Ezékiel próféta arról beszél, hogy egy mennyei küldött arra kap mebízatást Istentől, jegyezzen egy jegyet azoknak homlokára, akik hűségesek maradtak Istenhez. Ezék. 9,3-4.
A Jelenések könyvének hetedik fejezetében viszont arról kapunk kijelentést, hogy egy napkelet felől jövő angyal kezében az élő Isten pecsétjével azért jön a Földre, hogy elpecsételje az “Isten szolgáit az ő homlokukon”. Jel. 7,2-3.
A Biblia arról is tájékoztatást ad, hogy a végidőben Isten gyermekei különböző vallási közösségekben lesznek szétszórtan, de Jézus ki fogja hívni onnan őket, mert szeretné az egész világot megrontó bűnös áradattól elkülönítve egyesíteni az övéit. Jn. 10,16. Jel. 18,4.
A Jelenések könyvének tizennegyedik fejezetében pedig azt mondja el János, hogy “itt vannak” az elpecsételtek teljesen elkülönülve azoktól, akik inkább szerették a bűnt, a bűnös életmódot, mint Istent. Jel. 14,12.
János apostol szerint Isten már nem tudja tovább nézni az emberek bűnös cselekedeteit, ezért szeretne véglegesen véget vetni a bűn áradatának.
“Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól.” Jel. 18,5.
Ezékiel pedig azt mondja el, hogy ebben az időben már nemcsak a világot hatja át a bűn, hanem Isten népe között is “útálatos” dolgokat cselekszenek, ráadásul “a vén férfiak”-kal, a nép vezetőivel az élen, akik az Isten “háza előtt álnak”. Ezék. 9,4-6.
Mivel az elpecsételő angyal megjelenése a szelek elengedése és visszatartása idején történt, ezért azt kell vizsgálni, hogy a prófécia jelképes nyelvezetében mit jelent a “szél”.
A próféciák jelképrendszerében a “szél” mindig háborút, politikai felkelést, forrongást jelent: “az égnek négy szele háborút támaszta”. Dán. 7,2/b. Jer. 25,32.
A Jelenések könyvében az elpecsételésről szóló kijelentés a hatodik és a hetedik pecsét felbontása közé kerül, ezzel viszont meghatározza az elpecsételés időpontját is.
A Biblia szerinti végidő 1844-el vette kezdetét, amikortól kezdődően valóban lehetett olyat tapasztalni, hogy a háborús forrongások szele elszabadult a nemzetek között.
Az 1848-as forradalmak szelei szinte az egész Európán végig söpörtek.
A “jel”, “jegy”, “pecsét” szavak a Szentírásban azonos jelentéssel bírnak.
A jel szerű pecsét minden esetben a pecsét birtokosának tulajdonjogát fejezi ki a lepecsételt dolog vagy személy fölött, illetve a vele való összetartozás tényét jelzi.
Isten és az ember közötti kapcsolatnak többféle jegyével illetve pecsétjével találkozunk a Biblia feljegyzéseiben.
Szövetség jele – Körülmetélés I.Móz. 17,11.
A hit pecsétje – Krisztus igazsága Róma 4,11.
A megváltottság pecsétje – Szentlélek Eféz. 4,30.
Megszentelődés jele – Szombat Ezék. 20,12.
Az Istenhez tartozás örök jele – Szombat Ezék. 20,20. II.Móz. 31,17.
Mivel az elpecsételés a szelek elengedése és visszatartása idején kezdődött, ezért a pecsét tartalma és üzenete is csak olyasmi lehetett, ami ebben az időben új világosságot jelentett az Isten Igéjét kutató emberek számára.
Az angyal ugyanis azért jön, hogy ezt a pecsétet megismertesse az emberekkel, és akik elfogadják azt, azokat ezzel elpecsételje.
Az adventista úttörők éppen az 1847-48-as években ismerték fel a Tízparancsolat tanulmányozása közben a szombat jelentőségét, és fogadták el mint Isten igazi nyugalomnapját.
