A pogányok elhívása és megbízatása

A zsidó népnek szabott idő, és ami belőle következett, miszerint: „elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét" (Mt. 21,43.), teljesen világossá tette, hogy Isten elhívása kizárólag csak kegyelemből történik. Ettől az időtől fogva vált világossá az, amit Pál apostol nagyon határozottan képviselt: „Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók; Sem nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod. Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul." (Róm. 9,6-8.)

Ami Izráel megkeményedett részét illeti, – ahogy Pál fogalmaz felőlük – ők nem azért keményedtek meg, mert Isten elvetette őket, hanem fordítva, a megkeményedésük miatt nem tudott Isten már mit kezdeni velük. Ez pedig azért következett be, mert a saját cselekedeteik által akartak érdemet szerezni, és megalapozni Isten előtt az igazságukat, az Isten igazságát pedig nem ismerték, és nem is akarták megismerni. Ezért Pál azt írja róluk: „Atyámfiai, szívem szerint kívánom, és Istentől könyörgöm az Izráel idvességét. Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy Isten iránt való buzgóság van bennük, de nem megismerés szerint. Mert az Isten igazságát nem ismervén, az ő tulajdon igazságukat igyekezvén érvényesíteni, az Isten igazságának nem engedelmeskedtek." (Róm. 10,1-3.).

A Jézus által elindított Új-szövetség teljesen új szervezeti és tanítási alapokra épült fel, aminek Jézus Krisztus és a közvetlen tanítványai, az apostolok voltak az alapítói. Ettől kezdve már nem a zsidó legfőbb tanács, a Szanhedrin volt hívatott megvizsgálni, majd pedig elfogadni vagy elvetni a gyakorlati és elvi kérdéseket, hanem a Jeruzsálemben székelő apostoli közösség gyakorolta ezt a jogkört a Keresztény Egyházban. Ettől fogva minden problémát jelentő ügyben hozzájuk kellett fordulni, hogy „Mindenek ékesen és jó renddel legyenek" (1Kor. 14,40.). Ilyen eset volt az, amikor az Antiokhiában lévő gyülekezettel kapcsolatban felmerült kérdésekre hoztak határozatot. „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül, Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól, és a paráznaságtól; melyektől ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok." (Csel. 15,28-29;). „A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magukat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól." (Csel. 21,25.).

Az igében található kinyilatkoztatásokból egyértelmű, hogy ebben a történelmi időben bekövetkezett változás nem a zsidó emberek üdvösségét érintő döntése volt Istennek, hanem csak a missziós küldetésre vonatkozó kiválasztásának a visszavonását jelentette. Ezzel a zsidó nép megszűnt Isten kiválasztott népe lenni az örökkévaló evangélium hirdetésére, ezt a kiválasztottságot a keresztény egyháznak adta át Jézus, vagyis ettől kezdve már a nemzeti helyett egy nemzetközi közösséget bízott meg a misszió parancsával. Szeretném hangsúlyossá tenni, hogy ez nem egy emberi elgondolás, nem egy igei kijelentés félreértelmezése, hanem Jézus Krisztus az Isten Fia nyilatkoztatta ki félreérthetetlenül. Jézus azt mondta:  „mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és oly népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét” (Mt. 21,43). Viszont ebben az újonnan kiválasztott és megbízott közösségből nincsenek kizárva a zsidók, ők is részesei lehetnek ennek az újonnan választott népnek. De mint nemzet, mint választott nép, megszűnt a kiváltsága. A Bibliában található kinyilatkoztatások szerint Jézus nem vetett el senkit közülük, mint személyt, de ettől az időtől fogva mindenkinek magának kell eldönteni azt, hogy akar vagy nem akar a keresztény Egyházhoz tartozni, a Krisztusban valók közösségéhez.

