61. A csodálatos halfogás ismétlődése
| I. Események a Genezáreti tónál | II. Jézus és Péter párbeszéde |
|
|
 |
| I. Események a Genezáreti tónál | II. Jézus és Péter párbeszéde |
|
|
|
Jézus elmondta tanítványainak a halála előtt, hogy ami Vele fog történni az ünnepek alatt ne ingassa meg a hitüket, mert fel fog támadni és Galileában újra találkozni fog velük.
“De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába.” Mt. 26,33.
Feltámadása után pedig a sírnál megjelenő angyal üzente az asszonyokon keresztül Jézus tanítványainak, hogy Mesterük Galileában akar velük találkozni.
“Menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt.” Mt. 28,7.
Egészen biztosan Jézus utasítása értelmében indultak el Galileába: “A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket”. Mt. 28,16.
Jézus egy különleges céllal rendelte őket arra a helyre, ahol minden a Mesterük szolgálatában szerzett emlékeket idézte fel bennük.
Ezen a tengeren járt Jézus a viharban hullámzó víz fölött, hogy megmentse őket, amikor a szívük már félelemmel és rettegéssel telt meg.
Látóhatárukban volt az a partszakasz, ahol több mint tízezer embert elégített meg Jézus csupán öt kenyér és két hal megáldása által.
Az emlékek feltámadása azonban még nem azt váltja ki belőlük, mint amit Jézus szeretett volna, ezért még egy darabig késlelteti a megjelenését.
Péter talán éppen az emlékek hatása alatt nem tud tovább tétlenül maradni, ezért bejelenti a társainak, hogy kimegy a tengerre halászni.
Valószínűleg a belső nyugtalansága miatt nem tudta tovább várni Jézus megjelenését.
Az Ő számára ugyanis nemcsak annyit jelentett Jézus megjelenése és a vele való találkozás, mint a többieknek.
Egyikük sem tett ugyanis akkora ígéreteket Jézusnak mint Ő, és egyikük sem tagadta meg olyan nyilvánosan, mint ahogyan Ő háromszor is egymás után.
Amikor Péter bejelentette, hogy kimegy a tengerre halászni, akkor a többiek is társultak hozzá.
Különös módon azonban az egész éjszaka eredménytelen volt minden fáradozásuk.
Úgy virradt rájuk a reggel, mint azon a bizonyos napon, amikor először találkoztak Jézussal. Lk. 5,5.
Először csak egy szegény idegent láttak benne, aki ennivalót szeretne kérni tőlük, abban a reményben, hogy gazdag fogással tértek vissza a tengerről.
A nemleges válasz után azonban ez az idegen valami nagyon furcsa és szokatlan dolgot tanácsol nekik.
“Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok. Oda veték azért, és kivonni már nem bírták azt a halaknak sokasága miatt.” Jn. 21,6.
Nem tudjuk, mi indította őket arra, hogy megfogadják ezt a tanácsot, ami egy olyan ember számára teljesen értelmetlen volt, aki az egész életét halászattal töltötte el.
Számít is az valamit, hogy a hajó melyik oldalán lógatják be a hálót a tengerbe, különösen reggel, amikor már lejárt a halfogás ideje, ráadásul a part közelben.
Amikor azonban mégis megteszik ezt, akkor csoda történik, a halaknak sokasága miatt már nem tudták visszahúzni a hálót.
Ez a csoda azonban nemcsak a halfogás csodája volt, hiszen a tanítványok lelkében is csodát tett.
János volt az, aki a legérzékenyebben reagált, - Ő ismerte fel először az idegenben Jézust; -“az Úr van ott”, kiáltotta a többiek felé.
A felismerés örömének hatása alatt Péter beleveti magát a tengerbe, mert túl hosszúnak ítélte meg, hogy a többiekkel együtt evezzen ki a partra, minél hamarabb Jézus mellett akart lenni.
Amikor az öröm első mámora csillapodni kezd, akkor egy újabb meglepetés vár rájuk.