A Jelenések 14. fejezetében színrelépő harmadik angyal hívatott arra, hogy az emberek figyelmét Isten törvényére irányítsa, azon belül pedig különösen a negyedik parancsolatra.
Ez az angyal olyan embereket gyűjt össze, akikről többek között azt az ismertetőjelet említi, hogy “megtartják az Isten parancsolatait”. Jel. 14,12.
“A harmadik angyal kötegekbe köti, vagy elpecsételi őket a mennyei csűrök számára... Angyal, aki különválasztja a búzát a polyvától ,s a tiszta búzát begyűjti, illetve elpecsételi a mennyei csűrök számára.” (TL 75,1. 104,3.)
Az előzőek hátterén teljesen egyértelmű, hogy a Jelenések 7. fejezetében színre lépő angyal azonos a 14. fejezet harmadik angyalával.
Mert az Isten népével kötött szövetség feltételei között egyedül a 4. parancsolat hordozza magában azokat a szükséges tényezőket, amiknek egy pecsétben szerepelniük kell:
A törvényadó neve – Az Úr - héber megfelelője = JHVH
A törvényadó méltósága – A te Istened
A törvényadáshoz való jog alapja – Ő a teremtő Isten
A szombat, ebből adódóan nem csupán a Tízparancsolat egyik tételét képezi, hanem:
a megszentelődés jele. Ezék. 20,12. v.ö: II.Tim. 3, 1-5.
az Isten tekintélyének és hatalmának a jele. Ezék. 20,20.
a teremtő Isten elfogadásának a jele. II. Móz. 20,8-11.
A történelmi idők folyamán éppen ezért jelent meg egy törvénytaposó valláspolitikai hatalom, mert feladatának tekintette, hogy Isten törvényét megváltoztassa éppen azon a kritikus ponton, amely a törvényadó hatalmának a jelét viseli magán. Dán. 7,25.
A prófétai írások már jó előre jelezték ennek a hatalomnak a feltámadását, és a célját is. II.Thess. 2,3-4. 8-9.
Az isteni előremutatás viszont arról is adott kijelentést, hogy el fog jönni az az idő is, amikor Isten a hűséges gyermekei által újra visszaállítja a megrontott törvényt az eredeti állapotába. Ésai. 58,12. 56,3-7.
Ahogyan a Tízparancsolat az Istennel való szövetségünk feltétele, akként a negyedik parancsolat szombatja pedig a szövetségünk pecsétje. II. Móz. 31,16-17.
Isten Ésaiás próféta által íratta le, hogy milyen módon állíthatjuk vissza a Vele kötött szövetségünk pecsétjévé a szombatot.
“Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tévén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván.” Ésa. 58,13.
Minden szövetség és megállapodás csak a ráhelyezett pecsét által válik hitelessé, de ez a pecsét nem lehet egy elmosódott tinta pacni.
Isten pecsétjének előírása is nagyon határozott és tiszta vonalakkal kell kiábrázolódjon a gyakorlati életünkben, csak így hitelesíthet Isten oldalán, az örök élet számára.
Ahogy közeledünk a végső események beteljesedése felé, a szombat egyre inkább egy választó vonalat fog képezni Isten népe és a világ között.
Az Isten szombatjához való viszonyunk fogja eldönteni, hogy melyik oldalon foglaltunk állást a szívünkben.
Sátán igazi vágya az, amennyiben ez lehetséges, hogy “elhitesse ha lehet, a választottakat is”. Mt. 24,24.
Ennek érdekében ha kell “átváltoztatja magát világosság angyalává” is, mert neki nem számít, hogy milyen módon éri el a célját. II. Kor. 11,14.
“Sátán éppen az elpecsételés jelen idejében fejti ki olyan irányú tevékenységét, hogy Isten népét eltérítse, megcsalja és megsemmisítse...... Sátán minden úton- módon megkísérli, hogy ott tartsa őket, ahol éppen vannak, mindaddig, amíg az elpecsételés elvégeztetik.” (T.L. 32,1-2.)
