk, mert a valóság szélesebb, és annak a messze jövőbe mutató képét vetíti előre. Az Istennel szembenálló világrend egészének végső bukását mutatja be.

2. A Babilon név eredete és jelentése

Bábel vagy Babilon elnevezés egy ősi település neveként ismert, amely az első szervezett formában megvalósított Isten elleni lázadás színhelye volt. A korabeli emberek itt vonták össze erejüket annak érdekében, hogy egy égig érő tornyot építsenek, amivel szerintük kivédhetik Isten ítéletét, ha esetleg újból özönvizet bocsátana a földre. A tornyot úgy akarták felépíteni, hogy lehetőleg magasabb legyen, mint az Isten által kibocsátott özönvíz, és így ők megvédhetik magukat Isten ítéletével szemben.

Ez a város kezdettől fogva arról volt nevezetes, hogy megtagadta az igaz Isten tiszteletét, és az akaratának való engedelmességet. Babilon alapítói arra törekedtek, hogy olyan birodalmat hozzanak létre, amely teljesen független Istentől. Ennek a Birodalomnak első városa Bábel volt (I. Móz. 10,10.). Ebben a városban állítottak emléket hitehagyásuknak az emlékezetes toronyépítéssel, amely az Isten ellen lázadó ember gőgjét, és Istennel szemben dacoló lázadását volt hivatott kifejezni. Az ószövetségi történelem későbbi szakaszában a „Bábel” név a Babiloni Birodalom megnevezésére is szolgált, majd pedig a Birodalom fővárosa is ezt a nevet kapta. Később viszont ennek a városnak a neve szimbólummá lett, Isten népének mindenkori ellenségeit jelölték ezzel a névvel, illetve a mindenkori Isten-ellenes lázadásoknak vált a jelképévé.

Az Izráel történelmével összekapcsolódó Bábel – általunk inkább Babilonként ismert – városa az Eufrátesz partján épült, a mai Irak területén, Bagdad alatt, Hillah és Bábil közelében. A „Google Earth” segítségével az interneten rá lehet keresni a „Hillah” vagy „Bábil” névvel, és a települések körül található kép-pontok segítségével be lehet hívni a régi Babilonnal kapcsolatos régészeti feltárások fényképeit.

A korabeli időkben Babilon neve mást jelentett a babiloniaknak, és megint mást a hébereknek. A héber Biblia az eredeti szövegben ezt a várost mindig „Bábel”-nek nevezi, az országot pedig esetenként „Sineár”-nak, máskor pedig a „Káldeus”-ok országának, a legtöbbször azonban szintén Bábelnek. Ezt a héber „Bábel” szót a fordítók hol „Bábel”-ként, hol pedig a görögös hangzású „Babilon” névvel adják vissza a lefordított anyagaikban. A babilóniaiak a saját akkád nyelvükön azt értették „Babilon” vagyis „Bab-Ilu” alatt, hogy az „Isten- vagy istenek kapuja”. Babilon uralkodói azért nevezték így a fővárosukat, mert azt gondolták, hogy az isteneik ezt a helyet választották ki a jelenlétük színhelyéül, hogy ott az emberekkel érintkezni tudjanak, illetve onnan nyilatkoztatják ki utasításaikat a földi ügyek intézésével kapcsolatban. Ennek a névnek a jelentéséből arra is lehet következtetni, hogy a babiloni királyok viszont abban a tudatban éltek és uralkodtak, hogy az istenek őket bízták meg a világ ügyeinek intézésével, vagyis rajtuk keresztül nyilatkoztatják ki akaratukat az emberek felé. Eszerint őket kellene az istenek földi képviselőiként elfogadni és tisztelni.

Ezzel szemben a zsidók a héber „bálál” igéhez társították a saját megnevezésüket, amelynek jelentése: „összekever, zűrzavar”. A héberek ezt egyrészt megvetésük kifejezéseként használták Babilonra, másrészt pedig a kinyilatkoztatásba vetett hitükről tettek ezzel bizonyságot. A Bábel vagy Babilon név ugyanis a nyelvek összezavarodásának volt a színtere, és ezzel nagyon jól szemléltethető és kifejezhető az a lelki zűrzavar is, amit hitük szerint Babilon igazi vezetője és királya, vagyis maga Sátán vált ki az emberek között.

