|
|
Zsolt. 92,13-16. |
|
Letöltés |
|
|
|
Zsolt. 92,13-16. |
|
Letöltés |
|
Az év minden szakának meg vannak a szépségei, így az ősznek is.
Ilyenkor az erdő és mező csodálatos színpompába öltözik, arany és bíbor színben ragyog, és szinte izzik mindenfelé.
A beérett gyümölcsöket már leszüretelték, és a földre egy szelíd és jóleső nyugalom borul.
Ilyen áldottan szép lehet íz ember életének az ősze is.
Mózes a zsoltárokban arról emlékezik meg, hogy az egyik ember életében korábban, a másikéban viszont később, de általában halkan és észrevétlenül kezdődik el. Zsolt. 90,10/a.
A megöregedés tudatosítása a legtöbb esetben kellemetlenül érinti az embereket, pedig nem kellene így lenni.
Mint ahogy az sem természetes, hogy valaki csak a tavaszt találja szépnek, vagy éppen a nyarat.
Meg kell tanulnunk észrevenni a szépet az év minden szakában.
Ugyanilyen módon kell megtalálnunk az örömet, a boldogságot, és lelkünk belső békéjét életünk minden idejében.
Isten jótetteinek hatalmas summáját foglalja magába a hosszú élet.
Gazdag lehet átélt örömökben, megharcolt szenvedésekben szerzett tapasztalatokban.
Emlékek kincsözönét őrizheti egy-egy idősödő ember emlékezete.
Egy-egy ilyen élet Isten hűségéről és kegyelméről tehet bizonyságot a környezetében még kimondatlanul is.
Ez azonban az esetek többségében az idősödő emberek befelé fordulásából alakul ki.
Isten viszont szeretne megtanítani bennünket arra, hogy ne ragadjon le a tekintetünk és a gondolatunk a problémáinknál, hanem irányuljon figyelmünk a mi hűséges Istenünk felé.
„Hallgassatok rám, Jákób háza és Izráel házának minden maradéka, a kiket magamra raktam anyátok méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom.” Ésa. 46,3-4.
Jézus is azt ígérte: „Én veletek vagyok minden napon, a világ végezetéig”. Mt. 28,20/b.
Jézusban a legjobb társ, a legjobb barát velünk van, és velünk is marad.
Szívünkben az örökkévalóság reményével, az életünk ősze is tele lehet csupa napsugárral.
A lelkünk napsugaras boldogsága pedig csak egyetlen forrásból táplálkozik, az istenfiúságunk tudatából.
Ennek tudatában fel sem merülhet az a nyomasztó érzés, hogy mi öregek vagyunk, hiszen fiak vagyunk, az örökké létező Isten gyermekei, az örökélet várományosai.
Ha a bűn világában való testünk elgyengül is, de lelkünkben maradjunk meg fiaknak, Isten gyermekeinek.
„Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul.” II. Kor. 4,16.
„Soha nem szabad abbahagyni”, mondta egy idős hölgy a hegyoldal erdőjében a turista ösvényen haladva.
Amit egyszer abbahagyunk az öregségünkre hivatkozva, azt nagyon nehéz újra elkezdeni.
Ez lehet bármi: munka, tanulás, másokkal törődés, stb.
A kényelmesebb dolgok melletti döntés kísértése nagyon sok ember számára hozta el idő előtt azt az órát, amikor már muszáj volt a lemondást választani.
Amíg kész a tanulásra, új dolgokat befogadni, megtanulni és kipróbálni.
Hiszen az öreg fa is hoz új ágakat és új leveleket, és ettől mindig friss és zöld marad.
Amíg kész változtatni, új szokásokat is felvenni.
Vagyis ha nem merevedik le, és csontosodik meg a régi szokásaiban, az életmód, a lakás, a használati tárgyai vonatkozásában.
A keresztény ember életében a másokért élés szemlélete segít a lemerevedett szokások kísértése ellen.
Amíg kész az ellentmondások elviselésére, különösen akkor, ha ez egy fiatalabb részéről történik.
Amíg az öregedése nem hoz létre egy generációs szakadékot, vagyis továbbra is kész a fiatalokkal való kapcsolat megőrzésére.
Mennyi keserűségtől kímélhetnék meg magukat azok, akik szinte rákényszerítik a fiatalokat arra, hogy erőszakkal tegyék félre őket; - a munkahelyen, a családban, a gyülekezetben.
Mindez csupán azért, mert nem tudtak józanul mérlegelni és dönteni.
Nem önmaguk leértékelésére van szükség, hanem csak arra, hogy ne értékeljék túl magukat, ne gondoljanak többet magukról, mint amire még képesek.
A boldog öregséghez meg kell tanulni nélkülözhetővé válni, és egyre inkább háttérbe húzódni ott, ahol korábban mi voltunk a hajtóerő és a lélek.
