| I. A Jézus által adott megbízatás | II. A megbízatásunk lényege |
|
|
 |
| I. A Jézus által adott megbízatás | II. A megbízatásunk lényege |
|
|
|
Valószínűleg a tanítványai szűk körében elmondta el ezt először, de minden bizonnyal a Galileában összehívott ötszáz atyafiból álló találkozón és megbeszélésen is elhangzott.
Azért valószínűsíthető ez, hiszen Jézus nemcsak a tizenegy tanítványát bízta meg ezzel a küldetéssel, hanem minden követőjét, a mindenkori tanítványainak közösségét.
A Golgotán történtek sokakban kételkedést váltott ki, megingott a Jézusba vetett hitük mint Messiás, hiszen ők más ismereteket kaptak a Messiás eljövetelével kapcsolatban.
A Galileában összegyültek között sokan látták Jézust, mikor a betegek meggyógyításában gyakorolta hatalmát, és a sátáni hatalmakat ellenőrzése, uralma alá hajtotta.
Sokszor látták Őt olyan helyzetben, amikor megbizonyosodtak arról, hogy Jézusnak volna hatalma arra, hogy felállítsa királyságát Jeruzsálemben, és letörjön minden ellenállást és uralkodjék még a természet elemei fölött is.
Csakhogy közbejött a Golgota, és ez megzavarta és elbizonytalanította őket.
Ezért Jézus szükségesnek látta kijelenteni előttük hitük megerősítés érdekében, hogy Isten Neki adott minden hatalmat.
Jézus ezzel a kijelentésével a golgotai áldozatának sikerét és az Atya általi elfogadását is bejelentette, ezért “az Isten is felmagasztalá Őt”, és “mindent az Ő lábai alá vetett”, hogy “a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké”. Fil. 2,9-10. I. Kor. 15,27.
Jézus ezzel azt fogalmazza meg, hogy tanítványainak nem lehet a gyülekezet biztonságot adó meleg fészkében ülve várni, hogy majd csak rájuk talál valaki és megkérdezi, kik is vagytok ti és miért vagytok.
Jézus ezt a megbízatását parancsba adta, és e parancs értelmében a tanítványainak ki kell mozdulniuk, el kell menniük az egész világra.
Az evangélium hirdetése viszont azt jelenti, hogy mindaz amit elmondunk e küldetésünk közben, az jó hír legyen, örömmel fogadott hír legyen azok számára, akik felé közvetítjük.
Ennek érdekében meg kell tanulnunk Jézust úgy képviselni és bemutatni az embereknek, hogy bizonyságtételünket szívesen hallgassák az emberek, ahogy a virágok jó illatát is szívesen szívják magukba.
“Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között”. II. Kor. 2,15.
“Krisztusnak nincs hőbb vágya, mint az, hogy olyan embereket tudjon tanítványai között, akik a világnak az Ő jellemét és lelkületét mutatják be. A világnak pedig semmire sincs égetőbb szüksége, minthogy lássa a Megváltó szeretetét emberek életében megnyilatkozni.” (KP 314,1)
Jézus korábbi parancsa értelmében először csak a zsidók között hirdethették a rájuk bízott evangéliumot. Mt. 10,5-6.
Mennybemenetele előtt erről azt mondta: “lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában”. Csel. 1,8/a.
Ennek addig kellett így maradnia, amíg a zsidóknak adott kegyelmi idő le nem jár.
A Dániel által megjövendölt kegyelmi idő lejártával már kibővül a misszióterület határa, miszerint már nemcsak Jeruzsálemben és Júdeában kell végezni a munkát, hanem “Samáriában és a földnek mind végső határáig”. Dán. 9,24/a. csel. 1,8/b.
A tanítványoknak ott kellett elkezdeni munkájukat, ahol voltak, a legnehezebb és a legkevésbé óhajtott munkát sem kerülhették ki, nem mehettek el mellette.
Így Krisztus minden egyes tanítványának is ott kell elkezdenie szolgálatát, ahol él, lehet, hogy éppen a saját családjában, és a legközvetlenebb környezetében.
Végezzük hűségesen azt a munkát, amely legközelebb van hozzánk, azután kiterjeszthetjük munkánkat olyan messzire, amilyen messze Isten keze elvezethet bennünket.