3. Babilon igazi királya és uralkodója

Ésaiás próféta kinyilatkoztatása szerint Babilon igazi és valódi uralkodója, láthatatlanul ugyan, de valóságosan maga Sátán, aki valamikor „fényes csillag, hajnal fia” volt a Mennyben, és közvetlenül Isten trónja közelében élt. Ezékiel próféta azt mondja róla: „Te voltál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál; rakva voltál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társiskővel és onixxal, berillussal, zafirral, gránáttal és smaragddal… Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén voltál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen voltál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned.” (Ezék. 28,12-15.).

Ez a „fényes csillag, hajnal fia”, vagyis latinul „Lucifer” (fényhordozó), az Istenség tanácsba szeretett volna bekerülni. Olyan hatalmat és jogot szeretett volna önmagának is, mint amit az Istenség személyei gyakoroltak, vagyis Isten szeretett volna lenni. Az volt a szándéka, hogy „az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakozom a gyülekezet hegyén messze északon. Fölibők hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ésa. 14,13-14.). Ezékiel próféta azt mondja a Luciferben végbement változásról: „Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkezél;… te oltalmazó Kérub… Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcseségedet fényességedben;… Vétkeid sokaságával kereskedésed hamisságában megfertéztetted szenthelyeidet;” (Ezék. 28,16-18.). Jézus pedig azt mondta Lucifernek erről a törekvéséről, hogy „nem állott meg az igazságban”, ezért ő lett „a hazugság atyja” (Ján. 8,44.).

Ez a hatalmas angyalfejedelem azt gondolta, hogy teremtmény léte ellenére is képes lehet Isten lenni, sőt, esetleg még annál is több és nagyobb. Azt állította, hogy a szabad akarattal bíró lények számára nincs szükség azokra a törvényekre, amiket Isten adott, hiszen ezek csak korlátozzák a szabad akarat megnyilatkozásait. Azzal állt a többi teremtett lény elé, hogy ezeket az Isten által adott törvényeket el kell törölni, a szabad akarattal rendelkező lényeknek nincs rá szükségük. Így aztán egy általános támadást intézett Isten ellen, az uralkodási rendje ellen, és az egész világegyetemet irányító és fenntartó törvények ellen. János apostol így emlékezik meg erről az eseményről a Jelenések könyvében: „És lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik, és az ő angyalai; De nem vehetének diadalmat…” (Jel. 12,7-8.).

Így lett Luciferből, a fényesség hordozóból „Sátán” (שָׂטָן (śáṭán), ami azt jelenti, „Ellenség”, vagy ellenfél, vagyis Isten ellenfele lett, és az egész teremtett világ ellensége. Az Isten elleni lázadása azonban elbukott, ezért ki lett vetve a szent lények közösségéből, el lett különítve tőlük. Ide a Földre lett száműzve, a nem sokkal korábban teremtett emberi család színterére, ahol időközben már az első emberpár megkísértésével és elbuktatásával az embert is szövetséges-társává tette az Isten elleni lázadásában. A mennyből való kivettetésről János apostol a következő beszámolót adja a Jelenések könyvének 12. fejezetében. „De nem vehetének diadalmat, és az ő helyük sem találtaték többé a mennyben. És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének… Annakokáért örüljetek egek, és akik lakoztok azokban. Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (Jel. 12,7-9. 12.)

Ettől kezdve Sátán lett e-világ fejedelme, még Jézus is így nevezte őt. Lázadó szándékait azonban csak úgy képes megvalósítani, csak úgy tudja az embereket megtéveszteni és becsapni, ha mindig rejtve marad előttük. Ezért korszakonként kiválasztotta magának a legnagyobb és legerősebb vallási és politikai hatalmakat, hogy mögöttük megbújva, rejtetten használhassa fel ezeket az elnyomó hatalmakat, a saját céljainak elérésére itt a földön. Az eredeti célja sohasem változott, még mindig Isten akar lenni, még mindig imádatot akar kierőszakolni önmaga számára. Pál apostol a következő kinyilatkoztatást adja erről a szándékáról: „Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (II. Thess. 2,4.).

