A seol szó, amely az Ó-Testamentumban 56-szor fordul elő, néha pokolnak van fordítva, mint pl. IV. Móz. 16,30. II. Sám. 22,6. Zsolt. 86,13. Péld. 15,11. 24. Az újabb forditások “holtak hazáját” vagy “alvilágot” írnak helyette, amik szintén nem valami szerencsés szavak. Egy néhány példa megmutatja nekünk, hogy mit kell érteni a seol szó alatt. Jákób így beszél fia, József elvesztése feletti aggodalmában:”Sírva megyek fiamhoz a sírba (seol)” (I. Móz. 37,35.). Gondoljuk meg: ha a seol valóban pokolt, vagy alvilágot jelentene, úgy Jákób azt várta volna, hogy a pokolba kerüljön, és hogy az ő istenfélő fia, József máris ott lett volna?

396. oldal A következő íráshelyeken seol szintén a halottak helyét jelöli meg: I. Móz. 42,38. 44,29. 31. Nagyon figyelemre méltó Préd. 9,12. is: “Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban, ahová menendő vagy.” Félreérthetetlenül világos Ezékiel kijelentése is a seol felől: “Itt van Mések-Tubál és minden sokasága; körülötte vannak ennek sírjai. Mindnyájan körülmetéletlenek, fegyverrel megölettek, mert félelmére voltak az élők földjének. És nem fekszenek együtt az erősekkel, akik elestek a körülmetéletlenek közül, akik hadiszerszámaikkal szálltak alá a sírba (seol), és akiknek az ő fegyvereiket fejük alá tették; mert az ő vétkük csontjaikon van, mivelhogy félelmükre voltak a vitézeknek az élők földjén.” (Ezék. 32,26.27.).

Az íráshely, Zsolt. 49,13-16-ig úgy igazán bemutatja a büszke ember mulandóságát. Ezekben a versekben háromszor van említve a seol szó: “Pedig az ember még ha tisztességben van sem marad meg; hasonlít a barmokhoz, amelyeket levágnak. Ez az ő sorsuk bolondság nekik, de azért gyönyörködnek szavukban az ő követőik. Mint juhok a seolra vettetnek, a halál legelteti őket, és az igazak uralkodnak rajtuk reggel; alakjukat elemészti a seol, távol az ő lakásuktól. Csak Isten válthatja ki lelkemet a seol kezéből, mikor az megragad engem.” Mint juhok, a seolra vettetnek (a gonoszok), a halál legelteti őket (15. vers), a seolban alakjuk megemésztetik. Az istenfélőknek ezzel szemben van reménységük: “De Isten engem kivált a holtak hazájából (seolból), és magához fog venni.” (16. vers öf.)

Az Istenben bízók reménysége különösen kiérthető a német nyelvű Albrecht-fordításból, ahol a Zsolt. 49,15. verse első részét így adhatnánk vissza: “De jön egy reggel, amikor az igazak fognak uralkodni felettük.” Albrecht itt 397. oldal egy lábjegyzékben felteszi a kérdést: “Vajon itt nem a feltámadás reggelét kellene érteni?” És aztán a vers második része igenli kérdését: “Sziklájuk szétszaggatja a halottak bírodalmát; nem marad az ő lakásuk.” Ehhez még megjegyzi: “A szikla Isten. Nem Ő törte meg a halál hatalmát Krisztus feltámadása által? Mert Isten vezeti az övéit a feltámadás új életéhez (Dán.12,2.).”

Seol a legmélyebb pont (V. Móz. 32,22.). Különösen érdekes lenne a halál és a sír egymás mellé állítása Dávid megváltásról szóló énekében, ami II. Sám. 22,2-51-ig van leírva. Az 5. és 6. versben ezt írja: “Mert halál hullámai vettek engem körül, az istentelenség árjai rettentettek engem; a pokol (seol) kötelei vettek körül, s a halál tőrei estek reám.” Hasonlóan hangzik Ésaiás 28,15. verse: “Mert így szóltok: frigyet kötöttünk a halállal, a sírral (seol) meg szövetséget csináltunk.” És a 18. vers: “És eltöröltetik a halállal való frigyetek, és a sírral (seol) való szövetségetek meg nem áll”. Ezek hasonló fogalmak párhuzamba állítása, ahol mindkét esetben ugyanazt gondolja, azonban különböző szavakkal jelöli meg.