Mert a tantételek puszta ismételgetésével nem érünk el és nem végzünk el semmit, egyedül csak Krisztus csodálatos szeretete képes érinteni, megolvasztani és leigázni a szíveket.
Mert Jézus nem érdekből vagy félelemből fakadó engedelmességet vár el a követőitől, hanem az iránta érzett szeretetük megnyilatkozását várja.
Mert a tanítványság feltételeit és követelményeit csak akkor lehet tanítani az embereknek, ha már tanítvánnyá lettek.
Amikor már tele van a szívük Jézus iránti szeretettel, akkor nyugodtan elmondhatsz mindent, hogy mi minden képezi az Isten akaratának teljesítését.
Amikor ez a pillanat elérkezett a bizonyságtevő szolgálatodban, akkor viszont már nem hallgathatsz, hanem a másik befogadó képessége szerint tanítanod kell arra, hogy tartsa meg mindazt, amit Jézus parancsolt meg számunkra.
Ha Jézus tanítványának tekinted magad, akkor Őt Mesteredként kell elfogadnod.
Eszerint kötelező érvénnyel elfogadtad magad számára Jézus minden tanítását és irányítását mint Mesterét, és kész vagy engedelmesen követni az utasításait.
A tanítvánnyá válással beismered, hogy fejlődnöd kell, és ezt kész vagy Jézus irányítása alatt megtenni.
Tanítvánnyá válásoddal Jézust választottad Mesterednek, ezért mindenben Őt kell irányadó példának tekintened, és Tőle kell megtanulnod a lelki életre vonatkozó minden leckét.
Ha Mesterünk azért jött, hogy “megkeresse és megtartsa, ami elveszett”, akkor a tanítványainak is ez kell képezze a küldetésüket, ezért a parancsban is ez fogalmazódik meg.
Tanítványainak azokat kellett tanítaniuk, továbbadniuk másoknak, amit korábban Jézus tanított és mondott, amit ők már megtanultak Mesterüktől.
Ez a meghatározás viszont nemcsak azt foglalja magába, amit Jézus személyesen mondott el, hanem azt is, amit az Ótestamentum prófétái és tanítói által mondott el.
Ez a parancs kizár minden emberi tanítást, ebben nincs helye a hagyománynak, az emberek következtetéseiből született elméleteknek, és az egyházi törvényeknek.
Jézus nagyon sokszor elmondta hallgatói előtt, hogy az egymás iránti szeretetük megnyilatkozása képezi az egyik parancsolatát.
“Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek benneteket.” Jn. 15,12. (13,34)
Meg kell tanulnunk Jézustól, hogy az Ő parancsolatai nem a külső cselekedeteinket akarják szabályozni, hanem a szívünk indítékait, a szívünkből származó megnyilatkozásokat.
A hegyi beszédében és a gazdag ifjúval való párbeszédében Jézus egyértelműen megfogalmazta, hogy milyen parancsolatok megtartására gondol az örök élet feltételeiként. Mt. 5,27-28. 19,16-19.
Természetesen ez mindenek előtt az élő beszédre vonatkozik, arra a szolgálatra, hogy elmondjuk az embereknek mindazt, amit mi már megtanultunk a Mesterünktől.
Ezt azonban lehet teljesen lélektelenül is végezni, mintha csak egy betanult leckét mondanánk fel, a bennünket hallgató emberek viszont meg fogják érezni, ha a bizonyságtételünk mögött nincs lélek és élet.
De bármilyen jól végezzük is el az ilyen bizonyságtevést, az még mindig csak a megszerzett információk továbbadásának bizonyságtétele lesz, aminek meg van ugyan a maga értéke, de önmagában nem sokat ér.
Tanító bizonyságtételünk történhet úgy is, hogy azt mondjuk el Krisztusról, amit személyesen tett értünk, ahogy a gadarénusok földjén meggyógyult ördöngöst is megbízta Jézus. Mk. 5,19.
Ez már az átélt tapasztalatok bizonyságtétele, amit sokkal meggyőzőbben tudunk átadni az embereknek, mint az előzőt, és az emberekre gyakorolt hatása is maradandóbb és hitelesebb fog lenni.