Jézus mennybemenetelét követően a prófécia szerint még három és fél év volt hátra a zsidóknak adott időből. Ez az időszak viszont már csak az utolsó kegyelmi időnek számított a zsidóság részére, ezért ekkor csak a zsidóság körében végezték a Jézusról szóló evangélium hirdetését a tanítványok. Ezzel az volt a célja Istennek, hogy a választott nép közül minél többen csatlakozni tudjanak azokhoz, akik már Krisztust elfogadva vihetik az evangéliumot az egész világra. Amikor azonban lejárt a próféciában meghatározott idő, akkor változás következett be, amit a következő szavakkal vezet be a Szentírás az Antiókiában végzett misszióval kapcsolatban. „Mikor pedig látták a zsidók a sokaságot, betelének irigységgel, és ellene mondának azoknak, miket Pál mond, ellenkezve és káromlást szólva. Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltóknak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig." (Csel. 13,45-47.).

Amikor Isten visszavonta a zsidó néptől, mint nemzettől a misszióra adott megbízatását, és egy új népet választott magának az evangélium hirdetésére, akkor az új megbízatás tartalmi részében semmi sem változott. Ahogy a zsidó nép elhívásánál az volt Isten szándéka, hogy „lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (2Móz. 19,6.), akként az újszövetségi Egyházzal szemben is ugyanez lett Isten szándéka és elvárása. „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok" (1Pét. 2,9.). Izráellel kapcsolatban úgy rendelkezett Isten, hogy „a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen” (Ésa. 49,6.). Ekként bízta meg és küldte el Jézus a mindenkori tanítványait is az egész világra az evangélium üzenetével, hogy hirdessék „Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket;" (1Pét. 2,9.). „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek:" (Mt. 28,19-20.). Isten kezdettől fogva, mindig az embert akarta megváltani Krisztusban. Izráel elhívása, majd a keresztény Egyház megbízatása is csak arra vonatkozik, hogy ebben az isteni szándékban aktívan vegyenek részt Isten szolgáiként, elhívott népeként, mások megmentésében.

I. Változás az Isten-imádat módjában

A zsidó népnek adott megbízatás visszavonásával párhuzamosan sok minden megváltozott az Isten és választott népe kapcsolatában. Mindenekelőtt az Isten-imádat formája és módja, amit nagyon sok minden befolyásolt. Jézus halálával egy időben ugyanis a jeruzsálemi templom megszűnt Isten háza lenni, mert Isten megszüntette benne a személyes jelenlétét. Ezt pedig azzal juttatta kifejezésre, hogy „a templom kárpitja… középen… fölétől az aljáig ketté hasadt" (Mt. 27,51;  Lk. 23,45.). 

Ez az esemény azért volt rendkívüli jelentőségű, mert a kárpit mögötti volt a Szentek-szentje, az Isten személyes jelenlétének helyszíne, a frigyláda felett lévő kegyelemtrónnál, ahová még a főpap is csak egy évben egyszer léphetett be. Ekkor azonban Isten a függöny szétszakításával kinyitotta ezt a helységet, amivel azt fejezte ki, hogy ettől kezdve az Ő jelenléte megszűnt ott lenni. Ezzel a templom teljesen elvesztette a korábbi funkcióját, Isten jelenléte nélkül ugyanis nem lehetett tovább az Isten-imádat helyszíne, hanem csupán egy épület, a többihez hasonló.

Az evangéliumok feljegyzéseiben a tanítványok azt is megörökítették, hogy Jézus már előre jelezte ezt a lényeges változást, amikor a samáriai asszonnyal beszélgetett, akinek azt mondta: „Asszony, hidd el nékem, hogy eljő az óra, amikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát… De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul." (Jn. 4,21; 23.). Ekkor ugyanis a jeruzsálemi templomban lévő kegyelemtróntól, – ami az imádat központját jelentette – a mennyei templomban lévő kegyelemtrónhoz került át az imádat helyszíne. Ezért írja Pál azt: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül." (Zsid. 4,16.). Ezen a helyen viszont már nem a Lévi törzséből való Áron fiai végzik a papi szolgálatot, hanem a mi nagy Főpapunk, Jézus Krisztus fogad bennünket, amikor hit által elé járulunk imádságos szívvel. „Lévén annakokáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia" (Zsid. 4,14.), ezért „Járuljunk Hozzá, igaz szívvel, hitnek teljességével" (Zsid. 10,22.).