Ha Isten mellett akarunk maradni ebben a nagy küzdelemben, akkor nagyon határozottá és hangsúlyossá kell tenni életünkben az Istennel kötött szövetségünk pecsétjének előírásait.
János apostol úgy szemlélhette az elpecsételtek seregét, mint akiknek az Isten által választott pecséttel az “Isten neve” került a homlokukra. Jel. 14,1.
Mivel a szombat a megszentelődés jele is, ezért a szombattal való megpecsételés által az Atya neve azért kerül a homlokra, mert a neve az Ő jellemét és természetét fejezi ki. II. Móz. 34,5-6.
Jézus is csak ilyen módon ismertette meg az egész világgal az Atya nevét, vagyis élete és cselekedetei által bemutatta az Atya jellemét. Jn. 17,6. 26.
Mindebből tehát az következik, hogy az elpecsételtek életében az Atya jelleme és természete kell kialakuljon, és láthatóvá váljon.
A homlok az értelem, a gondolkodás, a szabad akarati döntés jelképe.
Isten azt hirdeti ezzel a jelképpel, hogy senkit sem kényszerít engedelmességre, elpecsételt szolgái minden esetben önként vállalják az engedelmességet és a krisztusi lelkületet.
Amikor az egész világ fut és rohan, amikor mindenki arra panaszkodik, hogy nincs ideje, akkor Isten a szombat által megállít bennünket, hogy legyen elég időnk a Vele való kapcsolatra, az önvizsgálatra és a lelki felkészülésre.
“Isten az ő szombatját a hat munkanap végére helyezte, hogy az emberek megálljanak, és idejük legyen afelett elmélkedni, hogy az elmúlt héten keresztül mennyiben haladtak előre az Isten országára való előkészülődésükben. Minden szombaton számoljunk lelkünkkel, hogy felismerhessük, vajon lelki hasznot, vagy kárt hozott-e nekünk az elmúlt hét.” (VBT gyül. részére: 219,2.)
Lepecsételni valamit azt is jelenti, hogy hitelessé és változhatatlanná tenni, megőrizni abban az állapotban, amilyen a lepecsételés pillanatában volt.
A közjegyzői okiratot is azért írják margó hagyása nélkül, hogy se hozzátenni, se elvenni ne lehessen belőle.
Ennek érdekében a sorok végén lévő esetleges üres részeket kipontozzák.
Még az írás közben esett nyomdai hibát is javítatlan állapotban kell meghagyni, mert csak így lehet biztosítani a hitelességét.
A 144.000 elpecsételésével is ez a célja Istennek, az Istenhez tartozás végleges és megváltoztathatatlan tényét hivatott kifejezni. Jel. 22,11.
Az egész világra zúduló csapások miatt Isten így biztosít védelmet és oltalmat.
Az elpecsételtek egyik osztályrésze az örökkévalóságban az lesz, hogy közvetlenül az Isten trónja előtt, az Isten templomában végeznek szolgálatot. Jel. 7,15.
Ez a tény azt jelenti, hogy papi szolgálatot fognak végezni Jézus mellett a mennyei templomban, az Isten királyiszéke előtt.
Valószínű, hogy Lévi törzséhez hasonlóan ők sem kapnak örökséget a mennyei Kánaánban, hanem az Új Jeruzsálemben fognak lakni Jézussal és az Atyával. Jel. 7,15/b.
Isten ugyanis át fogja helyezni uralkodásának központját az Új Jeruzsálembe, így ez a hely lesz az egész világegyetem központja. Jel. 21,3. 10-11.
Amikor Isten az elpecsételtek fölé is kiterjeszti sátorát, akkor ez azt jelenti részükre, hogy együtt fognak lakni az Istennel az Új Jeruzsálemben.
Papi szolgálatukból adódó kiváltságuk lesz az is, hogy szüntelen Jézus társaságában élhetnek és elkísérhetik Őt a teremtett világban tett útjaira is, “követik a Bárányt, valahová megy.” Jel. 14,4.
