A Mester eltávozása biztosíték a visszatérésére

A Megváltó ünnepélyes ígérete, hogy a korszakok végén visszatér, angyalok tanúsítása és próféták hirdetése által lett az apostoli egyház reménysége és a menny utolsó üzenetének alaphangja az emberekhez

I. Az évszázadokon keresztül tartó előkészület csúcspontja

Az óvilágot ékesítő székesegyházak nem néhány év rövid munkájának eredményei, hanem nemzedékek fárasztó munkája. Rendszerint századok múltak el az alapkő letétele és a tornyosodó felépítmény befejezése között. Ilyen hatalmas alkotások szükségszerűen lassú, gondos munka eredményei. Az alapokat nagy gonddal, szilárdan fektették le. Még ásatások nyúltak le a megingathatatlan sziklaágyakhoz, melyekre azok épültek. És az alapok lefek­tetését követő hatalmas építészeti munka olyan gondos és alapos volt, hogy az eredmény nagyszerű és tartós legyen.

Így a második advent reménysége is bibliai jövendöléseken alapul, és a XIX. század nagy második advent mozgalmában valósult meg, melyet köz­nyelven és gyakran lenézően millerizmusnak neveznek – ez áll előttünk ta­nulmányozás végett. A millerizmus nem okozat, hanem következmény. Résztvevői azt tartották, hogy az nem új és nem önkéntes fejlemény – nem elszigetelt, független, ésszerűtlen, összefüggéstelen jelenség –, mely abban az időben gyűrűzött a felszínre. Ahelyett azt állították, hogy ez a mozgalom 2000 éves alapos előkészítő háttérnek, felfogásnak és a jövendölések betelje­sedésének elkerülhetetlen következménye.

Vezetői mélységesen érezték, hogy reálisan és történelmileg ugyan olyan biztosan, ugyan úgy be kellett következnie, mint ahogy a XV. század nagy hitújításának meg kellett akkor történni, mivel elérkezett (10) a kitűzött óra az emberiség megváltása érdekében lefektetett isteni tervben, hogy a próféci­ák és jövendölések beteljesedjenek és bizonyítsák isteni elrendelésüket. En­nek a reformáció vezetői is hasonlóképpen tudatában voltak. Tudatában vol­tak megbízatásuknak és küldetésüknek, akik a legbölcsebb Gondviselés irá­nyítása alatt működtek, és a jövendölések megvalósítóinak tekintették magu­kat.

Hasonló módon, a XIX. századi Miller-mozgalom támogatói is úgy tekin­tették magukat, mint a jövendölések fokozatos értelmezésének csúcspontjai és beteljesedései, mely a századok folyamán lépésről-lépésre tárult fel. Az advent-mozgalmat nem lehetséges kizárólag társadalmi, lélektani, gazdasági vagy szervezeti alapon megmagyarázni. A nagy keresztény térhódítások jellegéből és lelkületéből merített ez a mozgalom, melynek gyökere a régmúltból táplálkozott.

Új reformációnak tekintették vagy pontosabban a XVI. és XVII. század­ban megrekedt reformáció továbbfejlesztésének és beteljesedésének. A ke­reszténykor végjeleneteinek idejére volt szánva. Letagadhatatlan erő és tűz járt vele, robbanásszerűen és gyakran mindent elsöprő erővel tört elő. Száza­dokon keresztül várakoztak eljövetelére. Úgy tekintették, mint azon tekercs utolsó darabkájának kigömbölyítését, mely a korszakokra vonatkozó nagy próféciákat tartalmazta.

A XIX. századhoz fordulunk most tehát, a 3. kötetben áttekintettük a szá­zad korai évtizedeinek óvilági advent-ébredését, mely az összes vallási cso­portba behatolt és fölvillanyozta azokat. A hasonló újvilági adventmozgalmat vesszük majd most szemügyre, mely teljesen elkötelezett mozgalommá fejlő­dött. Az I. részben a jövendölésre való általános ébredést jegyezzük föl, melynek magyarázói szétszórva éltek a különböző vallási területeken – az fe­lekezetközi fejlemény volt. Ezt követően a II. részben a látványos Miller-mozgalmat fejtjük ki, mely a különböző felekezetekből a követők százait vonta pályájára – a második advent egyéni hírnökeit és a Biblia jövendölései­nek több képviselőjét.