Mivel a zsidók nem értették meg Isten üzenetét, amit a szentély belső kárpitjának kettéhasításával fejezett ki, ezért tovább folytatták a templomban a megszokott ceremoniális szolgálataikat, mintha semmi sem történt volna. Isten, aki előre látta ezt a reakciójukat, nem akarta megengedni, hogy visszaéljenek a templomban végzett szent szolgálatukkal. Ezért több száz évvel korábban Dániel próféta által adott kinyilatkoztatást, amiben előre jelezte a szenthelyet érintő megmásíthatatlan döntését. Eszerint „véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak", „a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe", „vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás" (Dán. 9,26-27.).

II. A ceremoniális szolgálat csak előkép volt

A Jézus halálával bekövetkező változás következményeként a templomhoz kötődő minden ceremoniális szolgálat, így az áldozati rendtartás is elveszítette a funkcióját. A jeruzsálemi templom lerombolásával a ceremoniális szolgálatnak még a lehetősége is megszűnt. Pál apostol azt írja, hogy ezek a vallásos élettel kapcsolatos gyakorlatok isteni rendelkezésre működtek ugyan a maguk idejében, de Jézus Krisztus golgotai halálával elveszítették az aktualitásukat, mert ezek „csak árnyékai voltak a bekövetkezendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé" (Kol. 2,17.). Az apostol a következőképpen összegzi ennek a lényegét.

„Minthogy a törvényben a jövendő jóknak az árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg, ennélfogva azokkal az áldozatokkal, amelyeket esztendőnként szünet nélkül visznek, sohasem volt képes tökéletességre juttatni az odajárulókat; Különben megszűnt volna az áldozás" (Zsid. 10,1-2.). Ezért egy jobb és tökéletesebb áldozatra volt szükség, amely képes megoldani az emberi család problémáját. Ez az áldozat „Istennek ama Bárányaként" jelent meg, Aki nemcsak szimbolikusan szabadítja meg a bűnöst a bűnének terhétől, hanem valóságosan és véglegesen is „elveszi a világ bűneit" (Jn. 1,29.).

Erről a korszakváltásról, és ennek a Szabadítónak az eljöveteléről számol be Pál a következőképpen: „Ekkor ezt mondta: Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem a te akaratodat. Eltörli az elsőt, hogy meghagyja a másodikat. Amely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által." (Zsid. 10,9-10.).

III. A papság és áldozatok megváltozása

A zsidó népre szabott isteni rendelkezés szerint bekövetkezett változás miatt a lévitai papság szolgálatának a legjelentősebb része is elérkezett a végéhez, mert erre a szolgálatra való kiválasztásuk érvényét vesztette. Templom nélkül, áldozat bemutatás nélkül egyébként is hiábavalóvá vált a papi szolgálatuknak ez a része.

Ettől az időtől kezdve a lévitai papság helyett újra a Melkisédek rendje szerinti papság kapta a megbízatást Istentől. Pál a Zsidókhoz írott levelében emlékezik meg „a papság megváltozásáról" (Zsid. 7,12.), azt mondván, hogy a változás idején „a Melkisédek hasonlatossága szerint áll elő más pap" (Zsid. 7,15.), aki nem más, mint Jézus Krisztus. Mert Róla „ez a bizonyságtétel: Te pap vagy örökké, a Melkisédek rendje szerint" (Zsid. 7,17.). „Neveztetvén az Istentől Melkisédek rendje szerint való főpapnak" (Zsid. 5,10.). Ezért a hitünk szerint „Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve." (Zsid. 9,11-12.).