Az első advent idején az emberek mindent elhagytak azért, hogy az ember Jézus közelében lehessenek.
Mennyivel nagyobb öröm és egyben kiváltság is Jézus közelében élni, amikor Ő az egész világmindenség Uraként megy a teremtett világban egyik helyről a másikra.
Amikor már nemcsak egy-két alkalommal élvezhetjük Jézus közelségének kiváltságát, hanem az egész örökkévalóság állandó közössége lesz ez.
Ez az ígéret többet mond annál, minthogy csak egyszerűen kíséretként követhetjük Jézust az univerzumban tett útjain.
Sokkal inkább azt jelenti ez, hogy Jézus örömet és boldogságot akar nekünk szerezni és ezért visz el bennünket különböző helyekre és ezeken az alkalmakon különleges áldásokban is részesít minket.
Az előzőekből azt a megállapítást vonhatjuk le, hogy az elpecsételés egy folyamatos esemény, viszont két szakaszra választható szét.
Az Úrban elhalt igazak elpecsételése folyamatosan történt 1844 óta és történik még ma is.
“A földön élnek emberek, akik már a 80-90 éves kort elérték. A magas kor természetes következményeit láthatjuk gyengeségeikben. De ők hisznek Istenben és Isten szereti őket. Rájuk nyomta pecsétjét, és azokhoz fognak tartozni, akikről azt mondja az Úr: “Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg mostantól fogva.” (E.G. White: S. D. A. Bibl. Comm. 7. 982.)
Akik viszont élve érik meg Jézus eljövetelét, azok egy eseményhez kötötten részesülnek az elpecsételésben.
“Az Úr világosan megmutatta nekem, hogy a fenevad képe készen lesz a kegyelemidő lezárása előtt, s ez lesz Isten népe számára a nagy próba, amely által örök sorsuk eldől... Ez lesz az a próba, melyben Isten népének ki kell tartania, mielőtt el lehetnek pecsételve.” (u.ott 7. 967.)
“Közvetlenül, mielőtt belépünk a nyomorúság idejébe, elnyerjük az élő Isten pecsétjét.” (u.ott 7. 968.)
Isten sokféleképpen kijelentette a Bibliában, hogy Izráel népétől, mint választott nemzettől véglegesen visszavonja a korábbi szövetségkötésből adódó megbízatást.
Ezt hivatott elmondani a 2300 éves prófécia első része is, mely szerint már csak “hetven hét szabatott a te népedre”, és azzal vége. Dán. 9,24/a.
Jézus is erről beszélt, amikor az mondta: “elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi annak gyümölcsét”. Mt. 21,43.
Mivel a látomás első részében mindent jelképesen kell érteni, ezért az elpecsételtek számáról is csak jelképes fogalomként beszélhetünk.
Semmilyen utalást sem találtunk, ami feloldást adna ebből a következtetésből.
A késői eső által végzett munka kiterjedése, és a megtérők sokasága is arra utal, hogy nem szó szerinti 144.000-ről van itt szó.
“Az angyalnak, aki a harmadik angyali üzenet hirdetésében részt vesz., dicsőségével az egész földet be kell világítani. Itt szem elé van tárva egy földkerekségre kiterjedt és szokatlan erejű munka. Az 1840-44-ben megindult adventi mozgalom Isten hatalmának dicső megnyilvánulása volt. Az első üzenet a világon levő összes misszió-állomáshoz elvitetett, és egyes országokban a legnagyobb vallási érdeklődés uralkodott, amilyen a XVI. század reformációja óta egy országban sem volt tapasztalható. Ezt azonban messze túl kell haladnia annak a mozgalomnak, amely a harmadik angyal utolsó intése alatt megy végbe. Ez a munka ama pünkösdnek napjához lesz hasonló... Az evangélium nagy munkája Isten hatalmának nem kisebb megnyilvánulásával fog záródni, mint amely annak kezdetét jellemezte... Ezrek fogják az intést az egész világra szétvinni... Egy nagy szám fog az Úr oldalára állni.” (NK 543-544.)