Szó sincsen egy tudatos vagy féltudatos továbbélésről a seolban. A seol a “feledés országa”, a “csend” országa, ahol az ember nem dicsérheti többé az Urat, ahol nem gondolkozhat, ahol semmi dolgot nem teljesíthet többé.

Jób 17,15. szerint a seol-nak és a “porban nyugvásnak” ugyanaz a jelentése: “Leszáll az majd a sír üregébe (seolba), velem együtt nyugszik a porban”.

Ésaiás próféta a seolt a férgek ágyával teszi azonossá, egyértelmű a sírral tehát: “Kevélységed és lantjaid zengése a sírba szállt (seolba); fekvőágyad férgek, és takaró lepled pondrók!” (Ésa.14,11.).

Az Új-Testamentumban 10-szer találkozunk a görög hádes szóval. Hádes a héber seol szónak felel 398. oldal meg. Ezen a szón azonban egy egészen veszélyes görög elképzelés csüng, mert Hádes a görög alvilág istene. Talán épp ez az oka annak, amiért Pál apostol egyetlen levelében sem használja ezt a szót, noha elég gyakran beszél a halálról.

Máté 11,23. és Luk.10,15. az a két íráshely, amelyeket a pokol létezése bizonyitásának megpróbálásánál felhasználnak. Azt mondja ott: “Te is, Kapernaum, aki az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz megaláztatni; mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyek tebenned voltak, mind e mai napig megmaradt volna.” “És te, Kapernaum, mely mind az égig felmagasztaltattál, a pokolig fogsz lealáztatni.”

Mit akar itt mondani? Elsősorban a legmagasabb önfelmagasztalás a legmélyebb megaláztatással van szembeállítva. De a “pokol” szóval nem az ítélet, vagy a büntetés helye van gondolva, hanem csak a sír, a halottak helye. Ez abból a tényből is kitűnik, hogy Sodoma lakói, akik már sok évszázad óta halottak voltak, még nem jelentek meg az isteni ítélőszék előtt. Jézus szava szerint az még jövőbeli volt számukra: “Mondom pedig néktek, hogy a sodomabeliek állapota tűrhetőbb lesz ama napon (12. vers). És ha az ítélet számukra – mint minden ember számára – csak a jövőben fog jönni, amikor Jézus visszajön, akkor és csakis akkor lesz az ítélet és az ítélet végrehajtása – vagy a büntetés, vagy az örök üdvösség. A “pokol” tehát nem egy már most fennálló büntetőhely.

Máté 16,18. azt akarja mondani, hogya hádes (a halál hatalmaként bemutatva) az Isten egyházát nem nyelheti el. Apcs.2,27-ben és 31-ben a hádest – ma helyesen – a halottak helyeként, sírnak fordítják. “Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban (hádes), és nem engeded, hogy a Te Szented rothadást lásson...” “Előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az Ö lelke 399. oldal nem hagyatott a sírban (hádes), sem az Ő teste rothadást nem látott.”

A hádesban rothadás uralkodik; mert kimondottan ki van hangsúlyozva, hogy Isten nem hagyta, hogy Krisztus a hádesban elrothadjon. Krisztus tehát egy kivétel volt. “Akit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván, mivelhogy lehetetlen volt Neki attól fogva tartatnia ... Annakokáért örvendezett az én szívem, és vigadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik; mert nem hagyod az én lelkemet a sírban (hádesban), és nem engeded, hogya Te Szented rothadást lásson... és előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az Ő lelke nem hagyatott a sírban (hádesban), sem az Ő teste rothadást nem látott.” (Apcs. 2,24. 26. 27. 31.). Pontosan ez a kifejezés: “nem engeded, hogy a Te Szented rothadást lásson”, azt bizonyítja, hogy a “szent” alatt az egész személyiséget érti, és az, természetes módon tehát az egész ember – Krisztus képezi az egyedüli kivételt – a hádesban a rothadásnak esik áldozatul.

