Csak azt szeretném belőle vizsgálatunk középpontjába helyezni, amit maga a példázat is középpontban akar tartani.
Jézus ugyanis szinte refrénszerűen hangsúlyoz egy kijelentést, ami az egész példázatának a lényegét adja: „maradjatok énbennem, és én is tibennetek”, ‒ négyszer mondja el ezt a rövid példázata közben. Jn. 15,4.
Jézus ezzel, a Vele való kapcsolatunk kétféle dimenziójára mutat rá, miszerint nemcsak mi lehetünk Krisztusban, hanem Krisztus is bennünk lehet, ezért e két kijelentést nekünk is különválasztottan kell kezelnünk és értelmeznünk.
Krisztusban lenni azt jelenti, hogy az igazságába öltöztünk, ezért úgy állhatunk meg Isten ítélőszéke előtt, mintha soha egyetlen bűnt sem követtünk volna el, ‒ vagyis ez egy jogi megigazítás a megítéltetésünkhöz.
Amikor viszont már Krisztus van bennünk, az már a természetünk megváltozását, vagyis megszentelődését jelenti, a naponta megváltozó és megújuló életünket.
Amíg Krisztusban lenni csak jogot ad az örök életre, addig, ha Krisztus van bennünk, az már alkalmassá is tesz a mennyei életre, mert naponta és folyamatosan befolyást gyakorol ránk az élet minden területén.
Sok ember lelki életét törte már derékba az a tévedés, hogy nem különböztette meg egymástól ezt a két helyzetet, vagyis hogy csak ő van Krisztusban, vagy Krisztus is benne él-e?
Ez a közösség mindenekelőtt a gondolkodásunkban fog egy komoly változást eredményezni, hiszen a megtérés a gondolkodásmód megváltozását jelenti.
Pál apostol szerint ettől a változástól megszűnik az „Én” központú gondolkodás, mert a Krisztus központú élet váltja fel. Gal. 2,20.
Amikor Pál még farizeus volt, abban az időben ő is „Én” központúan élte az életét, - a saját cselekedetei körül forgott minden gondolata.
Felfuvalkodottságában
azt hitte magáról, hogy „törvénybeli
igazság tekintetében feddhetetlen” életet él. Fil. 3,6.
A Jézussal való találkozás azonban meg tudta változtatni a gondolkodását és az egész életét is, ‒ ide jut a nagybetűs „ÉN”, amikor találkozik Krisztussal.
Teljesen háttérbe szorul az „Énünk”, hogy ettől kezdve csak Krisztus legyen minden mindenben.
Bizonyára ti is átéltétek mindannyian ezt a megváltozott gondolkodást, amikor döntöttetek Jézus mellett, amikor a hívő életet választottátok.
A következőkben próbáljuk meg kissé mélyebb vizsgálatnak alávetni, hogy mit is jelent számunkra a Krisztussal való közösségnek ez a két dimenziója.
E kijelentés kapcsán azonban felvetődhet bennünk jó néhány kérdés.
Mi az, ami minden vonatkozásban elmúlt a régi életünkből, és újjá lett akkor, amikor döntöttünk, hogy Krisztussal közösségben fogunk élni?
Tényleg annyira megváltozott akkor a gyakorlati életünk és a természetünk, hogy elmondhatjuk magunkról azt, amit Pál állít e kijelentésében?
Ha viszont nem mondhatjuk még el ezt magunkról, akkor mi múlt el, és mi lett újjá bennünk és velünk kapcsolatban?
Milyen vonatkozásban múlt el a régi, és lett újjá minden?
A Krisztussal való közösségünk vonatkozásában mi az, ami Isten teremtő műveként jött létre ekkor bennünk?
A Biblia ugyanis egyértelműen képviseli azt, hogy a megtért ember még nem bűntelen ember, hanem csak egy erőtelen, csetlő-botló bűnös.
De
ha valaki mégis azt gondolná magáról, hogy ő már nem vétkezik, annak János
apostol azt írja: „Ha azt mondjuk, hogy
nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság sincsen mi bennünk”. I. Jn. 1,8.
Majd még azt is elmondja, hogy a Krisztussal közösségben élő embereknek is folyamatosan szükségük van a bűneik megvallására, Istentől való megbocsátásra, és megtisztításra. I. Jn. 1,9.
