II. FEJEZET Az Isten népe megítélésével kapcsolatban felmerülő kérdések	Letöltés

.

Ennek a fejezetnek a végén még egy nagyon fontos kérdést kell megvizsgálni. Az 1915-16-ban kivált csoport „Reformmozgalom”-nak nevezi magát, mégpedig a Hetednapi Adventista Egyház Reformmozgalmának. Ezzel a névvel azt akarja hirdetni, hogy Isten általuk valósította meg azt a reformációt, amelyről a Prófétaság lelke által már jó előre szólt.

Ez az állítás azonban bizonyos vizsgálatot igényel. A Szentírás tanácsa késztet bennünket erre a vizsgálatra. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba.” (1Jn. 4,1.). A Bizonyságtételekben valóban jelezte Isten, hogy szükség van egy mindent átfogó reformációra népe között, és ez a reformáció meg is fog történni a maga idejében. A mi feladatunk tehát most az, hogy vizsgáljuk meg, valóban a „Reformmozgalom”-nak nevezett csoport által valósította-e meg Isten ezt a reformációt. A következőkben nézzük meg, hogy milyen reformációról beszél a Bizonyságtétel, és az általa jelzett változás ott van-e a Reformmozgalom életében, illetve azok a változások jellemzik-e a Reformmozgalmat.

„Elérkezett az ideje annak, hogy egy átható reformáció történjen. Ha ez a reformáció megkezdődik, akkor az ima lelke fogja áthatni a lelkeket és a gyülekezettől el fogja űzni a békétlenség és a veszekedés lelkét. Azok, akik nem éltek keresztényi egyetértésben, szorosabban fognak egyesülni egymással. Egy tag, aki helyes módon dolgozik, más tagokat fog magához vonni, akik vele együtt fognak imában küzdeni a Szentlélek elnyeréséért. Akkor semmi zavar sem lesz, mert mindnyájan összhangban lesznek a Szentlélek szándékával. Azok az akadályok, amelyek elválasztották a hívőket egymástól, le lesznek döntve, és Isten szolgái mindnyájan egy véleményen lesznek. Az Úr egyesülni fog az ő szolgáival.” (Ellen G. White: Bizonyságtétel a gyülekezetek részére 8. köt. 251,1.)

„Éjjeli látomásban jelenetek vonultak el szemeim előtt. Nagy reformáló mozgalom ment végbe Isten népe között. Sokan dicsőítették meg Istent. Betegek gyógyultak meg, és egyéb csodák mentek végbe, amint pünkösd napja előtt is történtek. Százak és ezrek látogatták a családokat és megnyitották az emberek előtt Isten Igéjét. A Szentlélek ereje által szívek győződtek meg az igazságról, és kinyilvánították őszinte megtérésük lelkületét. Minden oldalról ajtók nyíltak meg az igazság hirdetésének befogadására. A mennyei befolyás mintegy megvilágította a világot. Isten hű és alázatos népe nagy áldásokat nyert. A hálaadás, a dicséret szavait hallottam, és az egész munka egy olyan reformációhoz volt hasonló, mint amelyről az 1844. reformáció tanúskodott.” (u.o. 9. köt. 126,1.)

Az a reformáció, amiről a Bizonyságtétel jövendöl, egyáltalán nem alkalmazható a Reformmozgalomra. Ez a megjövendölt reformáció az ima lelkületéről, békéről és keresztényi egységről beszél. Ezzel szemben a Reformmozgalom életét kezdettől fogva napjainkig pont az ellenkezője jellemzi; egyenetlenség, viszály és további pártokra szakadás. Nemcsak ezek az idézetek, hanem a többiek is sokkal inkább a Szentlélek kitöltetését megelőző eseményként kapcsolják össze azt a reformációt, amely Isten népe között meg fog történni. Nyilvánvaló, hogy előbb a reformációnak kell megtörténni, mert a Szentlélek kitöltetésének ez előfeltétele. De mivel a Szentlélek kitöltetése még nem történt meg, ez egyúttal annak is a bizonyítéka, hogy a reformáció sem történt még meg. Ha ugyanis a Reformmozgalom magyarázata szerint kellene értelmezni a reformációt, akkor 1916 óta már be kellett volna következzen közöttük a Szentlékek kiáradása a késői esőben. Ennek elmaradása viszont éppen az ellenkezőjéről győz meg bennünket. Ez a tény közvetve azt is elmondja, hogy a Reformmozgalmat maga az Isten sem azonosítja a megjövendölt reformációval, mert nem töltötte ki rájuk a Lelkét.

