|
|
Márk. 10,13-16. |
|
Letöltés |
|
|
|
Márk. 10,13-16. |
|
Letöltés |
|
A tanítványok azonban túl fontosnak gondolták a Megváltó munkáját ahhoz, hogy ilyesmivel zavarják és megszakítsák annak végzésében.
Talán azt is gondolták, hogy ezek a gyerekek még túl kicsik ahhoz, hogy bármit is felfogjanak Jézus személyének és küldetésének lényegéből.
A korabeli rabbik fontoskodó magatartásából kiindulva azt gondolták, hogy Jézus sem örülne, ha most odaengednék hozzá a gyerekeket.
A Menny fejedelme nem tartotta méltóságán alulinak, hogy kérdéseikre válaszoljon, és hogy fontos tanításait a gyermekek felfogóképességének szintjére leegyszerűsítse.
Jézus a gyermekek elméjébe és szívébe is igyekezett elültetni az igazság magvait, hogy majd évek múlva kikeljen, és az örök életre megteremje a gyümölcseit.
Jézus tudta, hogy ezek a gyerekek hallgatnak rá, és sokkal készségesebben fogadják el Megváltójukként, mint sok bölcs és kemény szívű felnőtt.
Amit mi tanulunk Krisztustól, azt tovább kell adnunk gyermekeinknek.
Ilyen módon úgy az otthonok, mint a gyülekezetek egy iskolává válnak a gyermekeink számára.
Amikor a szülők megtanítják gyermekeiknek, hogy szeretetből engedelmeskedjenek nekik, akkor ténylegesen a keresztény élet első leckéjét, az engedelmesség leckéjét tanítják meg velük.
Ne álljatok a gyerekek útjába azzal, hogy a Krisztuséhoz egyáltalán nem hasonlító jellemetekkel elriasszátok őket.
Sohase érezzék közeletekben azt, hogy a Menny nem lehet kellemes hely, ha ti is ott lesztek.
Ne beszéljetek úgy a vallásról, mintha azt a gyerekek nem érthetnék meg.
Ne tegyetek úgy, mintha Krisztust nem kellene már gyermekkorban is megismerni és elfogadni.
Ne keltsétek bennük azt a hamis benyomást, hogy Krisztus vallása a komor élet vallása, és ha Krisztushoz jönnek, akkor le kell mondani mindenről, ami örömöt ad az életben.
Azt mondta az őt hallgató embereknek: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, az semmiképpen sem megy be abba”.
De hogyan kell ezt csinálni, hogyan lehet úgy fogadni az Istennek országát, mint egy gyermek?
Ezzel a gondolattal kapcsolatban három kijelentést állít elénk a Biblia.
„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, (az semmiképpen sem megy be abba)” Mk. 10,15.
„Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, (semmiképpen sem mentek be a mennyeknek országába)” Mt. 18,3.
„Ha valaki újonnan nem születik... víztől és Lélektől, (nem mehet be az Istennek országába)” Jn. 3,3. 5.
Ez a három kijelentés fordított sorrendben együtt képezi azt a célt, amit Isten elénk állít.
Újjászületni, gyermekké lenni, Isten országának ajándékát elfogadni.
Nézzük meg sorba ezeket a kijelentéseket.
Az újjászületésünket Isten kezdeményezi és Ő hajtja végre.
A beleegyezésünkön kívül viszont semmi emberi nem lehet benne.
Mert ami Istentől születik, az nem cselekszik bűnt, mivel az szent, a gonosz azt még érinteni sem képes. I. Jn. 3,9. 5,18.
Az újjászületés a „belső emberünkben”, a személyiségünk legmélyén megy végbe, és a természetünknek olyan mélységű változását eredményezi, mintha valóban egy másik emberként születtünk volna meg.
Miként a testi születésünk, akként a lelki újjászületésünk is egy határozott eseményben végződő folyamat, - ez a keresztség.
A gyermekkor minden pozitív jellemvonásainak ki kell alakulni az életünkben.
A gyerekek őszinte egyszerűsége, megbocsátó készsége, nyitottsága, stb.
Mert a gyermekek még tudnak hinni és bizalommal lenni az emberek iránt.
Mert a gyermekek engedik magukat vezettetni és tanácsolni.
Mert a gyermekek még tudnak kicsik lenni, és ezt természetesen gyakorolják.
Jézus a megváltás titkára, a hit általi megigazulás csodálatos lehetőségére mutat rá ezzel a kijelentésével.
Ha nem tudjuk gyermeki alázattal és örömmel elfogadni Istentől az elkészített ajándékát, akkor nem mehetünk be az Isten országába.
Ha mindig az jár a fejünkben, hogy ezért mit kell majd nékem cserébe adnom érte, akkor még nem lettem olyan, mint a gyermek.