Ebben az értelemben könnyű megérteni a Jelenések íráshelyeit is, ahol a hádes szót alkalmazza: Jézusnál vannak a halál és a hádes (sír) kulcsai (Jel. 1,18.); halál és hádes (sír) fenyegetik az embert (6,8.); halál és hádes (sír) kiadják halottaikat (20,13.); a halál és a hádes (sír) megsemmisíttetnek (20,14.).

Nagyon világosan mutatja L. Reinhardt1, hogy mit jelent hádes, és hogy mit nem jelenthet az: “Az ókorban Hádes volt az alvilág istene; később Plutó lépett a helyére, és a szó ezt a jelentést kapta: alvilág, sír, halál... Itt a pogány és középkorbeli mellékfogalomról: ’pokolról’ abszolút szó sincs. Ha a görögök sem kötötték gyakran össze a hádes szóval, úgy az Ó-Testamentum zsidó fordítói és az Új-Testamentum írói pláne hogy nem tették. 400. oldal Nekik a hádes ugyanolyan volt, mint az ó-testamentumi seol: vagyis sírgödör, a föld alatt, a horizont alatt elterülő alvilág a maga tulajdonképpeni, nem pedig misztikus és mitológiai értelmében véve. Hogy nekik ez így volt, azt egyáltalán nem is szükséges bizonyítani, hisz amihez az újtestamentumi íráshelyeken a hádes szó van használva, az vagy fordítása a Jézus által használt arám (seol) szónak, vagy pedig az eredetileg arám nyelven beszélő és egész korukig arámul, vagy izráeliül (ó-testamentumi-bibliailag) gondolkodó apostoloktól keverednek elő.”

Maguk a görögök pontosan tudták, hogy az alvilág eseményeiról szóló leírások tisztán kitalálások. Ez vonatkozik Szókrátészra, a Kr. e. 470-ben Athénben született filozófusra is. Ő elfogadta a lélek halhatatlanságát, mint valami vitathatatlant. Haláluk után a meghaltak lelkei az ítélet szavának néznek elébe. Szókrátész aztán fantáziával töltve diszíti ki a lelkek további sorsát. Tisztításra, bűnhődésre, a megszolgált jutalom vagy büntetés megkapására megy a dolog. A bűn megbűnhődése által van megváltás. Nagy gonosztevőket a Tartaroszba taszítanak, ahonnan soha fel nem jöhetnek.

Szókrátész adataiból nem nehéz rájönni, hogy a tisztítótűz, a Tartaroszban való végtelen tartózkodás, vagy az örök pokolkín és az ezekkel rokon tanok, honnan veszik eredetüket. A görög filozófia ezeknek a nembibliai teóriáknak az anyja. Figyeljük meg, hogy maga Szókrátész mit tartott a saját kitalálásairól:²

“Az imént felvázolt elképzeléseim, kedves Szimmiászom, bizonyára ösztönözni fognak arra, hogy ami erényt és bölcs belátást az életben mi a magunkévá teszünk, hogy azt mind felkínáljuk. Mert a díj csodálatos, és a remény nagy. Hogy ennek, amit most lefektettem, a feltétel nélküli igazságát állitsam, ilyenfajta kérdésekben nem szívesen jönnék össze egy értelmesen gondolkodó emberrel. 401. oldal Hogy azonban a mi lelkünkkel és annak lakóhelyeivel így, vagy hasonlóképpen áll a dolog – hisz a lélek halhatatlansága minden kétségen felül áll, ez egy igazán jogos hit lehetne, egy érték, amire lehetne merszük, hogy ráadják magukat. Mert a merészség szép, és az értelem ilyen varázsszavakhoz hasonlóan ható, megnyugtató elképzeléseket óhajt; azért időzök már oly rég óta efelett a kitalált ecsetelés felett.”