“Mikor partra szállának, látják, hogy parázs van ott, és azon felül még hal és kenyér.” 9. vers.
Túlságosan meglepődtek és elámultak ahhoz, hogy megkérdezzék Jézustól, miként került oda a parázs és az ennivaló, hiszen korábban nem látták a tűznek a fényét.
Jézus próbálja oldani a feszültséget bennük, ezért azt mondja nekik: “hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.”10. vers.
Amikor megtették a szükséges előkészületet, akkor Jézus étkezésre szólította őket.
Mindannyian némán ettek Jézus körül, egyikük sem szólt, senki sem tett fel kérdést, mint korábban.
Ez az áhítatos csönd a visszaemlékezés különböző mozaikjait váltotta ki belőlük.
Ez az együtt evés hasonlított ahhoz, amikor a két halat és az öt kenyeret szaporította meg Jézus úgy, hogy a sok ezer embernek mégis elég volt.
De élénken visszaemlékeztek arra a tengerparti jelenetre is, amikor először mondta Jézus nekik azt, hogy kövessék Őt.
Jézus nemcsak a korábbi csodáját akarta megismételni, hanem azt az elhívást és megbízatást is, amit akkor adott a tanítványainak.
“Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” Mt. 4,19.
Ezzel az újbóli csodával érzékeltetni akarta velük, hogy a halálával kapcsolatos események nem csökkentették a kötelezettségüket abban a munkában, amelyet rájuk bízott.
Jézus azzal a határozott szándékkal mondta nekik, hogy a bárka jobb oldalán vessék be a hálójukat, mert ez volt számukra a hit oldala, a Jézus felőli oldal.
Ha a jövőben Jézussal fognak együtt dolgozni, ha a saját erőfeszítéseiket összekapcsolják az Ő isteni hatalmával, akkor sohasem maradhat el az eredmény.
Mert a legtöbb csoda mindig úgy jön létre, hogy Isten eszközül használ fel embereket.
Emlékezetében ezek a külső körülmények rendkívül hasonlítottak arra az órára, amikor a főpap udvarán égett a tűz Jézus kihallgatásakor, amikor háromszor tagadta meg Mesterét.
De ott élt benne annak az emléke is, hogy immár másodszor történik meg az ő hajóján a halfogásnak ez a csodája.
Vajon merjen remélni, valóban megbocsátott neki Jézus?
Vajon azután a szégyenteljes esemény után is tudja még őt szeretni annyira, hogy továbbra is megtartja a kiválasztott tanítványai között?
Mert Péter ott a főpap udvarán, annál a másik tűznél átok alatt tagadta meg azt, hogy Jézus tanítványai közé tartozik.
Miközben Péter a csöndben még azon töpreng, vajon szereti-e még őt Jézus, egyszer csak Jézus kérdezi meg tőle ugyanazt.
“Simon, Jónának fia; jobban szeretsz-é engem ezeknél?” 15. vers.
Péternek nagyon nagy szüksége volt a felvetett kérdésekre, hogy a többi tanítvány előtt is tisztázódjon a helyzete, a Jézussal való kapcsolata.
Jézus így tárta fel az ott lévő tanítványok előtt Péter bűnbánatának mélységét és őszinteségét, láthatták, hogy a még nemrégen is kérkedő és büszke tanítvány mostanra milyen alázatos lett.
Mivel háromszor tagadta meg nyíltan az Urat, most háromszor kérte tőle a biztosítást a szeretetéről és hűségéről.
Első kérdésével nem Péter szeretetét vonja kétségbe Jézus, hanem azt, hogy ez a szeretet több-e, különb-e, mint a többieké?
Ez a kérdés célzás volt arra az ígéretre, arra a fogadkozásra, amit Péter mondott húsvét estéjén.
“Ha mindenki megbotránkozik is te benned, én soha... ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged”. Mt. 26,33. 35.
Bűnének tudatában már nem hivalkodik a Jézus iránti ragaszkodó szeretetével.