Ha még mindig csupán tárgyilagosan kezelem azt a szót, hogy Atyám, akkor még nem lettem olyanná, mint a gyermek.
A gyermekek engedik magukat megajándékozni, a visszatörlesztés gondolata nélkül, ők tudnak őszintén és felszabadultan elfogadni.
A gyermek még természetesen tud élni másokból, és ezzel mutatják meg, hogy Isten gyermekeiként hogyan élhetünk a kegyelemből hit által.
„Mert kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék:” Eféz. 2,8-9.
Isten országát nem lehet megszolgálni és kiérdemelni, vagy megvásárolni, hanem csak ajándékba elfogadni Istentől.
Ha készek vagyunk az üres kezünket nyújtani felé, akkor Isten nekünk adja azt, ami után áhítozunk, mert „ilyeneké a mennyeknek országa”.
„Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, az semmiképpen sem megy be abba.”
A szolgaság lelke elnyomja a szabadság tudatot, sokszor egy tehetetlen rabszolgává minősít le bennünket.
Mert az esetek többségében egy olyan hatalom áll mögötte, aki uralkodni akar az ember fölött.
Ez a hatalom a bűn, és annak szerzője, Sátán.
A szolgáknak soha sincs lehetőségük azt tenni, amit akarnak.
Nincs szabad akaratuk a cselekvésre, mert a bennük uralkodó bűn diktálja a haladás irányát és sebességét.
A szolgaság tudatnak ebben az állapotában minden ember tele van félelemmel és szorongással, még a hívő ember is.
Mert fél a bűnös cselekedeteinek következményeitől, és így Istentől.
Fél a holnaptól, a következő órától, hiszen tudja, hogy újra nem tud majd ellenállni a bűn vonzásának, és akkor hogyan áll majd meg az Isten előtt.
Bár már látja az Isten által kínált élet szépségét, de még nem tudja azt megvalósítani. Róm. 7,22-23.
Megfelelő tapasztalat hiányában nem tud mit kezdeni az Isten ígéreteivel, és így önmagával sem, még attól is fél, hogy ráhagyatkozzon.
Mivel ez a fiúság azzal az Atyával kapcsol össze bennünket, aki a szeretet forrása, ezért a bennünk lévő fiúság tudatnak ki kell zárni belőlünk minden félelmet a mennyei Atyánktól.
„A szeretetben nincs félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” I. Ján. 4,18. (mert nem ismerte meg az Istent)
A korábbi félelem az Isten megismerésének mértéke szerint múlik el belőlünk; vagyis aki fél, az még nem ismerte meg eléggé az Istent.
Az Isten-fiúság tudatra tehát, amit egyedül a Szentlélek adhat, feltétlenül szükségünk van, ha boldog keresztények akarunk lenni.
Hiszen kiegyensúlyozott, szorongás és félelem nélküli élet csak Isten Lelke által lehetséges, amikor nem a külső körülmények határozzák meg a lélek békéjét és nyugalmát.
Tudod-e boldog örömmel kiáltani Isten felé; „Abbá Atyám!”
Az Isten gyermekei ugyanis nem szolgai félelmek között jönnek Isten elé, hanem meghitt, bensőséges bizalommal közelednek Hozzá, és ezért szólítják meg Őt úgy, hogy „Abbá Atyám!”.
Megfigyelted-e, hogy Jézus a nekünk elmondott minta imájában egyszer sem mondta azt, hogy Uram, sem azt, hogy Istenem.
Jézus nagyon komolyan vette azt, hogy Ő az Isten Fia, ezért az Istent egyszerűen csak így szólította, hogy Atyám.
Jézus ezzel példát akart adni nekünk, hogy mi is vegyük nagyon komolyan azt, hogy mi most Isten fiai vagyunk.
Az Isten is komolyan veszi azt, amit az Igén keresztül mondott és ígért részünkre.
Ő nem akar úgy tekinteni ránk, mint Úr a szolgájára, hanem mint egy szerető Atya a gyermekei felé.
Pál apostol szerint kétféle módon nyerhetünk erről bizonyságot.
Egyrészt maga a Szentlélek győz meg bennünket erről. Róm. 8,16.
Amikor megtapasztaljuk életünkben Isten hatalmának a megnyilatkozását.
Amikor átéljük azt a csodát, hogy a bűnnek már nincs az a hatalma felettünk, már nem azt jelenti számunkra, mint korábban.
Amikor már lépésről-lépésre a hátunk mögött maradt az ellenállhatatlan vágy, amely eddig uralta az életünket.
Másrészt viszont a saját lelkiismeretünk is világos képet ad a valóságos helyzetünkről.
A lelkünk békéje adja ezt a bizonyosságot, mert többé nem olyan nyugtalan és zaklatott, nincs tele félelemmel és szorongással.
Mivel nekünk embereknek szükségünk van arra, hogy bizonyítással erősíttessenek meg előttünk a dolgok, ezért ebben még Isten is alkalmazkodik hozzánk.