Az ilyen magatartás mindig boldog emlékezetet hagy maga után abban a környezetben, ahonnan kiléptünk, és átadtuk a helyünket.
De éppen ez a bizonyítéka annak, hogy mennyire szükséges ezt a leckét időben megtanulni.
Akkor, amikor még nem a körülmények kényszerítenek rá.
Ezzel tudjuk megőrizni mások szeretetét és megbecsülését.
Sokszor csak kemény küzdelem árán vívjuk ki a győzelmet, hogy igazán és szívből vállaljuk azt, hogy már nem mi vagyunk a valakik.
„Az életben nem az a nagydolog, amit elérünk, hanem amit eltűrünk.”
Amikor egy édesanya lefekteti a gyermekét, először még levetkőzteti, egyik ruhát a másik után.
De azért egy értelmes gyermek nem sírva megy lefeküdni.
A mindenható Isten is így tesz velünk, de csak azért, hogy teljesebben elszakítson bennünket a földtől, és így előkészítsen bennünket az Ő országába való bemenetelre.
A mennyei templom élő köveit is így akarja Isten elkészíteni előre.
Ezért földi életünk utolsó éveit is arra használja fel Isten, hogy ezt a befejező munkát elvégezze rajtunk.
Természetesen ez sokszor fáj, és megalázónak érezzük, de szükséges, és ezért jó.
Az alázatos szívű kifejezés az eredeti szövegben a kicsikhez, a mások által lenézettekhez való készséges lehajlást jelenti.
Azáltal leszünk kicsik és alázatos szívűek, ha Jézus lehet naggyá bennünk.
Szerinte az igazi alázatosság olyan, mint egy tiszta, átlátszó ablaküveg.
Ha a felületén csak egyetlen folt is van, ami magára vonja a tekintetet, akkor már nem jól tölti be a rendeltetését.
Az ablaküveg rendeltetése ugyanis nem más, mint eltűnni, magát olyan láthatatlanná tenni, hogy a tekintet akadálytalanul megláthassa rajta keresztül azt, ami az üveg mögötti látómezőjében van.
Ezzel szemben hány keresztény takarja el a Jézusból áradó fényt, mert saját személyiségét állítja elé, szinte árnyékot vetve azzal Krisztus világosságára.
Ahelyett, hogy engedné önmagán átragyogni Krisztus dicsőségét, és a saját énjének kisugárzását pedig igyekezne elrejteni és láthatatlanná tenni.
Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál jobban eltűnik a saját énje.
De minél jobban eltávolodik valaki Istentől, annál inkább szeretné önmagát mutogatni, és az emberek elismerésében sütkérezni.
Ha alázatosságért imádkozunk, akkor Isten nagyon sokszor a megaláztatás útjára enged bennünket, vagyis ilyen módon hallgat meg.
A megaláztatást egy fésűhöz lehetne hasonlítani.
A fésűnek az a feladata, hogy kibontsa és simára fésülje a hajunkat.
A fésű csak addig okoz fájdalmat, amíg kócosak vagyunk, vagyis nincs rendben a hajunk.
Ezért van az, hogy az alázatos ember már csak mosolyog azokon a helyzeteken, amiért az énjével viaskodó és küszködő ember még szenved és sír.
Míg az alázatosság csendben elrejtőzik, addig a hála barátságosan előrelép.
A hála védőfegyver a búskomorság és a csüggedés ellen.
Ha új nehézségek jönnek, akkor a korábbi hálaadások hátterén tudunk visszaemlékezni Isten csodálatos segítségének eddigi megnyilatkozásaira.
„Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” Zsolt. 103,2.
Hozzá kell szokni, hogy a dolgoknak mindig az értékesebb oldalát vegyük észre, és azzal foglalkozzunk.
Két szerzetes sétált a kolostor kertjében, és egy kút előtt haladtak el éppen akkor, amikor abból éppen a vizet húzták fel, egyik vödörrel a másik után.
„Micsoda sivár mesterség”, állapította meg egyikük panaszos hangon.
Valahányszor felhúzzák a tele vödröt, azonnal kiürítik, és kezdhetik az egészet elölről.
„Mert nem a lényeget látod”, mondta neki a másik.
Nekem éppen az tűnt fel, milyen szép dolog az, hogy ahányszor csak leeresztik az üres vödröt, mindig tele vízzel húzhatják azt fel.
Ahol az elégedetlenség csak hiányt talál, ott a hála gazdag értékeket lát, és örül azoknak.
De mennyi időbe telik ugyanez Istennek - mélyebb értelemben - a te életedben és az enyémben?
Feltéve, ha egyáltalán sikerült Neki már kialakítani ezt benned.
A hálás lelkület csodákat tud tenni egy ember életében.
„Az az öröm, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, olyan, mint egy folyam, amely minden reggel újra átárad a lelkemen, és minden kedvetlenséget, amely meg akar telepedni a szívemben, elsodor Isten szeretetének tengerébe.”