A történelem folyamán mindig ez a levegőbeli hatalmasság állt láthatatlanul az Isten elleni lázadások élén. Mindig emberi eszközöket választott magának arra, hogy lázadó tevékenységét tovább folytathassa Isten ellen itt a földön. Az első ilyen kiválasztottja Nimród volt, akinek vezetésével olyan céllal fogtak össze emberek, hogy Isten ellen lázadjanak. Akik pedig ebben nem akartak részt venni, azokkal szemben elnyomó hatalomként léptek fel, vagyis szándékaik szerint le akarták uralni az egész emberek által lakott földrészt.

Isten elleni lázadásuk első megnyilatkozása az volt, hogy megtagadták Istennek azt a rendelkezését, hogy az egész földet töltsék be: „és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (I. Móz. 1,28.). Ehelyett inkább városokat építettek, és oda tömörítették azokat, akik támogatták a lázadó kezdeményezésüket, mert így próbálták egyesíteni az erőiket. Azt mondták: „szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén” (I. Móz. 11,4/b.). Nimródnak ez a kezdeményezése egyre sikeresebb lett, ezért „kezdett hatalmassá lenni a földön” (I. Móz. 10,8.). Az eltervezett „birodalmának kezdete volt Bábel…” (I. Móz. 10,10.), amely meghatározó jelentőséggel bírt az emberi történelem minden korszakában.

Amiként Isten Jeruzsálemet választotta, hogy eszköze legyen akarata és szándéka végrehajtásában, ekképpen választotta Sátán Bábelt, azaz Babilont királyságának székhelyéül, ahonnan igyekezett kiterjeszteni uralmát és tevékenységét az egész földre. Ilyen értelemben ez az ótestamentomi korból való két város képviselte és jelképezte a jó és a gonosz között végbemenő nagy küzdelmet. Az ősi Babilon bukása óta pedig Sátán szüntelenül arra törekedett, hogy az utána feltámadó egyik vagy másik világbirodalom útján hajtsa uralma alá a földet és az embereket. Ez a szándéka már régen sikerült volna, ha az isteni beavatkozás nem lépett volna közbe újra és újra ennek megakadályozása érdekében.

4. Babilon név szimbólikus jelentése

Ésaiás figyelme nemcsak azért irányul Babilonra, mert kora aktuális problémájának ez állt a középpontjában, hanem egyéb szempontok miatt is. Mivel Babilon történelme visszanyúlik egészen Bábel tornyáig, ezért méltó jelképe lett annak a fennhéjázó világi pompának és hatalomnak, amely annyira jellemezte az Isten és választott népe ellen lázadó nemzeteket. Ésaiás idejében Babilon már túl volt egy aranykorszakon, és egy újabbnak nézett elébe, még mielőtt elérte volna az a végzet, aminek bekövetkezése felől Ésaiás teljesen bizonyossággal adott kijelentést.

Ahogyan Babilon királya jelképes értelemben is kinyilatkoztatásra kerül a 14. fejezetben, hasonlóképpen szerepel „Babilon” is jelképes értelemben a 13. fejezetben, mint egy valláspolitikai hatalom. A Babilon név és annak története az Isten ellen lázadó népeket és azok történetét is kifejezi és jelképezi, akik minden történelmi korban az Isten művének ellenségeiként álltak az „Ősellenség” oldalán. A Babilon név azt a világi önteltséget testesíti meg, amely mindig ellenszegül Istennek, hatalom-mámorában viszont mindenkit el akar tiporni. Babilonnak ez a szimbolikus meghatározása és jelentősége egyre inkább nyilvánvalóvá válik, ahogy az Ésaiás által adott jövendölés kibontakozik. A történelmi Babilont ugyanis nem vették be a médek olyan kegyetlen vérfürdővel, pusztaságot hagyva maguk után, mint ahogyan arra a 3,17-22. versek szó szerinti értelmezéséből következtetni lehetne. Babilon valójában harc nélkül adta meg magát a perzsa Círusnak, aki addigra már legyőzte a médeket, így ebben az időben az egyesített Médó-Perzsa Birodalom királya volt. Ezért Ésaiásnak a Babilonra vonatkozó kijelentéseit, mintegy „pillanatkép-próféciákat” jelképes értelemben, a messze jövőbe mutató kijelentésekként is figyelembe kell venni. Ilyen értelemben viszont a Babilonra vonatkozó kijelentések egy jelképes Babilonra vonatkoznak, amit a későbbi történelmi korokban kell keresnünk.