Isten is bizonyságot tesz mindarról, amit szeretne velünk megismertetni és hangsúlyossá tenni.
Csak „két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog”. V. Móz. 19,15/b.
Az ilyen jellegű bizonyságtételre a legkülönfélébb eszközöket alkalmaz és vesz igénybe Isten. Zsid. 1,1. Róm. 1,20.
Ebből az összekeverésből következik azután az, hogy az egész hívői életük tele van szorongással és félelemmel az üdvösségre vonatkozóan.
Mivel újra és újra látnak magukban hibákat és fogyatkozásokat, ezért úgy gondolják, hogy nem tudtak eleget tenni annak a feltételnek, ami által valóban az Isten fiainak tekinthetnék magukat.
„Egyesek úgy vélekednek, hogy előbb bizonyos próbaidőt kell kiállniuk, melyben bizonyságát adják annak, hogy teljesen megváltoztak, s csak azután kérhetik az áldásokat; holott most azonnal igényelhetik azokat. Krisztus kegyelmére és Lelkére van szükségük, hogy gyengeségeiken segíthessen, különben nem tudnak ellenállni a bűnnek. Olyan bűnös, tehetetlen és alárendelt állapotban, amiben éppen most vagyunk, jöjjünk Jézushoz. Mint tehetetlen, bűnös emberek jelenhetünk meg előtte, és bűnbánólag lábaihoz borulhatunk. Szeretetének karjaival átölel, sebeinket bekötözi, és minden tisztátalanságunktól megtisztít, mert ebben gyönyörködik.” (J.v.út: 36,3.)
Hanem csupán attól, hogy elfogadja az Isten által felkínált megoldást a megtisztuláshoz.
Csupán attól, hogy nagyon komolyan veszi az Isten ígéreteit, hit által bele kapaszkodik ezekbe az ígéretekbe, és él általuk.
Mert az Istennek evangéliuma, – ami a hívő embernek üdvösséget biztosít, – csupán hit által igényelhető, ezért „az igaz ember hitből él”. Róm. 1,17.
Ennek alapján tudnunk kell, hogy nem a megszentelt életünk teremt jogot számunkra az örök életre, hanem a Krisztusban megigazult életünk.
Ez a belső bizonyosság azonban nem tőlünk van, nem is a körülöttünk lévők befolyására, hanem az Istentől van bennünk.
Éppen ezért erősebb is minden emberi állításnál, mert az Isten bizonyságtétele minden más bizonyságtételnél nagyobb.
János apostol tehát arra biztat, hogy senkinek se engedd meg, hogy az ellenkezőjéről akarjon meggyőzni.
Nem emberekre, hanem Istenre kell inkább hallgatnunk.
Isten azt szeretné, ha a Tőle kapott bizonyosságunkat ne tudja megrendíteni senki és semmi.
„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van.” 11. vers.
Mennyire veszed komolyan Isten ígéreteit, amelyeket bizonyságtételként adott részedre?
Engedsz-e Sátán befolyásának, amellyel meg akarja rendíteni bizalmadat Isten ígéreteiben, és az istenfiúság tudatodban?
Biztos vagy abban, hogy nem téveszted össze az istenfiúság feltételét annak következményeivel?
Tudsz-e feltétel nélkül hinni abban, hogy Te most Isten gyermeke vagy, mert Isten megajándékozott ezzel a kegyelemmel?
Ezért ez az ismeret nekünk bizakodást és biztonságot ad.
Ezzel az ismerettel már nem félünk a jövőtől, az ítélettől, az Isten előtti számadástól, hiszen a mi helyettesünk teljesen felszabadított bennünket a kárhoztatás alól.
„Lehet múltunk bár rendkívül szomorú, a jelenlegi helyzetünk pedig még csüggesztőbb, de ha úgy közeledünk Krisztushoz, ahogy vagyunk, – gyengén, elhagyottan és nyomorult állapotban – a mi részvétteljes Megváltónk elénk jön, átölel bennünket szerető karjaival, igazságának fehér öltönyét adja ránk, és így vezet bennünket az Atyához.” (G.H.B. 13,2.)
Ha Jézus téged is megkérdezne, mint egykor Máriát, hogy „hiszed-é ezt”; akkor Te mit válaszolnál?
Jézus ma azt kérdezi személy szerint mindenkitől: „Te milyen bizonyságtételre hallgatsz?”.
Ha nem hiszed el, hogy Isten téged is üdvözíthet, akkor ezzel Isten ígéreteinek a komolyságát kérdőjelezed meg.
Hitetlenségeddel viszont kimondatlanul is hazugnak minősíted Istent.
Ti, „akik hisztek az Isten Fiának nevében, tudjátok meg, hogy örök életetek van”. 13. vers
„Hiszed-é ezt?”