Dániel próféta is nagyon határozottan jelenti ki a prófétikus üzenetében, hogy amikor „kiírtatik a Messiás", akkor ezzel „véget vet a véres áldozat és az ételáldozat" (Dán. 9,26-27.) gyakorlásának, vagyis annak, hogy a templomban tovább folytassák az áldozatok bemutatásának ceremóniáját.

Istennek ama Bárányát viszont nem kell minden nap újra és újra megáldozni, mert az Ő áldozata annyival különb volt „a bakok és tulkok" áldozatánál, hogy csak egyszer kellett megtörténni, de ezzel „örök üdvösség szerzője lett" azok számára, akik hit által elfogadják Őt személyes Megváltójukként.

IV. Változás a szövetségkötés módjában

Az Új-szövetség kezdetével megváltozott az Istennel való szövetségkötés módja, és ezzel együtt a gyakorlati és lelki élet szabálya is.

Izráel fiai számára még a nyolcadik napon végrehajtott körülmetélés szertartása jelentette a szövetségkötést. „Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én közöttem és ti közöttetek, és a te utánnad való magod között: minden férfi körűlmetéltessék nálatok. És metéljétek körűl a ti férfitestetek bőrének elejét, és az lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek jele. Nyolcnapos korában körűlmetéltessék nálatok minden férfigyermek…" (1Móz. 17,10-11.).

Szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy a szövetségkötésnek ez a módja viszont egyetlen izráelitának sem garantált üdvösséget. Ez csak lehetőséget és előjogot biztosított nekik a megváltás megismeréséhez, hogy az áldozataik bemutatása által kifejezhessék a Megváltóba vetett személyes hitüket.

Természetesen ezt is lehetett személytelenül és hit nélkül gyakorolni, és nagyon sokan ezt tették, aminek az lett a következménye, hogy Isten már elfordult az áldozataik bemutatásától, és az imádságaikat sem hallgatta meg. Ésaiás prófétán keresztül üzente meg nekik: „Mire való nékem véres áldozataitoknak sokasága? ezt mondja az Úr; megelégeltem a kosok egészen égőáldozatait és a hízlalt barmok kövérét; s a tulkok, bárányok és bakok vérében nem gyönyörködöm; Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kivánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok? Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel útálat előttem; újhold, szombat s ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek. Újholdaitokat és ünnepeiteket gyűlöli lelkem; terhemre vannak, elfáradtam viselni. És ha kiterjesztitek kezeiteket, elrejtem szemeimet előletek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom: vérrel rakvák kezeitek." (Ésa. 1,11-15.). Ezért felszólította őket a változásra: „Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szünjetek meg gonoszt cselekedni; Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét." (u.o: 1,16-17.). Végső summázatként pedig azt mondta Isten, amit Pál is idéz Ésaiás üzenetéből: „Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövenye, a maradék tartatik meg." (Róm. 9,27.).

Jézus a szövetségkötésnek egy új formáját és módját vezette be, és tette az üdvösség feltételévé. Jézus azt mondta: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz elkárhozik" (Mk. 16,16.). Vagyis az Istennel való szövetségkötéshez már nem a körülmetélkedés szükségeltetik, hanem a keresztség, ami viszont nem csak a pogányokra vonatkozó rendelkezés, hanem a zsidókból megtért keresztényekre is. „Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg." (1Kor. 12,13.). Jézus ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az igazi szövetségkötéshez most sem elég a keresztség, mint egy látványos cselekmény, hanem hitre is szükség van, mert „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni" (Zsid. 11,6.). Pál kortársai is éppen ezt a hitüket veszítették el, ezért nem tudott Isten már mit kezdeni velük a továbbiakban.