Megfelelő alázatossággal már nem minősíti mások és a saját szeretetét Jézus iránt.
A következő kérdések viszont már a szeretet létét célozzák, Jézus csak egyetlen dolgot állít a tanítványság feltételeként Péter elé; “Szeretsz-é engem?”.
Bár Péternek lehet sok más képessége, de Krisztus iránt érzett szeretete nélkül nem lehetne hűséges pásztora az Úr nyájának.
“Tudás, jó szándék, ékesszólás, hála és buzgalom mind segítséget jelentenek a jó munka végzésében, de ha a Jézus iránt érzett szeretet nincs meg a szívben, akkor a keresztény... munkája csak kudarccal végződhet.” (Jéz.Él. 719,1.)
Krisztus visszahelyezte Pétert az apostolságába, de az a tisztelet és tekintély, amit Krisztustól kapott, nem adott neki elsőséget, főhatalmat tanítványtársai fölött.
Jézus nyájának legeltetése nem az Egyház vezetését jelentette, hanem az apostoli szolgálat részét, a pásztori szolgálatot, amire éppen Péter biztatja később a presbiter társait. I. Pét. 5,1-4.
Péter sohasem kapott Jézustól olyan kiemelt tisztet, hogy az egyház feje legyen.
Amikor Jézus azt mondja Péternek a Jánosra vonatkozó kérdésére, hogy “mi közöd hozzá”, akkor ezzel éppen Péter kiváltságosságának feltételezését zárja ki.
Az a körülmény, hogy Jézus ismét megbízta Pétert az Isten nyájának legeltetésével, visszaadta számára tanítványtársai bizalmát.
A tanítványokhoz hasonlóan nekünk is szükségünk van arra, hogy ne mindig intenzív tevékenységben nyilatkozzon meg az Istennel való kapcsolatunk, hanem legyenek egyfajta Isten előtti elcsendesedések is.
Olyan csöndre van szükségünk, ahol Jézus is ott van velünk, mert Jézus nélkül nem bírjuk elviselni a csöndet.
A Jézus nélküli csönd nyomasztóvá válik, muszáj mozogni, tenni valamit, Péter is kimenekült ebből a csendből a tengerre a többi tanítvánnyal együtt.
A XX. század embere sem bírja a csöndet, mert nem tud mit kezdeni vele, illetve fél azoktól a gondolatoktól, amelyek csak a csendben támadnak fel az emberben.
Sátán személyre szabottan gondoskodik most is olyan pótlékokról, amivel ki lehet tölteni a csend idejét, ez azonban éppoly értéktelen és eredménytelen, mint akkor a tanítványok halászása.
Meg kell tanulnunk, hogy az igazi önvizsgálathoz és a felismerésekhez szükségünk van a csöndre, a belső elcsendesedésre, mert a törvényszerűségek ma is azonosak.
Meg kell tanulnunk azt is, hogy ne azon aggodalmaskodjunk, hogy Jézus szeret e bennünket, hanem inkább azon, hogy mi szeretjük e Őt igazán.
A feltámadott Jézus bennünket is arról kérdez, hogy milyen mértékben szeretjük, illetve szeretjük-e Őt valóban.
Ne akarjunk hivalkodni és versengeni azon, hogy ki szereti jobban Jézust
A szeretet sohasem lehet versengés tárgya, mert a szeretet ugyanis a lelkünknek egy állapota, amely vagy van, vagy nincs.
Sokan ma is olyanok, mint Péter, akik komoly érdeklődést tanúsítanak mások ügyei és dolgai iránt, annak vágya hajtja őket, hogy mások kötelességei ismertek legyenek előttük.
Eközben viszont abba a veszélybe kerülnek, hogy saját kötelességük teljesítését elhanyagolják.
Mások életében észreveszik a tévedéseket és a jellemükben meglevő hiányosságokat, de a sajátjukat nem ismerik megfelelő mértékben, ezért Jézus közbeavatkozására van szükségük.