Végezhetjük úgy is a tanításunkat, hogy semmit sem mondunk, de úgy élünk, hogy a környezetünkben élő emberek a cselekedeteinkből és egész életünkből Krisztust ismerhessék meg. Mát. 5,16.
Az életünkből meglátott mozaikok alapján támadjon fel szívükben az a vágy, hogy ők is szeretnének úgy élni, ahogyan a mi életünkből látták.
Isten azt kívánja, hogy kegyelmének elfogadói tanúi legyenek az Ő hatalmának, amely a bűnös emberi szíveket is képes átalakítani és újjáteremteni. I. Pét. 2,9.
Jézus mennyei erőt ígért a tanítványainak ahhoz a megbízatáshoz, hogy tanúk legyenek az egész világon, és ez az erő a Szentlélek jelenlétét és hatalmának megnyilatkozását jelenti az életünkben és a bizonyságtevő szolgálatunkban.
Csak akkor fog meggyőző erővel bírni bizonyságtevő tanításod, ha te feltétlenül hiszel is abban, amit mondasz és teszel mások érdekében.
Ha bizonytalan vagy abban, hogy te most Isten gyermeke vagy-e vagy sem, akkor ezt észre fogja venni rajtad az az ember, akit Istenhez akarsz vezetni.
Ha bizonytalan vagy abban, hogy az Adventista Egyház Isten választott népe ebben az utolsó időben a maga hibáival és bűneivel együtt, akkor ezt is észre fogják venni azok, akiket arról szeretnél meggyőzni, hogy nekik itt van a helyük az Egyházban.
A keresztség az újjászületésnek azt a tényét hivatott kifejezni, amiről Jézus beszélt Nikodémusnak. Jn. 3,5.
Pál apostol pedig egy különös hasonlattal szemlélteti a keresztség lényegét, a meghaláshoz és a feltámadáshoz hasonlítja. Róm. 6,3-5.
A teljes ember alámerítésével azt fejezzük ki, hogy a régi élet el lett temetve a hullámsírba, és a vízből egy új ember támad fel.
Máshol viszont az újjászületés fürdőjének nevezi Pál a keresztséget, ahol a régi életünkhöz kapcsolódó bűnök lemosása történik meg, a Jézus Krisztusban való megigazulásunk jelképes kifejezéseként. Tit. 3,5/b, Csel. 22,16. I. Pét. 3,21.
A keresztség cselekménye által végzi el Isten az Egyházához való összekapcsolódást is: “hiszen az egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg”. I. Kor. 12,13.
Ezt az összekapcsolódást a Mennyben is elismerik és számon tartják. Mt. 18,18.
Ebből adódóan a keresztséget és a Krisztus testéhez, azaz Egyházához való kapcsolódást nem lehet elválasztani egymástól.
Mivel a bibliai keresztség egy szabad akaratú cselekmény, ezért ez egy vallástétel is.
Ezzel megvalljuk, hogy bűnösök vagyunk és Megváltóra van szükségünk, akit Jézus Krisztus személyében készek vagyunk elfogadni. Mt. 10,32.
A keresztség cselekménye által kérjük Istent, hogy segítsen meghalni a régi bűnös életünk számára, és segítsen járni az Isten törvénye szerinti új életben.
Ugyanakkor Isten is szeretne biztosítani a keresztég által több dologról is.
A bűnbocsánat és a megigazítás ígéretét adja általa.
Biztosít arról, hogy szeretett fiaként tekint ezután, és mint Atya, gondoskodik minden szükségletről. Mt. 3,16-17. Gal. 3,29. Jak. 2,5. Róm. 8,17.
Jézus ígéretét három pontba lehet szétválasztani: “veletek vagyok” - “minden napon” - “a világ végezetéig”.
Ezzel az ígérettel Jézus azt akarja hangsúlyozni, hogy olyan minőségben ígéri a jelenlétét, mint aki minden hatalom birtokosa mennyen és földön.
Másrészt viszont az a körülmény, hogy Ő velünk van, nemcsak egy alkalomszerű esemény, hanem mindennap megtapasztalható valóság lesz.
Kegyelmes jelenléte nemcsak bizonyos ideig fog tartani, hanem a világ végéig, vagyis minden körülmények között, még ha a látszat ellene is mond ennek az ígéretnek.