Pál apostol a szövetségkötés módjának a megváltozását, vagyis a körülmetélés megszüntetését a következőképpen magyarázta és indokolta. „Mert Ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg, És ti Ő benne vagytok beteljesedve…  Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkezvén az érzéki bűnök testét a Krisztus körülmetélésében;" (Kol. 2,9-11.). Vagyis az igazi körülmetélés nem a testen kívül történik, hanem belül, a szívben, emberi szem számára nem láthatóan. Ezért „nem az a zsidó, aki külsőképen az; sem nem az a körülmetélés, ami a testen külsőképen van: Hanem az a zsidó, aki belsőképen az; és a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélkedés; amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van." (Róm. 2,28-29.).

V. Változás a bűnrendezésben

Mivel az Újszövetség idején már érvényét veszítette az előképes áldozati rendszer, hiszen az igazi áldozat megáldozása megtörtént, ezért a bűnrendezés módjában is változás következett be.

Az Ószövetség idejéből való bűnrendezésnek a folyamatát a következőképpen lehet pontokban összefoglalni.

1. A bűnbocsánat elnyerése érdekében áldozatot kellett bemutatni az Isten által megadott törvények szerint. Ezek az áldozatok eléggé sokfélék lehettek: bárány, galamb, tulok, stb. Lehettek ételáldozatok vagy véresáldozatok, lehettek bűnért vagy vétekért való áldozatok.

2. Mivel a „bűn zsoldja halál" (Róm. 6,23.), ezért „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” (Zsid. 9,22.). A bűnrendezés érdekében ezért kellett megölni az oltárhoz vitt áldozatot, a felfogott vérét pedig bevinni a szentélybe, és ott a bűnös halálát követelő törvény előtt bemutatni, hogy a bűn elvette méltó büntetését.

3. Az áldozati állatok vére a Megváltónak a Golgotán kiontott vérére mutatott előre, jelképesen Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatára. Pál ezért írja azt, hogy ezek az áldozatok csak „árnyékai voltak a bekövetkezendő dolgoknak, de a valóság Krisztusé" (Kol. 2,17.).

4. Az áldozatok bemutatásához szükség volt az Isten és az ember közötti közbenjárást elvégző papra is, akinek feladata volt a bűnös helyett és érdekében megtenni mindazt, amit a bűnös nem tehetett meg. A bűnös ugyanis csak az égőáldozati oltárig mehetett el, amikor Isten előtt akart megállni. Onnan viszont már csak a szolgálattevő pap végezhette el a közbenjárás szolgálatát a bűnös képviseletében.

A bűnrendezés szempontjából ezek az Isten által adott ceremoniális törvények és előírások érvényüket veszítették az igazi áldozat – Jézus Krisztus – halálával, mivel „Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit" megáldoztatott (Jn. 1,29.). Ezért ettől kezdve Isten új előírásokat és új jelképeket iktatott be és írt elő a bűnrendezés érdekében. Jézus az Úrvacsora cselekményét iktatta be a bűnrendezésünk érdekében, amikor visszaemlékezhetünk az értünk hozott hatalmas áldozatra.  

Jézus megáldoztatásának viszont nem kell újra és újra megtörténni, hanem elég volt egyszer megtörténnie. Az Úrvacsora cselekményével mi sem áldozzuk fel újra és újra Jézust, hanem csak megemlékezünk arról, hogy ez már megtörtént érettünk. De minden Úrvacsora alkalmával emlékeztetjük magunkat arra, hogy Isten mennyire szeret bennünket, és milyen hatalmas áldozattal fejezte ezt ki előttünk. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn. 3,16.).

Az ószövetségi időkben élők számára előremutató szimbólikus cselekmények voltak a bűnrendezésükkel kapcsolatban adott isteni előírások. Az újszövetségi időkben élők számára viszont visszamutató szimbólumokat adott Isten. Jézus is ezt hangsúlyozta, amikor beiktatta az Úrvacsora szertartását. „Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára." (Mt. 26,26-28.), „…ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" (Lk. 22,19.). Pál apostol is a visszaemlékezés gondolatát hangsúlyozza: „Ezt cselekedjétek… az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend." (1Kor. 11,23-26.).