A János apostol tehát csak jelképesen használja felsorolásában az Izráel fiainak neveit.
Jelképes jelentésére utal az a tény is, hogy minden törzsből egyformán, kizárólagosan csak 12.000 főt pecsétel el az angyal, sem többet, sem kevesebbet. Gal. 3,26-29. Róm. 2,28-29.
A 12 a teljesség száma a Bibliában.
12 törzs képezte az egész Izráelt
12 apostol lett kiválasztva a lelki Izráel pátriárkájaként.
12 hónap képezte az egész évet, stb.
A Menny által kijelölt határokon belül tehát a teljesség lesz elpecsételve, mindenki, aki azt a szintet eléri, amit Isten elvár az övéitől ebben a történelmi korban.
A 144.000 nem azonos a nagy sokasággal, hiszen a vén kérdésére az apostol nem tudott választ adni, pedig a 9. versben lévő tények alapján ezt megtehette volna, ha a két csoport azonos táborhoz tartozna.
Miközben a megszámlálhatatlan sokaságot már volt lehetősége szemlélni, el tudta mondani, hogy kik ők és honnét jöttek, addig a 144.000-t még nem látta, csak hallott felőlük, csak most látja őket először.
Ezért a 24 Vén egyike rá is kérdez Jánosra, “Ezek, akik fehér ruhákba vannak öltözve, kik és honnét jöttek?”, de János azt válaszolja, hogy nem tudom, ezt csak te tudod Uram. Jel. 7,13/b-14/a.
De mivel ekkor magyarázatot kap erre a kérdésre, ezért később már minden esetben teljes határozottsággal ismeri fel és azonosítja be őket. Jel. 14,1-5. 15,2-3.
Erre a felvetett kérdésre János apostol két részletben kap választ.
A látomás első részében arról kap kinyilatkoztatást, hogy Jézus dicsőséges megjelenésekor a földön élők között kik állhatnak meg előtte.
A mi Istenünk szolgái, az elpecsételt 144.000, akikről később azt mondja, hogy “az Isten királyiszéke előtt fedhetetlenek”. Jel. 7,3-4. 14,5.
A látomás második részében viszont már a Mennybe pillanthat be az apostol.
A látomás színtere ugyanaz, mint a hétpecsétes könyv felnyitásakor. Jel. 7,10-12. 5,11-14.
Láthatja az üdvözültek seregét, akik méltóvá tétettek arra, hogy megállhassanak a szentséges Isten színe előtt.
Láthatja a megszámlálhatatlan sokaságot, akik Ádámtól a kegyelemidő lezárásáig a megváltás részesei lettek. Jel. 7,9.
Lát azonban egy különálló csoportot is, akikről azt a kinyilatkoztatást kapja, hogy ezek a nagy nyomorúságból jöttek, és ők képezik a korábban említett 144.000 elpecsételtet. Jel. 7,13-14.
Igen, mert Jézus dicsőséges megjelenésekor a hét csapás által kiváltott a nagy nyomorúság ideje még tart, ezért Jézus a nagy nyomorúságból szabadítja meg őket.
Az a körülmény sem változtat a kijelentés lényegén, hogy a 144.000-hez tartozók egy része már meghalt a nagy nyomorúság előtt, hiszen Jézus visszajövetele előtt történik a részleges feltámadás, amikor a 144.000-hez tartozó halottak feltámadnak, és így már ők is mint élők szemlélik Jézus dicsőséges visszajövetelét. Dán. 12,2.
Isten Igéje viszont többes számban beszél arról a ruhájáról, amit nekünk fel kell öltenünk magunkra, Ésaiás próféta könyvében olvashatjuk azt, hogy “öltözzél fel ékességed ruháiba”. Ésa. 52,1.
A bennünk és rajtunk megnyilatkozó lelki ruhának van egy alsó és egy felső része.
A felső ruha nem más, mint a Krisztustól kapott menyegzői öltözet, az Ő bűntelen élete, amit kész nekünk adni, hogy méltón állhassunk meg a megvizsgáláskor Előtte.