5. A pogány Róma, mint Babilon

A rabbinikus írásokban úgy találjuk, hogy Rómát a lelki sötétség helyeként tartották számon, számukra maga volt a megtestesült gonoszság, csakúgy, mint Babilon az ószövetségi időkben. A két várost ezenkívül összekötötte még a Templom kétszeri lerombolása is, amelyet i. e. 586-ban a babiloniak, i. sz. 70-ben pedig a rómaiak hajtottak végre. Babilon és Róma azonosítása újszövetségi igehellyel is alátámasztható. Péter apostol, aki a hagyomány szerint Pállal együtt Rómában fejezte be földi életét a 64-es Néró-féle keresztényüldözéskor, levelét ezzel a mondattal zárta: „köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet, és Márk, az én fiam” (I. Pét. 5,13.). Péter ezt a levelét minden valószínűség szerint nem a történelmi Babilon romjai között írta, hiszen ez akkor már nem létezett. Amikor Péter azt írta, hogy a „választott babiloni gyülekezet”, akkor ő is a Rómában élő keresztényeket értette ez alatt.

Rómát azonban nemcsak a keresztények és zsidók, hanem maguk a rómaiak, és egyéb pogány nemzetiségű emberek is Babilonnal azonosították. Közismert tény, hogy a rómaiak rajongtak a cirkuszért, azon belül is a kocsiversenyekért. A város legnagyobb cirkuszában, a Circus Maximusban 250 ezer néző élvezhette a látványosságokat. Ezenkívül még négy cirkusz volt a városban. A rómaiak, mint szenvedélyes szurkolók, rendszeresen meg is átkozták az ellenfeleiket a cirkuszokban tartott kocsiversenyeken. Ennek bizonyságai azok az ólomból készült „átok-táblácskák”, amelyeket például a Vigna Marini katakombákban találtak, közel a Porta Appiához. A táblákon démonok neveit sorolták fel, akiket arra kértek, hogy ennek vagy annak a kocsiját törjék össze. A táblákon két cirkuszt említenek: „a római versenypályát” (ez a Circus Maximus lehetett), valamint az „új Babilon cirkuszát” (ez talán Maxentius circusával azonos). Ez az átoktábla, amely minden valószínűség szerint pogány kéztől származhatott, világosan mutatja, hogy Róma a pogányok gondolatvilágában is Babilonnal azonosult.

A Babilonhoz, vagyis az „istenek-kapuja” névhez kapcsolódó hiedelem is tovább öröklődött ebben az újkori „Babilon”-ban, vagyis Rómában. Róma urai is azt hitték, hogy ők maguk is istenek, ezért ők hivatottak kinyilatkoztatni az istenek akaratát az emberek felé. Ezért igényelték maguknak a „Pontifex Maximus” nevet is, amely a legmagasabb beosztású pap titulusa volt, a római vallás legmagasztosabb beosztását jelentette. E név birtokában korlátlan hatalom birtokosainak tekintették magukat minden ember lelkiismerete fölött, vagyis élet-halál uraiként szabhattak törvényt az embereknek a vallási és lelkiismereti dolgokban. Ennek a hatalomnak a birtokában rendeltek el vallási üldözéseket újra és újra, aminek több millió mártírja, áldozata lett.

A „Pontifex” szó a (pons + facere) szavakból képezve, „Hídépítő”-t jelent. A „Maximus” pedig nagyot, hatalmast, a legnagyobbat jelenti, vagyis „a legnagyobb hídépítő”-t, vagy a „hatalmas hídépítő”-t jelenti. A hídépítésnek valójában szimbolikus jelentése volt, a vallási mitológia világában ugyanis a pontifexek feladatát képezte az, hogy hidat építsenek az emberek és az istenek között, illetve ők képezték azt a hidat, amin keresztül az emberek kapcsolatba kerülhetnek az istenekkel.