És végül a III. részben ennek a fejleménynek az utóhatását tekintjük át és az ezer év előtti elmélet tartósságát követjük nyomon (11) és a próféciákat történelmi szempontból, azok egyes részeinek végső beteljesedését, amint je­lentős részben elfogadták és egyre szélesebb körben terjesztették az egész földgolyón. A hívő reménységének a második advent a központja, és annak az első nagy advent igazságához és valóságához való életbevágó és elkerül­hetetlen kapcsolata, így vált ez az utolsó idő központi igazságává. Utószó vá­zolja majd föl az ezer év előtti elmélet tartósságát a következő évtizedekben.

II. Az idő és az örökkévalóság gyújtópontjai

Évekig kutatták a csillagászok az eget, hogy megtalálják a bolygók moz­gásának titkát. Elgondolkodva szemlélték e száguldó gömböket, melyek zűr­zavar és összeütközés nélkül száguldottak át a téren, pontosan követve szün­telen keringésüket. Hiába próbálták kiszámítani pályájuk útvonalát egy kör alakú mozgás alapján az égen. Gondolataikat egyetlen középponton rögzítet­ték az örökkévaló pályára. De ilyen számításokkal nem lehetett meg­fejteni. Zűrzavarban, összekülönbözésben és káoszban hagyták a vizsgálódó­kat. Végül egy csillagász, Johann Kepler rájött, hogy a bolygók pályája elip­szis vagy hosszúkás kör alakú, ezért két középpontjuk van. Akkor a csillagá­szati számítások egybehangzóak, pontosak és teljesek lettek. Megtalálták az egek törvényét.

Hasonlóan a megváltás tervéhez vagy pályájához, ha annak nevezhetjük. Az évek folyamán tömegek törekedtek arra, hogy megismerjék az Isten nagy megváltási művének és időzítésének rendelkezéseit, de annak pályáját egyet­len központ, a Krisztus első eljövetele köré próbálták elhelyezni, tizenkilenc évszázaddal ezelőtt. De rájöttek, hogy a megváltás tervének két középpontja vagy gyújtópontja van. A Krisztus második eljövetele ugyanúgy ekörül mo­zog, mint az első. Ezek az ikerközpontok – a kereszten való tragédia és Krisztus hatalommal és dicsőségben történő visszatérése – elválaszthatatla­nok voltak. Az egyik nem teljes a másik nélkül.

Csak e kettős összefüggésben válik a megváltás terve harmonikussá és tel­jessé. Csak így tudhatják megérteni az igazságot kereső emberek az Ószövet­ségben a Messiás eljöveteléről szóló, egyébként zavaros és látszólag (12) el­lentmondó próféciákat ‑ némelyek úgy beszéltek az Ő eljöveteléről, mint egy gyöngeségben és alázatban megjelenő emberről, aki kisbabaként születik meg Betlehemben, később szenvedésre, bánatra és gyászra, megtört ábrázat­tal és megvetett személyként; mások úgy nyilatkoztak, hogy Ő úgy jönt, min a Királyok királya, dicsőségesen és korlátlan hatalommal, és megtisztítja a földet, megszabadítja népét és bevezeti az örökkévaló béke és igazság ural­mát.

De ha egyszer fölfogtuk a két eljövetel hatalmas igazságát, tulajdonunk-ban van a korszakokon átívelő összes isteni megnyilvánulás kulcsa – múlt, jelen és jövő. Ez az, ami megoldást ad ezer zavaró problémára, és az egyetlan igaz történelmi életszemlélet ésszerű alapjára. Erre a hitre jutottak el a XIX. szá­zadi adventisták. Felismerték, hogy e két fenséges esemény körül forog az idő és örökkévalóság összes kérdése. Ez lesz tehát kutatásunk tárgya, az Atyáink prófétai hite című sorozat utolsó kötetének befejező részében.

LEROY EDWIN FROOM

Washington, D. C.

____________________________________________

1.          A „Millerita” kifejezést itt arra használják, hogy megjelöljék a hívőknek azt a nagy csoportját, akik a kö­zelgő második eljövetelre és a hozzá kapcsolódó ítélet órára készültek, ami 1831 és 1844 között felmerült. Történelmi értelemben alkalmazták, a tömörség és egyszerűség szempontjából, mint ahogyan a Wesleya­nus-okról (metodistákról) és Cambelliták-ról beszéltek. Először gúnyos jelzőként használták, gyakran és egyszerűen csak a hívők azon nagy csoportjára alkalmazták, akik a második adventre és az ítélet órájára ké­szültek, ami 1843 és 1844 körül volt esedékes. Nem tiszteletlenségből utaltak rá, amikor alkalmazták. Az Adventista nevet még nem fogadták el általánosan, mint ami magába foglalta országszerte az összes egy­házban szétszóródottan élő ezerév előtti adventben hívőket.