Minden szakadár mozgalom reformációt és megújulást ígér akkor, amikor kiválik a közösségből. Kezdetben még történnek is bizonyos előrelépések, később azonban már egyre inkább csak a vallomásaikban található meg a hangoztatott reformáció, de a hozzá tartozó megváltozott élet már nincs mögötte. Csak idő kérdése, hogy még a vallomás is elmaradjon, hogy egyedül a különállás maradjon meg. Kísérő jelenségként ebben a helyzetben alakul ki az anyagyülekezet hibáira való mutogatás, illetve az ezekkel a hibákkal való összehasonlításban a saját tisztaságának és ártatlanságának a képviselete és missziója.

Ez az egész stratégia arra épül, hogy amíg elég hibát tudnak felmutatni az anyagyülekezetről, addig nem az ő hibáikkal foglalkoznak mások. Egy másik variációban pedig még az szokott előfordulni, hogy a kiszakadás után valamilyen elvi kérdést túl hangsúlyossá tesznek ‒ általában egyéb dolgok rovására, ‒ és ezzel egyfajta fanatikus, szélsőséges állapotot hoznak létre. És ezt nevezik reformációnak.

Szeretném Ellen White szavaival egy nagyon fontos dologra irányítani a figyelmet. Ez egy olyan kérdés, ami nélkül nem beszélhetünk reformációról.

„Ébredés és reformáció két különböző dolog. Az ébredés a lelki élet újraéledését, az értelem és a szív erőinek a feléledését, a lelki halálból való feltámadását jelenti. Ezzel szemben a reformáció az újjászervezést jelenti, az eszmék és elméletek, a szokások és a cselekedetek megváltozását. A reformáció azonban nem hozza létre az igazság jó gyümölcseit, amíg az nem egyesül a lélek felébredésével. Az ébredés és a reformáció együttesen végzik el a rendelt munkájukat, ebben a munkában egyesülniük kell.” (Ellen G. White-tól idézi: A.G. Daniels: Krisztus a mi igazságunk 51,2.)

Túl azon, hogy a Reformmozgalom igazi betegsége a túlzásba vitt önállóság és független gondolkodás, ‒ a problémáját mégis abban látom, hogy a farizeusi módszerek tipikus példáit ismétlik meg. Külsőségekkel akarják elérni és bizonyítani a lélek szentségét. Törvényekkel és rendelkezésekkel akarják kikényszeríteni a belső ember átalakulását. Nem veszik figyelembe, hogy a külső cselekedetek csak kísérő jelenségei a lélek átalakulásának, de nem előzményei. Miként Jézus mondja, „ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik” (Mt. 23,4.). Ezzel azonban egy kényszerhelyzetet teremtenek, aminek következménye az, hogy nagyon sokan csak érdekből vagy félelemből engedelmeskednek. A gyülekezetbe ugyan féllábszárig érő szoknyában jelennek meg, mert ez elő van írva, de egyébként, a mindennapokban nem ez a méret jellemzi a ruhatárukat. Mivel a közösség szabályai szerint a televízió a tiltott dolgok közé tartozik, ezért esetenként egy arra való szekrényben tartják, amit csak akkor nyitnak ki, ha a lelepleződés ellen minden óvintézkedést megtettek. Mint aki közöttük éltem gyakorló bibliamunkásként, majd felszentelt lelkészként, ezért ezeket a jelenségeket a valóságban láttam és éltem át. Ezzel csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a cselekedetek részletes szabályozásával sohasem lehet igazi és tartós reformációt megvalósítani.