Ez a beosztás korábban kizárólag csak patríciusok számára volt elérhető, egészen i. e. 254-ig, amikor is az első plebejus foglalta el ezt a beosztást. Ez a határozottan vallási hivatal a Római Köztársaság során folyamatosan politikai befolyás alá került és Augustus alatt a császár hivatalának rendelték alá. Ettől kezdve már csak a római császárok tölthették be ezt a tisztet.

6. A keresztény Róma, mint Babilon

Ésaiás könyve az ókori Babilontól elszakadva olyan történelmi időbe vezet el, amelyben az Úrnak napja, a végső isteni ítélet ideje és eseménye kerül bemutatásra. „Ímé az Úrnak napja jő kegyetlen búsulással és felgerjedt haraggal, hogy a földet pusztasággá tegye, és annak bűnöseit elveszesse arról… Mert az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják fényüket, sötét lesz a nap támadásakor, és a hold fényét nem tündökölteti. És meglátogatom a földön a bűnt, és a gonoszokon vétküket, és megszüntetem az istentelenek kevélységét, és az erőszakoskodóknak gőgjét megalázom… Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld is, a seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján.” (Ésa. 13,9-13.). János apostol a Jelenések könyvének 18. fejezetében írja le ugyanezt az isteni ítéletet Babilon felett.

A Jelenések könyve nagyon sokat foglalkozik a jelképes Babilonnal, és mindenhol egy vallás-politikai hatalomhoz köti ezt a megnevezést. Olyan hatalomként ad róla kinyilatkoztatást, mint aki Istennek és Isten népének a legnagyobb ellensége ebben az időben, hasonlóan ahhoz, ahogy ez a múltban is volt. A múltban is az egész lakott földrészt az uralma alá akarta vonni Bábel, és ugyanez a cél figyelhető meg a modernkori Babilon törekvései között is.

János apostol a végidő jelképes Babilonját egy parázna asszonyhoz is hasonlítja, illetve azonossági jelet húz a kettő közé: „az asszony, amelyet láttál, ama nagy város, amelynek királysága van a földnek királyain” (Jel. 17,18.). Majd pedig még azt is mondja erről az asszonyról: „Az ő homlokára egy név van írva: Titok; a nagy Babilon” (Jel. 17,5.). Egyedül Róma nevezhető olyan „nagy város”-nak, amely fogalommá lett, amely egyrészt nevet adott a történelem leghatalmasabb birodalmának, másrészt ennek a „nagy város”-nak a neve ma is fogalom a keresztény világban. A xx. század embere is egyre inkább a székhelyként választott város nevével emlékezik meg erről a hatalomról, egyszerűen csak azt mondja, hogy Róma, és eközben a Pápaság intézményére gondol. Mindezeken kívül még olyan felismerési támpontokat is ad erről az asszonyról, aminek alapján nem nehéz beazonosítani korunk vallás-politikai hatalmai közül azzal, akit János próféciája ismertetni akar.

János szerint a nagy parázna asszony, vagyis Babilon egyik ismertetőjele, aminek alapján az azonosítást el lehet végezni, az öltözete. „Öltözött pedig az asszony bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal és drágakővel és gyöngyökkel” (4/a vers.). Ez az öltözet az uralkodók és a királyok jellegzetes öltözeteként ismert. Ez az „asszony” pedig éppen ilyen uralkodni akaró tudattal vette magára ezeket az öltözékeket. A Jelenések könyve szerint „dicsőítette magát és dobzódott… Úgy ülök, mint királynéasszony…” (Jel. 18,7.). Ezekben a leírásokban a Katolikus Egyház főpapjainak gazdagon díszített öltözetét ismerhetjük fel, drágaköveivel együtt, amellyel önmagukat akarják felékesítve dicsőíteni az emberek előtt, hogy a gazdagon díszített öltözetük a királyok színvonalára emelje fel őket.