Jézus éppen ezért iktatta be, és rendelte el az Úrvacsora gyakorlatát, mert tudta rólunk, hogy szükségünk lesz rá, mert újra és újra vétkezni fogunk.
Aki ugyanis már nem vétkezik, annak nincs szüksége az Úrvacsorára.
Amikor Jézus Nikodémussal beszélgetett, akkor erről azt mondta, hogy mindenkinek szükséges a Szentlélektől újjászületni.
Ez a Lélektől való újjászületés a valóságban Isten teremtő műveként jön létre, és egy új dimenziót nyit meg számunkra Isten előtt.
A Szentlélektől újjászületett emberről a Biblia azt mondja különböző helyeken, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlít a Megváltó születéséhez.
„A Szentlélek száll tereád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, azért ami születik is szentnek hívatik; Isten Fiának.” Luk. 1,35.
„Valakik
pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek; azoknak, akik az Ő nevében hisznek; Akik nem vérből, sem
a testnek akaratjából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”
Jn. 1,12-13.
Vagyis a mi újjászületésünkkel kapcsolatban is elmondható az, amit az angyal mondott Máriának.
Mert a Szentlélek száll mi reánk is, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg bennünket is akkor, amikor ez az esemény történik velünk és bennünk, aminek eredményeként az újjászületésünk csodája valósul meg.
Ami ennek eredményeként akkor megszületik bennünk, az szintén szentnek hívatik, és ugyanúgy Isten fiának van tekintve, ezért nevezi a Biblia az újjászületett embereket Isten szentjeinek és Isten fiainak.
Mert ekkor a Krisztusban való újjászületésünk eredményeként a személyiségünkben következett be egy lényeges változás.
Valójában ezért mondja azt a következő versben: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden”. II. Kor. 5,17.
Vagyis ekkor nem a természetünk változott meg teljesen, sajnos az ó-emberünk sem szűnt meg létezni bennünk, hanem Krisztusban lettünk mások teljesen, az Isten előtti helyzetünk és megítéltetésünk változott meg teljesen.
Ha valóban elfogadtuk Jézust személyes Megváltónknak, akkor Ő a mi nevünkben volt ott a kereszten, és viselte el az általunk elkövetett bűnök büntetését.
Ha pedig Jézus ennyire komolyan gondolta a velünk való helycseréjét, akkor nekünk is ugyanilyen komolyan kell gondolni azt, hogy a régi életünk elmúlt, és Krisztusban kapott lehetőséggel mi már nem ugyanazok vagyunk, mint amik korábban voltunk.
Krisztusban megszűntünk Ádám fiai lenni, − Krisztusban Isten fiaivá lettünk, − Benne a „fiúság lelkét kaptuk”, ami által Atyánkká lett a világmindenség Istene. Róm. 8,15-16.
Ettől kezdve Isten fiaivá lettünk, ezért múlt el a régi, és lett újjá minden.
„Mert azt,
aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” II. Kor. 5,21.
„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. Róm. 8,1.
„…bizodalmunk
van az ítélet napjához, mert amint Ő
van, úgy vagyunk mi is e világban”. I. Jn. 4,17.
„Ha pedig én azt cselekszem, amit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn”. Róm. 7,20.
Isten előtt ugyanis már nem a régi énem szerint vagyok nyilvántartva, hanem a Krisztusban elnyert Isten-fiúságom szerint.
Mert a „régi elmúlt”, megszűnt létezni, és Krisztusban „újjá lett minden” az Isten előtti személyiségem megítélése vonatkozásában.
Jézus egy nagyon szomorú véget ígér azoknak, akik nem veszik elég komolyan azt, hogy Krisztusban maradjanak.
„Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek”. Jn. 15,6.
A Krisztusban maradás viszont egy csodálatos ígéretet ad: „kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek”. Jn. 15,7.
Ahhoz ugyanis, hogy ne csak mi legyünk Krisztusban, hanem Ő is bennünk éljen, valaminek előbb meg kell történni.
Pál erről a változásról azt írja: „Krisztussal együtt megfeszítettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”. Gal. 2,20.
Krisztus bennünk lakozása csak akkor működik, ha már a Krisztussal való megfeszíttetésünk, a lelki halálunk is beteljesedett „Krisztussal együtt”.