Ezért a ruháért nekünk nem kell tennünk semmit, csak elfogadni és viselni.
Ugyanakkor a megváltottaknak van egy olyan ruhájuk is, amit állandóan meg kell mosni és kifehéríteni a Bárány vérében. Jel. 7,14.
Ez a ruha nem lehet Krisztus igazságának fehér ruhája, hiszen azt nem kell megmosni sem fehéríteni.
Az igazságnak ezt a ruháját mi csak elveszíthetjük, de nem szennyezhetjük be.
Ez a mosásra szoruló ruha tehát nem más, mint a mi bűnnel fertőzött és megromlott természetünk, amihez mindenhol bűn tapad, és állandóan tisztításra szorul.
A 144.000-nek viszont el kell jutni még Jézus visszajövetel előtt oda, hogy ez a ruhájuk is tiszta fehér legyen.
A Bárány vérének gyógyító ereje és hatása ugyanis “az atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből”, vagyis az atyáinktól eredendően öröklődő állapotunkból is szeretne meggyógyítani és megszabadítani. I. Pét. 1,18-19.
Ezért az isteni tisztító kegyelemért imádkozott Dávid is, aki érezte, hogy a teljes lelki békéhez és boldogsághoz nem elég az Istentől elnyert megigazulás.
“Egészen moss ki engemet az én álnokságomból, és az én vétkeimből tisztíts ki engem... Tisztíts meg engem izsóppal és tiszta leszek, moss meg engem és fehérebb leszek a hónál.” Zsolt. 51,4. 9.
Pál apostol szerint az ékességünk ruháit csak úgy tudjuk felvenni magunkra, ha állandó és élő közösséget tartunk Jézussal.
Az egyik esetben egyszerűen csak azt kell tennünk, hogy “öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust”, - ez az Ő igazságának felöltözését jelenti, ami egy jogi rendezést biztosít számunkra Isten előtt. Róm. 13,14.
A másik esetben viszont már belül cserélődünk ki: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, ez viszont a megszentelődésünket jelenti. Gal. 2,20.
Ez egyrészt azt jelenti, hogy csak azok lesznek elpecsételve, akik készek voltak a maguk területén és a maguk képességeivel az Isten szolgálatába állni. Jel. 7,3/b.
Ugyanakkor viszont azt is jelenti, hogy Mózeshez hasonlóan az Isten szolgálatában szerzett tapasztalataikat fogják majd ott énekelni.
“Akik a Mennyben az angyali karral együtt fognak himnuszt énekelni, azoknak a Földön kell megtanulniuk a Menny énekét, amelynek jellemző vonása a hálaadás.” (7.Test. 244,3. ang. – 248,1. magy.)
Ha Mózes életét végigkísérjük, akkor azt látjuk, hogy nagyon gazdag tartalmú lehet ez az ének.
Mózes énekének sorait valahogy a következő gondolatokból állíthatnánk össze:
Döntés Isten mellett: “Inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét.” Zsid. 11,25.
Türelem-lecke Isten iskolájában: “Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak.” IV. Móz. 12,3. – Jel. 14,12.
Hit Isten szavában, aminek hatására kettéválik előtte a Veres -tenger, a kősziklából pedig víz fakad.
Bátorság Istenért és az ő igazságáért, kész szembefordulni a Fáraóval, Isten és az ő népe ellenségével, de még a saját népével is, amikor azok az Istentől elhajoltak.
Az alázatosság ugyanis nem jelent gyengeséget és gyöngédség nem jelent gyávaságot.
Szeretet az Isten népe és műve iránt, inkább “törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál”, de nekik bocsáss meg. II. Móz. 32,32.
Feltétlen engedelmesség, kész elhagyni otthonát, feláldozni még a fiát is, ha az Isten iránti engedelmesség ezt várja el tőle.
Megnyugvás Isten akaratában akkor is, amikor a saját elgondolása teljesen más volt. V. Móz. 3,23-26.