Ez a „nagy Babilon… részeg a szentek vérétől, és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől” (Jel. 17,5-6.), vagyis elődeihez hasonlóan, ez a hatalom is üldözte és megölte az Istenhez hű embereket. A Jelenések könyvének próféciája viszont a keresztény Rómára alkalmazza, és a pápaság intézményével kapcsolja össze a „Babilon” megnevezést. A pápaság által támogatott inkvizíció borzalmas időszaka vissza is igazolja ennek a prófétikus kijelentésnek a beteljesedését. Nagyon sokmillió ember lett ennek a szörnyű vallási üldözésnek és vérengzésnek az áldozata. Erről az időszakról nem is lehetne jobb bemutatást adni, mint ahogy János apostol fogalmazza meg azt, miszerint ez a hatalom megrészegedett a szentek vérétől.

Mivel e mögött a hatalom mögött is az „Ősellenség” áll, ezért isteni jogosítványokkal is akar rendelkezni. Ilyen értelemben vette át önkényesen Istentől azt a jogot, hogy „dönt királyokat és tesz királyokat” (Dán. 2,21.). Dániel még egyedül a mindenható Istennek tulajdonítja ezt a hatalmat és jogot. János apostol azonban már olyan kijelentést ad erről a jelképes Babilonról: „amelynek királysága van a földnek királyain” (Jel. 17,18.), vagyis azt a hatalmat igényli magának, hogy a királyok csak az ő engedélyével és jóváhagyásával uralkodhatnak országuk trónján. A történelemből mindenki által ismerhető, hogy a keresztény Róma uralkodója, a mindenkori Pápa, miként gyakorolta Európa királyságai felett ezt a kierőszakolt hatalmát, és miként alázta meg vagy tette lehetetlenné azokat a királyokat, akik nem akartak előtte behódolni. Ha szükségesnek ítélte, akkor más királyok hadseregét vezényelte ellene és országa ellen.

A Babilonhoz, vagyis az „istenek-kapuja” névhez kapcsolódott hiedelem tovább öröklődött a modern „Babilon”-ban is, vagyis a keresztény Rómában is. Ezért korunk Babilonjának uralkodója, a Pápa, és népe, vagyis a Katolikus Egyház hívei is hasonlóan gondolkodnak ezen a téren, még akkor is, ha ezt nem fogalmazzák meg és mondják ki. A keresztény Róma uralkodói, a Pápák is jogot tartanak maguknak arra a kiváltságra, hogy helyileg ott Rómában, és rajtuk keresztül érintkezik Isten az emberekkel. Ezért neveztetik magukat „Isten földi helytartójá”-nak, és ehhez illő hódolatot és tiszteletet várnak el maguknak az emberektől.

A Pápa szent atyának szólíttatja magát, noha Jézus egyértelműen megtiltotta követőinek, hogy atyának szólíttassák magukat, mert ez a cím egyedül csak Istent, a mennyei Atyát illeti meg. „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, a ki a mennyben van.” (Mát. 23,9.). A Pápa elé járuló embereknek le kell borulni előtte, noha ez is csak az Istennek kijáró tiszteletadás lehet egy keresztény részéről. Még a szent angyalok is tiltakoztak az ellen, amikor a próféták leborulva akarták kifejezni tiszteletüket előttük. „És leborulék annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, a kiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd…” (Jel. 19,10.).

Mivel pedig a mindenkori Pápa azt vallja önmagáról, hogy ő közvetlenül Istentől kapja a kinyilatkoztatást az Egyház és a hozzá tartozó hívek részére, ezért a „csalatkozhatatlan”-ság címét is igényli magának. Ezzel viszont már el is érte és meg is valósította azt, amiről Pál apostol adott kijelentést. „A ki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, a mi Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten, az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.” (II. Thess. 2,4.). Természetesen a Pápa csak egy eszköz Sátán kezében, akit felhasznál a történelem utolsó időszakában, az eredeti céljainak megvalósításához.

A Pápaság intézményében a „Pontifex Maximus” cím is tovább öröklődött, így is érzékeltetve azt, hogy az előző pogány Római Birodalomban testetöltött Babilon-i hatalom, a Pápaság intézményében folytatódik tovább. I. Gergely pápa nevéhez fűződik ennek a pápai címnek a felvétele, akit 590 szeptember 3-án szenteltek fel Róma püspökévé, a Kelet-római Császár jóváhagyása alapján. Azóta ez a cím a római pápák megnevezéseként használt cím.