Krisztus
bennünk lakozása olyan életet hoz el számunkra, amit csak „Krisztussal együtt”
lehetséges élni, amit Vele „együtt” kell tovább élni.
Többek között ezért is ígérte meg eltávozása előtt azt: „én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Mt. 28,20.
János apostol erről azt írja, hogy „akiben meg van ez a reménység Ő iránta, az mind megtisztítja magát, amiképpen Ő is tiszta.” I. Jn. 3,3.
Ami nem azt jelenti, hogy mindig, minden erőfeszítésünk sikerülni fog, de azon igyekszünk, hogy sikerüljön, ennek érdekében mindent megteszünk.
Vagyis
aki hit által valóban elmegy Krisztussal a Golgotáig, az Krisztusban
megfeszíttetett és meghalt, ezért többé már nem élheti tovább a korábbi életét,
az „ÉN”-nek meg kell halni, hogy helyette Krisztus élhessen benne.
„Nem is képzeljük, hogy Sátán milyen
fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy Isten népe csak félig térjen meg… A félig
megtért állapot veszélye fenyeget bennünket. Ez az állapot meghiúsítja
Isten erejének életünkben való jelenlétét, megbénítja lelki erőfeszítéseinket,
szemünket hályog borítja be, és így nem látjuk a dolgokat úgy, ahogy Isten
látja.” (EK.
65-66)
A félig megtért keresztény, csak félig fogadta el a megváltást.
Elfogadja, hogy Jézus meghalt helyette, és így az ő Megváltója lett.
De ő nem akar meghalni Krisztussal együtt, vagyis nem akarja a jézusi életet élni, mert ez az élet kényelmetlen számára.
Amikor már Krisztus is bennünk van, az már a természetünk megszentelődését jelenti, a naponta megváltozó és megújuló életünket.
Amíg Krisztusban lenni csak jogot ad az örök életre, addig amikor már Krisztus is bennünk van, az már alkalmassá is tesz a mennyei életre, mert naponta és folyamatosan befolyást gyakorol ránk az élet minden területén.
Teljesen másfajta dimenziókat és lehetőségeket nyit meg az egyik és a másik.
|
Krisztusban
lenni |
a
megigazulás garanciáját jelenti. |
|
Krisztus benned |
Ez már a
megszentelődés folyamatára utal. |
|
Krisztusban
lenni |
jogot
ad a mennyei életre. |
|
Krisztus benned |
már itt
a földön alkalmassá tesz a mennyei életre. |
|
Krisztusban
lenni |
új
jövőt nyit előttünk, megkezdődött az örökélet. |
|
Krisztus benned |
új
jelent ad, hogy a megváltozott élet fény legyen. |
|
Krisztusban
lenni |
otthonoddá
teszi a mennyet. |
|
Krisztus benned |
munkaterületeddé
teszi a földet. |
Krisztus nélkül azonban csak a kérkedő lombozatunkra fordítjuk az energiánkat, ez viszont csak hivalkodásra való, másoknak semmi haszna sincs belőle.
Aki ilyen életet él, az még nem engedte be életébe Krisztust, nem adta át magát Neki, hogy Vele együtt megfeszíttessék az ó-embere.
Mivel az emberek hajlamosak arra, hogy a saját tetteiket kedvezőbb beállításban vizsgálják, ezért Pál arra is figyelmeztet, hogy „Senki se csalja meg magát”. I. Kor. 3,18.
Aki mégis ezt teszi, az előtt Jézus bezárja a kegyelem ajtaját, és akkor már hiába hoz fel bármilyen mentséget önmaga számára.
Nem számít, hogy gyülekezetbe járt, tisztsége volt, stb.
Ez a kijelentése összhangban van azzal, amit korábban mondott: „maradjatok énbennem, és én is tibennetek”, mert csak így teremhetünk gyümölcsöt. Jn. 15,4.
Ha Krisztusban gyökerezve, Benne éljük az életünket, akkor sok gyümölcsöt fogunk teremni.
Ha pedig Krisztust is beengedjük az életünket, hogy bennünk éljen, akkor Vele közösségben meg tudjuk őrizni magunkat, a beért lelki gyümölcseinket, vagyis Vele mindvégig állhatatosak tudunk maradni.