„Isten kegyelmének a munkája a szív megújulása, ahogy átformálja életünket. Külső változások nem elegendők, nem hozhatnak összhangba Istennel. Sokan megkísérlik a reformot, változtatnak egyik-másik rossz szokásukon, remélik, hogy ily módon keresztényekké lehetnek. Csakhogy rossz helyen kezdik; a munkának a szívben kell kezdődnie. Szavaikkal keresztényeknek vallják ugyan magukat, de hogy lelkükben bírják-e az igazságot, az más kérdés. Az igazságnak csupán az ismerete nem elégséges. Az ismeret még nem változtatja meg gondolatainkat. A szívbeli megtérés és megszentelődés a fontos. Aki kötelességérzettől indíttatva kísérli meg Isten parancsolatainak a megtartását, csupán azért, mert meg kell tennie, ‒ az sohasem fogja átérezni az engedelmességből fakadó örömöt; a valóságban nem is engedelmeskedik.” (Ellen G. White: Krisztus példázatai 56. old.)

Az Istentől jövő reformációt mindig a lélek felébredése előzi meg. Enélkül nem beszélhetünk reformációról. Az ébredés viszont minden esetben a saját bűnös állapotomra döbbent rá, és sohasem a körülöttem lévők állapotára. Ebből adódóan nem mások problémáival foglalkozom, hanem a sajátommal, már csak azért is, mert amíg én is tele vagyok problémákkal, addig méltatlan vagyok arra, hogy mások fölött ítéletet mondjak. „Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van? Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!” (Mt. 7,3-5.). Ha pedig még nem látom a saját életemben azokat a dolgokat, amik reformációra szorulnak, akkor ez annak a bizonyítéka, hogy az ébredés, vagyis a lelki halálból való feltámadásom sem történt még meg. Ezt kellene a Reformmozgalomnak megérteni és a saját életében alkalmazni. Én is ezt tettem, amikor a Szentlélek rávezetett ennek a felismerésére.

Amikor ezt a megállapítást, és egyben a vágyamat is kifejezem, akkor elsősorban nem az egyes emberekre gondolok, hanem az intézményre. Személyes tapasztalataimból tudom, hogy a Reformmozgalomban is vannak olyanok, akik a saját részükre őszintén keresik Isten akaratát. Ugyanakkor viszont az is tény, hogy a Reformmozgalomnak, mint közösségnek az arculatát és jellegét nem ezek az őszinte, istenfélő emberek határozzák meg. A Reformmozgalom ugyanabba a hibába esett bele, mint az őskeresztény gyülekezet. Jézus éppen ezért mondja nekik: „az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd” (Jel. 2,4-5.).

„Az őskeresztények később hibákat kezdtek keresni egymásban. Hibákon rágódtak, helyet adtak a bírálgatásnak, és így szem elől veszítették a Megváltót és a bűnösök iránt tanúsított nagy szeretetét. Szigorúan vették a külsőséges szertartásokat, aprólékosabbak lettek a hit elméletét illetően, s követelőzőbbek a bírálatok terén. Afölötti buzgalmukban, hogy másokat megítéljenek, elfelejtették a maguk tévelygéseit. Feledték a testvéri szeretet tanítását, amit Krisztus hirdetett. S ami a legszomorúbb, hogy észre sem vették veszteségüket. Nem döbbentek rá, hogy eltűnt életükből a boldogság és az öröm, s hogy rövidesen sötétségben fognak járni, mert kizárták szívükből Isten szeretetét.” (Ellen G. White: Bizonyságtétel a gyülekezetek részére 8. köt. 241. old.)