Mivel viszont ez a cím „a legnagyobb hídépítő”-t, vagy „hatalmas hídépítő”-t jelenti, ezért ennek a címnek a felvétele azt is jelenti, hogy a vele járó jogkört és tiszteletet is igényli magának. A különböző korszakokban mindig a „Pontifex Maximus”-ok feladatát képezte az, hogy hidat építsenek az emberek és az istenek között, illetve ők képezték azt a hidat, amin keresztül az emberek kapcsolatba kerülhetnek az istenekkel. Így a Pápaságnak ez a címe azt hirdeti az emberek felé, hogy csak általuk és csak rajtuk keresztül lehet az Istennel kapcsolatba kerülni, és az Isten is csak rajtuk keresztül nyilatkoztatja ki akaratát és szándékát az Egyháznak és az embereknek. Mindebben azonban az Őscsaló, a „hazugságnak atyja” nyilatkozik meg rejtetten a háttérben, aki így csapja be és téveszti meg, még az egyébként jó szándékú embereket is.

7. Babilon ismétlődő pusztulása

A történelem folyamán Bábel, vagyis Babilon már többször is elpusztult, leomlott és megsemmisült. Egyszer még nem sokkal az özönvíz után, amikor az égig érő tornyot akarták felépíteni, de Isten közbeavatkozott. Később Nabukodonozor, a „nagy Babilon” felépítése alkalmával, újra felépítette az előző tornyot is, amely mintegy száz méter magasságban emelkedett a város fölé. Amikor azonban Babilon a médek uralma alá került, III. Dareiosz idejében, a Zarathustra vallás követői egyre fanatikusabbá lettek, és ennek hatása alatt több babiloni templomot, és feltehetően a babiloni tornyot is lerombolták. Így akartak bosszút állni a legyőzött babiloni nép istenén, Márdukon. Hérodotosz beszámolóiból az derül ki, hogy ő még épségben látta a tornyot, Nagy Sándor viszont már csak a romjai előtt állhatott meg, amikor Babilonba érkezett a hódító útja alkalmával.

Amikor Nagy Sándor is elfoglalta Babilont, és ismét visszatért az utolsó hódító útjáról, akkor elhatározta, hogy itt Babilonban alakítja ki birodalmának fővárosát, és innen kormányozza majd az általa meghódított világot. Ez a szándéka azonban a hirtelen bekövetkezett halála miatt (i. e. 323, június 13-án) nem valósulhatott meg.

Halála után a birodalma széthullott, Babilon pedig elveszítette azt a lehetőséget, hogy ismét a világ fővárosa lehessen, mint ahogy Nabukodonozor idejében volt. Amikor I. Szeleukosz, Nagy Sándor birodalmának egyik örököse, i. e. 312-ben a Tigris partján megalapította az új fővárost, Szeleukiát, Babilon hanyatlása meggyorsult. Azzal pedig, hogy a Szeleukidák dinasztiája úgy döntött, hogy rezidenciájának lakosságát feltölti, a babiloniakat kényszerítette az átköltözésre, ezért a város sorsa végképp megpecsételődött. Babilon egy részét még több évszázadig lakták ugyan, időnként még meglehetősen jómódú is volt a maradék városka, amelyet azonban már egyre inkább csak a régi nagyság elhagyatott és elpusztult romjai vettek körül. Még mindig akadtak zarándokok, akik ide jöttek, mert Marduknak akartak áldozatot bemutatni, végül azonban megszakad a hagyományok fonala. Az elhagyatottságban maradt városban az időjárás viszontagságai folyamatosan elvégezték a pusztítás munkáit, a sivatagi homok pedig befedte ennek a hatalmas városnak még a nyomait is.

Majd csak 1898-ban fogott hozzá az ásatásokhoz a Német Keleti Társaság, Koldewey vezetésével Bábil falu közelében. A munka tizenkilenc évig tartott. Koldewey megtalálta a nagy torony és az óriásfalak, a Xerxész által feldúlt Eszangila-templom és több lakónegyed maradványait. Csak egy emlék került elő majdnem teljesen sértetlenül: a szerelem istennőjének, Isztarnak kapuja, amelyen keresztül valaha a Marduk-körmenetek vonultak a városon át.

Többet is találhatott volna, ha a romokat nem használták volna fel évszázadokon át újabb és újabb városok építéséhez. Szeleukia nemcsak a halálos döfést adta meg Babilonnak, hanem még a tégláit is elhordta. Még a 8. századi bagdadi kalifák is olyan kövekből építkeztek, amelyeken Nabukodonozor pecsétje látható. Mezopotámiának több mint száz romvárosában találtak ugyanezzel a pecséttel ellátott téglákat. A bábeli torony termésköveinek számát 85 millióra becsülik, ennyi anyag több száz átlagos méretű épülethez elegendő. A történelem legbecsvágyóbb városépítője, Nabukodonozor így segítette elő még évszázadokkal halála után is, az új városok keletkezését. Ilyenképpen teljesedett be az, hogy ez az építmény is leomlott újra, és elveszett a teljes megsemmisülésben, aminek szinte már csak a földben elsűlyedt romjai találhatók meg. Vagyis valamilyen szinten beteljesedett rajta az Ésaiás próféta által kijelentett prófécia: „És olyan lesz Babilon, a királyságok ékessége, a Khaldeusok dicsekvésének dísze, mint a hogyan elpusztítá Isten Sodomát és Gomorát; Nem ülik meg soha, és nem lakják nemzetségről nemzetségre, nem von sátort ott az arábiai, és pásztorok sem tanyáznak ott; Hanem vadak tanyáznak ott, és baglyok töltik be házaikat, és struczok laknak ott, és bakok szökdelnek ott; És vad ebek üvöltenek palotáikban, és mulató házaikban sakálok; és ideje nem sokára eljő, és napjai nem késnek.” (Ésa. 13,19-22.).

Ésaiás próféta könyvének 13-14. részeiben viszont olyan ítéletek vannak bejelentve, amelyek csak részben teljesedtek be a múltban. Ezért a múlt Babilonjával kapcsolatban adott kijelentéseket a jövő Babilonjának előképeiként kell tekintenünk. Ésaiás korától nézve a jövő Babilonjának még meg kell jelennie a maga végső formájában, ahogyan azt a Jelenések könyvének különböző fejezeteiben találjuk leírva. Ennek a Babilonnak a bukása majd csak az „Úrnak ama nagy napján” következik be, ahogyan ez le van írva Ésaiás 13. fejezetének a 6-16. verseiben.

Amikor ez az utolsó nagy Babilon is leomlik, vagyis végleg megsemmisül, akkor az Úr irgalommal fog megemlékezni népéről és Jeruzsálemről, amelyet uralkodása középpontjaként választott magának. Akkor nyugalomba helyezi majd népét a saját országában. Babilon királya itt, ebben a fejezetben már nem Nabukodonozor, nem is az unokája Belsazár, hanem a jelképes Babilon utolsó nagy királya. Ez pedig nem más, mint a Dániel könyvének 7. fejezetében található kis szarv, amiről a következő bemutatást találjuk leírva: „emberszemekhez hasonló szemek valának ebben a szarvban, és nagyokat szóló száj… És sokat szól a Felséges ellen és a magasságos egek szenteit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig.” (Dán. 7,8. 25.). A pogányok ideje után ennek az utolsó királynak a bemutatása mögött már átdereng a homályon Sátán képe, aki a maga lázadó eszméivel és lelkületével látja el ezt a gonosz és hamis királyt, hogy sokat szóljon „a Felséges ellen, és a magasságos egek szentjeit megrontsa”.

Babilon végleges legyőzetése és bukása szükségszerű előzménye és előfeltétele Isten diadalának, országa eljövetelének. Babilónia bukásának a híre örömhír, amely a jelen nyomorúságai között az élő gyülekezetet reménységre, hűségre és kitartásra tanítja. Ezért mondja János apostol róluk: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt a kik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jel. 14,12.). Babilonnak ez a pusztulása hozza el Isten népe számára a végső szabadulást. Csak Babilon végső pusztulása után szállhat le a Mennyből az új Jeruzsálem, az Isten városa, hogy a gonoszság uralma után végre az „igazság országa” jöjjön el, és az Istennek megváltottai békességben és biztonságban lakozhassanak a Földön, ahogyan azt a Jelenések könyvének 20. és 21. fejezeteiben találjuk leírva.